Egyébiránt akár a szopást jelentő em, akár a magasra vonatkozó em gyökből elemezzük, analogia szerént úgy is fejlődhetett ki, mint: a csom, gom, dom, gém, ém gyökökből lett: csomó csombor, gomb gombor, domb dombor, gém gémběr, émb émběr = éber; így Imre a székelyeknél: Embre; tehát: emő, emv, emb és ér képzővel emběr, (szopó vagy emelt alkatú).
A magyar nyelv szófejlődései, szókapcsolatai több érzékszervi tapasztalatokon alapuló logikán nyugszanak általánosan. Könnyű példán keresztül: kopog - kopik- kopasz(tott).
A magyar nyelvészet azonban megszakítja ezt a logikai láncot a kopog és a kopik között (tudatosan?) kopog - hangutánzó - kopik bizonytalan eredetű. Ez pedig dilettantizmus vagy a magyar nyelv nem kellő ismerete, vagy mind a kettő egyszerre. A magyar nyelvészet mindig megszakítja ezt a logikai láncot elemzéseiben.
“A személetesség megfelel a már többször említett őskori analógiás, azaz rokonító, hasonlító gondolkodásnak.” Czakó Gábor
Tehát a magyar szavak fejlődési íve egyszerre rokoníthat hangutánzó és leíró tulajdonságokat, mivel hallás-látás-tapintás - érzékszevi tapasztalatokat rögzít. Pl. Kopog - kopik - kopasz - kupa
vagy, töm, tömb, domb, dudor, dundor, donga, dönget, döntöget, dübög, dong, dobol, dob stb.
tompa : Szláv eredetű szó: szerb-horvát tup, szlovén top, szlovák tupý
tompor : egy régi tomp (‘csípő, far’) főnévből, amely vagy finnugor eredetű, a cseremisz tup (‘hát’) távoli megfelelője, vagy a topog családjába tartozó régi top (‘lábfej’) szóból ered, az utóbbi kevésbé valószínű.
