Krónika-topik az egyik legnagyobb tudományos felfedezésről.
Az "Én nem tudom elfogadni a relativitáselméletet"-mondanivalójú szurkolókat kérjük a szomszédos pályákon drukkolni.
Mondjuk én se arra gondoltam, hogy a helyszínre kellene menni a mérőeszközökkel. A beérkező fotonokból meg sok minden megállapítható. De egy eseményhorizont, vagy ergo szféra, hogyan mérhető ki fotonok segítségével?
Közvetlenül szinte semmit se tudunk megmérni. Még azokat a fizikai tulajdonságokat se, amelyeket mindenki nagyon érzékletesnek, és egyszerűen mérhetőnek gondol. Se a tömegeket, se az erőket se a sebességeket, se a . . .
A szabad szemmel is látható csillagok vagy bolygók tömegeit se vagyunk képesek közvetlenül mérni. De még a helyzeteiket se. Közvetlenül csak a hozzánk befutó fénysugarak mérhetők, például az, hogy milyen irányból érkeznek.
Az eseményhorizont egy olyan felület, ami mögül nem távozhat fény, így közvetlenül a horizont sem észlelhető. Ami látható, hogy bizonyos helyek mellett elhaladó fénysugarak vagy csillagpályák feltűnően meggörbülnek. Pontosan úgy, mintha azokon a helyeken valami rendkívül nagy tömeg koncentrálódna. De nem látszik ott semmi tömeg. Aztán van, hogy bizonyos helyek körül annyira felgyorsul a csillagközi por és gázfelhők bespirálozása, hogy felizzanak, a szemcséik egymással való ütközései miatt. Ilyen izzó akkréciós korongok megfigyelhetők ott is, ahol egyáltalán nem látható semmiféle nagy tömeg ami a bespirálozást okozza.
Ezekből az észlelésekből következtetünk arra, hogy ilyen helyeken eseményhorizont teszi láthatatlanná a jelenségeket okozó tömeget.
Minden előadás után (pár nappal) válaszol a közönség által feltett kérdésekre.
Vannak interaktívabb előadók is, akik a jelenlévő hallgatóság feltett kérdéseire (általában) azonnal válaszolnak, tisztázva a félreértéseket. (Habár esetenként az a válasz, hogy erre majd később fog visszatérni - mert a válasz további ismereteket igényel.)
Tényleg ismert az összes szabály? Ne viccelj. Vannak szabályok, amelyeket ismerünk. De még azt sem tudjuk, hogy pontos vagy csak közelítés - korrespondencia.
Az ábrán a legalsó, nem képlet hanem ábra, az egy lambda bariont ábrázol.
Ez az ábra nem iszugyi műve, hanem a CalTech professzora követte el.
Közben arról beszélt, hogy kellően nagy nyomás hatására a neutroncsillag nem feltétlenül ugrik össze fekete lyukká. Mert feltételezhető esetleg, hogy az egyik kvark átalakul egy nagyobb tömegűvé, és ezáltal a szokásos neutronokból álló csillagnál kompaktabb objektum jöhet létre. Ez azonban egyelőre csak spekuláció, hogy több közbülső lépcső is lehet a Cchandrasekhar-határ fölött.
Tehát ez "még" nem kvarkcsillag. Az esetleg egy következő lépcső (megállás) lehet az anyag összeomlásának folyamatában.
Mellesleg valaki már kiszámolta, hogy egy neutroncsillag is lehet elég masszív ahhoz, hogy eseményhorizontja alakuljon ki. Nagyon a határon van, de nem kizárt. Viszont azt még senkinek sem sikerült végigszámolnia (a jelenleg ismert törvények alapján), hogy a teljes összeomlás szingularitássá hogyan megy végbe. (Vannak persze abszurd számítások, például fény vagy nyomásmentes "por" esetére.)
Népszerűbben megfogalmazva: amikor az elektron benyomódik a protonba, a szokásos neutronbomlás fordítottja nem tud megvalósulni, mivel ahhoz egy antineutrinó is kellene, ami nincsen.
Szépen megtanultad a leckét, a szubatomi kémiát. ;)
De azt legalább tudod egyáltalán, hogy mi a neutrínó?
Mert én nem tudom.
A hivatalosan elfogadott (jelenlegi) elméletek szerint a részecske nem más, mint a megfelelő mező gerjesztése.
(Kiegészítés: A professzor arról is beszélt, hogy a pontszerű elektronnak nem lehet perdülete. Az elektron perdülete a mező perdületéből adódik. Nem adta meg a forrást, de hivatkozott a CalTech szerzőinek friss publikációjára.)
Nem tudjuk pontosan, hogy az egyik mező hogyan gerjeszti a másikat. Vannak persze kísérleti tapasztalatok.
De a tényleges magyarázathoz kicsit több kellene.
Szóval mesélj nekem arról, hogy egy önmagával kölcsönható mezőt hogyan lehet leírni.
(Feltételezzük első körben, hogy más mezők nincsenek. Ha nem megy, esetleg bevezethetünk két csatolt mezőt.)
Nem az van a képen. A képen egy harmadik lehetséges inverz neutronbomlás jellegű reakció van.
Ez a szabad neutron bomlása:
n -> p + e + anti-elektron-neutrinó
A fordítottja ez volna:
p + e + anti-elektron-neutrinó -> n
Ez, habár egy lehetséges folyamat, gyakorlatban sohasem valósul meg. Egy proton, egy elektron és egy neutrinó hármas ütközésének a valószínűsége ugyanis nagyon nulla.
Ellenben, ha mindkét oldalhoz hozzáadunk egy elektron-neutrinót, akkor a részecske az antirészecskét kiüti, marad tehát
p + e -> n + elektron-neutrinó
------
Népszerűbben megfogalmazva: amikor az elektron benyomódik a protonba, a szokásos neutronbomlás fordítottja nem tud megvalósulni, mivel ahhoz egy antineutrinó is kellene, ami nincsen. A szokásos neutronbomlás egy olyan változata viszont igen, amihez nem szükséges antineutrinó, viszont létrejön a végén a neutron mellett egy neutrinó is.
------
Kvarkcsillaghoz ennek nincsen közvetlen köze. Ami közvetett köze van: a neutroncsillag, az lényegében egy óriási, gravitációsan kötött atommag. A kvarkcsillag az meg egy óriási, gravitációsan kötött barion.
Esélyes, hogy a jelenleg neutroncsillagnak gondolt objektumok egy része valójában kvarkcsillag. Egyelőre lehetetlen ilyen messziről megmondani.
Mivel... nem tudjuk kiszámolni. Hiába ismert az összes szabály, hiába vannak olyan számítógépek. Még 1 db proton tömegének a kiszámolása is kb. 10 évvel ezelőttig lehetetlen volt. Annak kiszámolása, hogy pontosan mik azok a tulajdonságok, amik alapján egy neutroncsillagnak kinéző képződményről mondhatjuk, hogy kvarkcsillag, ma is lehetetlen. Közelítő saccolgatások vannak.
Az ábrán a legalsó, nem képlet hanem ábra, az egy lambda bariont ábrázol. Az "n" nem tudom, hogy mit keres a bal oldalon, ebben a formában ez nem így működik. Vagy nem egy reakcióról van szó, vagypedig Szász úrfi a szokásos formáját adja. Ha az egy reakcióegyenlet akar lenni, akkor az ott szerintem egy bullshit.
Viszont: ha egy szupernóvarobbanás eredménye neutroncsillag helyett kvarkcsillag lesz, akkor ott más folyamatok is lezajlanak, nem csak a proton-elektron egyesülés. Emiatt a kirepülő neutrinók száma/energia/generáció eloszlása más lehet. Ez egy lehetőség lehetne kvarkcsillagokat találni. A dolog hátulütője, hogy a mi galaxisunkban csak százévente 1 szupernóva van, a más galaxisokból jövő szupernovák pedig túl messze vannak hozzá, hogy elég jelet generáljanak a neutrinódetektorokban.
Reverzibilis. Semmi sem irreverzibilis a QM-ben. Sőt, konkrétan a számítások nehézségét pont hogy a lehetséges folyamatok nagy száma adja.
Alapvetően a QM-ben, QFT-ben minden megtörténhet, ami nem sért valami megmaradási törvényt. Sőt, ennél is cifrább a helyzet: nem csak megtörténhet, de meg is történik. Az összes lehetőség. Mind a végtelen. Különböző súlyozással. Amit látsz a műszerben, az pedig az összes lehetőség súlyozott átlaga.
Például, a neutron bomlása:
n -> p + e + anti-e-neutrinó
Ugyanez le tud zajlani visszafele is.
A lényeg: van a neutronnak egy rakás kvantumszáma, a protonnak is, meg az elektronnak és az anti-elektron-neutrinónak is. Ez a folyamat azért tud lezajlani, mert az egyenlet két oldalán az összes kvantumszám összege azonos.
De például hozzáadhatsz az egyenlet mindkét oldalához egy elektron-neutrinót (jobboldalon az anti-neutrinót ez kiejti). Kapod ezt:
n + elektron-neutrinó -> p + e
Ez is le tud zajlani! Mi történik itt? Jön egy neutrinó, becsapódik egy neutronba, és erre az szétbomlik egy protonra és elektronra. Tehát lényegében neutronbomlás van, de neutrinó kibocsátása nélkül. A különbség a szokásos neutronbomláshoz képest annyi, hogy ha a bejövő neutrinó elég nagy energiájú, akkor az atommagon belüli, stabil neutront is szét tudja bontani.
Másrészt viszont ez a folyamat, mivel a neutrinó nem nagyon szeret kölcsönhatni, csak nagyon ritkán zajlik le. Nagyon sok neutrinónak kell bejönnie. Emellett nagyon ügyes mérőberendezés kell, ami éveken át figyel például sokezer tonna vizet, és akár egyetlen ilyen bomlást is jó eséllyel kimutat. Na lelövöm a poént: Így (is) működnek a neutrinó-detektorok.
2. A buggyant, ő általában tényleg expert volt valamikor, aztán valami kémiai egyensúly megbomlott az agyában, amit nem tudott lekompenzálni.
3. A hülye, aki (1)-et vagy (2)-t követi.
Egelyt sokan szidják, de szerintem ő inkább (2) mint (1).
Mind (1)-ben, mind (2)-ben fennállhat két enyítő körülmény:
a. A csóka alulképzett, és bekapott valami maszlagot.
b. A csóka baja igazából nem az ún. "hivatalos tudomány" tényanyaga, hanem a hivatalos tudomány körüli szociális struktúrák (őszintén szólva, ezek tényleg nem mindig túl jók, ami végső soron a tudósok skilljeinek és fizetésének arányára, valamint a stabil tudós jobok (többnyire egyetemen valami tanársegéd, kis kutatással) alacsony és csökkenő számára vezethető vissza).
Ezek az enyhítő körülmények (2) esetében erősek lehetnek (pl. Egely írja a könyveiben, hogy mekkora hülyék mennyire szivatták meg a kutatóintézetben, ahol anno ifjú tudósként dolgozott). (1) esetében lényegtelenek (arra szerintem nincs bocsánat e világon).
A gázokban nagyléptékű szimmetria uralkodik (homogén izotróp közeg).
Ha elkezdjük felnagyítani a teret, illetve ritkítjuk a gázt, ott már láthatjuk az egyes ütközéseket, és az atomok közötti üres tereket. A pillanatfelvételen nem szimmetrikus, de az időátlaga már az.
Talán a téridő pixelezettsége is ilyen, és a pixelek nincsenek szabályosan elrendezve, mint az atomok a kristályrácsban.
Vegyük azt is figyelembe, hogy a kristálytanban nem feltétlenül az egyes atomokat tekintik az elemi cella építőköveinek. Nagyfokú hasonlóság (és ezáltal egyszerűsítés) érhető el, ha bizonyos esetekben egyes atomok helyett atomcsoportokat tekintünk a rács elemeinek. Ezt az ötletet szintén fel lehet használni a téridő pixelezettségének elképzelésére. Vagy pedig ennek "amorf" továbbfejlesztett változatát: a téridő pixelek átfedik egymást, mint a színes diafilm rétegei. De az egyes rétegekban nincs teljesen szabályos rend. (Penrose foglalkozott nem periodikusan ismétlődő kristályokkal, és róla neveztek el egy ilyen fajta csempézést is.)
A kovariáns deriváltak abban különböznek a közönséges deriváltaktól (gradiens, divergencia), hogy egy csatolt mező beiktatásával invariáns egyenletet kapunk. Ez az invariancia azonban behoz egy többlet szabadsági fokot, mint ahogy a vektorpotenciálnál is mértékválasztási szabadságunk van.
- * -
Kérdeznék tőled valamit.
Feynman a valódi vektorokat polárvektoroknak nevezi. Viszont az ezekből bizonyos műveletekkel (pl. vektori szorzás) képzett pszeudo vektorokat axiálvektor néven emlegeti. Ilyen például a szögsebesség.
Feynman azt állítja, hogy a szögsebesség vektorként összegződik.
Példaként pedig azt mondja, hogy legyen egy dobozban egy mókuskerék (x-tengely körül forog), és a dobozt forgassuk meg z-tengely körül. Nekem ez nem jön össze, nem tudom elképzelni.
Vegyünk egy másik példát: Ha jól emlékszem, az Uránusz forgástengelye majdnem a keringés síkjában van. (Ez nem ugyanaz az eset, mint a körhintára szerelt mókuskerék, mert a pörgettyű tengelye tartja az irányt - mindig ugyanannak a csillagnak az irányába mutat.) De a szögsebességek összeadása még ebben az esetben sem jön ki. Hogy is van ez?
És haragudnék rá, mert nem tett semmit azért, hogy elnyerje jóindulatomat.
Na, ez már pszichológia és szociológia.
A szubjektív véleményünket az befolyásolja, hogy valaki udvariasan mond valamit, vagy pedig nyersen. A szélhámosoknál szakmai követelmény az udvariasság, az off-band kommunikáció, és a meggyőzéshez objektíve oda nem illő érvek használata. Óvakodj a törpéktől!
De mi csak 40milliárd fényévnyire látunk el rajta (pontosabban: ami most tőlünk 40milliárd fényévnyire van, annak látjuk a 400millió éves Univerzum-kori állapotát, tőlünk 13milliárd fényévnyire).
Megjegyzem: továbbra sem tudjuk, te sem tudod, hogy mi van a kozmológiai horizontunkon túl. Filozófiai kérdés, hogy létezik-e bármi a kozmológiai horizontunkon túl.
Na, így már sokkal jobb. (De ezt a fórumozók többsége képtelen belátni.)
Lehet, hogy a húrelmélet 20 év múlva, vagy valamikor.
A húrelmélet nem magyarázza meg, hogy ezeket az elemi húrokat mi tartja össze.
Persze axióma szinten semmiféle magyarázat nem kell.
(Négy teknősbékát is tekinthetnénk a világ alapvető tartóköveinek.)
Egyesek keresgélik a kozmikus húrokat, ami az univerzum topológiájával függ össze.
Ezt úgy képzeld el, hogy fogsz egy gumi hurkot, ami egy kicsike kör mondjuk az északi saroknál, aztán tágítod és átfordítod, amitől a kör belseje kívülre kerül. Ekkor az egymást metsző különböző húrok összeakadnak, és iszonyatos gravitációjuk van, amivel időgépet is lehet csinálni.
(Erről iszugyinak az a véleménye, hogy gravitációs töltésekről van szó.)
A sötét energiáról nekem pedig az a véleményem, hogy lényegében a hullámfüggvény expanziós paramétere. Márpedig a határozatlansági relációnak nincs elemi részecskéje.
Magam is azért ragadtam le Gyula elméleténél, mert a feltevései sci-fibe valók. "A négy öröktől fogva létező elemi részecskék elektromos és gravitációs töltéssel ellátva képezik az anyagot. A Planck állandóhoz „hasonló” Lagrange multiplikátorok stabilizálják a részecske kombinációkat, amik az atomokat, molekulákat, az összetett testeket alkotják. A taszító gravitáció, pedig nagyban hozzájárul a világegyetem izotróp és homogén mivoltához." :-)
2. Nagyon nem hat kölcsön semmivel (gravitációsan igen, mert az mindenre hat
Nagyon biztos vagy a dolgodban. Feynman (is) írta, hogy egy lehetőséget nem szabad elvetni, csak mert nem tetszik.
3. viszont STABIL! (Ez nagy szó - az eddig felfedezett többezernyi részecske közül egyedül a proton és az elektron (valamint antirészecskéik) stabilak és csapdázhatóak)
Ahogy vesszük. A virtuális részecskéket is lehet stabil képződménynek tekinteni.
Csak a laikusoknak magyarázzák úgy, hogy a virtuális részecskék kiugranak a semmiből!
