Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Akkor nincs más hátra, ha még egyszer vetítik valahol, csak a végét nézem meg.
Sajna, nagyon régen nem jártam Egerben, talán ideje lenne pótolni. Arra viszont nem elég egy nap, legalább három kellene, az meg némi szevezést igényl nálam, de megpróbálom megoldani.
Szégyellem magam,mert láttam a filmet és láttam a Pesti Színházban Eszenyi Enikő és Kamarás Iván (Liz Taylor és Paul Newman) főszereplésével a darabot - és nagyon tetszett mindkét feldolgozás, de nem emlékszem a végére ..... (öregszem...) Csak az a benyomás maradt meg bennem a történettel kapcsolatban, hogy micsoda hazug idillt próbál a Big Mammy összetartani...
Viszont húsvét hétvégéjén Egerben jártam, sok szépet láttam (a természet jól meg is locsolt). Többek között voltam a Gárdonyi-házban és városi sétám során egyszer csak egy szép régi, de felújított házon a Butler-ház feliratot láttam! :-) Egyből eszembe jutott Mikszáth Különös házassága; persze nem csak erről, hanem Pyrker érsek kapcsán is. El fogom újra olvasni.
Pár napja a Macska a forró bádogtetőn c. színdarab filmes változatát láttam, ha nem is a végéig. Egy idő után szörnyen idegesített minden szereplő. A sznészek viszont nagyon is jók voltak, lásd Elisabeth Taylor és Paul Newman. Most már bánom egy kicsit,hogy átkapcsoltam, hiszen mindenki kibökte, ami a bögyében volt, de Big Mammy (nem éppen kellemes elnevezés) idáig semmi titkot nem árult el. Gyanúm szerint neki azt kellett volna közölnie súlyos beteg férjével, hogy a dédelgetett második fiú nem is tőle való. Ezt a véleményt alátámasztja, hogy sem az apjához, sem az anyjához, sem a bátyjához nem hasonlít egy csöppet sem. A két férfi sötét szemű, sötét hajú, nagydarab, ő meg szőke, kék szemű, szép görög profillal. EGyszóval, nem tudom, így végződött-e, de ha nem, akkor így kellett volna lennie. Ha valaki ismeri, árulja el, hogyan fejeződött be.
Ha már tévénézésről esik szó, belekukkantottam a Ludas Matyi rajzfilmváltozatába, pont a kedvenc részemnél, amikor megjelenik a megvert Döbrögi orvoslására Biri néni, a vajákos boszorkány. Gobbi Hilda volt a szinkronhangja, és jól lehetett érezni, mennyi tetszik neki ez a szerep. Ami pedig a rigmusait illeti, elgondolkodtam, hogy vajon Romhányi József nem segített-e, legalább egy kicsit.
Nemrégiben az egyik tévécsatornán a Molnár Ferenc által írt Egy, kettő, három egy kissé korszerűsített filmváltozatával találkoztam. Egy darabig néztem, aztán teljesen elfogott a nosztalgia, ugyanis jó néhány olyan részlet volt, ami a kortársaimnak ismerős lehet. A történet annyiban mödosult, hogy egy Nyugat-Németországban lévő diplomata lát vendégül egy amerikai milliomoscsemetét, aki beleszeret egy keletnémet párttagba. A fiúnak az a leghőbb vágya, hogy a Szovjetúnióban éljen. Nos, ebből a srácból kell pár óra alatt tekintélyes és jómódú embert csinálni. Az alapötlet azonos, de mint mondottam, a részletek tetszettek nagyon. Ilyan volt pl. az, amikor a keleti zónában az egyik orosz képviselő a cipőjévek verte az asztalt. Állítólag ezt Hruscsov tette az ENSZ-ben annak idején, utána közölte, hogy nem vagyok én frakkos legény!
Másik ilyen, hogy a nagy veregetés után leesik a falról Hruscsov képe, és előtűnik alóla Sztáliné...
Egyszóval, jópofa feldolgozás volt, elég jól lehetett rajta szórakozni.
Én sem tudtam róla, de nagyon jó túravezetőnk van. Egyébként az V. Honvéd utca 4 (esetleg 7) címen van, és hétfőtől-szombatig 10 és 17 óra küzött van nyitva. Miután magánmúzeum, vagy valami ilyesféle, ezért a hetven éven felülieknek is fizetni kell, de ezt senki nem bánta a csoportból.
Még egy érdekesség jutott eszembe: egy nyakkendőtű, ezüst lovaglókorbáccsal, és gránátokkal kirakott patkó alakzattal. Feltételezem, a tulajdonos a Zsoké klub oszlopos tagja és a lóversenyek lelkes látogatója lehetett.
Ezzel a beírással különösen nagy örömet szereztél nekem! :) Nem tudtam erről a Magyar Szecesszió Házáról, pedig a stílust nagyon szeretem. Ide el fogok jutni mindenképpen, köszönöm! :-)
A mai napon látogatást tettünk a Magyar Szecesszió Házában. A szecesszió itt nem magára az épületre vonatkozik, hanem a kiállított bútorokra és dísztárgyakra. Nagyon sok szép dolgot láttam, de mint legtöbbször, az érdekes vagy furcsa tárgyak ragadtak meg a legjobban. A kedvencem egy porcelán teáscsésze volt, bajuszvédővel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a teáscsésze peremétől nem messze volt egy felsőajak formájú sáv, annyi hellyel, hogy a folyadék még a szájhoz férjen. Jó, hogy kiírták, mi is ez, mert soha rá nem jöttem volna. Mellette egy miniatűr kefécske, védőtokban. Rájöttem, hogy ez alighanem olyan kefe, ami a fentebbi férfiúi díszt hivatott karbantartani, és akár mellényzsebben is elfér. (Mennyire tetszett volna Hercule Poirot-nak!) Mindezt kiegészíti egy bajszos férfi képe, mindjárt könnyebb volt a dolgot elképzelni. Remek, faragott tokos álló és faliórák is voltak, sajna, egyikük sem járt.
Voltak csodaszép ezüst ékszerek, olyan stílusban, ami most újra nagyon divatos, sok nemes fából készült bútor, továbbá jó néhány porcelán mosdótál, a hozzáillő kancsóval, Teáskészlet, no meg ételhordó, ami egészen olyan volt, mint alumínium vagy műanyag utódai, csak éppen porcelánból.
A kiállított képek eléggé átlagosak voltak, de a tárgyak csodásak. Mindjárt a bejáratnál volt valami dobozféle, megkérdeztem, mi az, kiderült, hogy pénztárgép. Az életben rá nem jöttem volna! Azt hittem, valami zenedoboz-féle.
Van továbbá ajándékbolt, csodás ezüst ékszerekkel, illetve egy gyógyszerdoboznak hirdetett, körömnyi kis valamivel. Szerintem ebbe legföljebb öt rizsszem fér el, az is az élére állítva. Viszont szépnek szép! Ha valaki ízléses és egyedi ajándékot keres nőnemű hozzátartozójának, itt megtalálja. Egyszóval: nagyon megérte megnézni, a múzeumi alkalmazottak is udvariasak és szívesen elbeszélgetnek a látogatókkal.
Irodalomtörténészek egybehangzó véleménye (no meg a sajátom) szerint a trilógia (Nemo kapitány, A rejtelmes sziget, Grant kapitány gyermekei) a legjobb Verne művek.
Igen, eléggé idealista volt, de amikor ő élt, az egy optimista, a technika győzelmében bízó kor volt. Igaz, a franciák kaptak egy hatalmas pofont a porosz győzelem után, de ettől még joggal érezhették úgy, hogy egy dinamikus, előrehaladó korban élnek.
A tévéműsor előtt két héttel hallgattam egy előadást Verne utópiáiról, nagyon érdekesnek találtam.
Gyerekkoromban célirányosan jártam a könyvtár ama polcához, ahol a Verne-könyvek voltak, mindegyik nagyon tetszett, legjobban talán a Rejtelmes sziget. Aztán felnőtt fejjel - amikor egy újság ismét kiadta pár évben sorozatként a műveit - néhányat újraolvastam és rájöttem, hogy számomra már nagyon idealista (vagy a fordítások nem voltak olyan jók).
Még egy kellemes meglepetés ért az elmúlt napokban: a Jane Austen könyvklub c. film. Méltó tisztelgés az írónő emléke előtt. Öt nő és egy férfi beszélget Austen könyveiről. Boldogan állapítottam meg, hogy a Lady Susan kimaradt a szórásból. Azt is, hogy ha résztveszek rajta, tömérdek mondanivalóm lett volna. Azon meg jót derültem, hogy a társaság egyetlen férfi tagja inkább a sci-fiért rajong, és váltig ajánlgatja, de az a nő, aki tetszik neki, erről egyszerűen nem vesz tudomást. Csekélységem mindkét műfajt kedveli, ezért pl. Clarke-t nem kellett bemutatni .
A történet végén ki-ki megtalálja a párját, még akkor is, ha a legidősebb szereplő már hetedszer megy férjhez. Hiába no, mit nem tesz a gyakorlat.
Február 8-án volt Verne Gyula (juszt sem Jules Verne) 185-ik születésnapja. Az egyik ismeretterjesztő csatornán beszéltek róla. Számomra érdekes volt megfigyelni, hogy csillagász, barlangkutató és mélytengeri búvár egyaránt az ő művei alapján kapot kedvet a szakmájához, illetve hobbijához. Még érdekesebb volt, hogy a lelkes (és alighanem mérnök foglalkozású) rajongói modellezték a Gőzházban szereplő elefántot, és azzal látogatak el az író szülővárosába, Nantes-be. Jó sokan álltak az utcákon, és lelkesen ünnepelték a felvonulást.
Isten tartsa meg soká a jó emlékedet, Monsieur Verne!
Ma délelőtt egy társasággal együtt megnéztem az Iparművészeti Múzeumban a halasi csipke történetét bemutató kiállítást. A látogatók jelentős többsége nő volt, sóhajtozva ácsorogtak a kiállított csipkék előtt. Legjobban két gallér, és két keresztelői csecsemőruha tetszett mindenkinek, az előtt álltak a legtöbben és legtöbbet. Persze, hogy nekem is tetszettek, de ezek mellett még két dolgot figyeltem meg. Az egyik a gyár alapítója, a millenium korához illően öltözködve, pörge bajusszal, és nagyon szép magyar fejformával. A másik az egyik csipkevarrónő volt, az arcát nem fotózták le, csak a kezét. Öreg kéz volt, és látszott rajta, hogy nemcsak tűt vagy fakanalat forgatott, de biztos, hogy kapát is. Ennek ellenére csodálatos dolgok kerültek ki a keze alól.
Január 5-én Tolkien napot tartottak a Corvin moziban. Ennek keretében a Hobbit szinkronszínészeivel beszélgettek. Több egyéb rendezvény mellett. Nagyon érdekes volt, amit Láng Balázs (Gollam alakítója) elmondott. Szerinte nagyon nehéz volt egy jót sziszegni, nem is beszélve arról, hogy az angol hangsúlyok nem esnek egybe a magyarral. Úgyám, drágaszágom!
Aztán láttam a Király beszéde c. filmet, nagyon tetszett. Viszont kénytelen voltam megállapítani, hogy dadogni sem lehetett könnyű. Nemcsak az eredeti, hanem a szinkrinszínésznek sem.
At újraolvsással én is így vagyok, nagyon aktuális lenne. Tizenéves koromban olvstam, és mély benyomást gyakorolt rám, de be kell vallanom, az elmélkedő részeket csak átlapoztam. Talán ideje lenne változtatnom ezen.
Olyan sok könyvet kellene újraolvasnom, köztük pl. a Nyomorultakat is,mert ilyen mélységig nem emlékszem, csak nagyvonalakban a történetre. Közben meg bennem van a vágy,hogy újabb és újabb (esetleg régi,csak számomra nem ismert) írásokat olvassak.
Elfelejtettem egy harmadik kedvenc filmemet említeni, a Nagy balhét. Szellemes alapötlet, jó kivitelezés, kitűnő színészgárda, érdemes újranézni.
Tegnap meg egy Fehér Klára vígjáték végét láttam, a Nem vagyunk angyalok-at. Itt is fontos a téma (mármint a nagymamák helyzete) de itt nem hiszem a boldog véget! Viszont a szereplőgárda itt is figyelemreméltó.
Nagyon valószínű, hogy ez csak a romantikus irodalomban van így. Két dolog azonban igazolja lélektanilag: az egyik az, hogy a helyes döntések előtt hosszan töpreng, vívódik magával, és csöppet sem örül annak, hogy meg kell tenni. A másik, hogy minden morális fennköltsége ellenére kénytelen újabb bűncselekményeket elkövetni ahhoz, hogy legalább szabad maradjon.
Javert felügyelőről még mindig nincs jó véleményem, de két dolog biztos: nem gyáva, és nem lehet korrumpálni. A rendőrségenek pedig sosem az a feladata, hogy azt vizsgálja, az adott törvény helyes vagy sem.
Nagy kedvencem A remény rabjai - film, most csak az utolsó fél óráját sikerült kapcsolgatás közben elkapnom, de most is élveztem, hogy minden jó, ha a vége jó:)
A Nyomorultakkal kapcsolatosan pedig - nagyon régen olvastam - azon szoktam elgondolkodni, hogy vajon létezik-e ilyen mértékű "megjavulás", mint Jean Valjeané, hogy csak az kellett hozzá,hogy valaki bízzon benne és adjon neki egy esélyt... De egyre inkább arrafelé hajlok,hogy ez csak a romantikus irodalomban lehetett így.
A másik nagy kedvencem a Nyomorultak filmváltozata volt, most is érdemes megnézni. Viszont egyre joban fennakadok Cosette jellemén. Amikor hőn szerett férjura azt mondja, hogy nem találkozhat a nevelőapjával, az asszonykának eszébe sem jut megkérdezni, mi kifogása az öregúr ellen. Elvégre őt becsülettel felnevelte, tisztességgel férjhez adta, még hozományt is biztosított számára. És a csuda nagy forradalmár férj! Eszébe sem jutott, hogy Jean Valjean fegyenc volt ugyan, de jó ideje semmi rosszat nem tett, de annál több jót.
A tévéműsorokat nézve nagyon kellemesen lepődtem meg, mert volt néhány egészen jó film. Ide sorolom a Remény rabjait, ez egy Stephen King novella alapján készült. A könyvben egy olyan férfi szökik meg, akit a felesége és annak a szeretője meggyilkolásáért életfogytiganra ítélnek.Egyáltalán nem mellékesen nem ő volt a tettes. Egy kis kalapáccsal átfúrja a falat, és a szennyvízcsatornán át szökik meg. At eredeti történet is nagyon jó, de a filmben volt még néhány célzás és duplacsavar. Pl. az elítélt, Andy, börtönkönyvtáros lesz, és amikor a műveket rendezgeti, kezébe kerül a Monte Christo grófja, aminek gyorsan összefoglalja a tartalmát. Aztán a bibliai idézet, a börtönigazgató azt kérdi, melyik a kedvenc passzusa. Nem tudom pontosan idézni, de olyasmi, hogy legyetek éberek, mert a ház ura bármikor hazaérkezhet. Mire is az igazgató visszaadja a bibliát, mondván, hogy ebben van a szabadulás. Tizenöt év után Andy azzal hagyja ott a szentírást, hogy tényleg ebben volt a szabadulás. Igaz, azt a kalapácsot rejtette benne, amivel keresztülásta a falat.
Majd' elfelejtettem, pedig akár érdekes is lehet: a múlt hét kedden előadást hallgattam végig a Titanicról. Egy olyan férfi tartotta, aki részese volt a feltáró munkálatoknak. Azt hiszem, a tények eléggé közismertek, hiszen a százéves jubielum alkalmával sokszor foglalkoztak vele. Két dolgot azért megemlítek. Az egyik, hogy a roncs immár magántulajdonban van, egy cég megvásárolta a White Star Line jogutódjától. Most már védett a roncs, nem lehet szuvenireket felhozni. A másik, hogy egy-két év múlva turisztikai célú merüléseket is tervezneik. Miután az ereszkedés 3500 méter mélyre oda-vissza kb. 12 óra, és egy szűk kis fémdobozban történik, klausztofóbiásoknak nem ajánlott!
Sajna, elmulasztottam két dolgot megkérdezni. Az egyik a Titanic macskájáról szól. Eszerint a derék jószág mint szerződtetett egérfogó, az egyik fűtőé volt. Nőstény állat, és nemrég kölykedzett négyet. Aztán a gazdi azt látta, hogy a kiscicákat egymás után hordja ki a partra. Ez kissé elgondolkodtatta a derék embert, és lemondott a pompás munkaalkalomról. Sajna, ezt a történetet túlzottan kikerekítettnek érzem.
A másik Harold Bride, a Titanic másodtávírászának a története. Ő az utolsó pillanatig helytállt, kisebbfajta csoda, hogy megmenekült. Az amerikai megérkezés után viszont úgy döntött, nem megy vissza Angliába. Elszegődött egy hegyimentő állomásra, és azt mondta, vizet jó darabig csak a fürdőkádjában akar látni. Ezt a történetet viszont elképzelhetőnek tartom.
Pesti vagyok, ezért nem túl valószínű, hogy megnézhetem, holott alighanem érdemes lenne. Viszont nagyon érdekes számomra, hogy mostanában mennyi filmből készül színdarab. Hamarjában a Kramer kontra Kramer, a Shirley Valentine, vagy a Jelenetek egy házasságból jut az eszembe. Most már Picasso is csatlakozik a társasághoz.
Tegnap Benedek Elek munkásságáról hallottam egy előadást. Sajna, nem voltunk sokan (kb. nyolcan), de ettől függetlenül nívós volt, amit hallottam. Sok érdekes dolgot tudtam meg, az egyiket el is mondom. Benedek Marcell és Benedek Krisztina Velencében járt és az egyik templomban nézegették a festményeket, majd az egyikük felkiáltott: Odanézz, az ott apus! Közelebb mentek, és meglepődve látták a feliratot: Türkey, azaz török. Jó darabig a magyarokat is így hívták. Egyébként tényleg szép öregember volt, bár, mint kiderült, csak 69 éves volt, amikor meghalt.
Külön szép és megható történet a felesége, Fischer Mária életútja.
Egy érdekesség, még a kezdet előtt. Az előadó nem sokal a romániai forradalom után Magyarországra utazott, és vitte magával Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt. A határon elkobozták, mondván, hogy nem engednek ilyen hortysta írókat! Természetes, hogy ebből újságcikk született. Nevetséges is lehetne, ha nem lenne elszomorító.
Egyébként a Csau időkben egy barátnőm úgy hozta át a könyveket a határon, hogy egy csomó vitatott írás fölé pakolt egy Ceausescu-kötetet. A határőr még tisztelgett is, amikor meglátta.
Jut eszembe: a csokoládén akkoriban még nem táblacsokit értettek, mert az későbbi és svájci találmány, hanem jó sűrű, megpörkölt, darált, és vízben feloldott kakaóbabot. Jó kis kulimász lehetett, viszont garantáltan elverte a szentéletű szerzetesek éhét.
Nagy meglepetésemre kiderült, hogy az a bizonyos csokigolyó, ami csak a szádban olvad, nem a kezedben, az Öböl-háborúnak köszönhető. A csokinak rengeteg jó tulajdonsága van, de a meleget, azt nem szereti. Ezért aztán olyan megoldást kerestek a hadsereg számára, ami megfelel az ottani éghajlatnak. Utána persze elterjedt a civil életben is.
Azt hiszem, ennek a művelődési háznak új programszervezője van, mert érdekes előadásokat és előadókat tart készenlétben. Múlt hónapban Farkas Bertalan beszélt az életéről, decemberben pedig a Titanic-expedícióról lesz szó. Mármint a hajóroncs felkutatásáról. Azon is részt szeretnék venni, mert részint érdekel, részint közel van, meg még ingyenes is.
A csokoládé iránti vonzódásod igazán érthető, elvégre nagyon finom, és még boldogsághormont is termel.
A fiókban talált kincset pedig méltóan megbecsülted.
Jaj,de irigyellek ezért is! :-)) A történet jó. Az is jó azért,hogy nem ilyen formában terjedt el a csokifogyasztás. Ettem már csiliset, nem volt rossz, de azért a tej- és étcsoki győz nálam.
Egy csokiimádó.
(A héten kellemes meglepetés ért csokival kapcsolatosan. Szeptemberben volt a névnapom,a kolleganőimtől egy fióknyi különböző táblás csokit kaptam, amit elővigyázatosan nem vittem haza, mert otthon nagyon hamar nyakára hágok,de úgy gondoltam, munka közben nincs mindig időm benyúlni a fiókomba. Igy is volt, kb.októberig kitartott a sok édesség. A héten egyik délután üldögélek a munkahelyemen és igen éhesnek érzem magam,de sajna tudtommal semmi ehető nincs nálam, ebéd már kivégezve. Valamiért kihúzom a fiókomat, a szokásosnál jobban - és igen, a hátsó részében, ameddig soha nem húztam ki - és ott lapul egy tábla csoki, csinos kis ajándéktasakban! A hét legjobb része volt ez! És olyan rendes vagyok,hogy még hétfőre is hagytam egy csíkot belőle magamnak.)
A tegnapi napon egy olyan előadást hallgattam végig, ami a csokoládé történetéről szól. egy szellemes és jól felkészült előadó beszélt, a jelenlévők pedig érdeklődve hallgatták. A kedvenc történetem az volt, amikor a szentszék azt tárgyalta, hogy a csokoládéital fogyasztható-e böjt idején. Az akkori pápa magánaktartotta fenn a döntést. A mellette lévők az eredeti, sóval, csilipaprikával és borssal ízesített variációjával kínálták meg. A szentatya megkóstolta, nem nagyon ízlett neki, de abban biztos lehetett, hogy ez nem hús. Ráaásul lehet hogy laktató, de egyáltalán nem ízletes. Ezért aztán engedélyezte, és ezzel be is indult a csokoládé szédületes pályafutása.
