Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
A másik nagy kedvencem a Nyomorultak filmváltozata volt, most is érdemes megnézni. Viszont egyre joban fennakadok Cosette jellemén. Amikor hőn szerett férjura azt mondja, hogy nem találkozhat a nevelőapjával, az asszonykának eszébe sem jut megkérdezni, mi kifogása az öregúr ellen. Elvégre őt becsülettel felnevelte, tisztességgel férjhez adta, még hozományt is biztosított számára. És a csuda nagy forradalmár férj! Eszébe sem jutott, hogy Jean Valjean fegyenc volt ugyan, de jó ideje semmi rosszat nem tett, de annál több jót.
A tévéműsorokat nézve nagyon kellemesen lepődtem meg, mert volt néhány egészen jó film. Ide sorolom a Remény rabjait, ez egy Stephen King novella alapján készült. A könyvben egy olyan férfi szökik meg, akit a felesége és annak a szeretője meggyilkolásáért életfogytiganra ítélnek.Egyáltalán nem mellékesen nem ő volt a tettes. Egy kis kalapáccsal átfúrja a falat, és a szennyvízcsatornán át szökik meg. At eredeti történet is nagyon jó, de a filmben volt még néhány célzás és duplacsavar. Pl. az elítélt, Andy, börtönkönyvtáros lesz, és amikor a műveket rendezgeti, kezébe kerül a Monte Christo grófja, aminek gyorsan összefoglalja a tartalmát. Aztán a bibliai idézet, a börtönigazgató azt kérdi, melyik a kedvenc passzusa. Nem tudom pontosan idézni, de olyasmi, hogy legyetek éberek, mert a ház ura bármikor hazaérkezhet. Mire is az igazgató visszaadja a bibliát, mondván, hogy ebben van a szabadulás. Tizenöt év után Andy azzal hagyja ott a szentírást, hogy tényleg ebben volt a szabadulás. Igaz, azt a kalapácsot rejtette benne, amivel keresztülásta a falat.
Majd' elfelejtettem, pedig akár érdekes is lehet: a múlt hét kedden előadást hallgattam végig a Titanicról. Egy olyan férfi tartotta, aki részese volt a feltáró munkálatoknak. Azt hiszem, a tények eléggé közismertek, hiszen a százéves jubielum alkalmával sokszor foglalkoztak vele. Két dolgot azért megemlítek. Az egyik, hogy a roncs immár magántulajdonban van, egy cég megvásárolta a White Star Line jogutódjától. Most már védett a roncs, nem lehet szuvenireket felhozni. A másik, hogy egy-két év múlva turisztikai célú merüléseket is tervezneik. Miután az ereszkedés 3500 méter mélyre oda-vissza kb. 12 óra, és egy szűk kis fémdobozban történik, klausztofóbiásoknak nem ajánlott!
Sajna, elmulasztottam két dolgot megkérdezni. Az egyik a Titanic macskájáról szól. Eszerint a derék jószág mint szerződtetett egérfogó, az egyik fűtőé volt. Nőstény állat, és nemrég kölykedzett négyet. Aztán a gazdi azt látta, hogy a kiscicákat egymás után hordja ki a partra. Ez kissé elgondolkodtatta a derék embert, és lemondott a pompás munkaalkalomról. Sajna, ezt a történetet túlzottan kikerekítettnek érzem.
A másik Harold Bride, a Titanic másodtávírászának a története. Ő az utolsó pillanatig helytállt, kisebbfajta csoda, hogy megmenekült. Az amerikai megérkezés után viszont úgy döntött, nem megy vissza Angliába. Elszegődött egy hegyimentő állomásra, és azt mondta, vizet jó darabig csak a fürdőkádjában akar látni. Ezt a történetet viszont elképzelhetőnek tartom.
Pesti vagyok, ezért nem túl valószínű, hogy megnézhetem, holott alighanem érdemes lenne. Viszont nagyon érdekes számomra, hogy mostanában mennyi filmből készül színdarab. Hamarjában a Kramer kontra Kramer, a Shirley Valentine, vagy a Jelenetek egy házasságból jut az eszembe. Most már Picasso is csatlakozik a társasághoz.
Tegnap Benedek Elek munkásságáról hallottam egy előadást. Sajna, nem voltunk sokan (kb. nyolcan), de ettől függetlenül nívós volt, amit hallottam. Sok érdekes dolgot tudtam meg, az egyiket el is mondom. Benedek Marcell és Benedek Krisztina Velencében járt és az egyik templomban nézegették a festményeket, majd az egyikük felkiáltott: Odanézz, az ott apus! Közelebb mentek, és meglepődve látták a feliratot: Türkey, azaz török. Jó darabig a magyarokat is így hívták. Egyébként tényleg szép öregember volt, bár, mint kiderült, csak 69 éves volt, amikor meghalt.
Külön szép és megható történet a felesége, Fischer Mária életútja.
Egy érdekesség, még a kezdet előtt. Az előadó nem sokal a romániai forradalom után Magyarországra utazott, és vitte magával Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt. A határon elkobozták, mondván, hogy nem engednek ilyen hortysta írókat! Természetes, hogy ebből újságcikk született. Nevetséges is lehetne, ha nem lenne elszomorító.
Egyébként a Csau időkben egy barátnőm úgy hozta át a könyveket a határon, hogy egy csomó vitatott írás fölé pakolt egy Ceausescu-kötetet. A határőr még tisztelgett is, amikor meglátta.
Jut eszembe: a csokoládén akkoriban még nem táblacsokit értettek, mert az későbbi és svájci találmány, hanem jó sűrű, megpörkölt, darált, és vízben feloldott kakaóbabot. Jó kis kulimász lehetett, viszont garantáltan elverte a szentéletű szerzetesek éhét.
Nagy meglepetésemre kiderült, hogy az a bizonyos csokigolyó, ami csak a szádban olvad, nem a kezedben, az Öböl-háborúnak köszönhető. A csokinak rengeteg jó tulajdonsága van, de a meleget, azt nem szereti. Ezért aztán olyan megoldást kerestek a hadsereg számára, ami megfelel az ottani éghajlatnak. Utána persze elterjedt a civil életben is.
Azt hiszem, ennek a művelődési háznak új programszervezője van, mert érdekes előadásokat és előadókat tart készenlétben. Múlt hónapban Farkas Bertalan beszélt az életéről, decemberben pedig a Titanic-expedícióról lesz szó. Mármint a hajóroncs felkutatásáról. Azon is részt szeretnék venni, mert részint érdekel, részint közel van, meg még ingyenes is.
A csokoládé iránti vonzódásod igazán érthető, elvégre nagyon finom, és még boldogsághormont is termel.
A fiókban talált kincset pedig méltóan megbecsülted.
Jaj,de irigyellek ezért is! :-)) A történet jó. Az is jó azért,hogy nem ilyen formában terjedt el a csokifogyasztás. Ettem már csiliset, nem volt rossz, de azért a tej- és étcsoki győz nálam.
Egy csokiimádó.
(A héten kellemes meglepetés ért csokival kapcsolatosan. Szeptemberben volt a névnapom,a kolleganőimtől egy fióknyi különböző táblás csokit kaptam, amit elővigyázatosan nem vittem haza, mert otthon nagyon hamar nyakára hágok,de úgy gondoltam, munka közben nincs mindig időm benyúlni a fiókomba. Igy is volt, kb.októberig kitartott a sok édesség. A héten egyik délután üldögélek a munkahelyemen és igen éhesnek érzem magam,de sajna tudtommal semmi ehető nincs nálam, ebéd már kivégezve. Valamiért kihúzom a fiókomat, a szokásosnál jobban - és igen, a hátsó részében, ameddig soha nem húztam ki - és ott lapul egy tábla csoki, csinos kis ajándéktasakban! A hét legjobb része volt ez! És olyan rendes vagyok,hogy még hétfőre is hagytam egy csíkot belőle magamnak.)
A tegnapi napon egy olyan előadást hallgattam végig, ami a csokoládé történetéről szól. egy szellemes és jól felkészült előadó beszélt, a jelenlévők pedig érdeklődve hallgatták. A kedvenc történetem az volt, amikor a szentszék azt tárgyalta, hogy a csokoládéital fogyasztható-e böjt idején. Az akkori pápa magánaktartotta fenn a döntést. A mellette lévők az eredeti, sóval, csilipaprikával és borssal ízesített variációjával kínálták meg. A szentatya megkóstolta, nem nagyon ízlett neki, de abban biztos lehetett, hogy ez nem hús. Ráaásul lehet hogy laktató, de egyáltalán nem ízletes. Ezért aztán engedélyezte, és ezzel be is indult a csokoládé szédületes pályafutása.
Igen,ha az ember valahol kifog lelkes,érdeklődő múzeumi szakembereket,az nagyon jó tud lenni. Néhány éve voltam Százhalombattán, a régészeti parkban, nagy füves térség, pár kőkori (?) ház felépítve, korabeli fajta gabonák veteményezve, tárgyak, meg a város nevét adó halom. Körbejártuk a kolleganőmmel,akivel voltam és magamban megállapítottam,hogy hát itt nem sok érdekesség van. Aztán valahogy odakeveredtünk egy gyerekcsoporthoz,akikkel volt egy fiatal lelkes múzeológus lány, aki olyan érdekesen beszélt,magyarázott, mutogatott és bevitt a halomba is - ami tulajdonképp temetkezési hely -, hogy mi is teljesen fellelkesedtünk és egyáltalán nem bántuk meg,hogy ellátogattunk oda.
Véletlenül kerültem oda, egy nyugdíjascsoport volt eredetileg a múzeumban, és ők jutottak túl az első körön. Aztán hat ember kellett a folytatásához, ezek egyike voltam én.
Már megint azt tapasztaltam, hogy az ilyen eseményeken általában nők jelennek meg, elvileg 48-an voltunk, ebből kettő a férfi. Persze, egyrészt a biológia a ludas, de azért nem teljesen.
Nagy szerencsénkre fiatal, kedves és érdeklődő muzeológusokat fogtunk ki, ők is szívvel-lélekkel vettek részt a vetélkedőben, Nagy munka lehetett ilyen érdekes és szellemes kérdéseket kitalálni. A jelenlévők boldogan suttogtálk egymás között a megoldást, és nem mulasztották el megjegyezni: Istenem, milyen fiatal is volt a színész!
Igen, Gobbi Hilda óriási munkét végzett, minden elismerésem az övé!
Hogy te milyen érdekes dolgokban veszel részt! :-)
Én az ősidőkben, 1986-ban voltam a Színészmúzeumban látogatóban, így hát ideje lenne megint. Nagyon érdekes volt Gobbi Hilda önéletírásának vonatkozó részeit olvasni a Színészmúzeum megteremtéséről, hogy hogyan szedték össze az emlékeket egy-egy színészről,azt írja,hogy volt hozzátartozó,aki örömmel adott bármit,volt olyan is,aki csak pénzért vált meg dolgoktól.
Tegnap résztvettem egy színházi vetélkedőben, amit a Bajor Gizi Színészmúzeum rendezett. Saját szerepemről nincs mit írnom, egy hattagú csapat egyike voltam, szereplésem inkább csak a bölcs hallgatásra korlátozódott. Viszont magát a múzumot érdekesnek találtam, pedig nem is láttam minden részét. Nagyon tetszett pl. hogy az Ember tragédiája előadásairól készítettek összeállítást. Hangfelvétel nem volt, csak képek. Érdekes volt nyomon követni a díszletek és jelmezek változását. Az első Tragédia előadásban Lucifer még denevérszárnyakat viselt, és egyfolytában gúnyos képet vágott. A Népszínházi előadásban viszont olyan sunyi ábrázattal meredt a fáraóra, hogy egy rendes fáraó alighanem rögtön elzavarta volna követ fejteni az építendő piramishoz. Egészében viszont kedvezően hatott rám, főleg a díszletek voltak nagyon szépek. Eleinte festményszerűek, a későbbiekben inkább csak jelezték a helyet. Nagyon tetszett egy századfordulós falanszter díszlet, a szerkezete egy híd szerkezetét idézte az eszembe, méghozzá a Ferenc József (Szabadság) hídét.
Alighanem elfogult vagyok, de Fedák Sárit a híres-nevezetes szerepében, mint János vitézt, csöppet sem találtam meggyőzőnek. Nem lehetett túl sok legény a faluban, ha egy olyan lány, mint Iluska, pont őbelé szeretett bele. Bezzeg Jávor Pál! Érte sem rajongok, de mint huszártiszt, sokkal hihetőbb volt. És olyan fából faragott lova volt, hogy ha egy körhintán ezt látom, legottan a nyergébe pattanok, és legalább két menetre befizetek.
Még Márkus Emíliát, a szőke csodát említem, aki nagyon büszke lehetett a hajára. Némi joggal, mert a térdéig ért, és nagyon sűrű volt. Éva szerepében éppen stílszerű, hogy kibontva hordta. Azon kissé elgondolkodtam, hogy tényleg ilyen nádszálkarcsú volt-e, vagy kissé besegített a míder. Akárhogy is, az összhatás nagyon szép lett.
A jelen lévő nők egységesen mondták, hogy Tiboldi Mária Csárdáskirányő-beli jelmeze tetszett a legjobban, simavonalú, fekete bársonyból készült, ízléses, nem túlzásba vitt gyöngydíszítéssel. Szerintem most is sikere lenne az Operabálon.
Tényleg érdekes kérdés, mi lett volna Petőfiből, ha életben marad. A negyvennyolcasok meghatározták a dualizmus korabeli Magyarországnak mind a kulturális, mind a politikai arculatát. Az is eszembe jutott, hogy pl. az Új földesúrban is szerepel egy ál-Petőfi, de ő nagyon rosszul személyesíti meg a költőt.
Én is sajnálom, hogy nem láttad, bízom benne, hogy előbb-utóbb megismétlik.
Most jön a nosztalgia: annak idején Fekete Sándor számos tévéjátékot írt a szabadságharc témakörében, és ezek nagyon jók voltak. Ráadásul történelmileg hitelesek, hiszen ő a kor szakértője és Petőfi kutató volt. Némelyiket, pl. a Teleki Blankáról szólót azért elő-előveszik.
Kár,hogy nem néztem ezt a tévéjátékot, leírásod alapján nagyon érdekes lehetett. (Sokat gondolok egyébként arra is,hogy mi lett volna, ha Petőfi valahogy túléli a szabadságharcot, esetleg megéri az öregkort... Tudom,hogy a "mi lett volna,ha" nagyon helytelen meg történelmietlen kérdés,de akkor is izgalmas eljátszani a gondolattal...)
Egyébként meg eszembe jutottál,amikor néhány héttel ezelőtt volt a legújabb Jane Eyre-feldolgozás,amiről már beszélgettünk itt,mert te láttad. Nos, én is megnéztem és maradok a 2006-os BBC-sorozatnál. Ennél a legújabbnál egyáltalán nem éreztem semmi vibrálást a két főszereplő között,nem derült ki számomra, hogyan szerettek egymásba. De a házvezetőnő (Judi Dench) tényleg jó volt.
Kb. egy hónappal ezelőtt láttam a TV1-en egy filmet, Kastély csillagfényben címmel. A mai nap éppen megfelelő, hogy írjak róla, mert a Bach-korszakban játszódik, egy grófi kastélyban. A gróf úrhoz a bujdosók szokott jelzésével bekopog egy fiatalamber, aki nagyszerűen ért ahhoz, hogy a hasonlóságot kihasználva, Petőfinek adja ki magát. Sosem mondja, hogy ő az, csak hagyja, hadd higgyék mások. A grófnak viszont ennél több az esze és az élettapasztalata, ezért leteszteli. Amikor az illető nem reagál egy verssor téves idézésre, egyből gyanús lesz. Hát még akkor, amikor nem akarja megnézni a külföldön kiadott, lefordított verseit.
Az ál-Petőfiről kiderül ,hogy jelentéseket írogat a rendőrminisztériumba. Most éppen a gróf úrről szándékszik írni, csak arról meg az derül ki, hogy ő a felettese. Egy váratlan pillanatbn megjelenik a feleség, aki naív és idealista, egyből ajánlkozik, hogy üzenetet visz a költő feleségének és fiának. Egyébként rajong bölcs és nemeslelkű férjéért, és nem tudja róla, hogy finoman szólva is kettősügynök.
Igaz, ez a kérdés nyitva marad, mert a nála időző, és továbbmenni készülő olasz tábornokot átadja egy halásznak, az csempészi tovább. Remélem, jól értelmeztem a végét, elvégre rendőri jelentéseket is sokféleképp lehet írni.
Az, hogy ennyi idő után is foglalkoztat, arra vall, hogy érdekles és jó film lehetett.
Egész jó programod volt! Nem tudom, tíz évvel ezelőtt ki találta ki a Múzeumok éjszakája rendezvényt, de lehet, hogy ilyen sikerre ő sem számított. Előfordulhat, hogy külföldről vettük át, de ez sem baj, a jó dolgokat érdemes nálunk is bevezetni.
Én is már vagy öt éve készülök rá, most végre sikerült. Jövőre azért jobban utánanézek a programoknak, de így is nagyon jól éreztem magam, nem bántam meg, hogy elmentem.
Nekem idén először sikerült részt vennem ezen a Múzeumok éjszakája rendezvényen, de rögtön meg is fogadtam, hogy jövőre jobban rákészülök, mert az este 9-kor beszerzett programból látta, hogy a Természettudományi Múzeumban délután 5-től a kicsiknek is szerveztek egy pár jó kis programot - amire unokát elvittem volna, ha tudtam volna róla időben....
Most csak egy pécsi vonatkozású irodalmi kóstolókkal egybekötött, tilinkóval kísért esti várfal-sétán vettünk részt, megnéztünk-meghallgattunk egy Gebauer Ernő kiállítást és a róla szóló előadást, aztán ebből a program-füzetben észrevettem, hogy az éjfél-közeli tűzugrás előtt egy kollégám dobköre zenél - így ezt még meghallgattuk, majd elnézegettünk egy-két tűzugrót, aztán irány haza, mert már közel jártunk éjfélhez.
Mióta van ez a Múzeumok Éjszakája, azóta készülök minden évben, hogy el kellene menni, de valami mindig közbejön. Úgyhogy kellő irigységgel olvastam a beszámolódat, nagyon jó lehetett... Én valamelyik évben azt sajnáltam nagyon,hogy Zacher Gábor előadását a mérgekről, a mérgezés történetéről a (talán) Bűnügyi Múzeumban nem hallgattam meg...
Ha nem is túl sok ideig, de rész vettem a Múzeumok Éjszakája két rendezvényén. Az Írószövetség székházánál kezdtem, ahol az ottani könyvtár kincseit lehetett kézbevenni, persze, kellő óvatossággal. Volt egy Wesselényi Miklós: Balítéletekről, egy Ady: Szeretném, ha szeretnének. Ez utóbbi dedikált példány, de nem a szerzőtől, hanem a könyv ajándékozójától. A beírásból ítélve elérte, amit a könyv címében kérnek. A könyvek közül a legrégibb példányt az 1600-as évek vége felé adták ki. Nagyon tetszett még egy, az 1900-as évek elejéről való egyetemi jegyzetfüzet. Ezt persze kézzel írták, majd bekötötték. Ámultam-bámultam, milyen tiszta, jól olvasható a kézírás benne, Még akkor is figyelemre méltó teljesítmény, ha az illető később letisztázta a jegyzeteit.
Utána átmentem az Iparművészeti Múzeumba, mert azt lehetett a legkönnyebben megközelíteni. Az art deco kiállítás ugyan érdekes volt, de nem nagyon kedvelem a túldíszített holmikat. Egy-két dolog azért nagyon tetszett, például egy sima, elegáns vonalú öltözőasztal, formatervezett petróleumlámpával a tükör előtt.
Aztán szebbnél-szebb zsebórákat csodáltam meg, az egyikhez még felhúzó kulcs is oda volt erősítve. Ami viszont a kedvencem lett, az egy, XVII. századi, könyvformájú úti óra volt. Ami biztos, az biztos alapon a fedelén egy napóra is található.
A múzeum előtt volt két fiatalember, akik valamiféle breaktáncot mutattak be, továbbá két tűzzsonglőr is. Egy élelmes kereskedő meg kipakolt egy csomó könyvet, hosszan nézegettem.
Aztán irány haza, nem mintha még nagyon álmos lettem volna, de ennyi látnivaló éppen elég egy napra. Ráadásul szerettem volna elérni az utolsó buszt, és ez sikerült is. Nagyon örültem, mert szinte minden buszon-villamoson sok olyan ember utazott, akik a belépésre jogosító karkötőt hordták. Ezek közül a legtöbb fiatal volt.
Igazodva topiknyitóhoz (mindennek lehet kultúrája),elmondom a mai nagyon jó élményemet, ami megszépítette a napomat.
Cukrászdában süteményeket vettem, ki is fizettem már, csak azt vártam,hogy csomagolják be,mikor észrevettem,hogy az általam nagyon szeretett sajtos roló is kapható. Mondtam a kiszolgáló kislánynak,hogy bár fizettem már,de elnézést kérek,mérjen le nekem még két darab sajtos rolót. Mire a kislány kikapta a két darabot a pultból, szalvétába tekerte és mosolyogva mondta,hogy ez most ajándék! :-)
Komolyan, annyira meghatódtam ettől a gesztustól! :-) Persze tudom,hogy ez jó reklám is nekik, meg egyébként is szoktam ebbe a cukrászdába járni, de akkor is:)
Szóval a cukrászdai vendéglátásnak is van kultúrája! :-))
Igen, sehogy nem stimmel a dolog. Ráadásul Henrik idősebb korában csúnyán elhízott, köszvényes lett, és egyre jobban kiütközött rajta az alkoholizmus. Azt hiszem, magát a történteket viszont feltupírozták, hogy érdekesebb legyen.
Nézem most a Tudorok-sorozatot és közben folyton azon az ellentmondáson jár az agyam, ami az ismert VIII. Henrik ábrázolás /talán Hans Holbein festette az ismert képet? nem vagyok teljesen biztos benne/ meg a sorozatbeli színész külleme között van:)
Így van., Varga Imre nagyon tehetséges. Mindig csodáltam a reneszánsz művészek megrendelőit: kifizettek olyan portrét, amiről süt a modell kapzsisága, vagy ravaszsága. Persze, az is lehet, hogy csak a hasonlóságot nézték, ezt viszont nem áll módunkban megítélni, lévén a megrendelő már jó ideje halott.
Igen, és ehhez kellett Varga Imre tehetsége, meglátása, arányérzéke,hogy erről az emberről egy jó szobrot csináljon,ami kifejezi az egyéniségét, de nem bántó, túlzó.
