Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Az értelmes kulákság vérzése
Avagy a kulákság értelmes érzése? Ez is meg az is.
De csak sorjában!
Almási professzor (szintén professzor!) nomen est omen a Kritikában nyalja föl Heller „Ági” minden kiömlő, szétfolyó ember-tudatának teljes róka-tartalmát, idézem: „Heller Ági győz a korszellem felett, mert mindig valami senki által nem gondolt probléma nyomába ered” – állítja esztétikusan az esztétaprofesszor. Vagyishogy: Heller originális. Originálisabb, mint Babarczy Eszter (aki még nem professzor, csak tanárnő, ámde ő is lesz professzor e hazában, akárki meglássa!), s aki Almási professzor szerint szintén originális. Hát igen, az egyik professzor originálisabb, mint a másik.
„Mondjuk, [Hellernek] itt van az Életképes-e a modernitás c. kötete – akkor írta, mikor mindenki posztmodernben lubickolt, – modernség: passé alapon – mert az olyan kézre álló, sikkes látószögnek tűnt. Heller viszont – egy emeletről feljebbről tekintett végig e szellemi corpuson: a modernség – radikális forradalom volt és marad, mert mindig is a megkérdőjelezés szelleme volt, azaz a felnőtt Európa habitusának váza.”
Tehát Almási esztétaprofesszor szerint a szellem a habitus váza, továbbá Almási professzor szerint Heller professzor „egy emeletről feljebbről tekintett végig” azon a „szellemi corpuson”, amely ugye nyilvánvalóan egy emelettel van alatta. Az persze igaz, hogy az alagsor is „egy emelettel feljebb” van, mondjuk úgy: a pincéhez képest, vagyis Almási viszonyítása gyakorlatilag nem jelent semmit, esetleg azt, hogy a szuterén-Heller csupán egy emelettel van a béka segge alatt (nem kettővel), ámde kicsire nem adunk, és ebben is Almási Miklós a minta: a stiláris szöszmötölés nem a professzori attitűd szellemi csontváza. Másik példa: Almási szerint Heller „fényévnyire marad a közhelyszerű vagy épp divatos tézisektől”, vagyis a „közhelyszerű tézisek” fényévnyire távolodtak Hellertől, ahelyett hogy Heller magasodott volna fényévnyire a közhelyek fölé, ám (csak ismételni tudom) kicsire nem nézünk, sokkal fontosabb tudnunk, s persze érdemes egy életre megjegyeznünk: az az „emelet”, amely „eggyel följebb van”, „fényévnyire maradt” a másiktól. Nem én mondom, a Széchenyi-díjas esztétaprofesszor írja, erről szólnak az ő szép sorban egymást követő mondatai, jelzői, hasonlatai, metaforái. Tehát: a pesti taxis a bunkó! És nem az Almási professzor a bunkó!
Döntő kérdés: mit „gondolhat” a „divat” Almási professzor szerint? Válasz: „A divat gondolhatja, hogy túllép rajta [ti. Helleren], de a modernitás szelleme nem engedi, inkább újabb kérdéseket tesz fel”. Nem a divat persze, hanem a filozófus. Például itt van mindjárt egy „újabb” helleri „kérdés”: „Annyi modernitás van, ahány komoly és végiggondolt perspektívából írják meg e meg nem írható regény (nem tudhatjuk hányadik) fejezetének első bekezdését”.
Igaz, ami igaz, ezt valóban Heller írta, ám, hogy nem kérdés, hanem állítás, mégpedig abszolút igazságnak szánt állítás, az is biztos. Noha, mint tudjuk, „nincs abszolút igazság”, csak egyetlen abszolút igaság van, mely szerint „nincs abszolút igazság” (kincs ami nincs), illetve a másik egyetlen abszolút igazság (ti. kettő van abból, ami nincs), szóval a másik nem létező abszolút igazság szerint: annyi modernitás van, ahány modernitás van. Sőt: mindenből annyi van, amennyi van. Vagy több. Már amennyiben egyet még „írnak” hozzá. Ha pedig elvesznek belőle, akkor kevesebb marad. Aminél persze valamivel bonyolultabb az ügy, mert egyrészt: mindezt „komoly és végiggondolt perspektívából” kell „megírni”, másrészt a dolognak csak az „első fejezetét” kell „megírni”. Mármost, ha „komoly és végiggondolt perspektívából” írják meg a modernitás „első fejezetét”, akkor (Almási professzor szerint) „ezzel – szép csöndben – a posztmodern momentum is a helyére kerül”.
Hát, hacsak így nem!
„A példát csak azért idézem – írja Almási professzor a Kritikában –, mert jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”. Itt tehát Fényév elvtársnő az emeletről már följutott a kilátóban. Így lett ő „radikálisan originális”. Hogy mi a kilátóban az originális? Nem tudjuk. Ha pedig megkérdeznénk Almási professzortól, milyen az, aki nem „radikálisan originális”, nagy valószínűséggel fölszédülne a Heller-kilátó tövéből annak originális szélkakasára (illetve bélszéltyúkjára).
Heller katartikus. Almási professzornak zsong a feje tőle: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”. Vagyis a professzor elolvasott egy filozófiai dolgozatot, majd a gondolattól (s nem a szégyentől) katarzisa támadt, ám azt már nem tudja megmondani, hogy konkrétan mely gondolattól ámult el, merthogy az nem „maradt meg a fejében”, csak a „szégyen katartikus szerepére” emlékszik. Nyilván a klotyón olvasta a művet, merthogy azt magam is tanúsíthatom: egy bizonyos életkoron túl már egy viszonylag laza, egészséges szarásnak is „katartikus szerepe van” az életünkben. És csak semmi szégyen, gyerekek, sőt legyen inkább osztályrészünk a „radikális forradalmi” büszkeség: „anyukám, ma reggel megint egy szégyentelenül és radikálisan nagyot kuláltam” – „jól van, apukám, büszke rád az egész család” stb.
Almási professzor viszont messze nem éri be ennyivel: szerinte a szégyen „Megint olyan fordulat, amit ő [ti. Heller] hozott be a filozófiába”. Ha pedig a politikai seggnyalást is a filozófiába „hozta” volna be annakidején, vagyis az etikája nem rekedt volna meg a központi bizottsággal való levelezés szintjén, akkor Heller még a radikálisnál is radikálisabban volna originális gondolkodó.
Döntő kérdés: léteznek-e a szégyen-katarzisnál „mélyebb-fontosabb felfedezések” is, Almási professzor tudna-e ilyeneket említeni?
Efelől egy pillanatig se legyen kétségünk, hiszen: „tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic.], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba”.
Belevillantotta a filozófiai tudatba. A kegyetlen mércét. Amely mérce nem más, mint „az individuális és társadalmi etika találkozáspontja”.
És hogyan „villantott” Heller Ágnes, hogyan „fejte meg a kanti imperatívuszokat”? Korábban idéztem, ám érdemes memorizálni, már csak a katarzisélmény okán is: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…” (27).
Érteni nem fogja, csak villantani fogja. A „találkozáspontot”, e „kegyetlen mércét”.
„S tenném hozzá – teszi hozzá Almási professzor –, az üldöztetés éveiben, elnyomottan ugyanúgy írta műveit: a gondolat alól nincs felmentés – mondta, a filozófusnak – ob schön, ob Regen – hallatnia kell szavát”.
Nos, egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagyon kell (ob Regen), bár ez is ízlés (ob schön) dolga. Egyébiránt nem ober, hanem über, és nem Regen, hanem Erschütterung. Vészesen túlmozgásos az öregasszony (lásd, mint alább). Persze lehet, hogy éppen ez a katartikus benne.
Mindenesetre tény: Hellert úgy üldözték a mocskospiszkos parvenük (vagyis az elvtársai!), hogy részint – levélbeli kérésére – „megmondták” neki, „mivel tehetne bizonyosságot – nap napi pártmunkáján kívül – elhatározásának őszinteségéről”, részint pedig úgy, hogy miután Heller „bizonyságot tett elhatározásának őszinteségéről” (pluszban persze, vagyis „nap napi pártmunkáján kívül”), a gimnáziumi tanári katedráról egészen az infernóig (egy akadémiai kutatóintézeti állásba) kergették. Így üldözték Heller Ágnest konkrétan a komonisták. Majd aztán tovább: „ausztráliai emigrációba” üldözték. De még mielőtt egészen Ausztráliáig jutnánk, idézzük újra Almási professzort, aki szerint Heller Ágnes „radikálisan originális” gondolkodó, sőt – a „kegyetlen mérce” okán – még önmagához képest is originális, s amely eredetiség így jelentkezik Heller Ágnes szavaiban: „nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról. Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus-epikureus erkölcs”.
Ez valóban eredeti. Legalábbis az én ismereteim szerint nincs még ember, aki a filozófiát, filozófiai áramlatot, létfölfogást, életszemléletet, attitűdöt, gondolkodási-viszonyulási módot erkölcsnek, etikának tekintené.
Az epikureizmusnak annyi köze van az etikához, mint mondjuk a szocializmusnak. Nincs „szocialista etika”, nincs „epikureus etika”. Hanem etika van. Mely az adott társadalom minden tagjára egyaránt érvényes. Például ma Magyarországon nem lophat (elvileg) sem az, aki forradalmárnak véli magát (vagyis a halálhoz jézusi, Iszak Babel-i, guevarai viszony fűzi), sem az, akinek a halálról, az öngyilkosságról katolikus-keresztényi, sem az, akinek minderről epikureus fölfogása van. Hogy egészen világos legyen (s talán még Almási professzor is érti majd), az emberölés tilalma etikailag kategorikus. Miközben bárkinek lehet alternatív fölfogása az öngyilkosságról, az eutanáziáról, sőt egy liberális társadalomban hangoztathatja is az erkölcsi kánontól eltérő nézetit, ám az emberölés tilalma etikailag még a liberális társadalomban is abszolútum. Egészen pontosan: az etika kategorikusan szabályozott. Szokás persze beszélni Kant etikájáról, ám amely abban az értelemben (értelmetlenségben), ahogyan a szót Heller használja, nem etika. Hanem filozófia. Kant nem az erkölcsről filozofál. Hanem ellenkezőleg, Kantnál az „etika” csupán paradigma, a „kritika” kifejlésének matériája (lehetne ez a nyelv is például), míg Heller a filozófiából, az epikureus bölcseletből barkácsolna etikát. A kanti filozófia alapkérdése nem az, hogy mi az erkölcsös, hanem hogy: mi az igazság, mi a szabadság. Amikor Heller szembeállítja Kant „etikáját” az epikureizmus „etikájával”, totálisan érti félre mindkettőt. Az epikureizmus nem erkölcs, a morálnak nincs hozzá köze, ez evidens, míg Kant szerint nem szükségképpen erkölcsös az, aki tiszteli az Urat, respektálja a parancsolatait (nem öl, nem lop, nem paráználkodik stb.), továbbá szereti Jézust, szereti a hazáját, a családját, szereti embertársait (mint tenmagát)… ugyanis mindezt az ember természete folytán teszi, illetve nem teszi. Kant szerint a valódi erkölcs a tiszta kötelességtudattal, vagyis nem az ethosszal (epszilon), hanem az éthosszal (éta) azonos (vö. Ancsel Éva: Írás az éthoszról), s amelynek alapmegnyilvánulási formája Kantnál a kategorikus imperatívusz. És hogy Heller számára is világos legyen: amikor a professzorasszony besúgta Lukácsot, Mészárost a hatalomnál, nem követett el a fogalom etikai értelmében vett bűnt, a fogalom Kanti értelmében viszont igen. Kant szerint Heller nem viselkedett erkölcsösen (értsd: a tiszta kötelességtudat, méltóságtudat szellemében), mert a döntésével önmagát (s ezáltal az embert) nem „önértéknek”, hanem szimpla árunak tekintette. (Hellernek nem csak a levele, hanem a metakommunikációja is árulkodik méltóságtudatának minőségéről, pl. a tévében: Heller nem beszél, hanem indignáltan ágál, permanensen rikácsol, tessék megfigyelni: a kezével szinte folyamatosan fejmagasságban (sokszor afölött) hadonászik, mint aki nem csupán érzi, de pontosan tudja: valami olyasmit kell megmagyaráznia, elhitetnie az emberekkel, ami megmagyarázhatatlan. Például, hogy ő „csak kicsit hazudott”.)
Kant szerint a kategorikus imperatívusz tapasztalás révén nem ragadható meg. Akkor viszont hogyan? József Attila írja: „az értelemig, és tovább”. Kantnál a tiszta erkölcs van az értelemnél tovább, így tehát (s újra József Attilát hívva segítségül) a kanti etika az „ihleti szellemiség” révén ragadható meg, miként az Ancsel Éva-i „éthosz” sem kodifikálható az értelem szintjén, szemben a tradicionális ethosszal.
Hellernek nemcsak a metakommunikációja, a fogalmazási módja is tökéletesen jellemzi intellektuális nívóját: „Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében. Ez a kettősség filozófiai ízlésem és személyes ízlésem között mindvégig megmaradt”.
Mi ebben a „radikálisan originális”? Heller arról tesz tanúbizonyságot, hogy hülyén keveredik benne a „filozófiai ízlés” (na, az micsoda?!), a „személyes ízléssel”. Lám, annyit sem tud, hogy az ízlés eo ipso személyes. És erre mondja Almási professzor, hogy „kegyetlen mérce”, amely egyszersmind „mélyebb-fontosabb felfedezés”: „Persze tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic. gondolom: megfejtését – Gy. úr], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba”.
Mit villantott bele, professzor úr?! A személyes és személytelen ízlésének „találkozáspontját”? Hány kövér rucát adott az apád a bölcsészdiplomádért, professzor úr?! És a Széchenyi-díjadért?
Vagyis újra eljutottunk az önfelfújt „szürkeállomány” harmadosztályú mítoszáig. S ha már eljutottunk idáig, idézzük föl még egyszer azt a professzori (immár Ungvári professzori) megállapítást, amely mint cseppben a tengert, magában foglalja a kultúrkampfnak nevezett történelmi borzadály teljes egészét, totális mélységű látleletet nyújt a totális reménytelenségről: „Heller Ági nem tudott jól tiltakozni”, mert ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”, vagyis ilyenkor azt kell mondani, hogy „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”.
Ugye?! Aki ezután filoszemita lesz, az nyilvánvalóan Kaszab István és Teréz anya nászából született. Mert rendben van, ne válaszoljanak a kérdéseinkre, ne válaszoljanak arra a kérdésre például, hogy milyen alapon ítél ma erkölcsileg elevenek és holtak (Biszkuk és Kádárok) fölött az, aki korábban egészen szennyes körülmények közt adta föl elveit, súgta be elvbarátait? Kérem, messze nem arról van szó, hogy Heller „kommunista” volt, hogy Heller „ellenforradalomnak” nevezte ötvenhatot, hanem arról van szó, hogy Heller egy levél-tetű. Szar spicli. Ezt írta annakidején (betűhíven): „Politikai hibáim közép tartozik, hogy hosszabb-rövidebb ideig vak voltam ellenforradalmárokká vált volt barátaimmal szemben. Mészáros Istvánnal például csak akkor szakitottam meg – igaz, nem nagyon gyakori – levélváltásomat, mikor tudomásomra jutott, hogy elvállalta a disszidens irószövetség titkárságát, tehát, mikor árulóvá válása nyilvánvalóvá lett.”
Korábban jeleztem: A jónevű senki, avagy a stróman (The Front) című film egyik utolsó (de mindenképp a legfontosabb) jelenetében a hatalom arra igyekszik rábírni Howard Prince-t, hogy együttműködése jeléül, mondjon egy nevet a bizottságnak. Idézem Howard ügyvédjét: „Bárki nevét elfogadják, csak mondjon egy nevet! Lehet az akár Hecky Brown is…”. „Hecky meghalt” – vetette közbe Howard döbbenten. „Éppen azért, neki nem árthat, megelégszenek egyetlen névvel is, csak jelezze, hogy együttműködik velük!” Mire Howard Prince így válaszolt a rettegett McCarthy-rendszer rettegett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának: „… egyébként pedig, fiúk, ha úgy tetszik, kinyalhatják a seggem”.
Nos, Ungvári professzorék is hasonlóképpen válaszoltak, csak épp nem a Szovjetellenes Tevékenységet Vizsgáló Központi Bizottságnak, hanem nekem: „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”.
Pont? Jó. Akkor azt is megkérdem: létezik az efféle végletesen cinikus arroganciánál cinikusabb arrogancia? Félreértés ne essék, nem az a gondom, hogy elküldenek a picsába – a magam részéről megszoktam, ezektől is, másoktól is, sőt nemhogy nem várok, nem igénylek tőlük egyebet, de annakidején kifejezetten elhárítottam személyes „baráti”, barátkozási gesztusaikat – tehát, csupán azt akarom mondani, hogy nem túl sok jóra számíthat az, aki ily arrogánsan pökhendi. És nem tőlem, hanem úgy általában.
A jelenlegi válsághelyzetben a Jobbik politikai térnyerése érthető: „lopják az uborkát” stb., vagyis én inkább azon csodálkozom, hogy „csak” ennyire telik a fasizmustól. Ugyanakkor – s ez egy sajátos paradoxon –, jóval kevésbé érthető (legalábbis első ránézésre): még a „bűnös városban” sincs elemi erejű nyomás Tarlóson annak érdekében, hogy vonja vissza a neonácik kinevezését. Hajas Henrik tegnap a tévében egyenesen így fogalmazott: „Amikor Grespik László megkérdezte [a bírótól], hogy zsidó-e… én akkor, azon a ponton azt mondtam, hogy… én akkor, azon a ponton azt mondtam, hogy ha ez szó nélkül marad… és szó nélkül maradt lényegében… akkor… akkor ez az ország…”. Így mondta Hajas Henrik. A sztárriporter. Az überzsurnaliszta. Persze őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük, hanem azért szeretjük, mert rengeteg haja van, a feje nem kugli. Kívülről. Azt akarta eldadogni a műsorában, hogy „ez az ország”, ha nem is genetikusan alávaló, ám természetes jelenségeknek tekinti a Grespik Lászlókat, a Gaudi-Nagy képviselőket, sőt a cigánygyilkosságokat is pontosan annyira, pontosan úgy tekinti természetesnek, mint a náci terroristákat, a neonáci gyilkosokat a német társadalom, a német hatóság. (Kertész Ákos is pofázott erősen, ha vár még néhány hetet, bölcs maradt volna.)
Miért lehetséges ez? Van rá egy hipotézisem: (egyebek közt) azért, mert éppen Hajas Henrik műsorában lehet megmondó-ember az a vénasszony, aki a zsidó-kommunistát részint testi fogyatékossága, részint zsidósága okán gúnyoljanyilvánosan, s lehet erkölcsileg megmondó-ember a másik vénasszony is (nevezett Heller), aki ugye szintén moral insanity. Plusz ostoba. Azt mondta tegnap Hajas Henrik műsorában, hogy Kónya Péternek is, Pető Ivánnak is igaza van. Más-más „perspektíva szempontjából”.
Igen, csakhogy az adott problémának nincs két „perspektíva szempontja”, miként az akasztófának is csak egy perspektívája van: Biszkut vagy fölakasztják, vagy nem. Kierkegaard? Fontos ember. Ám igazából annak kell föltennünk a kérdést, aki épp az utolsót rúgja a bitófán: nos, öreg, hány szempontja van itt a perspektívának, relatív-e még az igazság? Vagyis: ha az igazság „perspektíva” kérdése, akkor Hitlernek is igaza volt (nemcsak Kónyának és Petőnek), merthogy Hitlernek is megvolt a maga „perspektívája”. Míg Heller Ágnes (akit egyébként még az értelmes Zamecsnik Péter is „filozófus professzorasszonynak” titulált) így folytatta a tévében: „Kónyának igaza volt, a bűnösöket bíróság elé kell állítani. Akik személy szerint embereket öltek, vagy ölettek meg, azoknak bíróság előtt a helyük. Voltak emberek, akiknek a kezéhez, kérem szépen, vér tapadt”.
Jó. És kinek tapadt vér a kezéhez? Nem jogi értelemben, merthogy úgy senkinek (ezt Zamecsnik világosan elmagyarázta, Heller buta tekintetén látszott, semmit nem ért az egészből), hanem történelemfilozófiailag, illetve morálisan.
Kádárnak?
Ha igaz, amit ma mérvadó történészek egyöntetűen állítanak, miszerint Kína, az NDK és nyilván a Szovjetunió bizonyos hatalmi csoportjai százezres nagyságrendű halálos megtorlást követeltek, illetve helyeztek kilátásba, akkor Kádárék (Münnichék, Marosánék, Biszkuék) erkölcsi értelemben véve sem gyilkosok, hanem épp ellenkezőleg. Ha viszont egy más filozófia, más morális „aspektus szempontjából” nézzük a dolgot, s azt mondjuk: Kádárék gyilkosok, „vér tapad a kezükhöz”, noha effektíve nem tapadt vér a kezükhöz (csak képletesen, közvetve), akkor a Kádárékat párttagként, politikai propagandistaként támogató Hellernek (képletesen, közvetve) szintén tapad vér a kezéhez. Nota bene függetlenül a spiclilevelétől. Az csak ráadás. Vagyis, amíg ebben a kérdésben megszólalhatnak a vérig buta és vérig-érintett emberek, a Heller Ágnesek, a Wittner Máriák plusz a politikusok, az újságírók, a lecsatlakozott tudósok, történészek (tulajdonképpen Magyarország teljes lakosságállománya), addig itt nem lesz sem „igazságtétel”, sem a „múlt tisztázása, kibeszélése”. A valódi tisztázáshoz, „kibeszéléshez” ugyanis értelemre és tárgyszerűségre van szükség. Míg a különféle színű és szagú idióták egymásra vicsorgása, köpködése nem kibeszélés. Még kevésbé megbeszélés. Tudniillik valójában nem kibeszélni, hanem megbeszélni kéne a dolgot, már amennyiben kéne. Mert szerintem nem kéne. Éppen elég az, amit én írok itt, én ugyanis mindenről az igazságot mondom el. Az abszolút igazságot.
Létezik abszolút érvényű, „szintetikus” „a priori” ítélet? Létezik. Részint tudás, részint ihlet, részint önfegyelem kérdése. Miközben persze pontosan tudom: ez az ország nem az enyém (semmi közöm hozzá), ez az ország a Wittner Máriáké, a Heller Ágneseké, a Kónya Imréké, a Pető Ivánoké, az Ormos Máriáké, a Morvai Krisztináké, a Bayer Zsoltoké, a Hajas Henrikeké, a Grespik Lászlóké, a Kertész Ákosoké, a Csurka Istvánoké, a Tojás Gáspár Miklósoké… végső soron ők kerítik totálisan körbe, s így uralják a magyarországi lelkeket. Már, hogy a szélsőségesek ezt eleve nem tehetik? Dehogynem. Pontosan úgy tehetik, miként „szélsőség” a mezsgye, a palánk, s amely a telek egyik, sőt talán a legjellemzőbb része. Az imént fölsorolt nevek (mint palánkszellemek) messze jobban jellemzik, kerítik, uralják az emberi lelkeket, mint az eminens egyensúlyozgatók.
Száz szónak is egy a vége: Grespik azért kérdezhette meg a bírótól, hogy zsidó-e, illetve azért tolerált a „kérdése” (miként pl. Tarlós döntése) társadalmilag, mert a szintén arrogáns (kontra-Grespik) Ungvári így fogalmaz a tévében: „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”. Ja. A Grespik Lászlók szerint pedig: Ungvári zsidó. Pont.
Tessék, megvan a két pont, lehet intelligensen tisztázni, kibeszélni a problémát!
Almási professzor legalább úgy tesz, mintha érvelne. Szerinte ugyanis ma azért bunkó a pesti taxis, mert anno kivéreztették az „értelmes középosztályt”, konkrétan: a zsidókat (a taxis nyilván nem zsidó, hát hiszen azért bunkó), továbbá kivéreztették a svábokat és a kulákokat. Mármost kétségtelen: a magyar zsidóság zömét „elvitték” (kiirtották) 1944-ben, csakhogy ennek a taxis bunkóságához nincs köze. Ám most nem is ez a fontos, mint ahogyan a „svábok üldözése” is értelmezhetetlen a komolyzene vonatkozásában, hanem viszont a kulákság! Az már igen! A kulákságnak patakokban folyt a vére a komonisták alatt, például a kulák bulák havonta véreztek az Andrássy úton, a Balettintézet előtti járdán, intim formában persze, ámde híven a czeizeli-biológiai gén-liberális magas-entellektüel látomáshoz. Magyarán: nem kellett hozzá Szokolaytól a Vérnász. És pontosan ezért bunkó a pesti taxis. Most. Mert harminc évvel ezelőtt nem volt bunkó (Almási professzor szerint), csak viszont most lett nagyon bunkó (Almási professzor szerint), ugyanis (nem lehet elégszer hangsúlyozni) a mocskospiszkosok üldözték, véreztették az értelmes kulákságot.
És hogy mi köze mindehhez Juszt Lászlónak? Erről írok legközelebb.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Légy fegyelmezett!
Légy precíz! Dolgozni csak pontosan, szépen…
A glossza mérnöki tevékenység terméke. Ezért újra, elölről idézem a bírált szövegösszefüggést, ti. csak az a kritika érvényes, amely (mérnökileg) kontrollálható, illetve amelynek az éle nem az alanyi szerző, hanem a tárgyi szöveg ellen irányul. Azok kedvéért pedig, akiknek Hellertől már csömörük van, miközben engem egyre jobban imádnak (ezt egyébként tökéletesen megértem, magam is fokozódó mértékben kedvelem magam), szóval miattuk közlöm: a szöveg végén olvasható az a kiemelt mondat, amelyre most reflektálok, vagyis ami előtte áll, nem egyéb, mint az úgynevezett kontextus: „ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni. A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg. Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt. Ehhez később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról. Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében.”
Kérdések özönét szólítja elő az idézett állítás, túl azon persze, amelyet legutóbb csalogatott ki belőlünk a mondat első része: Heller Ágnes hogyan tarthatja csúcsteljesítménynek azt a Kantot, akit „nem ért”, és „nem fog soha érteni” (saját bevallása szerint), illetve akit „nem fogad el”? Ez volt a kérdés, amelyre nincs, s gyanítom, nem is lesz válasz. A filozófus nem azért filozófus, hogy válaszoljon, hanem azért, hogy megcsörrenjen: privát lelki nyomorát jelentse.
Strájt néni nemrég Ancsel Évára hivatkozott (nem itt, másutt): „Az ember lehet szabadabb s még legszabadabb is. Csak az az alapfok, az miért elérhetetlen?!”
Tessék megnézni: Heller Ágnes semmit nem definiál (főként a szabadságot nem, mert szerinte ebben áll Kierkegaard szellemisége: a szimpla megcsörrenésben, a bárgyú, posztmodern definiálatlanságban), Heller nem arról beszél, hogy mi a szabadság, hanem arról handabandázik, hogy van szabadabbság, még szabadabbság és még annál is legszabadabbság is…
A „filozófus” szerint van „filozófiai szempont” s van a „gyakorlati életvitelt illető” szempont. Vagyis Heller nyilvánvalóan nem érti: a filozófiában a filozófus „életviteli” aspektusai (pl. a férfivonatkozásokban való hülyéskedési szokásai) érdektelenek; Ungvári sem érti ezt, Heller sem érti ezt, s ami még nem volna baj, hiszen jól látható: Hellert Ungvári professzor nem mint filozófust olvassa, hanem mint: akolbéli professzor az akolbéli professzort.
Heller Ágnes filozófusként érdektelen. És nemcsak Ungvári számára, s már csak azért sem, mert a „tisztességes ember életélvezete” (mint nem „filozófiai szempont”) ugyanazon „filozófusnál” egy mondattal föntebb még „filozófiai szempont”. Szerintem ezt Ungvári is észrevette: „A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs”.
Tehát Heller itt is fakanál-filozófus: „gyakorlati életvitelétől” ihletten kevergeti a hedonizmust a „negatív hedonizmussal”. Tessék elhinni: a férfiember csak abban az esetben nem tudja, hogy a hedonizmus (az „életélvezet”) nem az epikureus fölfogás jellemzője, ha éppen menstruál. És ami ritkán fordul elő, még velem is csak hébe, mint hóba. Hévibaj. Nem jellemző. Sőt! Az epikureusok kifejezetten tagadják az életélvezetet, vagyis az epikureusok a mértékletes élet hívei, gyakorlói, ami pedig a hedonizmusnak nagyjából az ellentettje. Pontosabban: a „negatív hedonizmus” annyiban „negatív”, amennyiben nem hedonizmus, illetve annyiban hedonizmus, amennyiben nem aszkézis. Hanem, mondjuk így: ataraxia. Ez egyébként alapszemináriumi tananyag. Sose felejtem el, Hermann doktor kitűnő előadást tartott róla a pártiskolán az elvtársaknak, míg Heller nyilván azért nem tudja, mi az epikureizmus (csak locsog róla), mert ő akkoriban már nem tartózkodott Magyarországon, elüldözte a Párt, illetve „parvenü” (a „rezsimhez alkalmazkodni” igyekvő) férjura, nevezett: Hermann István. Így tehát Heller nem tanulta meg a filozófiát, hanem Ámerikába emigrált, „nagyszerű antikommunista tanszéken” tanítani a filozófiát. Tornatanárként.
Hadd kérdezzem meg: mi a ló-szárnyas-betét miatt dicsőségesebb az az antikommunista filozófus, aki nem tudja, mi a különbség a hedonizmus és a negatív hedonizmus között (ráadásul „nagyszerű” filozófiai önéletrajzában nem tudja), annál a mocskospiszkos komonista parvenünél, aki viszont tudja mindezt? Mennyiben dicsőségesebb dolog a tudatlanság, mint a tudás? Már persze, ami a „filozófiai szempont”-ot illeti.
Heller Ágnes hol filozófus, hol nem filozófus. Valószínűleg ettől zseni. Illetve géniusz. Filozófusgéniusz. Genetikusan géniusz. Főként az Almási Miklós-, Sziklai László-, Radnóti Sándor-, Ungvári Tamás-féle genetikus birkákat (illetve a csintalan kontra-birkákat) képes ámulatba ejteni. Ha egyáltalán. Mert erősen gyanítom, még ezek az emberek sem olvassák Hellert, és már csak azért sem, mert nincs is mit olvasni rajta.
A gyönge embereket az akolkohézió tartja életben. Ha nem léteznének ideológiai karámok, egyszerűen nem volna miről beszélniük. Nota bene az önbecsülésüket is az akolviszonylat determinálja. Pozitív értelemben is, negatív értelemben is. Heller önbecsülését éppúgy csirizeli az ellenség vicsorgása, mint az akolbéliek idióta nyálazgatásai, talán még jobban is. És pontosan ahhoz kell a helleri-filozófiai „ügyeskedés”, hogy működjék ez a szisztéma, például: a „filozófus” nem „filozófiai szempontból” beszél a „tisztességes ember életélvezetéről”. Vagyis nem filozófusi minőségében. „Ügyes”. Tehát Hellernél nem számít, hogy a „tisztesség” fogalmának csak úgy lehet értelme (bármilyen „szempontból” ítélve), ha az etikai kategória. Merthogy mi más lehetne?! De, ha ettől (kegyesen) eltekintünk, Heller állításának akkor sincs értelme. Mégpedig azért, mert egyszerűen nem tekinthetünk el attól, hogy a „tisztességes” szónak csak etikai tartalma lehet, magyarán: csak akkor adekvát a fogalom, ha etikai rendszert rendelünk hozzá, és amely lehet kanti etika, lehet nem kanti etika, ebben a vonatkozásban mindegy. Ellenkező esetben ugyanis a „tisztesség” fogalma a levegőben lóg.
Heller a „tisztességes ember életélvezetéről” beszél, noha konkrétan így vetődik föl a kérdés: hogyan élvezhet az ember tisztességesen? Ha nem perverz módon teszi, nem korbácsolja, fojtogatja közben a csajt, csak szépen, hagyományosan, kommerszmód nyögdécsel a fülébe? Akkor vagyunk tisztességesek nem „filozófiai szempontból”, ha figyelünk rá, hogy a nő is elélvezzen egy kissé, legalább minimálisan? Másként kérdezem: tisztességtelen cselekmény-e a hirtelen, behemót eldurranás, majd az obligát álomba szenderülés? Mi határozza meg az „életélvező ember” tisztességét, ha nem az erkölcs? Kérdem én ezt itt Ungvári professzortól. És ha nincs rá válasz, akkor nyilván a morál determinálja a tisztességet, s ha így van, akkor már csak az a (semmiképpen sem mellőzhető) kérdés maradt, hogy a morál milyen etikai rendszer szerint van meghatározva. Ebben az értelemben pedig még a leghétköznapibb ember is filozófus, ti. mindenki meg tudja mondani, hogy milyen etikai elvek mentén tartja a tisztességet tisztességnek. A legtöbben ugyebár a bibliai morálra hivatkoznak, miközben a görög-zsidó-keresztény, illetve a protestáns etikára gondolnak, függetlenül attól, hogy tudnak-e valamit a moráljuk filozófiai kifejtéséről vagy sem. Például a szókratészi „etikai intellektualizmus” részint filozófiai probléma, részint a mindennapi belátáson, intellektuson alapul: hasznos dolog nem ellopni a másik tehenét. Már amennyiben nem akarom, hogy ellopják az enyémet is. Ergo nem a filozófia válik el az „ember gyakorlati életvitelétől”, hanem a fantazmagória. Ami viszont nem filozófia. Legalábbis Kant etikája semmiképpen sem sorolható oda. Sőt még az ún. „szocialista erkölcs” sem szimpla agyrém, lényegében akkor is a zsidó-keresztény etikáról volt szó, amikor például dr. Szabó László ágált a Kékfényben a „kommunista morál” mellett, vagyis a kedves műsorvezető minden ízében a Tízparancsolat alapzatán állt. Ugyanis a bibliai „ne lopj” imperatívuszban benne foglaltatik a köztulajdon, a „társadalmi tulajdon” elleni vétség tilalma éppúgy, mint a magántulajdon elleni vétség tilalma. Nincs különbésg.
Míg Heller bőszen keveri (legalábbis a könyvében) a filozófiát Kant etikájával, s amely etika persze filozófia, de nem azonos afilozófiával. Heller nem Kant „szempontjáról” beszél konkrétan, hanem általában vett „filozófiai szempontról” fecseg, a „filozófiai szempontot” állítja szembe a „gyakorlati életvitellel”, ráadásul belehabarja még az élvezést is. Nem tudom, a modern nők valami okból eszelősen ragaszkodnak az orgazmushoz, s ami ugyebár plusz macera az ember számára. Aforisztikusabban fogalmazva: a nőknek valahogy semmi se elég! Olykor par excellence tíz körömmel ragaszkodnak az élvezéshez is, s amit aztán dicső matrónakorukban már inkább tisztességes „életélvezetnek” titulálnak nagyszerű filozófiáikra emlékezvén.
Amúgy pedig Kant egyáltalán nem bonyolult, csak a „nagyszerű filozófus” számára tűnik túl komplikáltnak, Kant tulajdonképpen arról beszél, amiről József Attila: végső soron vadak vagyunk (Világosítsd föl!), illetve: nem vadak, elmék vagyunk (Levegőt).
Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',
mely igazodni magára mutat.
Kant nem azt mondja, hogy a cél nélküli ember nem ember, illetve hogy a céltudatos ember nem maszturbálhat (élvezettel) stb., hanem azt mondja, hogy az ember (egyebek közt) attól ember, hogy céltudatos az elméje. Márpedig, ha vannak céljaink, akkor azokhoz szükségképpen kellenek abszolút értékek, föltétlen erkölcsi parancsok. Kantnál ez logika, miként József Attilánál is, s aminek nincs köze sem a szűkebb, sem a tágabb értelemben vett női orgazmushoz. (Ahhoz a férfiszenvedésnek van köze.)
Tverdota (szintén professzor) így fogalmaz a Munkások „elemzése” (értsd: a versről szóló professzori hadoválás) során: „József Attila politikai elkötelezettsége 1930-ban, 1931-ben még túlságosan közvetlen és indulatos”. És ami nyilvánvalóan nem így van, ám ha így is volna, az nem a versből derülne ki.
A történelem futószallagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember öntött csillagát!
Itt József Attila pontosan arra az emberi méltóságra apellál, amelyre a Már két milliárdban is („munkásoknak emberi öntudat”), illetve amelyről Kant is beszél A tiszta ész kritikájában. Ritkán emlegetik (különösen a „relativizmus” abszolútumában hívő ún. liberális, „nagyszerű antikommunista” tovarisok, kvázi filozófusok), hogy az emberi öntudat, méltóságtudat, horribile dictu a lelkiismeret nemcsak József Attila költészetében, hanem Kant filozófiájában, etikájában is központi probléma. „Csupán” ezt nem értik Kantból. Illetve értik, csak nem akarják érteni. Gyöngék hozzá. Ezért nevezik hitványságukat „polgári humanizmusnak”, „nagyszerű antikommunizmusnak”, „életszeretetnek”, „életélvezetnek”, „gyakorlati életvezetésnek”, némelyek „nőiségnek”, voltaképpen bárminek, csak ne kelljen a lelkiismeret, az öntudat, a méltóságtudat fogalmaival szembesülniük.
Értheti-e József Attilát, Kantot az a kicsi féregember, aki képes olyan levelet megfogalmazni, aláírni, postára adni, amellyel pl. Heller Ágnes csúszott-mászott a „vérszomjas”, „gyilkos”, „hóhér” stb. hatalom előtt? Értheti, persze (hiszen Kant éppúgy nem bonyolult, mint József Attila), csak viszont nem akarja, tudat alatt nem óhajtja érteni. Ezért írja vénasszony korában is: „A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni” (27. oldal).
Mit nem lehet rajta érteni? Kant szerint csak az ember lehet „önérték”. Egyedül az ember több mint puszta dolog (Kant szerint), ámde csakis az erénye, valódi önbecsülése révén lehet „önérték”. Ami pedig nem zárja ki például a szerelmet, az „életélvezetet”, hiszen a szerelem (konkrétan a Flóra-szerelem) éppúgy kell az embernek, mint a kanti „erény a szegénybe”.
Mint fösvény eltünt aranyát, e bűnt keresem én; elhagytam érte egy anyát, bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon az erény hősein; s hogy gyónjak, kávézni hivom meg ismerőseim.
Heller így fogalmaz: „a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.
A „kicsit hazudásnak” nincs köze sem a József Attila-i értelemben vett bűnhöz, sem a kanti értelemben vett erényhez. A kis hazugságnak a kicsi ember „nagyszerű” hitványságához van köze. Ezért nem hiszi el Heller Ágensnek senki (szerintem még Ungváriék sem), hogy nem Biszkuék szaros besúgója volt valójában, amikor a „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetőjeként” kavart New Yorkban. Na most Heller nem csak azt üvöltözi, hogy néki jogában áll „kicsit hazudni”, illetve jogában áll ennen hazugságát minősíteni, nyilván kicsinek, annyira kicsinek, hogy arra már egyházat építhetünk, hanem egyszersmind azt is üvöltözi a szerencsétlen, hogy ő zsidó. Amivel nyilván a tisztességes zsidókat is diszkreditálja, ám – s ez a nagyon érthetetlen számomra – ahelyett, hogy bugyingón billentenék az akoltársak (finoman persze), inkább beszopják Heller minden marhaságát, az egészen idióta önminősítéseit is: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.
Mire Ungvári professzor nem azt mondta a tévében, hogy „viszlát, aranyom, bye, bye, nyanyus!”, vagy valami hasonlót, hanem így fogalmazott: „Heller Ági nem tudott jól tiltakozni”, mert ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”. Vagyis nem a hülye a hibás, nem Heller a levél-patkány, hanem az, aki „megtalálja” a hülyét. Ungvári professzor szerint: Heller professzornak azt kellett volna mondania, hogy „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”. Ámde „Ági” nem azt mondta, hogy „pont”, hanem így fogalmazott: „szégyellem magam és bűntudatot érzek emiatt. A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem”.
Jó, akkor most ezt magyarázza meg Ungvári professzor! Akár „filozófiai szempontból”, akár a „gyakorlati életvitel” alapján, nekem teljesen mindegy. Hogyan lehet a lelkiismerettel „ellenkezően” cselekedni?
Szóval, egy dologban van igaza Hellernek: soha nem fogja érteni Kantot (ámde Ungvári sem!). Mégpedig azért nem (túl azon persze, hogy olyan buták, mint a hétköznapi fasizmus), mert Hellernek nincs lelkiismerete. A lelkiismerettel ugyanis eo ipso (a dolog természetéből adódóan) nem lehet „ellentétben” cselekedni. A lelkiismeret olyan, mint a szüzesség: vagy van, vagy nincs. Ahogy nem lehet valaki kicsit galád, úgy nem lehet kicsit lelkiismeretlen sem. Itt abszolút a tagadás: aki lelkiismeretlen, annak nincs lelkiismerete, illetve aki lelkiismeretes, az nem cselekszik a lelkiismeretével ellentétesen. Miként hazudni sem lehet kicsit, s ezt pontosan Heller Ágnes levele bizonyítja. Kis hazugság-e a másik ember totális félrevezetése, például a Mester, a barátok elárulása, besúgása? Ismerünk „kegyes” hazugságot, ám az egészen más. Ott sem a „méret” számít.
Mocskos persze lehet valaki kicsit, lehet valaki nagyon. Miközben az az ember, aki az ő fostos kénye végett árulja el a barátait, tagadja meg az elveit, tehát nem életek múlnak a döntésén, hanem azért válik renegáttá, mert utálja a gimnáziumi tanítást (például), az bizony, mondjuk ki kereken: nagyon mocskos ember! Függetlenül attól, hogy érti-e Kantot, illetve, hogy egyébként – „gyakorlati életvitele” és élvezései közben – mekkorákat szokott hazudni.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Heller Ágnes azt állítja a könyvben, hogy ő „szétcincálta Marxot”. Nem cincálta szét, a cincálás ugyanis az, amit én teszek itt Heller mondataival. Most pedig – paradox módon a további cincálás végett – „egybecincálom” a korábban szálakra szedett szövegösszefüggést, s amely így hangzik: „ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni. A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg. Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt. Ehhez később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról. Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének”.
Itt ismét megszakítom az idézetet, mert újra cincálhatnékom támadt. Ráadásul arra való a szövegszerkesztő, hogy használjuk, illetve Murphy szerint: ami megszámolható, az meg lesz számolva, s én meg is számoltam, lehet ellenőrizni: Heller két kijelentése között pontosan 82 szó, 533 karakter van (szóközök nélkül), de nem csigázom tovább a fórum idegeit, mondom a két nagyszerű antikommunista kijelentést: (1) „Kantot tartottam akkor a modern etika csúcsteljesítményének”. Hogy mikor? Amikor (2) „ekkoriban Kant etikáját nem tudtam elfogadni”.
Mi a különbség az „akkor” és az „ekkoriban” határozószók között? Ha van, érdekelne, mi a különbség. Ha nincs, akkor (ekkoriban) megkérdem Ungvári professzort: nem teljesen mindegy, hogy egy intellektuálisan silány ember antikommunista vagy nem antikommunista? Nem mindegy, hogy egy Heller Ágnes kit tart, kit nem tart a „modern etika csúcsteljesítményének”?
Egyébként Heller nem csupán intellektuálisan, de morálisan is hitvány. Ugyanis a „nagyszerű antikommunista filozófust” nem csak Kanthoz fűzték erkölcsileg sajátos viszonyok, hanem a tanárához, Lukács Györgyhöz is. Ezt írja a „nagyszerű antikommunista filozófus” az ő nagyszerű antikommunista levelében, nagyszerű írógépén az akkor (illetve: „ekkoriban”) még nagyszerű Párt nagyszerű központi bizottságának, betűhíven idézem: „Mindeddig csak a magam személyéről beszéltem, de nem szólam Lukács Györgyhöz való viszonyomról. A kommunizmushoz, a marxizmushoz és a párthoz engem nem utolsó sorban Lukács személye és munkássága vezetett. Lukács György az elmult két évben számos politikai hibát követett el. Lukács személyéhez való ragaszkodásom, munkássága iránt érzett tiszteletem hosszu ideig megakadályozott abban, hogy ezeket a hibákat észrevegyem. Ez is számos hibám alapja volt. Mikor pl. az egyetemen a filozofiai tanszék kisérletett tett a Lukács-vitára, én azon voltam, hogy ezt megakadályozzam, hogy a Lukács vita – melyet akkor helytelennek tartottam – ne kerüljön az egyetem falain belül. Ezzel kétségtelenül kontrakarikiroztam a párt szándékait és ártottam a párt politikájának. Ma már tudom, hogy ezt helytelenül tettem. Hogy ebben az önbirálatban mégsem elemeztem Lukács hibáit, hanem a magaméiról beszéltem, azért van, mert én ezeket a hibákat a maguk idejében helyeseltem, másokat is elkövettem és ezért utolsó lehetek, aki Lukácsra követ vethet miattuk. Ezért helyesebbnek tartom, ha birálatomat magamra korlátozom, magamra, akinek érdemeihez képest hibái nagyok.
Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kivül – elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./ Elvtársi üdvözlettel: Heller Ágnes”
(Mellékesen: Heller azt állítja, hogy „kontrakarikírozta a párt szándékait”. Na most, nyilván nem kontrakarikírozta, de még csak nem is kontrakarírozta – noha ezt igyekezett volna megfogalmazni –, ti. Heller egy kicsike senki volt ilyen értelemben, különösen a meghiúsításhoz, de még a keresztbeálláshoz is kevéskének bizonyult (volna). Hanem viszont Heller karikírozta, s nem „kontra”, hanem élből, s nem a „párt szándékait”, hanem sajátmagát.)
Heller Ágnes tehát kommunista „elhatározásának őszinteségéről” igyekszik valahogyan „bizonyságot tenni”. Nem véletlenül, hiszen tudja ő: egyetlen szavát sem hiszik. Pontosan tudja, hogy tudják róla: egész életében hazudott. „Marxistának” vallotta magát, a „szocialista erkölcsöt” (Kant etikájának meghaladását) hirdette fennen, miközben Kant etikáját tartotta a csúcsteljesítménynek. És ezt bizony még Ungvári professzor sem tudja kimagyarázni, de még Bánó lakájvigyorának biztató sugarában sütkérezve sem. Ungvári professzor azt próbálta elhitetni velünk, hogy ők csak látszólag voltak szaremberek az átkosban (sőt maga Ungvári professzor még látszólag sem, ő ugyanis, idézem: „sajnos elfelejtett belépni a pártba”), vagyishogy a professzor állítása szerint Hellerék őszintén hittek abban, amit a Párt hirdetett. S ami már szemantikailag sem stimmel, merthogy: a hívő hisz. Nem a filozófus. A filozófus gondolkodik. Cirka ez különbözteti meg a filozófiát a vallástól. Továbbá – s ami a fontosabb – vagy azt akarom elhitetni az ATV naiv nézőivel, hogy Heller hithű kommunista volt, s ami azt jelenti értelemszerűen, hogy ostoba, de legalább nem hazudott, vagy pedig a nagyszerű filozófus okosságáról, szakértelméről akarom meggyőzni a nézőt, miközben a „nagyszerű könyv” elolvasására, sőt kritikájára biztatok mindenkit. Vagy ez, vagy az! A kettő nem megy együtt! Illetve megy – Ungvári professzorék szellemi szintjén. De csak ott. Mégpedig azért, mert őszinte hittel csak akkor vallhatta, hirdethette a „kommunista morált” s tarthatta Kant etikáját a legmagasabb rendű erkölcsnek Heller Ágnes, amikor én elhiszem (őszinte hittel), hogy Ungvári professzor akár egyetlen mondatot is ért abból a könyvből, amelyet állítólag elolvasott, s amelybe szerinte nem lehet belekötni. Tehát Heller vagy hajdanán hazudott, vagy most (a könyvében). Ha pedig engem kérdez erről Ungvári professzor, szívesen válaszolok: akkor is hazudott, most is hazudik. Vagy nem hazudik. Hanem összevissza beszél, teljesen öntudatlanul. Vagyis ami számomra nyilvánvaló: a „nagyszerű antikommunista filozófus” szüleletetten hamis ember, úgy ömlik belőle az objektív hazugság, mint moslékos vödörből a korpával kevert ételmaradék. Noha – ismétlem – Heller abban az értelemben nem hazudik, hogy nagy valószínűséggel nem tudja, mit beszél. A par excellence hazug ember ismeri a valóságot, s azt megtévesztésül torzítja el. Míg Hellernek a vérében van a hazugság. Nem a génjeiben, hanem a vérében. Nem ugyanaz. Kertész Ákos „önkritikája” szerint: a „magyar genetikusan alattvaló” megállapítás nem létezik, „ilyen mondat helyesen nincs”. Noha éppen helyesen van és helytelenül nincs. Már, hogy Kertész leírta? Helytelenül? Ez igaz, ám ami nem bizonyíték a valós intellektuális létezésre. A mondat helyesen így hangzik: a magyar tradicionálisan alattvaló. Igaz az állítás? Vagy igaz, vagy nem, de akár igaz, akár nem, logikailag helyes. Akik pedig Kertész – elbaszott – mondatát vitatják, arra utalnak, hogy a magyar tradicionálisan lázadó. Ezért nem lehet alattvaló. Igen ám, csakhogy a lázongásra való hajlam nem egyéb, mint az alattvalóiság – ellentett – kifejeződési formája. És pontosan így lehet Heller Ágnes olyan, mint Kertész nem létező („nincs”) magyarja: lényegileg alattvaló, formailag kvázi „pária”, „őszinte”, „szent forradalmár” képében tetszelgő vacak kis parvenü. Így értendő, hogy a vérében van a hazugság. Például: Heller Ágnesnek az MSZMP Központi Bizottságához írt „pária” levelében olvashatunk egy ártatlannak tűnő, ám a szerző zsigeri hamisságát tökéletesen jellemző mondat: „A kommunizmushoz, a marxizmushoz és a párthoz engem nem utolsó sorban Lukács személye és munkássága vezetett”.
Nézzük először nyelvileg, ti. már a fogalmazási mód is alattomos: „nem utolsó sorban”. És? Akkor? Elsősorban? Másodsorban? Az utolsó előtti sorban? Nos, pontosan ez a kérdés vezeti az olvasó tekintetét, ítéletét a „pária” politikus morális selejtességétől a „nagyszerű filozófus” intellektuális hitványsága felé. Egyébiránt a kettő föltételezi egymást. A művész lehet rongyember, a valódi gondolkodó viszont nem. Minden mocsokság mélyén ostobaság sunyít, és fordítva. Jó példa rá Heller idézett mondata, hisz’ ma már közhely: valakinek (bárkinek!) a „munkássága” s különösen a „személye” révén csak valami istenféleséghez juthatunk, illetve sok mindenhez juthatunk, csak éppen tudáshoz nem. Marxhoz pedig kiváltképp nem.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem: „eljutottam” Marxhoz is, József Attilához is. Az „eljutottam” azt jelenti, hogy ismerem a szövegeiket, gondolkodásmódjukat. Miközben az is tény, hogy engem senki, s nemhogy „személy”, de még „munkásság” sem „vezetett” Marxhoz, s különösen nem József Attilához. Léteznek autentikus források (Marx dolgozatai, József Attila versei, írásai), melyek olvasása révén „el lehet jutni” a szerzőkhöz, sőt a segítségükkel szinte bárhová. Míg Heller Ágnes idézett helótavallomása nyilvánvaló jobbágyattitűdön alapul, vagyis intellektuálisan nem vezet sehová. Illetve a „nagyszerű antikommunizmusba” vezet. A „nagyszerű kommunizmusból”.
Persze én is olvastam József Attiláról sok mindent és sok mindenkit. Hosszú éveken át hallgattam – újra és újra – például Major, Gáti, Latinovits, Jordán értelmezéseit, illetve Gyertyán, Németh G., Szőke, Farkas, Fodor, Németh A., Vágó, Tverdota, Szabolcsi… értékeléseit, elemzéseit. Viszont egyrészt: közülük senkit sem ismerek személyesen (minek?!), másrészt – s ez a fontosabb – ezek az emberek (egy-két Gáti, Jordán kivételével) indirekt módon „vezettek” József Attilához, vagyis éppen Tverdotáék szövegeinek kritikája révén jutottam a költő mélyebb értéséig, merthogy közhely: az értés döntő mozzanata a szkepszis.
Igaz, Heller nem Marxról ír a levélben, hanem „marxizmusról”, na de hát éppen erről van szó: Ungvári professzor Hellert „nagyszerű filozófusnak” tartja (míg Csintalan professzor egyenesen „filozófuszseninek”), noha a „marizmusnak” pontosan annyi köze van a filozófiához, mint a „nagyszerű antikommunizmusnak”. Semmi. Intellektuálisan mindkettő nulla. Persze az is igaz, hogy Heller ab ovo nem tarja a filozofálást intellektuális tevékenységnek, ám ebből az értelmes tévészereplő (még akkor is, ha csupán professzorságig vitte az életben szegénykém) éppen nem arra következtet, hogy Heller „nagyszerű” „filozófuszseni”, s különösen nem azon ócska banalitás mentén, mely szerint a zseninek kikiáltott embertől mindent elfogadunk, mindent bekajálunk. Nagyjából ez a bárgyú jobbágy-logika lényege: a „köztudottan zseniális filozófus” bármely baromsága zseniális baromság. A köztudottan Heller Ágnes például így folytatja könyvében az idézett vallomást: „Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében. Ez a kettősség filozófiai ízlésem és személyes ízlésem között mindvégig megmaradt”.
Persze ez is ártalmatlan, jámbor mondatnak tűnik, mégis nyugodtan kijelenthetjük: filozófiailag dilettáns szöveg, illetve egyenesen skandalum. Miért? Erről írok legközelebb.
Első mazsola (a Népszabadság egyik vezércikkéből): „A kormányfő és hű csapata fölszámolta a demokratikus intézményrendszert, államosította a magánnyugdíjvagyont, visszamenőleges hatályú jogszabályt fogadott el, miközben a kontraszelekció szabad egyetemévé változtatta az országot. A szabadságtipró intézkedéseket elfogadó kommentárok sokszor érveltek azzal: mindez a gazdaság fölturbózásának és a függetlenség megszerzésének minden további nélkül megfizethető ára. (Ezúttal tekintsünk el attól az egyébként nem elhanyagolható szemponttól: nincsen olyan cél, amiért a szabadságot föl lehet áldozni, mert a szabadság a cél.)”
Ezúttal pedig tekintsünk el attól az egyébként szintén nem elhanyagolható szemponttól, mely szerint a cikkíró épp „csak” azt nem tudja megmondani, mi a „szabadság”. Definitíve. Mint „cél”. Így hát helyette megmondom én: ugyanazt jelenti a Népszabadságban a szabadság, mint a Népszabadság szóban a „nép” és a „szabadság”. Semmit. Esetleg, amit Orbánéknál a „szabadságharc”. Meg a „fülkeforradalom”. Vagyis, a Népszabadság szerint, ha „szabadegyetemmé változik” az ország, akkor az már nem szabadság. Hanem viszont: a Rend a szabadság. Nem a szabadegyetem. A rend pedig arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó. Ámde nem a Jogállami Rend! Az ugyanis helyből nagyon jó: rend is, szabadság is egyszerre. Mert olvassuk csak tovább: „Az orbáni projekt… nem hozott sikert. Hiába támadták a polgári demokrácia fundamentumát, a magántulajdont, hiába indítottak kemény sorozat attakot a jogállam ellen, hiába játszották el a polgárok többezer milliárdos megtakarításait. Nincs tovább”.
Tehát a „szabadság” a „polgári demokráciával”, a „jogállammal” azonos, melynek „fundamentuma” a magántulajdon, illetve a pénz, a „több ezer milliárd” forint. József Attila ezt így fogalmazza meg:
El voltam keseredve. Hát. Minden sötét és szomorú lesz. Állat védheti otthonát; hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver s elszáll rólam a kedves ég. Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más. A hős a kardot ki se rántja. Bankó a bombarobbanás s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Mármost nem az a kérdés, hogy József Attilának mindebben igaza van-e vagy sincs (ez az adott vonatkozásban mellékes), hanem arról beszélek, hogy a Gyönyörűt láttam mondandója azonos József Attilával (egyébként minden verse azonos minden versével), tehát az idézett (1937-es) költeményről még korlátolt aggyal sem mondható, hogy azt a „költő később meghaladta” volna. „Később” ugyanis meghalt a költő. Vagyishogy az a vezércikkíró, aki egyszerre borul le József Attila és a „magántulajdon szentsége” előtt, olyan, mintha egyszerre bókolna Mekka és a jeruzsálemi Siratófal felé, egyszerre s egyazon vonatkozásban tisztelné Bayer Zsoltot és Bächer Ivánt... Noha tagadhatatlan, a Népszabadság vezércikkírója képes efféle bravúrra, hiszen hát itt a konkrét példa: az újságíró liberálgyöngyös krokodilkönnyeket hullat (nyilván bokréta nélkül) József Attiláért, nota bene nem is a szoborért, hanem magáért a költőért; vagyis ez a másodikmazsola: „József Attila mégsem állhat pitiáner politikai akciók célkeresztjében. A nemzettudatával örökkön kérkedő párt a magyar irodalom ideáljainak egyikével játszadozik. A Fidesz a Hazám szerzőjének szobrát pakoltatja teherautóra. Teszi ezt a Horthy-nosztalgiát kiheverni képtelen fanklub előtt tisztelegve. Nem létezik racionális politikai ok, se gazdasági kényszer vagy bármi, amivel az efféle őrületeket indokolni szokták. Jellemző, hogy L. Simon, egyébként József Attila-díjas költő a Szépírók Társaságán azt kéri számon, hogy hallgatott, amikor 2006-ban kordonokkal barikádozták el a Kossuth teret. Képes tehát egy polcra helyezni József Attilát a »szemkilövő« rendőrökkel, meg a »hazug« Gyurcsány-kormánnyal, a förtelmes aktuálpolitika tusáival. Csak bámulunk, mert ilyesmire a politikuson és/vagy írón kívül még kevesen vetemedtek”.
Én viszont nem bámulok. Én már semmin sem bámulok. Hanem okos fejemmel biccentek. Tudniillik immár napi gyakorlat az elvetemültség, például: amikor a „jogállamban” részint elvből-szerelemből, részint praktikusan, ámde igen buzgón „gyilkolgató”, bankókkal robbangató bunkók („polgári demokraták”), a „magántulajdon” „fan-klubjának” elvhű vs. fizetett fajankói, apologétái veszik elvetemült szájukra József Attila nevét.
Durván hangzik? Elismerem. Ezért aztán még durvább leszek: a Népszabadság vezércikkírójának szabadságfölfogása tökéletesen megegyezik Lázár János szabadságfölfogásával, már persze ami a dolog lényegét illeti, mert a „tálalás” (a hadova) természetesen más.
Egyszerűen fogalmazva, de nem leegyszerűsítve: a Népszabadság és Lázár filozófiája szerint a szabadság a pénz megszerzésének szabadságával azonos, vagyis – paradox módon – szabad ember (lehet) az, aki hajlandó jobbágymód behódolni a tőkelogikának. Például: szabad ember az, aki képes másokat (nyomorult bérlőket) kilakoltatni az ő szabadon (értsd: jogszerűen, a jogállami normáknak megfelelő módon) megszerzett ingatlanjából (s itt most ne beszéljünk arról, hogy a „jogállamban” az ebül szerzett vagyon is legitimálódik); aki pedig nem képes ilyesmire (mentális vagy egyéb okok miatt), az vessen magára. Mert alkalmatlan a szabadságra, mert nem tud élni a polgári (vagyis a relatíve, a lehető legmagasabb rendű) szabadságjogok adta lehetőségekkel. Tehát Heller és Lázár János filozófiája ebben a vonatkozásban azonos, a szabadság: lehetőség. S amellyel egyébként az emberek többsége nem képes élni. Ám ez nem a szabadság „hibája”! Kierkegaard tanítványai hosszú évtizedek óta ezt variálgatják: az ember gyárilag úgy van berendezve, hogy számára a szabadság tehertétel, az ember akkor nyugodt, ha a szabadságát áttestálhatja valaki másra, diktátorra, „kisnapóleonra” stb., erről szól Fromm híres könyve is: A félelem a szabadságtól. De, mondom, Lázár János is Kierkegaard „tanítványa”, s pontosan azért hivatkozom rá újra és újra, mert Lázár arroganciájában (mint szignifikáns jelenségben) bárki számára megvilágosulhat a dolog problematikájának lényege, s ami nem más, mint a végletekig kihegyezett cinizmus. Egyébként pontosan ezt állítja József Attila is, csak hát szokás a versét meghamisítani azzal az idézettel, amely a „polgári demokratákat”, a tőkéseket, vagyonosokat, a Lázár Jánosokat „igazolja”: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…”.
Igen ám, csakhogy József Attila nem szabadságot, hanem levegőt igényel. Mi a különbség? Döntő a különbség, s amely igen egyszerűen megfogalmazható: az embernek nem szabadságra, hanem levegőre van szüksége, a szabadság eszköz (vö. a Népszabadság tézisével: „a szabadság a cél”).
Az alábbiakban József Attila versszakának parafrázisát adom, de nem azért, hogy gusztustalankodjak ezáltal, hanem azért, hogy világos legyen, miről szól a költemény egésze, illetve, hogy mit jelent a levegő és a szabadság közti bölcseleti különbség.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki Lázár János. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Vagyis József Attilánál a „szabadságtalan sorvadás” (a rettegés, a sandaság, illetve a torozva vidulás) nem az ember, a nép alaptermészetéből következik (szemben azzal, amit Kierkegaard követői, a korlátolt Hellerek, Lázár Jánosok, a Népszabadság vezércikkírói állítanak-sugallnak), hanem részint a történelem, részint a tőke logikájából következik. Ma (történelmileg) szabadsága annak van, aki „alattomos”, értsd: aki gátlástalan, könyörtelen, cinikus, primitív-számító, kizsákmányoló, elsajátító, a kilencvenes évek divatos kifejezésével: bunkofonos, makkos-cipős fazon (vö. Bereményi-Cseh-Másik: Volt osztálytárs).
Ancsel Éva Janagida Kendzuróra hivatkozik: „A szabadság első feltétele – az élet szabadsága”. Tehát: az „élet szabadsága”, illetve a „szabadság élete” közti bölcseleti különbségben ragadható meg a helleri-népszabadsági-Lázár János-i „szabadság-cél” fogalma, illetve a József Attila-i „levegő” fogalma közti döntő különbség.
Ancsel Éva egyértelműen, világosan fogalmaz: „a szabadságra vonatkozó minden elmélkedés, amely eltekint az anyagi és gazdasági feltételektől, elvont idealizmus marad. Hamis az az alternatíva, amelyről Dosztojevszkij beszél, amikor a szellem azt tanácsolja Jézusnak, változtassa inkább kenyérré a köveket, ahelyett, hogy szabadságot adna az embereknek”.
És hogy még érthetőbb legyen, idézzünk ide egy másik bibliai-jézusi paradigmát a halról, illetve a halfogás tudományáról, vagyis a József Attila-i, Ancsel Éva-i logika szerint az állat (pl. a medve) szabadnak és kielégültnek érzi magát, ha „Jézus” megtanította halat fogni, viszont az ember éppen attól ember, hogy nem állat. Vagyis az emberi társadalom attól más minőség, elvileg persze (vö. József Attila: Világosítsd föl!), hogy az emberi társadalomban az az ember is szabadnak érzi magát, aki nem tud (horribile dictu nem is akar!) „halat fogni”, másokat kizsákmányolni, kilakoltatni stb., hanem „csak” verset tud írni. Például. Vagy még azt sem. Horribile dictu.
Megvalósítható egy ilyen rend? Churchill szerint, Vajda szerint, Heller szerint, a Népszabadság szerint, Bibó szerint, Révész szerint, Tojás Gáspár Miklós szerint, Lázár János szerint: nem.
Marx szerint, József Attila szerint elvileg megvalósítható, hiszen: „Emberek, nem [kapitalista] vadak – / elmék vagyunk!”. És pontosan erről van szó! Ha igaza van József Attilának, ha „elmék vagyunk” (túl azon, hogy „vadak” is persze vö. Világosítsd föl!), akkor attól még „reálisan” lehet igaza Hellernek, a Népszabadságnak, Tojás Gáspárnak, Lázár Jánosnak, sőt Fukuyamának is lehet igaza: az emberiség történelme itt véget ért. És én nem is tagadom, hogy így van, pusztán arról beszélek, hogy a Népszabadság szájában úgy áll József Attila (dicsőítése), mint takony-pulyka csőrében a briliáns. Nem odavaló.
Ez volt tehát a második kimazsolázott és megmazsolázott mazsola. Na most, a harmadik is a Népszabadság (egyébként ugyanazon szerzőjének ángya térgye) kalácsából potyogott ki: „Eljött a pillanat, amikor a polgári jobboldalnak kell elszámolnia a lelkiismeretével. Az úgynevezett balliberális értelmiséget megannyi bírálat érte, mert meghatározó személyiségei annak idején az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után is kiálltak Gyurcsány Ferenc mellett (már aki). Eltartottak, élősködők, hazaárulók lettek, mert nem szólították fel egységesen távozásra a súlyos hazugságon kapott kormányfőt”.
Ebből annyi igaz, hogy Gyurcsányt nem kapták hazugságon, és különösen nem a „balliberális értelmiség meghatározó személyiségei”.
Az történt ugyanis, hogy Gyurcsány az őszödi frakcióülésen elmondott egy hatásos szöveget, mely szónoki beszéd célja szerint a frakciónak meg kellett szavaznia a kormány gazdasági előterjesztését. Ezért Gyurcsány sajátosan fogalmazott. Egyébként el is érte a közvetlen célját: az amúgy kissé búza-piromániás Karsaiék „életüket, vérüket” ajánlották föl a Haza és Unió oltárán, ti. a beszédben implicite benne foglaltatott az „oltár” melletti demizsonban kotyogó „misebor” is: ha ügyesen politizál a kormány, a párt, a frakció, akkor nem föltétlenül kell majd „visszamenni autófényezőnek”. Ami pedig a lényeg: Gyurcsány többes szám első személyben fogalmazott: hazudtunk éjjel-nappal stb. Vagyis már csak ezért sem „kaphatták” őt „hazugságon”. Mert aki legalább elemi szinten ismeri a magyar politikatörténetet, pontosan tudja: a többes szám első személy a beszédben elsősorban Medgyessyre, és „csak” másodsorban vonatkozott Gyurcsányra magára (mint az „osztogató” Medgyessy korábbi tanácsadójára). Gyurcsány igazából nem vallott (még kevésbé lebukott, szemben a Népszabadság állításával), hanem alapvetően vádolt az őszödi beszédben.
A negyedik mazsola pedig (ugyanazon lapszámból) Révész Sándor szerkesztő úrnak az egyik speciális (Bibó agyvelején aszalódott) kadarkaszeme: „Ez itt a Nádor utca. A főváros öt Nádor utcájának egyike. Nem a földszintes, jelentéktelen erzsébeti, melynek szomszédságában én lakom, hanem a legjelentősebb. A Lipótváros tengelye. Ahol Liszt Ferenc és Kossuth Lajos lakott egykoron. És Tamás Gáspár Miklós lakik most. Amikor felvételünk [ti. egy utcakép] készült, 1968. július elsején éppen egyikük sem lakott ott”.
Na, itt kaptam én a szívemhez először: hogy „egyikük se lakott ott”?! Mi az isten?! Egyikük se! Pedig én abban a bárgyú hitben éltem egészen a múlt szombatig, hogy legalább valamelyikük ott lakot. Hát igen, miként a sűrűn összenyálazott költő mondja: mindenki csalódik végül. Most éppen rám került a sor. Nem baj, gondoltam, ha már idáig eljutottunk (Révész meg én), csak végigolvasom a cikket, s amely így folytatódik: „nem is tudjuk, hogy éppen akkor [ti. 1968-ban] milyen utca volt. Ebben az esztendőben adták át ugyanis – de hogy pontosan, mikor? –, az utca nevét Münnich Ferencnek, a nyolc hónappal korábban elhunyt vezető kommunista politikusnak, aki '56 novemberében leszállította Kádárt az oroszoknak. Az utca huszonkét évig viselte a Munkásőrség atyjának nevét, aztán jött a rendszerváltás, jött Krassó György…”.
Hát megmondom úgy, ahogy van, ennél a mondatnál végképp beizgultam: Liszt Ferenc, Kossuth Lajos, Tamás Gáspár Miklós, Münnich, Kádár, Krassó, Munkásőrség. Biztosra vettem: Sanyi bácsi cikkéből kilép majd elbűvölő grandezzával Géniusz Loci bácsi (ne legyen félreértés, itt most nem magamról beszélek, hanem a lokális Gespenst-ről), megilleti egy keresetlen félmozdulattal férfiheréit, majd rávilágít a lényegi összefüggésre.
Mit mondjak, nem világított rá. Pedig áll a kérdés: mi köze a fönti lajstromnak éppen a Nádor utcához? Mint olyanhoz. Persze a cikkből kiderül: semmi. De nem ám, hogy ezt a szerző expressis verbis tudatja a nyájas olvasóval: „írtam egy jókora semmit, nyájas uraim és hölgyeim”, hanem csak úgy, spontán derül ki a műből a történelmi valósághiány. Tudniillik Révész akár azt is írhatta volna, hogy a Guszev utcából lett a Sas utca. Mert ez is igaz! És hogy nem messze lakott onnan Liszt Ferenc, Kossuth Lajos, Tamás Gáspár Miklós (ámde már csak ez utóbbi lakik a közelben!), továbbá mozgott még arrafelé muszkavezető Münnich, rongy Kádár és nevezett Krassó György. Plusz a Munkásőrség.
Mondd, Loci bácsi, mi a morcos murcikát akartál közölni a Népszabadságban, mit akartál leíratni a szegény Sanyi bácsival?! Egy szem mazsolát? Jó, akkor legyen ez rajta a csokimáz; Révész szerint „A Nádor utcát a XIX. század legjobb pesti építészei építették tele. Mindenekelőtt Hild József, akinek jó pár remek háza áll az utcában… A 18-as, az Ullmann-ház és a 19-es, a Schossberger-ház… A Schossberger-ház falán őrzi egy kis tábla az utcát münnichtelenítő Krassó György, »a Zománcipari Művek betanított esztergályosa«, »az utca pártjának alapítója« emlékét”.
Tehát, a lényeg: az „utca pártja is”, a Szebb Jövő apologeneziseis a Schossberger-házból indult el Hazát, Népet szabadító, dicsőséges történelmi útján. Liszt Ferenc pedig, ilyen értelemben, egyszerűen le van szarva. Menjen a reptérre csekkolni! Egyébként is, valaki már erősen megbibircsókolta az arcát. Szerintem a Landeszman rabbi volt, megbibircsókolta Lisztet, miután lerángatta róla a bőgatyát. Pontosabban Liszt Ferenc maga a bőgatya. Erkel is. Kodály is. Petőfi is, Ady is, Móricz is, József Attila is… Tudniillik, ha a kultúrából kivonjuk Czeizel Endrét és Heller Ágnest, akkor csak ezek maradnak. Illetve már a szobraik se nagyon. Merthogy Obamás a fütyülőjük. Jobban mondva: Barack-os (nem tudom, ha ideges vagyok, valahogy mindig keverem a vezetékneveket a keresztnevekkel), persze lehet, hogy már a fütyülő (barack) is meg van bibircsókolva.
Azt kérdezik most, miért cibálom elő megint Landeszman rabbi filozófiáját, dacára annak, hogy példásan történt meg tőle a komplex elhatárolódás? Netán szítani akarom vele a tüzet? Nem akarom szítani, sőt ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy például Ungvári professzor szítja a tüzet, amikor nem határolódik el a morálrasszista Heller Ágnestől, a génkurkász Czeizel Endrétől, a genetikusozó Kertész Ákostól, illetve amikor nem határolódik el Ungvári Tamás Ungvári Tamástól. Mert a már többször (tegnap is) idézett ATV-s Ungvári-szöveget mutatis mutandis akár Landeszman rabbi is mondhatta volna, s akkor még nem is beszéltem Bánó „gúnyosan” vigyorogni igyekvő metakommunikációjáról.
Például ezt sem Landeszman, hanem Czeizel professzor írja: „Géniusznak nevezzük a különleges, párját ritkító szellemi teljesítményre képes embereket. Helyesebb ezt a megnevezést használni a közkeletűbb, de a hétköznapi nyelvben már lejáratott zseni helyett”.
És hogy miért? A „lejáratottság” miatt? Túrót! Nyilvánvalóan azért, mert a „zseni” nyelvi módosulásból csak kevesek asszociálnak a génekre. Czeizel persze ezt sunyibban fogalmazza meg: „A [géniusz] szó eredete a görög időkig nyúlik vissza, amikor úgy vélték, hogy a kivételes alkotás létrejöttekor az istenek jóvoltából a Géniusz szállt belé a művészbe és segítette ezzel hozzá a rendkívüli teljesítményhez. A zsenialitást ebből következően kezdetben emberfeletti eredetűnek tartották és ezt támasztotta alá az alkotást gyakorta kísérő ihletettség lázas állapota is. Később a géniuszságot veleszületett, tehát genetikai okokra vezették vissza és e gondolatmenetből adódóan a gének sajátos kombinációja, tehát a szerencse vagy a "sors" dönti el, kiből lesz-lehet géniusz. A nagy francia forradalmat kísérő felvilágosodás ezt igazságtalannak ítélte és a kivételes képességet is külső hatásokra, elsősorban a nevelésre és tanulásra vezette vissza. Így alakult ki az a két szélsőséges iskola, amely a tehetséget, beleértve ennek különleges variánsát: a géniuszt is, a veleszületett genetikai vagy a születés után érvényesülő külső hatásokkal magyarázta. Ennek megfelelően jött létre az a két irányzat, amely a mentális képességeket tudatosan befolyásolni kívánta. Az egyik az angol F. Galton által még a múlt század utolsó évtizedeiben kezdeményezett eugénika, mely a gének célzatos irányításával javasolta az emberiség képességét javítani. A másik a mentális ortopédia, amit a francia Alfred Binet e század első éveiben alapított, és a külső: családi, iskolai és társadalmi tényezőkkel remélt az értelmi adottságokra jótékonyan hatni. Könnyű megérteni, hogy az elmúlt évtizedekben az előbbinek főleg az USA-ban, az utóbbinak elsősorban a Szovjetunióban és csatlósaiban voltak hívei”.
Hogy miért oly „könnyű megérteni”, hogy az „eugénikára” Amerikában pattantak rá, míg az „antieugénikát” a mocskospiszkos „csatlósok” forszírozták? A barackos obamám tudná ezt megmondani. Ámerikában. Tegyük hozzá: az „eugénika” bölcseletéből logikusan következik Alfred Rosenberg, Josef Mengele filozófiája, s amely Czeizel szerint mintha nem is létezne. Szót nem szól róla, még annyit se, mint Révész Liszt Ferencről a Népszabadságban. Mengele nincs. Bár Galton (az USA nagy idolja!) így fogalmaz az emberről: az eugénika „Az állomány (stock) feljavításának tudománya – nem csak a megfontolt párzáson keresztül, hanem bármin, ami nagyobb esélyt ad az alkalmasabb fajok vagy vérvonalak elterjedéséhez a kevésbé rátermettekhez képest”. Kérem, ezt nem Mengele, nem Rosenberg, nem Hitler írja, hanem Czeizel ámerikai Galtonja. Merthogy Mengele nincs. „Hidegháború” van. az USA és a csatlósok között. Illetve csak volt hidegháború, tudniillik Czeizel szerint „Szerencsére az elmúlt években e téren is túl vagyunk a hidegháborún, mivel a kutatások egyértelművé tették, hogy a mentális képességek eredetében mind a velünk született genetikai, mind a fogamzástól kezdve érvényesülő külső hatásoknak szerepe van”.
Tehát (Schneider-Czeizel Mátyás szerint) ebböl is egy kicsit, meg abbol is egy kicsit. Ezért Czeizel professzor (Galton nyomán) nem a mengelei USA-gondolattal, hanem „a tálentum 4x2 faktoros modelljé”-vel virít, míg Révész (Heller nyomán) a Nádor utcával.
Hogy milyen a „magyar”? Nem tudják megmondani. Genetikus. A magyar vagy ilyen, vagy olyan, nem tudjuk, ám hogy genetikusan olyan (vagy nem olyan), amilyen, az egészen biztos. Illetve „4x2 faktorosan” olyan. Alattvaló. Hogy miről szólnak József Attila versei? Gőzük nincs, de nem is érdekes, mert az a fontos, hogy József Attilát ne zseninek, hanem géniusznak nevezzük! Nem én mondom, Czeizel írja.
Azt tetszenek kérdezni, hogy van-e a tudálékos (értsd: a professzori cafrang okán mindenbe gátlástalanul belepofázó) genetikus bornírtságának határa? A válasz: nincs határa. Vegyük példának ezt a Czeizel-szöveget: „A férfi és nő társadalmilag egyenrangú, de biológiailag különböző. Érdemes a kétneműség biológiailag előnyös meglétét a társadalmi gyakorlatban is, például a pályaválasztáskor hasznosítani. Hiszen lehet az árral és az árral szemben is úszni. De míg az utóbbi sokkal nagyobb erőfeszítéssel is csak kisebb eredményt ígér, addig a veleszületett hajlamok kínálta lehetőségek figyelembevétele mind az egyén, mind a társadalom számára sokkal több sikerrel kecsegtet. Így a két nem mennyiségi különbségei előnyünkre is válhatnak, ezért is érdemes megfogadni József Attila tanítását: ...mi férfiak férfiak maradjunk / s nők a nők – szabadok, kedvesek, mind ember... (Thomas Mann üdvözlése)”.
Igen, csakhogy a fent idézett nagy rakás baromságnak József Attilához nincs köze. Czeizel szerint a „férfi és nő társadalmilag egyenrangú”. József Attila szerint nem egyenrangú. És nem is lesz addig egyenrangú, amíg a „történelem vége” ott van, ahol azt a Czeizel Endrék, Révész Sándorok kijelölték az emberiség számára (már persze legújabban). Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy rossz helyen van a „történelem vége”, hanem azt állítom, hogy annak József Attilához nincs köze. Czeizel szerint „a férfi és nő társadalmilag egyenrangú, de biológiailag különböző”. Nem különböző. Bármely férfi lehet olyan buta (szalondebil), mint amilyen Czeizel professzor példának okáért, és bármely nő lehet olyan okos, mint amilyen Ancsel Éva példának okáért. És hogy mégis, miért van úgy, ahogyan van? Nos, ezt nem biológiai, hanem történelmi-társadalmi okokkal magyarázzuk (József Attila és kedves szerénységem + Engels Frigyes). Míg Czeizel szerint „Érdemes a kétneműség biológiailag előnyös meglétét a társadalmi gyakorlatban is, például a pályaválasztáskor hasznosítani”. Ami pedig – a sunyi-genetikusi takony-nyelvről tisztességes-magyarra fordítva – így hangzik: a nő maradjon a fakanál mellett! Persze, maradjon, maradjanak – a Heller Ágnesek. De nem a nő, mint biológiai lény, baszod a gender-göndör-ladeszmani nénikédet, hülye Galton-genetikuskám! [Na, például ilyenkor tudok magamtól stilárisan is elalélni.]
Míg Révész így fogalmaz a Népszabadságban: „Ez itt a Nádor utca. A főváros öt Nádor utcájának egyike. Nem a földszintes, jelentéktelen erzsébeti, melynek szomszédságában én lakom, hanem a legjelentősebb”.
„Jelentéktelen” vs. „legjelentősebb”. Tessék mondani: mi ez!? Megvetés? Irónia-önirónia? Sigmund Landeszman-i elszólás? Egy biztos: Révész helytörténész példamutatóan, píszí Steinmann-ként, stréber antilandeszmanként ötvözi egyazon lajstromba a zsidót a gojjal, sőt az antiszemitával. Vagy nem? Még csak nem is gondolt arra írás közben, hogy származástanilag ki kicsoda a fölsorolt nevek közül? Elhiszem, ám azért valamivel könnyebben hinnék Révész szűzi naivitásában, ha választ kapnék a kérdésre: miként keveredett a névsorba Tojás Gáspár Miklós? És miért maradt ki belőle Babarczy Eszter?
Nos, ezek a kérdései vannak itt a sármos Loci bácsinak, a nagy net-Géniusznak (és nem Zseninek!), s aki immár én magam volnék személyesen. A Bibó R. Sándor utca 56-ból. Vagy az 57-ből (az ugyebár a szemben lévő oldalon található, a postások tudják).
Mindenesetre: éljen a forradalom, éljen a Schossberger-ház!
Éljen Kossuth Lajos!
Éljen Tojás Gáspár Miklós!
Éljen Babarczy Eszter – házaséletet! De nem ám csak úgy amerikásan: galtoni „megfontolt párzással”, hanem igaz magyarosan, konszenzuálisan: narancsízű-szegfűillatú óvszert használva; vagyis mindannyiunk árpádsraffozottan Szebb Jövőjének czeizelesen konvergált szép reményében.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Valóban? Lehet? Akkor kössünk! Ott tartottunk, hogy a „nagyszerű antikommunista filozófus” nagyszerűen tudatja az ő nagyszerű könyvében: „Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni”, majd így folytatja: „A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg”.
Sosem találták meg. A teknősbékát. Ám a kérdés megvan, gyerekek, azt megtaláltam, vagyishogy ez itt a kérdés: Heller Ágnesnek miért volt „általában” rossz véleménye a kötelességről, ha a kötelesség olyan konkrétan nem létező teknősbéka, amelyet „mindannyian keresnek”? Miért kéne haragudnunk arra, ami nincs? Miközben szeretnénk, ha volna. Hiszen azért keressük. Nos, mi a kérdésre a válasz, mi az „antikommunista filozófia” magyarázata?
Heller: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt”.
Tessék nekem elhinni: az epikureizmusnak semmi köze a teknősbékához. Még a sztoicizmusnak is csak annyi, hogy a kitioni Zénón a Sztoa Poiklében tanított, vagyis a névrokonság zavarhatta meg a Széchenyi- és Antikomonista-díjas filozófust, ti. hogy az eleai Zénónnak volt annakidején antik teknősbéka-tenyészete. Továbbá: mi köze a rokonszenvnek a filozófiához? Miért érdekes az, hogy a filozófus mivel rokonszenvezik, mivel nem? Ráadásul Heller a hétköznapi, bárkire vonatkoztatható bornírtságtól egészen a specifikusan női végletig halad, mikor is nagyszerű művének 83. oldalán így fogalmaz: „Heidegger könyvéből azt olvastam ki (nem jogtalanul), hogy szerinte az embernek ki kell emelkednie a mindennapi életből ahhoz, hogy autentikussá váljon. Ez ellen egész személyiségem (s női mivoltom) tiltakozott”.
Vagyis a „nagyszerű antikommunista filozófus” tagadja Heideggert (egyébiránt Lukácsot is), mégpedig úgy, hogy ennen „női mivoltának” „tiltakozására” mint szellemi kútfőre hivatkozik, ám amely von Weibliche-küche aus női tagadással nem cáfolja, hanem épp ellenkezőleg: igazolja Heideggert. Igazolja Lukácsot is. Aki szerint az „autentikus lét” lényege a tragikum (katarzis stb.), s amely tragikumnak a nő („női mivoltából” fakadóan) a közelébe sem juthat. Nem én mondom, hanem részint Lukács írja, részint a „nagyszerű antikommunista filozófus” demonstrálja az ő „nagyszerű könyvében”.
Heller azt állítja, hogy rokonszenvezett az epikureizmussal, majd nem rokonszenvezett vele, majd: „Ehhez [ti. a epikureizmushoz] később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról”.
„Rokonszenv”, „szimpátia”, „női mivolt”, „visszatérés”, „összeolvadás”, női „prakiticizmus”… van itt kérem szépen minden, aminek semmi köze a filozófiához. Miközben nyilvánvaló: a „nagyszerű antikommunista filozófus” von Kochlöffel aus keveri a „női mivoltot” Epikurosszal, illetve „olvasztja” össze az apatheiát az ataraxiával, ráadásul „praktikusan”, s ami azt jelenti, hogy ha még „női mivoltot” is keverünk a sztoicizmus-epikureizmus előötvözethez, akkor abból, bizony, politikai hiperaktivitás (vagyis az apatheia, illetve az ataraxia homlokegyenest ellenkezője) rotyog ki a női filozófiából. Hogy miért állítom ezt? Azért, mert a (helleri) tapasztalat mutatja: egyszerűen nem létezik Égen s Földön olyas jelenség, melybe Heller Ágnes ne rikácsolt volna még bele valami öblösen nőit és antikomonistát. Apatikusan nyilván. Ataraxiával. Illetve a kettő praktikus összeolvadása folytán. Tette ezt harcosan epikureus sztálinistaként is, s teszi ezt ma is. De maradjunk a könyv szövegénél: „Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt” – írja Heller, miközben jól látható: nincs filozófiai viszonya sem a halálhoz, sem a tragikumhoz, sem a barátsághoz: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni” (69).
Lukács így fogalmazza meg a kérdést: „lehet-e asszony életében a szabadság igazi érték”, s amely fölvetés parafrázisa így hangzik szerintem: lehet-e asszony életében a barátság igazi érték? Nem tudom, Lukács mit válaszolna a kérdésre, még azt sem tudom, én hogyan válaszolnék, egy biztos: a nyelv (mint közös ihlet) ritkán hazudik; márpedig a nőnek általában nem barátja van, hanem ún. barátnője. Véletlenül? Nem véletlenül, ti. a nőnek – általában – akkor is „barátnője” van, ha történetesen férfi az illető. Sőt Heller még ennél is messzebb vergődik a női bölcselet antikomonista sodrában: „Nagyon hiszek a nők felszabadulásában, de mindig elfogult vagyok pozitíve, ha egy okos, értelmes, magabiztos nőt látok, aki megcsinálta magát . A férjem mindig kritizált engem, hogy más mércével mérek: nőknek megbocsátok olyasmit, amit férfiaknak nem, mire azt válaszoltam, hogy nőnek lenni nehéz”.
Nem az a kérdés, hogy a nő megcsinálja-e önmagát (megcsinálhatja a valagával is, vagy annak némi segedelmével stb.), hanem az a kérdés, hogy „csinált-e” a „nő” legalább egyetlen olyan mondatot, amilyenből például Ancsel Éva „csinált” több kocsiderékkal. Ez a kérdés, s amire Heller válasza: „nőnek lenni nehéz”.
Nem nehéz. Sőt ellenkezőleg. Nőnek lenni – általában – azért könnyebb, mert a nő – általában – nem akar többnek (nagyobbnak, erősebbnek, bölcsebbnek, okosabbnak, tudósabbnak, filozófusabbnak, politikusabbnak, nagyszerűbbnek, antikommunistábbnak…) mutatkozni annál, mint amire az adottságai, képességei, készségei predesztinálják. Annak a nőnek viszont, aki ebben az értelemben olyan, mint a (marha) férfi (már persze az, amelyik jól telezabálta magát tesztoszteronos birkózószarral), nos, annak a nőnek valóban nehéz. Nehezebb, mint a férfinak értelemszerűen. De nem azért, mert nő, hanem azért, mert hülye nő. Például: amilyen Heller Ágnes, aki ugyebár „epikureus” volt, miközben orrba-szájba ment férjhez, akár kellett a pasinak (pl. Hermann-nak), akár nem, így aztán az „epikureus” Heller magamagát nevezi „hülye nő”-nek a férfiak vonatkozásában, továbbá: a Bicikliző majomból kiderül: Hellernek soha nem volt igazi barátja, s ő sem volt senkinek igazi barátja! Ezt Heller maga vallja meg keserűen, noha alapszemináriumi tétel: az epikureus bölcselet lényege szerint csak az igazi barátság (és nem barátnőség) lehet autentikus kapcsolat ember és ember között, vagyis: az epikureizmus kizárja például a házasságot, a politikát (Heller két kedvenc, permanensen űzött foglalatosságát), továbbá: az epikureusok szerint a halál (s nyilván a vele járó tragikum) lehet a bölcs ember s a természet közötti viszony döntő mozzanata. Na most mindezt vessük össze a poszt-epikureus Heller vallomásával: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni”. Világos, csakhogy ehhez nem bölcsesség kell, öreganyám, hanem tehetség. Lópor a fejbe. Legalább valamennyi. Egyébként itt is árulkodó a fogalmazási mód: „azt hiszem, még mindig nem vagyok elég bölcs”.
Vagyis a bölcselő nem tudja, csak „hiszi”, hogy nem eléggé bölcs. Én viszont tudom. Nyilván azért, mert nem vagyok bölcselő.
Marx még messze nem volt mocskospiszkos bolsevik, mikor a doktori értekezését fogalmazta, persze filozófus sem volt (merthogy Engels volt a filozófus ugyebár, s ő is csak egy rövid ideig), ámde olvasni tán’ még egy „nagyszerű antikommunista filozófus” számára sem szégyen. Tehát, ha Heller olvasna is, mondjuk így: általában, s nemcsak genetikusan volna nagyszerű antikommunista, akkor valószínűleg tudná: lényegi különbség feszül a femino-hedonizmus (a „női mivolt”), illetve az ún. „negatív hedonizmus” között. Ha Heller olvasta volna Marxot konkrétan (ti. az olvasás nem szégyen!), akkor tudná: a neves doktoraspiráns meggyőzően bizonyítja (vagyis nem csupán állítja férfi mivoltában, hanem bizonyítja), az epikureizmus meghatározó mozzanata a halál. Szó szerint ezt írja a mocskospiszkos „nem filozófus” (hanem viszont „Engels a filozófus”) az ő híres dolgozatában: „Nem lehet a félelmet eltávolítani a legfontosabb dolgokat illetően, ha nem ismerjük, milyen a mindenség természete [vö. József Attila: Ars poetica], hanem csak gyanítunk valamit azokról a dolgokról, amelyek a mítoszok világába tartoznak. Ezért a természetfilozófia nélkül nem tehetünk szert zavartalan gyönyörökre”. Persze természetfilozófiával sem, merthogy a valódi filozófia ellen meg a „női mivoltunk tiltakozik”.
A női filozófia szerint az igazi gyönyör a nehéz női gyönyörrel azonos. Míg Marx így folytatja: „Ha egyáltalán nem volna bennünk nyugtalanság az égi jelenségek, valamint a halál miatt, hogy ez utóbbinak talán mégiscsak van köze hozzánk, továbbá ha képesek volnánk fölismerni a fájdalmak és vágyak határait, akkor nem lenne szükségünk a természetfilozófiára”. Persze, hogy nem. Ámde így sincs szükségünk rá valójában, hiszen van minékünk nehéz „női mivoltunk”, s amely „mivolt”, ha szükséges, eltökélten „tiltakozik” Heidegger ellen.
Hogy az ember nem személytelen alany (das Man)? Hogy az ember nem a megtestesült semlegesség (das Neutrum)? Hogy József Attila túlhalad azon a Heideggeren, aki Lassan tűnődve a Vasszínű égboltban jelenik meg a magyar költészetben, illetve amely „Heidegger” szerint „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja”, s aki szerint „Légy, ami lennél: férfi / a fű kinő utánad”)? Igen. Túlhalad, pontosabban: „tovább” halad ezen József Attila: „bár szívem nem kemény”. És hogy miért? Miért halad „tovább” József Attila Heideggeren, legvégül is miért áll közelebb a művészi ihletettségű Marxhoz? A férfi kérdésére ott a női válasz a női könyvben: mert a „nagyszerű antikommunista filozófusnak” „női mivolt”-ja van. Azzal tiltakozik. „Általában”. De minimum havonta. Ami persze dicséretes dolog, csak azt nem tudom, mi köze a filozófiához. Már amennyiben a filozófiát nem a „nagyszerű antikommussal” azonosítjuk.
Ungvári professzor szerint: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban…”. Hát, hacsak nem így. Hannah Arent-nek is havonta volt filozófiai mivoltja, nagyszerű antikommunista havi filozófiája. Ugyanis csak ez által (a „női mivolt” principálása révén) lehet eljutni a „rokonszenves” Epikurosztól a mitikus „Gonosz”-ra való női vicsorgásig, mint szellemi szubsztanciáig.
Amihez persze szükséges egy „ausztráliai emigráció” is (intellektuálisan), s amelynek részleteiről legközelebb írok. Mert van bőven, miről beszélnünk, ugyanis a „nagyszerű antikommunista filozófia” mélyen, eltökélten hömpölyög az elemzett könyvben.
Még annyit: Bánó András csókoljon meg az ő forró lakáj-vigyorával, ha értem, miért fújnak, sziszegnek éppen Heller Ágnesék a szexizmusra, a hímsovinizmusra, ha egyszersmind maguk rohasztják a bölcseletet (mely talán az egyetlen valóban „uniszex” jelenség) a „női mivolt” alapzatán álló kvázi filozófia szintjére? Voltaképpen maguk csipogják (jelesül a „nagyszerű antikommunista” Heller), hogy: nem létezik neutrális ráció, a gondolat olykor (sőt némelyek szerint kizárólag) a „női mivolt” szűrőjén keresztül válik autentikussá. Kettőzött agyrém. Mert először is: nem igaz. Ahol a „női mivolt” „tiltakozik” vs. „rokonszenvez” (vagy a férfi mivolt, vagy tegye ezt bármily, kommunista, antikommunista stb. „mivolt”), ott megszűnik a gondolkodás. Már amennyiben kialakult egyáltalán. És agyrém azért is, mert a szexizmust ellenszexizmussal (havi bölcselettel) csak tetézni lehet, nem semlegesíteni.
Egyébként pedig áll a kérdés (mint Katiban a cövek), személyesen Ungvári professzortól kérdeztem korábban: Heller Ágnesnek melyik az a konkrét mondata, amelyikbe ne lehetne joggal „belekötni”? Joggal, tehát nem elvi-politikai síkon, hanem intellektuálisan. Zsírozzunk! Egyetlen legalább közepes nívójú Heller-mondatra teszek a mocskospiszkos Hermann-tól plusz a szintén komenista Ancsel Évától tíz plusz tíz kifejezetten jó mondatot. Tehát összesen húszat. Sőt, ha valaki tud ennél nagyvonalúbb ajánlatot, azt is szívesen megfontolom, mi több: látatlanban elfogadom.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Költői imperatívusz. Vagyis az hangzott el a televízióban, mégpedig charme-osan „balliberális”, tipikusan „entellektüel” metakommunikációval (Ungvári professzor gőgösen kihívó, „gúnyos” tekintetével, Bánó liberál-helóta vigyorával) nyomatékosítva, hogy Heller Ágnes szellemi teljesítményébe, bizony, nem lehet belekötni. Persze Ungvári professzort sem az eszéért szeretjük, ugyanis idézett „intellektuális” kihívásával voltaképpen elismeri: Heller Ágnes morális „teljesítményébe” igencsak bele lehet kötni; mi pedig ne röstelljük, fogalmazzuk meg a dolgot magyarul: Heller egy szaros kis spicli. Némi baksisért elárulta az elvbarátait, továbbá nem szakmailag, hanem a hatalom előtt leborulva tagadta meg a mesterét. Ráadásul név szerint besúgva. Míg Ungvári képtelen cáfolni a morális vádat, extrapolációt: Heller Ágnes szimpla karrierizmusból bármikor és bármely neofitán szerzett „elvét” simán megtagadja, Heller bármikor bárkit képes hátba döfni. Nem szembe, hanem hátba! Az említett esetben a baksis egy kutatóintézeti segédállás volt, ti. Heller rühellt gimnáziumban dolgozni, nyilván érezte (éreztették vele): a tanításhoz is tehetségtelen.
Az Ungvári professzor által lobogtatott könyvnek már cca. az egyharmadába „belekötöttem” ezen a fórumon, sőt kiderült (miután Ungvári professzor biztatására elolvastam Heller könyvét), nincs a műnek olyan mondata, amelybe ne lehetne „belekötni” (nota bene nem kötözködve, hanem érdemben, konkrétan), egész odáig, hogy meg is fogalmaztam itt egy hipotézist: Heller Ágnes nem filozófus. Hanem részint tipikus háziasszony (intellektuális vonatkozásban persze, a magánéletét nem ismerem), vagy mondjuk inkább így: filozófiával foglakozó kékharisnya, filozófiai zsargonban handabandázó kvázi politikai aktivista. Gyanítom: Hellernek mind a „40 könyve” ezt bizonyítja, míg amiben pedig biztos vagyok: az a „nagyszerű könyv”, amellyel Ungvári professzor hozakodott elő, egyértelműen igazolja: Heller nem filozófus.
Vegyük (találomra) a mű 34. oldalán olvasható „nagyszerű filozófusi” szöveget: „Ami a személyes ügyet illeti, ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni.”
Nem tudta elfogadni. Ő Kant etikáját nem tudta elfogadni. És nem cáfolja, hanem szimplán tagadja azt. Filozófus az ilyen? Na persze ez „akkoriban” volt. Hogy mikoriban? Amikoriban „Furcsa módon azt állítottam, hogy 48 [ti. 1848] után nem Marx, hanem Engels volt a filozófus” (33. oldal). Honnan tudta Heller filozófus, hogy Marx nem filozófus? Onnan tudta, hogy: „Hosszan elemeztem A természet dialektikáját, azt a könyvet, melyet röviddel azután [kiemelés tőlem] már dilettáns munkának tekintettem”.
Tehát miből állapította meg Heller filozófus, hogy Marx nem filozófus? Abból, hogy Engels munkáját elemezte. Nem Marxét, gyerekek, hanem Engelsét. És hogyan elemezte Engels filozófiáját? Hosszan elemezte. Nem behatóan, részletesen, gondosan, alaposan, pontosan, mélyrehatóan, lényegileg, szakszerűen… hanem „hosszan”. Freudi elszólás volna? Egy biztos: a „hosszan elemeztem” szóösszetétel nem más, mint (Kierkegaard-ral szólva) a „vénasszonyi fecsegés” igéje. Múlt időben is, jelen időben is.
Összegezve tehát: Heller filozófus hosszan elemezte Engels művét, A természet dialektikáját, ebből megállapította, hogy Marx nem filozófus, majd „röviddel azután” megállapította, hogy Engels dilettáns.
Három kérdésem van ezzel kapcsolatban: (1) Mi történt Marxszal Heller filozófus lelkében, miután („röviddel azután”) sikerült megállapítania, hogy Engels dilettáns? Ettől Marx lett a filozófus? Vagy még ettől sem lett filozófus a nyomorult? (2) Mi történt azon rövid idő alatt, míg Heller filozófus eljutott az egyik előjelű (+) megállapításától a másikig (–)? Még hosszabban elemezte Engels munkáját? Netán mondta neki valaki: „Engels dilettáns kémikus, fizikus” stb.? Ez nagyon valószínű, nyilván egy „okos, tudós férfi” (a TTK-ról) közölte vele a „hiteles szakmai értékelést”: Engels dilettáns. Szerintem így történt („röviddel azután”), sőt szinte bizonyos, szokványeset, na de kérdezem: ez volna a „nagyszerű filozófia”?
A harmadik fölvetés: Ungvári professzor meginti a fél országot, vagy tán az egészet: ne azt nézzük, hogy Heller egy szemét spicli, emberi söpredék, hanem azt nézzük, hogy „írt negyven könyvet”.
Ungvári professzor nem véletlenül tőszámmal minősíti Heller intellektuális teljesítményét, szerinte ugyanis a könyvek mennyisége a döntően fontos, igen ám, csakhogy pl. Wass Albert is írt „negyven” könyvet (azért az idézőjel, mert nem számoltam, lehet, hogy többet, lehet, hogy kevesebbet), sőt Hitler is írt könyvet. Jó vastagot. A könyv egyik fejezetének címe: Harcban a vörös fronttal. Félreértés ne essék: ez nem a Heller-, hanem a Hitler-könyv fejezetcíme. Heller nem a vörös fronttal, hanem vörös Gonosszal harcol. Mindenesetre tény: messze több mint 40 könyv szól arról a világirodalomban, hogy az „összeesküvő zsidó” fajilag „gonosz”. Míg Heller (újabb keletű) könyveiben arról beszél (filozófiailag), hogy nem a zsidó a gonosz, hanem Lenin a „Gonosz”, Lenin a „Rossz”, és nem fajilag, gyerekek, nehogy félreértsük egymást, hanem: misztikusan.
Miközben a nem misztikus, hanem az értelmes, filozófiai kérdés így vetődik föl: igaza van-e Leninnek abban, amit pl. A terményadóról ír? Igaza van-e Leninnek abban, amit a Bogdanov-elmélet és az „örök időkre szóló igazság” viszonyáról ír? Igaza van-e Leninnek abban, hogy Hegel a „rakás” és a „kopasz” szofizmákkal ismétlésekbe bocsátkozik? Heller válasza: Lenin a „Rossz géniusza”. Világos, de miért? Mert Lenin zsidó? Kriptozsidó? Ha nem ezért, akkor miért? Helytálló-e Hermann István bírálata, mely szerint „Kant [A gyakorlati ész kritikájában] nem azt vizsgálja, ami van, hanem azt, aminek lennie kell”? Heller válasza: Hermann nem „pária”, hanem „parvenü zsidó”, ergo „nem zsidó”. Ami persze nem direkt válasz, csakhogy Hellernek nincs bölcseleti reflexiója, ugyanis Heller filozófus számára a kérdés nem filozófiailag vetődik föl. Hanem személyesen. Egyebek közt ezért állítom, hogy Heller nem filozófus. Hanem egy szimpla femino-konyhamalac. Így hát a „válasza” is szükségképpen személyeskedő: „Egy ideje feltűnt, hogy [Hermann] Pista alkalmazkodni akar a rezsimhez. Nem futotta ki a formáját. Filozófusnak nem lett igazán jó, márpedig ő eltökélten az akart lenni. Ha nem tartotta volna magát filozófusnak, nem lett volna probléma. Mivel annak tartotta magát, mindig zavarban éreztem magam vele szemben. Filozófiáról Leszekkel tudtam nagyszerűen beszélgetni. Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Heller Ágnes szerint Hermann István „filozófusnak nem lett igazán jó”, ti. Lukács Hellert „többre becsülte” Hermann-nál (Ungvári professzorról már nem is szólva). Vagyishogy Heller ezért nem válaszol Hermann konkrét filozófiai fölvetéseire. Minek? Ha egyszer – Heller szerint! – Lukács Hellert többre becsülte, mint Hermann-t. Kell ennél döntőbb ultima ratio?
Hermann bírálja Crocét, aki „ki akarja küszöbölni az értelmet a valóság egyes jelenségeiből, így ki akarja iktatni a művészetből is”. Érvényes Hermann kritikája (pl. József Attila művészetbölcseletének vetületében vizsgálva)? Heller válasza: Hermann „nem futotta ki a formáját”, Hermann „alkalmazkodni akart a rezsimhez”.
Lehet, viszont amit Heller állít, a semmivel egyenlő!
Vagy létezik érdemi (filozófiai) válasz is? Ungvári professzortól kérdezem. Ha létezik, Heller melyik könyvében olvasható? A negyven közül. Melyikben? Mert ez idáig pusztán az derült ki, hogy Heller Hermann-t csak Hellerrel bírálja: „Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”. Vagyis Hermann a hülye. Miért? Mert lehülyézte Hellert. Nem Arisztotelészt, nem Kantot, nem Hegelt, nem Marxot, nem Goethét, nem József Attilát… hülyézte le, hanem magát a „nagyszerű Heller Ágit”. Márpedig aki „Heller Ágit” lehülyézi, csak hülye lehet. És miért? Mert Heller „írt negyven könyvet…”. Persze írt egy levelet is, ám azt nem a nyilvánosságnak szánta, ezért nagy disznóság a levéllel foglakozni. Ungvári professzor szerint. Jó. Ezt a képet viszont már a nyilvánosságnak szánta, nem a Központi Bizottságnak. Ezzel se foglalkozzunk? Igen, vagy ne? Ha igen, akkor hogyan? Vagy hogyan ne? Az idézett képi beállítás csak a Reneszánsz embert minősíti filozófiailag, esztétikailag, etikailag, vagy a Filozófiám történetét is? Netán képzeljük el Ancsel Évát egy hasonló fasszal plusz A megrendült öntudat mítoszaival? Képzeljük el Hermann-t, amint öblös pina előtt pózol, kezében a Veszélyes viszonyokkal? Persze csakis parvenü módon, mert ily „nagyszerű antikommunista” ötlete csak pária-zsidónak lehet. És ha lehet (márpedig lehet!), akkor Ungvári professzor vajon miért nem dörcögteti Kiszel Tünde buláját a Beatles Bibliával? Például. Megannyi kérdés. És Hellernek van 40 könyve, egyikben sincs megnyugtató válasz. Vagy van? Melyikben? Azért kérdezem, mert Ungvári professzor csak „Az én filozófiám történeté”-nek nevezett Filozófiám történetét proponálta a tévében.
Azt állítja a neves professzor, hogy Heller „írt 40 [értsd: sok] könyvet”, és hogy mi ezt tartsuk szem előtt, ne pedig a spicli-levelet, amelyről Heller később összevissza hazudozott (Ungvári szavaival: „nem tudott jól tiltakozni”), miközben maga Heller vallja meg: a „40 könyv”-ből minimum húsz arról szól, hogy „Engels a filozófus”. „Hosszan elemezve”. A másik húsz pedig arról, hogy Engels dilettáns. Nyilván az is „hosszan elemezve”. Nem bizonyítva, hanem „elemezve”. Hosszan. És még annál is hosszabban. Így persze kijön a dicső negyven könyv.
Mindegy, ott tartottunk, hogy Hermann kijelenti: ő érti Kantot, elismeri A tiszta ész kritikájának korszakos jelentőségét, miközben jelzi a kanti etika korlátait. Nota bene Hermann bizonyítja, amit állít. Míg Heller „nem tudta elfogadni” Kant etikáját. És miért nem? A „kötelességetikája miatt”. Nem viccelek, ez áll a könyvben szó szerint! Ungvári professzor azt mondta, kössek bele. Oké, akkor belekötök. Heller Ágnes nem Kant „kötelességetikáját” nem fogadja el, ezért meg ezért meg ezért, hanem ő Kant „etikáját” nem fogadja el a „kötelességetikája” miatt. Egyébiránt e méretes bornírtságnak tűnő kisnői dőreség a mai napig jellemzi, méghozzá lényegileg jellemziHeller Ágnes minden megnyilvánulását. De maradjunk egyelőre a könyv szövegénél: Heller filozófus nem fogadta el Kant etikáját. Mikor nem fogadta el? Akkor nem fogadta el, amikor így viszonyult Kanthoz: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…” (27. oldal).
Nem én állítom, maga Heller filozófus vallja meg: soha nem fogja igazán érteni Kantot. Erre ébredt rá filozófiailag a „nagyszerű filozófus”, miután persze „megküzdött” Kant filozófiájával. Hogy soha nem fogja érteni. És ezen az intellektuális alapon nem fogadja el Kantot: a nem értés alapzatán.
Jegyezzük meg: a valódi filozófus nem „küzd” a filozófiával, hanem az természetesen jön belőle, mint csapból a víz. A parvenü, a sznob, a kékharisnya küszködik, birkózik azzal, amihez semmi érzéke; s olykor persze kikandikál a szövegei mögül Sigmund Freud, szamárfület mutat vigyorogva a küszködő szerzőnek, ti. hogy a szerencsétlen gyakorta elszólja magát, például: „a harmadik kritika után megküzdöttem az elsővel”; „sose fog sikerülni”. Tegyük hozzá: Heller a mai napig csodálkozik azon, hogy Hermann lehülyézte annakidején. Nem érti a dolgot, ezt sem érti. Sőt Heller nemcsak értetlenségről, hanem olykor mély tudatlanságról tesz tanúbizonyságot. Például az ATV-ben, amikor nem Csurka nácizmusát, hanem színházigazgatói dilettantizmusát kifogásolja az ominózus kinevezés kapcsán. Ugyanis Heller szerint Márta István a jó igazgató. És nem Dörner. Mert Heller szerintMárta rendezett sok „nagyszerű Shakespeare-t”, Dörner viszont nem rendezett sok „nagyszerű Shakespeare-t”. Vagyis világossá vált: Heller nem tudja (miként a riporter Bánó sem tudta), hogy Márta István nem rendezett Shakespeare-t, semmilyet, sőt Márta anno sokak szemében dilettánsnak tűnő igazgatójelöltként „puccsolta meg” a profi Székely Gábort, majd bebizonyította: alkalmas a színházigazgatásra. Dacára annak, hogy Heller filozófus így rikácsolt a tévében: „nem az a gyalázatos, hogy mondjuk nyilasokat kineveznek igazgatónak, hanem hogy azért nevezik ki, ami a világnézetük… Ha föl tudná mutatni mondjuk Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.
Azért idézem újra a szöveget, mert lényegi összecsengések vannak a „fiatal Heller” és az „érett Heller” „nagyszerű filozófiája”, nagyszerű megnyilvánulásai között. Miszerint Heller vagy elfogad (valamit, valakit), vagy nem, vagy filozófusnak vs. dilettánsnak tart valakit, vagy nem, egyébiránt hol így (röviddel azelőtt), hol úgy („röviddel azután”), míg, ami a konstans Heller „filozófiájában”: mindig eltalálja liberális tőgye közt a szakmai szarvát. A bikának.
De térjünk vissza a könyvhöz, hiszen Ungvári professzortól csak arra kaptunk engedélyt (illetve biztatást), hogy a filozófus-Heller filozófuskönyvébe kössünk bele, ne pedig a spicli-Heller spiclilevelébe, s még kevésbé a „politikai” nyilatkozataiba. Tehát, mint kiderült: Heller filozófus Kant filozófust azon „formalizmusa” és „kötelességetikája” miatt „nem fogadta el”, amelyet – bevallása szerint – „nem fog soha igazán érteni”.
Jó. Ha nem fogja érteni, akkor ne az értelmet keressük Heller filozófiájában, hanem: a véleményt. És már csak azért is, mert akinek értése, tudása nincs, annak véleménye még bőven lehet, sőt szükségképpen van csak véleménye. Bármiről. Például a kötelességről. Általában. Tehát: milyen véleménye volt Heller filozófusnak a kötelességről általában?
„A kötelességről általában rossz véleményem volt” – válaszolja Heller filozófus az ő „nagyszerű antikommunista könyvében”. Na most, hogy miért, mennyiben volt (kisszerű kommunistaként) a kötelességről rossz véleménye, s hogy miért, mennyiben van („nagyszerű antikommunistaként”) a kötelességről jó véleménye Heller filozófusnak? Erről írok legközelebb.
Tojás Gáspár Miklós írja Egy hirdetésre című bűvös puffanatában: „Több helyen, ebben az újságban [ti. a Népszabadságban] is megjelent az új Bibó-breviárium színes kiadói reklámja.
Evvel a fölirattal: SZELLEMI KURIÓZUM DEMOKRATÁKNAK.
Kuriózum.
Furcsaság.
Érdekesség.
Különös maradvány, amelyre idegenkedő érdeklődéssel nézünk.
Különc gyűjtőt érdeklő, ritka műtárgy.
Olyasmi, amire hóbortból bukkanunk véletlenül.
És »szellemi«, nem politikai; tehát időtlen, időszerűtlen és semleges. Nem kell félni, demokraták, ennek semmi köze semmihez, ami a mai élet része.
Marginális és korszerűtlen. Bibó.
Nem tudom, ki pusztította el a magyar értelmiséget. Verje meg az isten.”
A kuriózum különlegességet jelent. A különlegesség pedig részint kiválóságot, kivételességet, minőséget, értéket, részint pedig azt jelenti, hogy a dolog nem használatos a mindennapok során.
Bibó sem használatos.
Miért?
Több oka van.
Alapvetően azért, mert használhatatlan.
Miért?
Ennek három oka lehet: (1) utópikus, (2) nem utópikus, de túl idealista, csak különleges esetben használható, (3) nem utópikus, nem túl idealista, de momentán nem aktuális, (4) bóvli. Illetve van egy ötödik is, amely szerintem a negyedik, míg Gyurkó szerint: Bibó „naiv”. Politikai elemzőként naiv, s ami azt jelenti, hogy hülye, ti. bárki lehet naiv (majdnem bárki), csak épp a politikai elemző nem.
Szerintem Bibó bóvli, intellektuálisan nulla, ám amitől még nyugodtan használhatnák (valamire), hiszen pl. Hellert is, Tojás Gáspár Miklóst is használják, pedig egyik sem kuriózum. Wass Albertet is használják. Nota bene József Attilát is, anno Marxot is használták… Valamire.
Tehát az, hogy kit, mit mire használnak (vagy nem használnak), önmagában véve semmit nem jelent. Ha nincs forradalmi helyzet, Marx „csak” kuriózum, unikum, különlegesség, érdekesség, szellemi nyalánkság. Miként a Bibó-gyűjtemény is kuriózum a Tojás Gáspár Miklós által elátkozott breviárium-szerkesztők, reklámozók szerint. Miközben Tojás Gáspár Miklós a komplett is értelmiséget elátkozza, s valami egészen bornírt módon teszirúgot, egy olyan valaki képében, aki „elpusztította” a „magyar értelmiséget”.
Kezdjük azzal, hogy Tojás Gáspár Miklós is el van pusztítva (s ami már a szülőszobában megtörtént vele, már a köldökzsinór elvágása előtt, ugyanis Tojás Gáspár Miklós nem valódi értelmiséginek, hanem csak amolyan fizetett tojásfejnek született, magyarán: gyárilag tehetségtelen), s hogy miért mondom ezt? Több oka van. Mindenekelőtt az, hogy az entellektüel, vagy mondjuk így az egyértelműség, a fogalmi tisztaság kedvéért: az intellektus nem átkozódik. Az átkozódás nem intellektuális tevékenység. Esetleg stiláris fordulat lehet, viszont Tojás Gáspár Miklósnál nem az, Tojás Gáspár Miklós szövegének éppen az átkozódás a lényege, alapmondandója. Aztán több se.
A másik ok. Ez már bonyolultabb. Kezdjük azzal, hogy Bibóra voltaképpen senki nem hivatkozik, Révész kivételével, ám ő is sunyin teszi, Bibó szövegét lényegileg hamisítja meg, ráadásul igen-igen ostobán. Hivatkozhatnának Bibóra azok a lelkes antikapitalista doktrinerek, akik a kapitalizmus (Bibó „nyugati kultúrkör”-nek nevezi leleményesen) eredetét a kereszténységben látják, s ami nem más Bibónál, mint a gyökérben való meggyökeresedés. Nem hülyéskedek, nem parodizálok, itt a szöveg, el lehet olvasni!
Bibó intellektuálisan használhatatlan. Szerintem. És ami a legviccesebb, Tojás Gáspár Miklós szerint is. Csak nem tud róla a jótét lélek. Ezt írja a HVG-ben: „Amikor a rendszerváltás környékén azt írtam, hogy »a demokratikus ellenzék bibói korszaka véget ért«, akkor arra utaltam, hogy az 1945 és 1948 közötti korszak, illetve 1956 ideológiáját elvetettük, hiszen elfogadtuk a piaci kapitalizmust és a korlátozatlan pluralizmust; ez Bibó szellemének megtagadása is volt. Nem tartottam helyesnek Bibóra és 1956-ra hivatkozni 1989/90-ben, hiszen 1956 értelmisége egyértelműen kinyilvánította, hogy meg akarja tartani a „szocializmus” (azaz a tervező és újraelosztó államkapitalizmus) »vívmányait«, nem óhajt privatizálni, pláne reprivatizálni, legföljebb a szövetkezetet meg az egy-két alkalmazottal működő kisparaszti gazdaságot, kisipari műhelyt, kisboltot ismeri el.”
Vagyis itt Tojás Gáspár Miklós azt mondja (se többet, se kevesebbet), hogy az isten verje meg Tojás Gáspár Miklóst.
Akkor hát verje. Ököllel. Mint Bächer a húros klaviatúrát.
Hogy mi is itt a helyzet voltaképpen? Netán azt tetszenek gondolni, hogy Tojás Gáspár Miklós, mint tojásfejű értelmiségi, egy szaros kis, harmadosztályú karrierista, akinek azt mondták a nyolcvanas évek végén, Gazsi bazmeg, akár miniszter is lehetsz, de minimum szenátor, s amire a Gazsi, ahogy vót, hapták, jobbra át, oszt jó nagyot rúgott a Bibóba? Ezt tetszenek gondolni? Hogy Tojás Gáspár Miklós ekkora görény volna? Tévedés. Nem ekkora görény. Ő ugyanis megmagyarázza, miért rúgott bele Bibóba: „Ezt az élénk, bár azóta megbánt közreműködésemmel kialakított liberális álláspontot magam mögött hagyva, sok (bár korántsem minden!) tekintetben visszatértem Bibó Istvánnak és nemzedékének politikai érzésvilágához, és ez valamelyest megkönnyíti, hogy – benyomásom szerint – talán világosabban lássak”.
Vagyis az entellektüel nem attól lát világosabban, hogy gondolkodik, hanem attól lát világosabban, hogy a „megbánása” után „visszatér” egy „érzésvilághoz”. „Bár korántsem minden tekintetben”. Mely „érzésvilág” alapján nemcsak „világosabban lát” az entellektüel, hanem átkozódik is. De nem ám azt átkozza, aki a demokratikus szocializmust pusztította el, hanem azt, aki az értelmiséget pusztította el. S amelyet – nem győzöm ismételni – maga Tojás Gáspár Miklós irtott, pusztított ki (tehát véglegesen), ugyanis az általa kinyírt Bibóhoz, mint halotthoz való (részbeni) visszasiránkozás nem azonos a halott föltámasztásával. Tudniillik ezen a szellemi és morális nívón nincs reneszánsz!
Ám itt nem is erről van szó valójában, ugyanis éppen Tojás Gáspár Miklós szövege bizonyítja azt, amit állítok: Bibó intellektuálisan a bóvli kategóriába tartozik. Tudniillik a következő történt: a komonisták „proletárdiktatúrát” hirdettek. Ezt tudjuk. Na most, a mocskospiszkosokkal szemben horgadtak föl (különböző okok miatt) a demokratikus ellenzékiek, s ha a komonisták proletárdiktatúrát hirdettek, akkor logikus, hogy az ellenzékiek, a bátor demokraták Bibót varrták a zászlajukra. Azt a Bibót, aki amolyan értelmiségiféle volt, s aki „demokratikus szocializmust” hirdetett. Miközben Bibó ennél (mármint a „demokratikus szocializmus” lózungjánál) intellektuálisan se több, se kevesebb. Mondom én. Ámde nem csak mondom, mert amit mondok, maga Tojás Gáspár Miklós bizonyítja a HVG-ben, már ti., hogy amikor Tojás Kis Jánosék rájöttek, amire rájöttek ugyebár: hogy akkor ők immáron inkább a kapitalizmust spendíroznák ugyebár, hiszen a kapitalizmusból vastagabban csurran a kollektív tejföl a privát findzsájukba ugyebár, vagyis amikor már nem kellett nékik a „demokratikus szocializmust” mint lózung, nos, akkor Bibót ugyebár kompletten hajították a szemétbe. Ugyanis előzőleg föltették maguknak a kérdést: mi a lószart kezdhetnének vele? Ha nem kell a lózung (mert a lóvé kell, a politikusi móring), akkor nem kell Bibó sem, hiszen Bibó intellektuálisan nulla. Egyetlen olyan mondata nincs, amely bármire használható, bármivel kapcsolatban idézhető volna, leszámítva persze a „demokratikus szocializmus” körüli idiotisztikus zsolozsmát.
Jellemző – Bibót is, a szerzőt is tökéletesen karakterizálja az –, ahogyan Tojás Gáspár Miklós folytatja a cikket: „Bibó István szocialista volt. Nem a szó marxista értelmében – a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános) –, hanem a szó tágan vett emancipatorikus, modernizáló, plebejus és szabadságszerető jelentésében. Közelebbről: ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt”.
És ezt a két fajankót tekintik ma (sokan) a két legokosabb, szellemileg legbefolyásosabb magyar entellektüelnek. Ja és a Heller Ágnest (s aki talán még ezeknél is butább). De maradjunk egyelőre az idézett szövegnél. Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó István entellektüel-értékét az bizonyítja, hogy a tudóst Marx „nem nagyon érdekelte”. Ergo nem ismerte, ergo ettől értelmiségi a tudós. Miközben közhely: Marx (akár szeretjük, akár nem) megkerülhetetlen az entellektüel számára, miként Szókratész, Kant, Hegel is megkerülhetetlen. Akár egyetértünk velük, akár nem. Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó voltaképpen fizikusprofesszor is lehetett volna, hiszen Einstein sem érdekelte. Legalábbis nem nagyon.
Érti ezt valaki?
Bibó attól entellektüel, hogy nem olvassa Marxot, ámdeviszont: „emancipatorikus, modernizáló, plebejus” és nagyon „szabadságszerető”.
Tojás Gáspár Miklós szerint Bibó nem olvasta Marxot, miközben dumált róla, ti. a szerző szó szerint ezt írja: „a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános)”.
Érti ezt valaki? Ami az entellektüel életművében a marxizmusról olvasható, az mind téves. Ettől entellektüel. Hogy amit ír (valamiről), az mind marhaság.
Nem tudom szelídebben kérdezni: létezik ennél az embernél ostobább akárki? Nem értelmiségi, hanem bárki állampolgár, például egy bakter, gyepmester, jegykezelő, Fradi-drukker, bárki. Hogy miért kérdem? Mert, ha Bibó hülyeségeket irkált Marxról, akkor nemcsak tudatlan volt, de ostoba is, hiszen még annyi esze sem adódott szegénykémnek, hogy legalább palástolja valamennyire a tudatlanságát, hozzá nem értését. Ergo nem intellektus az ilyen, ergo nem hivatkozhatom rá, mint értelmiségire. Gyönge kuriózum.
Miért volt igaza Bibó Istvánnak? Tojás Gáspár Miklós szerint azért, mert „ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt”.
Ha pedig Kiszel Tünde is osztotta volna Bibó nézetét, még inkább igaza lett volna a tudósnak intellektuálisan.
Újra kérdezem: létezik Tojás Gáspár Miklósnál nagyobb furvézer? Bibó az „ellenfelének tekintett” valamit. Ez a szellemi teljesítménye. Hogy ő ellenfelének tekintette „a liberális (piaci) kapitalizmus maradványait”.
Hadd kérdezzem meg: who the fuck is Bibó ilyen értelemben? Miért érdekes az, hogy Bibó (akinek egyetlen épkézláb mondata nincs) mit tekint, kit tekint „ellenfelének”? Egyébiránt az intellektust épp az különbözteti meg az összes többi nem intellektustól, hogy az intellektus senkit nem tekint ellenfelének. Miként az orvos a betegséget. Nem ellenfélként, hanem tárgyként kezeli. Ezért tud gyógyítani, s amely tevékenység érték nyilvánvalóan, ám ami független az orvostól, mint szakembertől.
Mindezt persze sejti Tojás Gáspár Miklós is, nem tudja, de kapiskálja valamelyest, ugyanis így méltatja Bibó intellektusát: „Ami sajátos és jelentős itt, az a második világháború jelentőségének mély megértése, amelyben nagy segítségére volt legnagyobb tehetsége, a politikai pszichológiai, társaslélektani érzéke”.
Tekintsünk el tőle, ám egy pikírt megjegyzésre azért jó: Tojás Gáspár Miklós szerint a világháborúnak „jelentősége” volt. Zokni. S amely így szaglik tovább a HVG „lábán”: „Bibó István megértette, mint azóta is kevesen, hogy a régi világ és a kívánatos új társadalom között soha többé le nem bontható fal húzódik: az európai zsidóság elpusztítása, a holokauszt. Az az európai társadalom, amelynek a hanyatlása idáig elvezethetett, nem olyan érték, amelynek a javított, enyhített folytatásán fáradozni érdemes. Ez a történelmi út lezárult, és jó, hogy lezárult. Bibó a hivatalos baloldalnál sokkal radikálisabban és tisztábban értette át és mondta ki, hogy az 1945-ös összeomlás és megszállás forradalom, éppen a lezárás és újrakezdés kérlelhetetlen szüksége miatt. Bibó nemcsak a nagyüzemek és bankok államosításában és a földreformban értett egyet a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal (akárcsak a népi írók és saját baloldali pártja, a Nemzeti Parasztpárt, amellyel azért nem volt azonos), hanem – másoknál jóval bölcsebben és mérsékeltebben – a tisztogatásokkal (»igazolási eljárásokkal«, amelyben a vészkorszak alatti ártatlanságot kellett bizonyítani, nem pedig jogállami módszerrel a vétkességet) is”.
Vagyis a „régi világ” és a „nagyüzemek, bankok államosítása”, illetve a „földreform” „között soha többé le nem bontható fal húzódik”, s amely fal nem más, mint „az európai zsidóság elpusztítása”. A „régi világ” és a bankok államosítása között. És ami azt jelenti, hogy a nagyüzemeket, bankokat, téeszeket, állami gazdaságokat azért nem privatizálták vissza (illetve összevissza) 1990 után, sőt már a nyolcvanas években sem privatizáltak spontán, és azért nem tették, mert a „jelentős” világháborúban „elpusztították a zsidókat”. Ha nem pusztítják el őket, akkor lett volna itt ám spontán privatizáció is, Torgyán-privatizáció is, Suchman-privatizáció is, Orbán-privatizáció is, Gyurcsány-privatizáció is… lett volna minden. Horthy-temetés is. Még talán Magyar Gárda is szerveződött volna az államelnöki rezidencia eszmei oltalmában. Csakhogy viszont: „elpusztították a zsidókat”, ami „lebonthatatlan fallá” emelkedett, így azután maradtak a „nagyüzemek, bankok” állami tulajdonban.
Most hirtelen nem jut eszembe, kérdeztem-e már: Tojás Gáspár Miklósnál létezik-e nagyobb bráner ma Magyarországon (a lantos ember modell-falloszát is beleszámítva)? Nem gyötröm tovább az olvasót, válaszolok a kérdésre: alig-alig.
Akkor hát mi az, amit kapiskál? Azt kapiskálja, hogy Bibó István egy derék, jámbor demokrata, vagyis: értékesember. Nem mint intellektus, hanem mint ember értékes. Bibó ugyanis tisztán, minden fondorkodás, „kompromisszumos” mismásolás nélkül állt ki az antiszemitizmussal szemben. Ami viszont nem intellektuális teljesítmény. Hanem emberi teljesítmény. Bármely hülye képes rá. Ugyanis bármely hülye lehet tisztességes ember. Miként az eszes ember minden további nélkül lehet tisztességtelen. Ezért nincs direkt kapcsolat az emberi érték és az intellektuális teljesítmény között, ezért nem sántít a fenti orvos-hasonlat, s ezért merem kijelenteni: Bibó intellektuálisan nulla. Tudniillik, ha mint entellektüelt vizsgálom, akkor nem a tisztességét, kurázsiját méltatom, hanem a tárgyi mondatait elemzem tárgyilag. Igen ám, csakhogy Bibó szövegei tárgyilag szarok, az első mondattól az utolsóig. Azok is, amelyeket Marxról ír, azok is, amelyeket a kereszténységről, mint gyökerező gyökérről és így tovább, a végtelenségig.
„1945-öt a mester forradalomnak és fölszabadulásnak tartotta” – írja Tojás Gáspár Miklós.
Kérem, Mohnács Pali bácsi is pontosan így gondolta: 1945 forradalom és fölszabadulás. Mohnács Pali bácsi a békési tanyavilágban lakott, nem messze a Bandika-fától, ismertük az öreget, minden hétvégén arra jártunk kirándulni, vasfurikkal hordta a trágyaszart, miközben erősen „politizált”, sőt Faragó Vilmos is ismerte, dacára annak, hogy ő kígyósi illetőségű, s ha Faragó olvasná e sorokat, a hasát fogná a röhögéstől: Mohnács Pali bácsi Tojás Gáspár Miklós mestere.
Nagyjából ennyit ér Bibó, mint entellektüel. Talán még ennyit se.
Tanítványt tolláról, Mestert tanítványáról. És mindkettőt a radikalizmusról. Radikális baloldaliságukról.
Ma Tojás Gáspár Miklós a legradikálisabb baloldali ember, kinek baloldali radikalizmusa abban áll, hogy most éppen „baloldali” öklendezéssel átkozza azokat, aki nem annyira hülyék, mint ő, csak majdnem (egyébként ezt kb. 20 évvel ezelőtt „jobboldali” öklendezéssel tette, akkor ti. jobboldali radikális volt), szóval, hogy a radikális ember azt a (megtagadott) Bibót tekinti (újra) mesterének, aki 1956 után szintén radikálisan (értsd: eszelős módon) igyekezett modus vivendit találni a „forradalmárok” és a „forradalom árulói” között. Most pedig Bibó legyen a radikális minta, mestere az „elpusztított értelmiségnek”, erény a szegénybe, az a Bibó, aki expressis verbis „szocializmust” akart „építeni”: „Én köztársaság alatt nem kapitalista társadalmat értettem”, hanem „egy olyan államformát, amiben a demokratikus szabadságjogok teljes érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik”. Mondotta a Mester. A radikális baloldal mestere. Ha viszont magam volnék a Mester, akkor garantáltan jobban járna mindenki, merthogy én még Bibón is túlhaladván, azt értem „köztársaság alatt”, hogy a dolgozónak minden reggel háromnapos kislibával törlik ki a valagát válogatott hurik. Plusz a háromhatvanas kenyér. Nos?! Erre mit lép a Mester? Nem Orbán, mert ő bármire bármit rálicitál, kolbászt a kerítésre… hanem mondjuk Bibó.
Legyen szabadságjog bőven, legyen hozzá cuclizmusépítés is, legyen minden, ami belefér!
Kérem, ma nem a radikális, hanem a lökött tovaris „építene” szocializmust.
Az értelmes és tisztességes ember tudomásul veszi a kapitalizmus (mint világrendszer) létezését. Aztán vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, még lehet tisztességes, mondván: igyekszem a kapitalizmuson belül a legtöbb szocializmust (jólétet, szabadságot, emberséget) teremteni. Az efféle törekvő persze csak akkor tisztességes, ha nem eléggé értelmes, vagyis nem tudja, hogy a centrumon belüli „szocializmus” (jólét, szabadság, emberség) csak a perifériákon, félperifériákon élő, nyomorgó emberek rovására valósulhat meg.
Ha pedig az értelmes és tisztességes ember nem fogadja el a kapitalizmust, akkor két dolgot tehet. (1) Csöndesen, „jónapot kívánva elhúzódik oldalt”. A csöndesség alatt értem azt is természetesen, amit például én csinálok itt, illetve ahogyan József Attila döntött, amikor világossá vált előtte: a mozgalom is tele van barmokkal, szemetekkel, alattomos gecikkel. Sőt Marxék is kiváltak a mozgalomból, ők egymás közt (levelezéseik során) „szamarak bandájának”, „korlátolt állatoknak” nevezték híveiket (a „marxistákat”), vagyis az akkor tüsténkedő Tojás Bibó Istvánokat, Tojás Gáspár Miklósokat. Továbbá (2) ekként is viszonyulhat a tőkés világrendszerhez az értelmes és tisztességes ember: végtére is, mit ér egyetlen élet, ha az az enyém, fölteszem arra, hogy megtaláljuk a módját a kapitalizmus forradalmi meghaladásának. Össze kell törni a rendszert, aztán a romjain hátha kinő valami. Ha nem, ezért (ami most van) akkor se kár. Az effajta logika persze szükségképpen vezet az elitista terrorizmushoz, miközben tudjuk: Trockijtól Lukács Györgyön át Guevaráig sok értelmes és tisztességes ember gondolta úgy, hogy akár reális, akár nem, akár radikális (erőszakos), akár nem, ez az egyetlen lehetőség ott, ahol „a pénz a fegyver”, ahol „bankó a bombarobbanás”. Míg aki „harmadik út”-ban, mint totális (nem totalitárius, hanem az egész világra, az egész „emberiségre” érvényes) szisztémában „gondolkodik”, az sem nem radikális, sem nem kompromisszumos, hanem csak egy negyedosztályú doktrínagyáros szokványtovaris. Butácska, na, ne röstelljük kimondani a szót! Akkor is butácska, ha nem mindjárt totálisan (emberiség-léptékben), hanem először nemzeti keretek közt, egy kiválasztott szabadságszerető kis nép heroikus élharca, élmunkája révén képzeli el megvalósulni a majdan totálissá fejlődő „demokratikus szocializmust”. Bibó: „A magyar népnek… az nem feladata, hogy új felkelést kezdjen… De feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének zászlaja is”.
Igen. Ez ugyebár egy az egyben: Matolcsy György. Bibó István Tojás Gáspár Miklós jobbkeze. Illetve balkeze. Illetve hol az egyik, hol a másik. Mindegy, elbukott az általa forszírozott szabadságharc, ámde sebaj, ha elbukott, hát elbukott, Bibó bejelenti: majd kötünk egy „új típusú szerződést” a „kipaterolt” oroszokkal, muszkavezetőkkel, egy a lényeg: hogy amit mi teszünk, minimum az emberiség követi majd.
Egyébiránt az a demokrata már eleve gyanús, aki emberiség-léptékben szorgalmaz valamit, illetve mindenki gyanús, aki íróasztal mellett ücsörögve szabja ki egy nemzet, egy nép feladatát (illetve „nem feladatát”). Tipikus önistenülés. Amúgy Tojás Gáspár Miklós is orákulumnak képzeli magát. Szereptévesztésnek nevezi ezt a lélektan, s mivelhogy nem én vagyok a lélektan, én inkább langyos, jámbor idiótáknak nevezem az efféle radikálisokat.
Korábban írtam itt Kálmán Olgáról, nem túl hízelgő szavakat, azt mondtam, a hölgy infantilisan viselkedik a tévében: gügyög, gyöngén humorkodik, affektál (hisztikézik), tolakodón mórikálja magát, már-már a jó ízlés határát feszegetve „pajzánkodik” a baknyálas férfialanyokkal, gyakorta megjátssza a kemény, tántoríthatatlan riportert… s amitől nyilván hízik a nézettsége, ti. hízik tőle a drukker-nézők politikai mája, ám egyáltalán nem biztos, hogy ha Kálmán Olga nem spilázná túl magát, csökkenne a nézettsége, elfogadottsága. De fogalmazzunk bátran, kategorikusan: nem csökkenne! Ezt igyekszem most bizonyítani.
Elöljáróban: nem vagyok hülye. Pontosan tudom, ha elmondanám, milyen a jó riporter, hogyan viselkedik az intelligens műsorvezető a televízióban, s ha Kálmán Olga (Bánó András) olyanná válna, páros lábbal rúgnák ki az ATV-ből is, a minden tévéből is. Ezt én pontosan tudom. Vagyis nem a kígyótekintetű média-praxis szempontjai szerint, hanem értékalapon értékelek. Bár a kettő nem föltétlenül zárja ki egymást, alább lesznek rá példák. Sőt már most mondok egyet. Kálmán Olgának is, Bánó Andrásnak is egyik jellemző tulajdonsága, hogy már eleve toporzékolva teszik föl a kérdést, s ami által maguk „toporzékolják” szét a saját műsorukat. Mert lehet valaki „sztárriporter”, persze, ám akkor is: az interjúban az alany a főszereplő. És ezt nem valami újságírói ortodoxia mondatja velem (semmi közöm az újságírószakmához), hanem a műfaj lényegéből adódódóan épül föl így az interjú: első mozzanat: a riporter kérdez, második (követő), kiteljesítő mozzanat: az alany válaszol. Na most, mindez akkor jó, ha fokozódás van a dologban, s amit a szexuális pajzánkodásra, nyilvános kormallkodásra erősen kapható Kálmán Olgának, gondolom, nem kell külön magyarázni, és amiből nyilván az következik, hogy ha az interjúban nincs fokozódás, mert a riporter politikai akol-izgalmában ezerre turbózta föl már a kérdést, akkor a „játék” bizony: nem jó. Érthetőbben: Kálmán Olga műsorvezetése olyan, ahogyan a fölhevült pasik szexelnek (általában), vagyishogy a műsorvezető „erotikai” stílusa őt magát boldoggá teheti, ám hogy nem lesz belőle igazi, közösségi orgazmus, az egészen biztos. Hiszen, ha a riporter eleve indignáltan, hangoskodva, kárálva kérdez (mondom, Bánó is ilyen), akkor a műsorban például egy Békesi László, Bárándy Gergely, de még egy Magyar György is, Lendvai Ildikó is, mondjon amúgy bármilyen szellemeset, érdekeset, gyakorlatilag dögunalommá válik, egyszerűen azért, mert a villogó kérdés után a decens válasz (függetlenül annak intellektuális tartalmától) fakónak tűnik. Amitől persze fényesülhet a műsorvezető „személyisége” (erre mondtam az imént: nem vagyok naiv), merthogy a riporter indignáltsága tetszik a szintén helyből izgatott, buta-haragos nézőnek, s akiből ugye sok van, így azután meredeken emelkedik a nézettségi index, jönnek a hirdetők, jönnek a „szakmai” elismerések, kitüntetések stb., ám ami végső soron a műsor kipukkadásához vezet. Hogy miért? Mert az obligát kérdés így hangzik: lehet-e a néző szellemi, esztétikai képességeit megfelelő mértékben alábecsülni? A válasz: nem lehet, de azért mégis lehet.
Nem dodonai a válasz, ugyanis mondok rá példát. Tegnap megtéztem azt az interjút, amelyet Kálmán Olga készített Petschnig Mária Zitával, és újfent nem hittem a szememnek, miközben megállapítottam: Kálmán Olga nem gyárilag idétlen. Hanem idétlenkedő. Szándékoltan az. S hogy miért? Bánó András srégen ívelő, fölfelé szélesedő, politikailag eltökélten-ingerülten „biztató mosolya” legyek műsorvezetés közben, ha értem. Függetlenül attól, hogy amúgy értem. Illetve valamit még pluszban is gyanítok. Tudniillik az a helyzet, hogy Petschnig Mária Zita az egyik legértelmesebb (már, ha nem a legértelmesebb), legintelligensebb közszereplő Magyarországon. Nem ismerek még egy olyan médiaszemélyiséget, persze lehet, hogy ismerek, csak most hirtelen nem jut eszembe, ezért hát így fogalmazok (kavintonilag), nincs még egy olyan médiaszereplő hazánkban, mint amilyen Petschnig Mária Zita. Aki „csak” arról beszél a kamerák előtt, amihez ért. Horribile dictu. Tőle soha nem hallottam, amit egyébként szinte mindenkitől: „nem értek hozzá, nem szakmám, de…” és aztán ömlik belőle a baromság. Petschnig Mária Zita nem mond ilyet, ti. azon egyszerű oknál fogva, hogy ő egyáltalán nem beszél olyasmiről, amihez nem ért. Petschnig Mária Zita – tessék megfigyelni! – soha nem mond ún. „véleményt”. Tényeket közöl, kategorikusan fogalmaz, ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – Petschnig Mária Zita csak arról beszél, amihez ért.
Miért fontos ez?
Mert tegnap Petschnig Mária Zita tárgyszerűsége, komolysága, amely egyébként nem zárja ki a bájt, a derűt, a természetes kellemet, sőt ellenkezőleg: éppen hogy involválja azt paradox módon, szóval, Petschnig Mária Zita kedves komolysága Kálmán Olgát is bájossá varázsolta. Azért hangsúlyozom ezt, mert (mint föntebb jeleztem) korábban nem láttam még ilyennek a riportert. Most viszont, mintha egy egészen más ember (nem mellékesen: más nő!) jelent volna meg a képernyőn. Ő is mosolygott. (A mosoly nem szimpla vidámság, nem puszta nevetés, még kevésbé bánói vigyor, a mosoly a bájjal, a könnyedséggel, megkockáztatom: a bölcsességgel azonos mozdulat.) Szóval, Kálmán Olga ezúttal nem viháncolt mint kisasszonka, akit alul-felül csiklandoznak huncut férfiemberek, hanem: mosolygott. Hadd tegyem hozzá (mert kezdek túl pozitív lenni, s így elveszítem a lelki egyensúlyomat, kicsúszik alólam a talaj), hogy pl. Kálmán Olga és Kéri László beszélgetései (számomra) nézhetetlenek. Maximum másfél-két percig bírom, s már nyomom is a távkapcsoló gombját tövig. Két kézzel! Kéri ugyanis (mint tipikus antipetschnig kvázi agymacsó) abszolúte gátlástalan ember. Meggyőződése, ő mindenhez ért, szentül hiszi, néki humora is van (pedig marhára nincsen, a szellemtelen ripacskodás nem azonos a humorral), továbbá: Kéri határozottan meg van győződve arról, hogy az ő „véleménye” politikailag is, intellektuálisan is „tényező”, s nyilván ezért nem hajlandó (talán nem is képes) az önkontrollra, önmérsékletre. Ami persze magában véve még nem volna baj, részint azért, mert hát egyikünk se normális (egy-két Petschnig Mária Zita kivételével), részint (s főleg) azért, merthogy Kéri le van szarva, vagyis az a baj, hogy a hülyék Kálmán Olgát is lerángatják a hülyék szintjére. Így azután a dolog szükségképpen (de szükségtelenül) eszkalálódik, s én ezt most (Petschnig Mária Zita értelem-sugarának fényében sütkérezve), határozottan ki merem jelenteni.
Minderre persze mondhatná Kálmán Olga, ha olvasná, amit írok, hogy az ő speciális média-charme-ja (amely a fizetőképes média-keresletet indukálja) nem a könnyed komolyság, hanem a valóvilágos seggriszálás: gügyögés, poénkodó viháncolás stb. Vagyis Kálmán Olga nem nekem akar tetszeni, hanem „a nézőnek”. És mondom, értem én ezt, miközben erősen gyanítom: valahol mélyen, a tudat alatt a leginfantilisabb néző sem veszi jó néven, ha a műsorvezető gyereknek tekinti: gügyög hozzá (olykor az interjúalanyon keresztül), úgy beszél vele, mint otthon a kisbabájával: „bünti lesz” stb.
Aranyoska? Az. Tündibündi a riporter. Ugyanakkor nem hiszem (bár bizonyítani nem tudom), hogy a nézők tömegesen fordulnának el Kálmán Olgától, ha mindig úgy viselkedne a képernyőn, mint ahogyan tegnap. Például. Illetve ahogyan Petschnig Mária Zita beszélt arról (és csak arról!), amihez ért. Tessék elhinni: még a legidétlenebb embert sem föltétlenül sérti, ha mások komolyan veszik, például: normálisan beszélnek hozzá. Horribile dictu.
Végül hadd jegyezzem meg: a kedves-komoly, illetve a komoly-kedves női arcok erotikusan is vonzóbbak. Már persze amennyire én ezt még meg tudom ítélni, s ami egyáltalán nem biztos, így talán az lesz a helyes, ha ez ügyben is József Attilát idézem:
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly lányodat!
Ami pedig azt jelenti, hogy a játék és a komolyság olyan ikertestvérek, akik nem léteznek egymás nélkül, ti. az értelem (ha van) báj nélkül veszett vicsorgássá, míg a vidámság komolyság nélkül idióta vigyorgássá torzulhat. És ha torzulhat, akkor – Murphy törvénye szerint – torzul is. A szépség (különösen a női szépség!) nem más, mint játékos komolyság, komoly játékosság. József Attila szerint. Míg ami bizonysággá, objektív igazsággá vált legutóbb: Schmidt Mária is, Petschnig Mária Zita is, Kálmán Olga is József Attilát igazolja, már amennyiben „szép, komoly” csajszi mind a három, ergo a költőnek is tetszenének, ha látná őket a tévében, vagyis immár elmondható, méghozzá Gyurica úr és József Attila perszonális összegzése révén: Kálmán Olgáéknak itt 100 %-al nőtt a nézettségi és elfogadottsági indexük.
Bächer Iván írja József Attiláról: „Volt, hogy tizenötöd magukkal laktak egy szobában, a mama kórházba is került, a három éhező gyerek koldult, sőt lopott is”.
Ezzel szemben Németh Andor azt állítja, hogy József Attila képes lett volna embert ölni, s ezt ő (mármint Németh Andor) személyesen tanúsítja, miként azt is tanúsítja: hogy József Attila soha nem nyúlt volna ahhoz, ami a másé.
Vagyis Németh Andor szerint odáig jó a vers (a Tiszta szívvel), igaz a vers, hogy „ha kell, embert is ölök”, hiszen „Képmutató, szemforgatás azt állítani, hogy [József Attila] kijelentései nem szó szerint értendők. Mert a fiatal költő igenis azt akarta, hogy szó szerint értessenek. Hogy József Attila abban az időben, talán később is tiszta szívvel tudott volna embert ölni, az kétségtelen”, viszont a költeménynek azt a részét, amely a „Ne lopj” parancsolat „tagadására” vonatkozik, már rosszul írta a költő, badarságot beszélt, Németh Andor nyilván jobban meg tudta volna fogalmazni a vers mondandóját, csak éppen akkor nem ért rá. Sajnos.
Kinek van hát ebben igaza? A kérdésre adódhat rossz válasz is, jó válasz is. Ez a rossz válasz: Bächer Ivánnak van igaza, a költő lopott. Na most, Bächer Ivánnak valóban igaza van, Németh Andor nyilván nem olvasta József Jolán könyvét (bár a költő verseit olvashatta volna, vagyis Németh Andor csak fantáziál), míg Bächer Iván ismeri azokat a tényeket, életrajzi adatokat, amelyeket Németh Andor nem ismer. Illetve lehetséges, hogy ismeri, ám ami Németh Andornál semmit nem jelent, ő akkor is írja szöveg, ahogy jön.
Miért rossz válasz ez? Azért, mert teljességgel érdektelen, hogy József Attila lopott-e vagy sem. Míg a polgár, a filiszter számára természetesen ez a döntő: akár még ölni is szabad, ám a tulajdon (értsd: a magántulajdon) szentségének megsértése a világpusztítással azonos.
Tverdota is, Alföldy Jenő is azt állítja, hogy Németh Andor nem „mosdatja” a „szerecsent”, nem mentegeti a barátját, hanem viszont kimondja a valóságot: József Attilában volt gyilkos hajlandóság.
Márpedig az a helyzet, hogy Németh Andor mégiscsak erősen sikálja a szerecsent (csak a könyvének ezt a részét nem szokták idézni, lehet, hogy nem is tudnak róla), Németh Andor szerint ugyanis nem a „gyilkos”, hanem a „tolvaj” költő a feketébb néger. Merthogy Németh Andor (is) csupán egy harmadosztályú nyárspolgár, ezért a lépten-nyomon rá hivatkozó Tverdota-filiszter-professzor is szükségképpen fogalmaz így: József Attila „azt mondja, hogy »Ha kell, embert is ölök«. Tehát igaza lenne Horger Antalnak, amikor azt mondja, hogy aki ilyeneket mond, az középiskolás fokon nem taníthatja az ifjúságot. Nos, Horger Antal nyilván megbotránkozott ezen a soron, »Hogyha kell, embert is ölök«, azonban attól tartok, hogy nem emiatt gerjedt föl a haragja József Attila ellen, hiszen az emberölést nem szokás előre nagy dobra verni. Tehát Horger Antal se feltételezte József Attiláról, hogy néhány napon belül valamelyik szegedi polgárnak elveszi az életét”.
„Horger Antal se”. És még ki „se”? Németh Andor se? Vagy Németh Andor mégse se?
Tverdota, mint Bálám „egere” a spájzban („dió, mogyoró”, később: „se dió?, se mogyoró?”), képtelen eldönteni, hogy hát akkor most mi is itt a helyzet; ám a professzor nem jön zavarba, hiszen épp azért magabiztos a professzor, hogy a hülyeséget is elhiggyék neki. Tverdota nagy intellektuális bátorságról, professzori merészségről tesz tanúbizonyságot, amikor határozottan leszögezi: „a Tiszta szívvel költői üzenet, nem pedig valóságos kijelentés”.
Tényleg, professzor úr, „költői üzenet”?! És a „költői üzenet” nem valóságos? Ki hitte volna?!
„Költői üzenet”. Hát igen, pontosan az efféle szöveg az, amellyel ugyebár mindent be lehet mutatni, minden meg lehet magyarázni; aki semmit nem tud, aki általában semmit nem ért, ennyit még annak is sikerül kinyögnie magából: „költői üzenet”; vö. Karinthy egykettedes dolgozatával: „Petőfi lírai költészetében a szubjektív, az alanyi elem lelkesíti legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektív hang késztet férfias bölcselkedésre”.
Plusz a „költői üzenet”.
És? Mit üzen az a költő, tojáska professzorom? Ja, hogy azt már nem tudja a professzor? Dehogynem tudja! Okos professzor az, maga is tojásfej, Tojás Tverdota György, szerinte azt üzeni a költő, hogy: vagy Horger Antalnak van igaza, vagy Németh Andornak sincs igaza.
Ugyanis „Horger Antal se feltételezte József Attiláról, hogy néhány napon belül valamelyik szegedi polgárnak elveszi az életét”.
Hát, igaz, ami igaz, ezt Németh Andor se feltételezte, hanem viszont ezt feltételezte: József Attila „tiszta szívvel tudott volna embert ölni”, s ez ugyebár tény, hiszen Németh Andor szerint József Attila bármikor bármelyik (szegedi vagy nem szegedi) polgárnak képes lett volna elvenni az életét. Na most, nyilvánvalóan ezt föltételezte Horger Antal is, s már csak azért is, mert az efféle dologról néki akkoriban közvetlen, személyes tapasztalata volt: a felesége megkísérelte megölni. Ámde messze nem az az érdekes, hogy mit gondolnak József Attila lelke fenekéről a magastojások (a Tverdoták, Bächerek, Horgerek, Németh Andorok), itt ugyanis valóban nem a gyilkos szándék „nagydobra veréséről” van szó, de még csak nem is „költői üzenetről” (és már csak azért sem, mert ez a szintagma nem jelent semmit), hanem viszont: „csupán” egy költeményről van szó. Tárgyilag. Ráadásul a Tiszta szívvel című versben is az van leírva, ami voltaképpen minden József Attila-versben szerepel (a József Attila-i bölcselet lényegeként), leegyszerűsítve: az ember magával a mindenség fundamentumával: a semmivel áll szemben, perben-haragban.
Tverdotáék szerint József Attila „megtagadja” a szüleit, a hazáját, a Tízparancsolatban foglalt értékeket.
Kérem, ha József Attila tagadni akarta volna mindezeket, akkor tagadta volna, noha, igaz, nem tudott olyan jól fogalmazni, mint Tverdota, Alföldy Jenő vagy Németh Andor, ám biztosan megpróbálkozott volna vele, amilyen nyakas proligyerek volt (legalábbis József Jolán leírása szerint). Miközben tény: József Attila nyelvtanilag „tagad”, nem pedig morális értelemben; így kezdődik a vers, majd ez a tagadás (a hiány tényközlése) értelmez minden további „kijelentést”, „költői üzenetet”:
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
És innen márVillon, Marx, Kierkegaard, Madách, Goethe, Ilf-Petrov Ady, Majakovszkij, Elio Petri… „Húsz esztendőm hatalom, / húsz esztendőm eladom”.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Vagyis teljesen nyilvánvaló: a költemény nem a szegénység verse, nem egy szegény ember szimpla siráma, hiszen a „se csókom, se szeretőm” az általános (kozmikus) hiányra, hiányérzetre, József Attilával szólva: „sivárságérzetre” utal, a sok szörnyűség (árvaság, éhség, kisemmizettség) csak „jóljön” ennek leírásához, kifejezéséhez, „formába állításához”.
A Tiszta szívvel 1925-ben keletkezett. Ami pedig messze nem jelenti, hogy Németh Andor igazat állít: „abban az időben, talán később is tiszta szívvel tudott volna embert ölni”.
Abban az időben sem, később sem. Ha tudott volna, megtette volna. A „tiszta szívvel” nem tényközlés a versben (a tényközlés a hiány közlése), hanem problémafölvetés: lehet-e tiszta szívvel (embert) ölni? Csak tiszta szívvel lehet? Vagy csak tisztátalan szívvel? Illetve szív nélkül, mint például a természeti ember? Tudjuk: még a második világháborúban is, bakáknak főként parasztembereket soroztak be, jobbára parasztokat vittek a frontra, mert pl. közelharcban csak ők lehettek használhatók, ugyanis a tanyán, a gazdaságban hozzászoktak az öléshez, nem tiszta szívvel persze, nem is piszkos szívvel, hanem kvázi szívtelenül, rutinból öltek. Vesd össze: Móricz műveivel, illetve a Fábián Bálint találkozásával stb.
József Attila képes lett volna embert ölni? Németh Andor szerint igen, „abban az időben” is, s még „talán később” is.
Jó, akkor nézzük ezt a verset – 1937-ből:
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
Vagyis az ölésnek nincs praktikuma (pontosabban: anyagi haszna), illetve itt a „praktikum” éppen a „világegészhez”, a „világhiányhoz” való „húsvér” viszonyulás. Valami kell, hogy oldja a csillag-verte idegenséget, hidegséget, s ami semmi más nem lehet, mint az ölés, méghozzá bárkinek a (praktikusan értelmetlen) megölése.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Míg viszont Horger, Németh Andor, Alföldy, Tverdota olyan szimpla, hétköznapi, primitív értelmet keresnek a József Attila-i ölésben, ami nincs. Vagyis a dolognak a Tízparancsolathoz semmi köze. A bibliai, a közerkölcsi bűn fogalma értelem nélkül légüres térben lebeg, míg a József Attila-i bűn fogalmának az értelem a kolonca:
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És pontosan ez a döntő kérdés: milyen a „tiszta szív”? Mint a gyémánt? József Attila szerint csak tiszta szívvel lehet ölni apát (elhagyni egy anyát stb.), ámde József Attila szerint: nincsen tiszta szív. Nem létezik. A szív nem kemény. Ezért van, hogy a bűn is „valami más”. „Együgyűségében” tiszta.
József Attila arról beszél, hogy ő mindezek dacára megtalálja és megosztja az emberekkel a bűnt, amely nincs, de amelynek (nem létező) melegsége nélkül a világ élhetetlen.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Itt ugyanarról van szó, mint a Mama című versben, csak a fordítottján. A Mamában a bűntelen anya jelképezi a kemény óriásvilágot, s amelyben az anya nem játszik a gyerekkel, még csak rá se néz, vagyishogy pontosan az anya (szürke haja) jelképezi a kozmikus-kékítő-hideg semmi-valóságot.
Persze Beney Zsuzsa és Tverdota ennek (vagyis József Attilának!) még a közelébe se jutnak, sőt ők még a Sas című versen is kiakadtak (miért pont azt értenék?), hisz’ mint tudjuk, a Sasban is a hús-vér-meleg ölés elengedhetetlenségéről beszél a költő:
Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.
S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.
Aki itt (illetve a Tiszta szívvel, a Szabados dal, a Világosítsd föl!, a Bűn című versek okán) a Tízparancsolat, a morál által értelmezett vétkek, bűnök, lopások, ölések, paráználkodások… körül tapogat, mint tót a pinán, az József Attila bölcseletéből semmit nem ért. A világon semmit!
És Bächer Iván a legkevésbé.
Bächerék szerint a kapitalizmussal (a nem teljesen igazságos, de a legkisebb rossznak számító szép új piaci világgal) vége a történelemnek, vagyis Bächerék győztek, náluk van a slukker: a pénz, övéké a múlt, a jelen s a jövendő. Már csak József Attila szobrát kell megvédeniük a nácifaszistáktól. Annak a József Attilának a szobrát, aki (Alföldy Jenő megfogalmazásában) „leszámolt a bolsevizmussal”. Igen, csakhogy József Attila szerint: nincs „legkisebb rossz”, ez marhaság, ti. „aki szegény, az a legszegényebb”. Magyarán: a kapitalizmus attól nem lesz jó, hogy „nincs jobb”, ezt állítja József Attila, s amely állítás maga a bolsevizmus, s amellyel József Attila állítólag leszámolt. Mikor számolt le? 1937-ben?
El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.
Ez volna a „leszámolás” (a „bolsevizmussal”)? Persze tekinthetjük annak, miközben teljesen nyilvánvaló: ha József Attila le is számolt a „bolsevizmussal”, a direkt, aktivista osztályharccal, azt akkor sem morális, „polgári humanista”, „jogállamista” alapon tette, hanem a rezignáltság mondatja vele: „elhuzódtam oldalt”. Miért? Mert „Bankó a bombarobbanás”, „Jogállamban a pénz a fegyver”.
Márpedig ez tipikusan bolsevista (antibächeri, antiorbáni…) tézis.
„Aki szegény, az a legszegényebb” – hamisítatlanul antibächeri, marxi álláspont: „a proletárok csak láncaikat veszíthetik”, illetve a lánc akkor is lánc, ha aranyból van (ezt bizonyítom majd alább, Keynes filozófiája kapcsán).
Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.
Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.
Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.
Ugyanazt mondja József Attila, amit 1937-ben (akár a Sas, akár a Gyönyörűt láttam című versekben), csak itt még nem rezignált, 19 évesen még a zseni sem rezignált. Legalábbis nem mindig. Mert olykor bizony ő is reményvesztetté válik, ti. éppen ez a zseni jellemzője: a teljes kortalanság.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
Egyébként a Tiszta szívvel is rezignált.
Nagyon érdekes, hogy a Proletárdal 2-ben (1927 elején) József Attila expressis verbis lopásra szólít föl, majd (két évvel később) átírja a verset, de amely módosítással (a beiktatott imperatívusszal) még anarchistább, még bolsevistább lett a költemény:
Kínában lóg a mandarin.
Gyilkolt ma is a kokain.
Zizeg a szalma, menj, aludj.
Gyilkolt ma is a kokain.
Az áruházak üvegén
a kasszáig lát a szegény.
Zizeg a szalma, menj, aludj.
A kasszáig lát a szegény.
Végy kolbászt és végy kenyeret,
őrizd meg jól az életed.
Zizeg a szalma, menj, aludj,
őrizd meg jól az életed.
Aki majd főz is, csókol is,
kerül majd egyszer asszony is.
Zizeg a szalma, menj, aludj,
kerül majd egyszer asszony is
Vagyis az eredeti („A nap lemond már este van”) refrénsor helyére került a fölszólítás: „Zizeg a szalma, menj, aludj”. Tehát az eltelt két esztendő során nem rezignálódás történik, hanem épp ellenkezőleg, radikalizálódás; s pontosan ezért nem „szakaszolható” József Attila, semmilyen vonatkozásban!
Egyébként József Attilára vonatkozóan a rezignáció fogalma nem azt jelenti, amit ez a szó a köznapi értelmében jelöl. Szerintem éppen azért szeretik viszonylag sokan József Attila verseit, mert nála – sajátos módon – a „rezignáltság” sem rezignáltság igazából, hiszen József Attilánál még a nyilvánvaló kilátástalanság is reményt, vigaszt nyújt az olvasó számra. Nem tudom, hogyan történik ez, ha tudnám, zseni volnék magam is, viszont tény. Nincs még költő, akit az olvasók (és nem csak a nők!) a keresztnevén emlegetnének, becézgetnének magukban is, nyilvánosan is: Attila, Attilácska… s ami szerintem azért van így, mert József Attila nem hazudik, nem hazudja a reményt, könyörtelenül mondja ki az iszonyú valóságot, miközben tökéletes vigaszt nyújt minden szavával. „Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”, „s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”, „megadom magam kényre, / ha nem segítesz nékem, szerelem”, „majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem”, „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait”, „Én őt váltom és engem / ő vált így új valóra”, „El voltam keseredve… elhuzódtam oldalt / s este a nyájas csillagok / rámnevettek a teli holddal”...
A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.
Illetve, amelyhez (tudomásom szerint) nincs fogható a világirodalomban, még (talán) Shakespeare-nél sincs:
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
Talán Burns (Szabó Lőrinc) ír valami hasonlót:
(…)
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.
Ám ez is „csak” hasonló, tudniillik József Attila verse világ-bölcseletileg is tökéletesen meg van alapozva.
Ami a dolog lényege: József Attila radikálisan „bolsevista” elméletileg, amennyiben kisgyermek korától haláláig (ti. ez jellemzi a zsenit) következetesen állítja: a kapitalizmus az elidegenülésnek nem alternatívája (még akkor sem, ha liberalizmusnak, piacnak nevezzük, sőt annál kevésbé), mivel a kapitalizmus maga az elidegenülés, pontosabban: az elidegenülés kiteljesedett (valószínűleg legvégső) formája. Madáchnál ez a falanszter, viszont Madách nem bizonyítja, hogy a kapitalizmus után falanszter következik, míg József Attila bizonyítja (Marx nyomán), hogy a kapitalizmus (a „piac” stb.) önpusztító szisztéma. Ennyiben bolsevista a költő, vagyis elvileg abszolúte radikális. Annyiban „haladja meg a bolsevizmust”, amennyiben gyakorlatilag nem hisz az „elidegenülés visszavételében”, s ennek lenyomata az egyetlen tökéletesen pesszimista verse: a Világosítsd föl! Itt nincs kibúvó: a csecsemő mosolya furfangos, nem oldja az elidegenülést.
Én a Kései siratót sem tartom totálisan pesszimistának (be is tudnám bizonyítani, de ami nagyon messzire vezetne), dacára annak, hogy az utolsó szakasz első szava rímel a Világosítsd föl! címére:
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Meggyőződésem, bölcseletileg ez is radikálisan bolsevista álláspont: a lét, illetve a kapitalizmus alapvető ellentmondása nem haladható meg. Ergo Bächer Iván is, Bayer Zsolt is, Heller Ágnes is, Makovecz Imre is, Gyurcsány Ferenc is, Orbán Viktor is, Tamás Gáspár Miklós is, Csurka István is, Krausz Tamás is, Ruff Tibor is… vagyis mindenki, aki bízik a Piac mindenhatóságában, a Kapitalizmus megválthatóságában, a tőkeszisztéma (nemzeti vs. liberális vs. szociális) humanizálhatóságában, vagyis az elidegenülés kapitalista „visszavételében”, az mind-mind csalódik végül (Bächer Orbánban, Krausz Gyurcsányban… sőt, ha Róna Péternek igaza lesz, Krausz elvtárs Andor elvtársban is csalódik végül). Ez van a Kései siratóban leírva. Én ugyanezt történelemfilozófiai zsargonban fogalmaztam meg. Ami egyébként József Attila esetében nem stílustörés, ti. például a „munkaerő árát”, vagy a Flórához írt szerelmes-versben szereplő „dolgos tömegek”, „munkások” „emberi öntudatát”, ráadásul a munkát, kenyeret, szabadságot, a falu villamosítását, népiskolák szervezését, mint a szerelmes-vers fontos rekvizitumait még nem is említettem.
Megfigyelhető: aki intellektuálisan radikális (értsd: szellemileg nem maszatol, nem sumákol stb.), az kevéssé aktív, míg a buta ember politikailag játssza meg a radikálist. Ilyen például Tojás Gáspár Miklós. Aki nem véletlenül uszított, s nem véletlenül gyáván: másokat hergelt az újságos néni standjának fölborogatására, megrugdosására. Ez a tojásradikalizmus: hogy még csak föl sem rúgom az átkozott standot (ahol Csurka lapjait árulják), csupán pofázok róla. Tojás Gáspár Miklós „radikális baloldali” aktivista, s amely radikalizmus intellektuálisan abban merül ki, hogy időnként beül a tévébe megmondó-embernek, s hogy ott kijelentse: a kapitalizmusnak nincs alternatívája. A „rendszernek” viszont van. Mi a „rencer” alternatívája? Mindenekelőtt: a „normális erők” által megvalósuló „józan gazdasági politika”. Értem – mondta erre Rónai Egon a tévében –, de kik azok a „normális erők” konkrétan, és hogyan valósítják meg a „józanságukat”? Erre persze Tojás Gáspár Miklósnak nem volt válasza, ami viszont nem akadályozta meg őt a válaszadásban: „összefogásra” van szükség. Mire Rónai már köpni-nyelni nem tudott, joggal, hiszen a Tojás Gáspár-i tojáslogika szerint: a kapitalizmusnak magának kell összefognia önmaga ellen. Ez persze illúzió – ismerte el a tévében Tojás Gáspár Miklós –, ezért „legalább” Európa valamely régiójának kellene összefognia, szó szerint idézem: „Lengyelországtól Görögországig”. Hogy megváltozzék a rendszer. Ami azt jelenti, hogy javuljon a kapitalizmus. Matolcsy-logika. Annyi a különbség (lényegileg semmi), hogy Matolcsy egyedül (esetleg Orbán kis eszközével) akar összefogni a világ ellen, míg Tojás Gáspár Miklós szerint az éppen virulens Lengyelországnak kell „összefognia” az éppen fostos Magyarországgal az IMF és az Európai Bizottság ellen! Ezt a doktrínát proponálja okosan az „okos tojásfej”, ő az általa kijelölt „régiónak”, miként (mutatis mutandis) Bibó Amerikának: mindenki cselekedjék a saját jól felfogott érdekei ellen, mégpedig egy ködösen infantilis tojás-doktrína elvi „igazsága” jegyében. Hát hogyne! Ahogy azt Tojáska Móricka elképzeli.
Tojás Gáspár Miklós azt mondta a tévében, hogy a magyar népnek „három ellensége van: az IMF, az Európai Bizottság és a magyar kormány”.
Ugye?! Für(j)tojás Gáspár Miklós. Dajcsfür körkörös tojásvédelem. Komolyan kérdem: mi a kis-zacskós-tojásom különbség van a radikális Csurka s a radikális TGM között? Már ami a dolog lényegét illeti. Formális a különbség, annyiban, amennyiben a „radikális baloldali” ember az IMF és az Európai Bizottság mellett a magyar kormányt kárhoztatja, míg Csurkáék pluszban hozzáteszik a mocskospiszkos, nemzetére rontó genetikus bankár-pénztengelyt is vagy micsodát.
Tojásfejek. Szénporból préselt brikett (tojásszén) van a tojásfejükben az agyvelejük helyén.
Számomra teljesen nyilvánvaló: az összes hülyeember összes hülyesége József Attila bolsevista pesszimizmusát, pesszimista bolsevizmusát igazolja: a haramiák emberek. Szellemi (és egyéb) kofák, kasok. „Radikális” kutyák. Vagy kutyaütők. Egy biztos: nem farkasok.
Na most, mindegyre idelyukadok ki, s amely kilyukadás látszólag monománia, ámde csak látszólag, ugyanis valójában a világ monomániás, s benne a taplóval bélelt tojásfejek, akik monomániásan ismételgetik: a rencer jó! Csak viszont nem jó, hanem viszont egy másik rencer kellene helyette. És amely rencer összefogással érhető el. Azok összefogásával, akik nem akarnak összefogni, ti. az eo ipso individualista kapitalizmusban vannak ugyan „összefogások” (kartellek, trösztök, klánok, szindikátusok, egyéb gazdasági, politikai, katonai uniók, legitim és illegitim érdekszövetségek), ám amelyek végső soron, lényegileg individualista megfontolásból keletkeznek és szűnnek meg. Vagyis a legkevésbé sem azért, mert a tojásfejek utólag doktrínákat gyártanak a valóságra, miközben hangosan kukorékolják: azért hajnalodik (történnek például „összefogások”, „jóléti intézkedések” stb.), mert ők elrikkantották valamely tojás-elméletükben: „így kell csinálni”, „össze kell fogni” stb.
Szövetkezni kell Magyarországnak és Görögországnak, s ezáltal jól lenyomni Indiát, Kínát, Japánt, Oroszországot, megleckéztetni Amerikát, az Európai Uniót, mindent. Plusz a valutaalapot. Nem egyedül, mert az illúzió, nemzeti gőg, hanem: közösen! Miközben Matolcsy veregeti a kis eszközét. A sajátját. Míg Heller a par excellence médiakapitalizmusét. Hogy más legyen tőle a rencer. Teccik legyen nékünk a rencer.
De ne gúnyolódjunk, nem szép dolog, hanem viszont idézzük Tojás Gáspár Miklós nagy megmondását szó szerint: „keresletélénkítő, keynesiánus, anticiklikus politikára van szükség”. Ezt mondta a tévében a tojásfej. Majd hozzátette: amit persze Magyarország egyedül nem tud végrehajtani, ezért van szükség „legalább régiós összefogásra”. Ezt mondta Tojás Gáspár Miklós. És amit mondott, teljes dilettantizmusra vall. Parasztvakítás: „keynesiánus, anticiklikus” stb., a tévénéző semmit nem ért belőle, sőt még a műsorvezető is „okosan” bámult az interjúalanyra, hiszen mint tudjuk, „a tojásfej okosat jelent”. Ráadásul nem szükséges közgazdásznak lennie a filozófusnak ahhoz, hogy értse is, amiről beszél, legalábbis ebben az esetben nem, ti. Keynesnek a filozófiája az érdekes.
Nem akarok a dolognak túlzottan a mélyére hatolni (még magam is megszédülnék ottan), csupán két megjegyzés a Tojás Gáspár Miklós-i handabandához. (1) A neves megmondóember Kálmán Olgának a „piaci szelekció” döntő fontosságáról beszélt, Rónai Egonnak pedig a keynesi logika meghatározó szerepéről. Miközben Keynes maga mondja ki: a Piac abszolútumát igazoló Say-törvényhamis. Egyébként éppen ebben áll (vagy bukik) a keynesi filozófia: a kereslet és a kínálat nincs egyensúlyban, így aztán válság válságot követ, a kapitalizmus szükségképpen hanyatlik (újra és újra) harcba-háborúba, fasizmusba, népirtásba stb. Na most, Keynes nem azt mondja, hogy a kapitalizmus működik majd, mint a Schaffhausen, csak Magyarország fogjon össze végre Görögországgal, ti. Keynes elemzése ebben a vonatkozásban tökéletesen rímel Marx analízisére, miszerint: a kapitalizmus világrendszer, s ami azt jelenti, hogy valamely „régiós összefogás” (a kapitalizmus megmentésére) pontosan annyit ér, mint valamely kisnemzeti szabadságharc, vagyis ami nem más végső soron, mint kisnemzeti kis eszköznek a kisminiszterelnök nagy jobbkeze általi való eltökélt veregetése.
Továbbá (2) Keynes nem azt mondja, hogy jó a Say-törvény, csak nem érvényesül megfelelő módon, nosza hát, csináljuk úgy, hogy érvényesüljön, hanem azt mondja: a törvény hamis, és éppen ezért a működőképes kapitalizmus nem piaci-spontán, hanem lényegileg csak „manipulált” lehet. Ezt nevezték anno „utópikus kapitalizmusnak”, például Hermann doktor szellemes és pontos elemzése szerint Mandeville és Saint-Simon gondolatmenetéből nem az ún. „szocializmus”, hanem Keynes utópiája következik (a „szocializmus” gyökere Morus Tamás). És ebben az értelemben mondhatjuk Tojás Gáspár Miklósra is, hogy dilettánsan „utópista kapitalista”. Sőt szuperdilettáns az illető, mivelhogy föltalálta a keynesi tojásban a piaci sárgáját, ti. Keynes szerint, ha ésszerűsítjük a rendszert (ma így mondják: „a rencert”), akkor megszűnnek a tőkeszisztéma ésszerűtlenségei. Vagyis: ha manipuláljuk a fogyasztást, ha a munkásnak (alkalmazottnak stb.) nem a nominálbére csökken, hanem reálbére (a „pörgetett” fogyasztás révén), akkor a keynesi (Eric Fromm-i) „lélektani tényezők” jegyében nő a „fogyasztási hajlandóság”, miközben a reálbér csökken (így a tojás is megmarad, a rántotta is jóllakik), továbbá: az állam hathatós beavatkozása révén a kamatláb is szisztematikusan csökken, végül nullára redukálódik, ez elpusztítja a járadékosok, a „funkció nélküli beruházók rétegét” (az emberek nem „szelvényvagdosók”, hanem dolgozók lesznek), miközben „pörög” a fogyasztás, a fogyasztás „pörgeti” a gazdaságot, ami pedig logikusan vezet a teljes foglalkoztatottsághoz. Vagyis kialakul a szorgos-dolgos „konzumtársadalom”, ám ami nem egyéb, mint ama „kapitalista utópia”, s amelyet maga Keynes így fogalmaz meg: „ha az államok megtanulják, hogyan biztosíthatják belső gazdaságpolitikájukkal a teljes foglalkoztatást… akkor nem kell semmiféle olyan fontos gazdasági erővel számolnunk, amely szembeállítaná valamely ország érdekeit a szomszédaival”.
Tehát. Keynes épp az ellenkezőjét állítja annak, amit Tojás Gáspár Miklós mondott a tévében. Keynes szerint nem az „összefogás” vezet a „piaci szelekció” (a Say-törvény) érvényesüléséhez (miként ezt Tojás Gáspár Miklós proponálja erősen), hanem a belső (nota bene piacellenes!) közgazdasági manipulációk révén, eredményeként alakul ki a nemzetgazdaságok közötti spontán harmónia.
Kérdés? Nincs kérdés. Ugyanis „elvileg” akár igaza van Keynesnek, akár nincs, a keynesi filozófia gyakorlatilag megbukott. Ezt már a new deal-t követő első háborúk nyilvánvalóvá tették, a mostani válság a kegyelemdöfés, hiszen a „konzumtársadalom” filozófiájának (kvázi „közgazdasági elméletének”) végcélja: a válságok (a Tojás Gáspár Miklós által emlegetett „ciklikusság”) kiküszöbölése. Vagyis Tojás Gáspár Miklós nem állított egyebet a tévében, minthogy Magyarország és Görögország harcos összefogásával vissza kell térni a keynesi utópiához, hogy azáltal világviszonylatban érvényesüljön az immár totálisan és világviszonylatban megbukott keynesi utópia. Hát hogyne.
Szóval. Nem én vagyok monomániás, amikor József Attila „pesszimista bolsevizmusát, bolsevista pesszimizmusát” emlegetem mindegyre, én csak arra reflektálok, amit a médiában nyomatnak. Orrba is, szájba is. Monomániásan? Cinikusan? Nincs jelentősége. Nyomatják szorgosan, plusz Kálmán Olga tündikésen gügyögve, bügyörögve („meglepi”, „bünti” stb.), nyomatják lihegve, zihálva, izzadva, egyre gyorsuló ütemben, mint akiknek sürgősen és nagyon kell baszniuk.
Nem monomán vagyok, gyerekek, hanem grafomán. Ám Marx is grafomán volt, Moldova is grafomán, mármost nékem megfelel ez a társaság. Móricz Veres juhásza nem grafomán ugyebár (a Bodri juhász sem az).
Hát, körülbelül ennyi jutott eszembe hirtelen Bächer Iván idézett mondatáról.
A Népszabadság-díjas író szerint: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek. Úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament. Csak éppen él. Gondolkodik. Haragos. Érző.”
Nos, kérném tisztelettel, ezen már a faszisták sem segíthetnek. Hogy miért mondom? Mert Bächer Iván korábban közölte: ő a faszistákra fogik maj szavazni. Mijér fogik mosmár rájuk szavazni? Azé, mer csak hagy tuggya meg ez a genetikusan alattvaló népség, hogy milyen is az, ha gyünnek a faszisták. És nem csak gyünnek, hanem itt is lesznek má’! Bächer szavaival: „A fasisztákra fogok szavazni, döntöttem el, mire a Körútra kiértem. A fasisztákra leszek muszáj szavazni. Nem tehetek majd mást. Rájuk kell szavaznia minden tisztességes, demokratikus magyar polgárnak. Másképp nem lesz soha tisztességes, demokratikus polgári Magyarország.
Túl kell esni rajtuk. Emberek fognak meghalni, amint hogy már eddig is haltak meg emberek. Valószínűleg még sokan fognak meghalni, egészen pontosan: sokan lesznek megölve”.
Szerintem nem megölni kéne Bächer Ivánt, hanem egy jókorát rúgni a seggébe. Hogy mindig, ha az ő irodalmi Népszabadság-díjára gondol, gondoljon az ő Népszabadság-díjas valagába fúródott cipőnk sajgó nyomára is. Mindenekelőtt azért, mert Bächer nem maga óhajt meghalni (persze akkor is szar volna az írás, ha Petőfit utánozná, de legalább morálisan volna tartható), ti. Bächer „átesni” akar a facizmuson, haljanak meg mások: „Emberek fognak meghalni, amint hogy már eddig is haltak meg emberek”. Tehát: az író maga nem halt meg ugyebár, és ő nem is fog meghalni ugyebár, ő a faszizmuzban sem fog meghalni, merthogy pontosan ez a durung uszítás lényege, ez a dolog morális része, ergo teljesen nyilvánvaló: Bächer erkölcsi hulladék, így ebbéli mineműségében nem foglalkozunk vele tovább. Csak a tárgyi szöveggel foglalkozunk, ti. az „közvagyon”, benne van az emberekben, a köztudatban, a közgondolkodásban, akár kiokádódik olykor valakiből (valami Népszabadság-díjas íróból), akár nem. Efféle „közvagyon” például a „legtökéletesebb” szó, ám még mielőtt rátérnénk, néhány egyéb megjegyzés.
Bächer Iván idézett Népszabadság-díjas szövegét ő maga is kommentálja, szintén Népszabadság-díjasan: „Belevágtam a zongorába ököllel. Nem szép az ilyen, nem helyes. Zongorázni szépen kell, cizelláltan, pontosan. De mégis: néha muszáj a húrokba csapni. Néha muszáj, hogy elvesszen a fej”.
Néha sem muszáj, de ez más kérdés, hitvitát nem folytatunk, s különösen nem egy Bächer Ivánnal. Viszont: aki a „húrokba csap”, kérem szépen, az, bizony, gitárt tart a kezében. Vagy mandolint. De semmiképpen sem zongorát. Megjegyzem: ha Bächer szépen, cizelláltan, pontosan akarna írni, ő akkor is babárbunkó volna.
Bächer két dolgot állít: (1) „belevágott a zongorába ököllel”, illetve (2) a „húrokba csapott”. Vagyis a csapkodó szerző Adyt plagizálja („Vak mestere tépi, cibálja”), pontosabban csak plagizálná, ti. Bächer (mint irodalmi hulladék) még annyit sem tud, mint valamely kerényista festőművész, kinek alaptörvényi alapműalkotásán a Louvre-ból kivezényelt mundérsisakos Szent Gonosz a padlón pihenő sárkányszüzet döfködi véresre egy megfelelően hosszú piszkafával. Ugyanis Ady verse műalkotás (dacára annak, hogy a zongorát nem tépjük-cibáljuk, később kiderül, mégis milyen alapon műalkotás a költemény), míg Bächer szövege szemét, annak minden hamisítatlanul kerényista vonatkozásában. Infantilis, bárgyú magyarázkodás, Kertész Ákos-i önszerecsenmosdatás: „Belevágtam a zongorába ököllel. Nem szép az ilyen, nem helyes”, vö. „ilyen mondat helyesen nincs”.
A „szép” és a „helyes” két különböző, merőben eltérő fogalom. Mert például vegyük azt a József Attilát, akinek Bächer csak a szobrát (illetve a szobrát sem) ismeri! Ezt írja a költő: „Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.
Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma.”
Itt megszakítom az idézetet egy fontos megjegyzés kedvéért. A „minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a művész ujjanyoma” nem azt jelenti, hogy a szobor „élethű”, „majdhogy meg nem szólal” stb., hiszen Marton alkotásának is számos „porcikáját” az anyag „spontán kenődése” alkotta (gyűrte, árkolta, horpasztotta stb.), hanem azt jelenti, hogy a mű nem hamis – egészében sem, részleteiben sem. Mármost a „nem hamis” nem azt jelenti, hogy nekem tetszik, hanem azt jelenti, hogy: akkor sem cáfolható, ha nem tetszik. Míg az Esterházy-féle, Bächer-féle „műbírálók” (értsd: műméltatók) szerint van sok tökéletes magyar szobor, melyek közül Marton műve az „egyik legtökéletesebb”.
József Attila így folytatja: „Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e [s nem a „legtökéletebb”], miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz”.
Akkor most gondoljunk Szabolcsira, Németh Andorra, Tverdotára! Bármelyikra gondolhatunk, ugyanis egyikőjük sem tudja, mi lehet az „értelemnél tovább”. Szabolcsi meg is vallja: „Mindenesetre – a »mai kocsmát« megveti, s túllép rajta, egész élete egyik legerősebb szavával: »az értelemig és tovább«. Az értelemig: azaz megint hitvallás az európai racionalizmus mellett és egyéni vallomás is – de tovább!? Egy értelmezés szerint a »szellem és a szerelem« megfelelője. Értelmezhető úgy is – és ez lenne a »marxibb« megoldás: a cselekvésig (a Feuerbach-tézisek ismert megfogalmazása: »A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassák«) [sic.] – és úgy is – saját akkori helyzete ezt is indokolná –, hogy „»tovább« az őrületig. Au dela’…”.
Szabolcsi Tverdotáék orákuluma. Összevissza kevert itt mindent, a „marxibb”-ságot a szerelemmel, azt az őrülettel, kevert mindent mindennel, éppen csak Babarczy Eszter valagát nem kutyulta bele, noha József Attila a szájukba rágja: „a valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez, az észen kívül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz”. Vagyishogy az ihlet van az értelemnél tovább. És ezt Tverdota azért nem érti, mert „viszolygással” olvassa a költő szövegét, illetve annak bizonyos „porcikáit”, ámde pontosan ezért nem érti az egészet. Tverdota szerint a Babits-pamflet „eme részleteit ma is csak viszolygással lehet olvasni”. Viszolygással, vagyis Tverdota „lelki kultúrájának” bächeri békafokán viszolyogva. Tudniillik József Attila szerint „A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre,
sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”.
Tehát még egyszer: József Attila azt állítja, hogy a valódi műalkotás úgy műalkotás, ahogyan van (a maga szimpla tökéletességében), s akár viszolyogtató, „gyerekriasztó randaságában” is. A Fekete zongora is tartalmaz képzavart, ám ennek dacára a vers tökéletes. Sőt előfordulhat, hogy épp azért, épp a tökéletlenségéből fakadóan tökéletes valamely mű, függetlenül attól, hogy szép-e („a zongorázás”), vagy sem. József Attila szerint a „Széptani itélet nem kritika, [nem] tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet”, míg viszont Bächer „széptani ítéletet” alkot, ráadásul sunyin teszi, ugyanis nem arról beszél, hogy neki tetszik Marton László munkája, hanem a szoborról mint „műegészről” hadovál. Méghozzá tipikusan nyál-liberális ál-kierkegaard-izmussal: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor”.
Ő ezt megállapította. Objektíve. Műelemző szaktudás alapján. A „legtökéletesebb szobor”, illetve még ez sem, hanem: az „egyik legtökéletesebb magyar szobor”.
A gyönge, gyáva ember nem meri kimondani: a mű „tökéletes”. Noha fogalmazhatna József Attilával is: az alkotás épp azáltal tökéletes, hogy „műalkotás”. „Csak” műalkotás, még pontosabban: „A műalkotás”, szemben azzal, ami „A nem műalkotás”.
Na de hát, mint tudjuk, Esterházy Péter is így fogalmaz Babarczy Eszter könyvének kritikája ürügyén: „Tandoriról és más kedves szerzőkről szól egy fejezet (…), olyanokról, akiket a szerző barátainak egy része olvashatatlannak nevez. A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja…”.
Merthogy minden tökfej-kritikus ügyesen-óvatosan, ámde csalhatatlanul ítéli meg a dilettáns művét is (Babarczyé pl. „legteljesebb”), a zseni alkotását is, például Tverdota így fogalmaz: „A Márta-szerelemnek s az abban lappangó szociális feszültségeknek egyik dokumentuma az 1928 nyarán írt Klárisok című vers, e költői korszakának talán legtökéletesebb alkotása”.
„Talán”. A „legtökéletesebb”. Vagyis itt (miként Esterházynál is, Bächernél is) a fölső fok – paradox módon – épp azt jelzi, hogy a mű (az ítész szerint) nem tökéletes, nem teljes, hanem csak a legtökéletesebb, legteljesebb. „Talán”. És relatíve: Tverdotánál egy „költői korszak”, Esterházynál a „kötet”, Bächernél a „magyar szobrok” viszonylatában.
Takonykritikusok. Nem mernek, nem tudnak határozottan állítani semmit. Nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, ezért részint Kierkegaard-ra hivatkoznak, részint fokozással, kvázi fölfelé minősítéssel „relativizálnak”, „ölelgetik” a művet, mint Heller az igazságot: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”.
Tehát mégis van abszolútum. Minden igazság abszolút, amelyet Heller Ágnes méltóztatik „magához ölelni”. Sigmund Freud pedig cuppantana rá egy nagyot és kéjeset, megnyalná mind a tíz ujját, ha olvasná Heller szövegét. Részint, mert ez tipikus freudi elszólás (kizárólag a „pária”-liberálisnak lehet igaza, már amennyiben jól ölel), részint pedig azért, mert nyilvánvaló: Heller valójában itt is a péniszről beszél, mint a filozófusnő által ölelgethető, takargatható fütykös-igazságról.
Míg Bächer Iván maga a pénisz (Heller akár ölelgethetné is), mert így hangzik a Népszabadság-díjas író Kerényi Imre-díjas bráner-igazsága: „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek…”.
Hát hogyne! Már amennyiben Bächer Iván mint abszolút igazságot öleli magához a nemzetet. Amely nemzetnek „élő, szerves részévé vált” a szobor. S ami ugye azt jelenti, hogy azok, akik el akarják távolítani a szobrot, nem részei a nemzetnek, míg viszont szerintük Bächer Iván az, aki nem szerves része a nemzetnek. Bächer persze nem azért, mert szobor, hanem azért, mert zsidó. Balliberális. Judeolibsi. Ráront a nemzetre. Noha valójában, s ezt nem értik az antiszemiták, Bächer nem zsidódémon. Csak egy szimpla balfácán. Függetlenül bárki származásától. Vagyis világossá vált: Bächer és az antiszemitizmus „logikája” ugyanaz, csak az egyik a másik (a másik meg az egyik) fonákján hörög.
Vagy még mindig nem egészen világos? Ha nem, akkor olvassuk el, mit ír Tóth Ákos a Népszabadságban: „Kövér László… már nemcsak a Fidesszel azonosítja magát, hanem az egész hazával, legalábbis annak az ő szívéhez közelebb álló részével, amit még így is szerényen csak nemzetként aposztrofál”.
Kövér szerint tehát az a nemzet, amely a Fidesz kultúrpolitikáját kajálja, Öcsödre „ültetné át” a szobrot stb., míg viszont Bächer szerint a nemzet nem akarja Öcsödre ültetni a szobrot. Kérdezem: mi a különbség intellektuálisan? Semmi.
Kövér és Bächer (ill. amott Tverdota, Beney, Valachi stb.) az indulataikkal érvelnek, „saját igazságaikat” ölelgetik, így jutnak el mindahányan a nemzethez (mint tabuhoz, ultima ratióhoz), míg én tényekről beszélek: a nemzet (értsd: annak kritikus nagyságú tömege) nem kívánja József Attilát. A szobrot sem óhajtja különösebben. Méghozzá több okból. Döntően érdektelenségből. József Attila nem kell az embereknek, túlnyomó többségüknek pro forma sem, míg ugye Bächeréknek „csak” tartalmilag nem kell (nem ismerik, nem értik a költő verseit), illetve Bächerék – valójában – a szobrot sem akarják. Jó, elismerem: nem vagyok élő szerves része a nemzetnek, s nyilván ezért van, hogy jómagam merőben szarom le a köztéri szobrot. Nem úgy, mint a galambok (vagy mint Tereskova a parlamentet, vagyis effektíve), hanem csak metaforikusan, ámde teljesen leszarom. Tőlem akár ott is maradhat – a parlament épülete mellett. Markáns stílustöréssel. És abszolúte giccsesen: a „Dunára nézve”. Kérem, az ún. „balliberális” József Attila-pártiság mára odáig züllött, hogy az ATV-ben egy Gréczy nevű politikai kistojás nem átallotta belemondani a kamerába: József Attilának ott kell maradnia a Duna-parton, s innen szó szerint idézem: „nézze tovább, hogy úszik el a dinnyehéj”.
Ennyit tudnak József Attiláról: „dinnyehéj”.
Tessék elhinni: a költő nem azért ült a rakodópart legalsó kövére, mert tudta, hogy onnan látható legjobban a majdan elúszó dinnyehéj! Ellenkezőleg! Aki olvasta a verset, aki ismeri József Attilát, érti: az „alsó kő” létmetafora. Vagyis a rakodópart alsó köve azért van alul, mert nem a Parlament mellett van, hanem a rakodóparton, és nem fölül van. Hanem alul. Ezt József Attila értői tudják. Aki pedig nem olvassa, nem érti a költőt, az ugyebár nagyokat szájal a tévében, tiltakozó cikket ír a Népszabadságban. Ennyire telik tőlük, a „felszínen” „fecsegnek”, ráadásul egészen elképesztő marhaságokat. „Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek. Úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament. Csak éppen él. Gondolkodik. Haragos. Érző.”
Tehát. „Marton László műve… úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament”. „Csak éppen” nem úgy. Miben különböznek? Mindhárom alkotás „ül”, a Halászbástya is „ül”, „köztünk ül, velünk van, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek”, csak a szobor ezeken túl még: „él” is. „Gondolkodik. Haragos. Érző.” A Halászbástya nem haragos. Hanem viszont giccses. „De gyönyörű” – áradozik Szerb Antal, vagyis miként József Attila írja (persze még a dinnyehéj megnézése előtt): „az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem”.
Szerb Antalnak nem „ád” „műélményt” a Halászbástya (csak „aesthetikai”-t ád), míg Bächer Iván a „pad alatt falja” a „Parlamentet”. Ki is mondja: ez számára nemzeti élmény. Mert ő zsidó, és zsidóként van őnéki akkora nemzeti élménye, mint bárkinek! Szánalmas. Eminens zsidónak is, kínjában horgadt hazafinak is siralmas. Miért? Mert Bächerék szerint a szobor „gondolkodik”. A dinnyehéjon gondolkodik. Ezért nem szabad elvinni a Duna-partról Öcsödre. Hiszen a Dunában úszkálnak a dinnyehéjak, így csakis a Duna-parton lehet azokat jól megnézni, ott lehet azokon jól elgondolkodni. És persze ott vannak a „balliberális” gondolkodók is, akiknek annyi eszük sincs, mint entellektüel dinnyehéjnak dunai úszkálás közben.
De ha már itt tartunk, haladjunk végig az úton, ne röstelljük rá se a fáradságot, se a kurázsit!
Aczél Györgynek szent meggyőződése volt, hogy a pártvezetés kulturális tevékenysége nem egyéb (nem kevesebb), mint József Attila szellemiségének politikai leképeződése. Aczél nem volt buta ember, tudta: a politika, a reálpolitika nem azonos a költészettel, így nem azonos József Attilával sem, ám az a történelmi út, amelyen Kádárék igyekeztek menetelni (Aczél hite szerint) nem haladt szembe József Attila gondolatiságával. Aczél – kommunista érzelmű reálpolitikusként – őszintén hitte, amit az egyik (egyébként szükségképpen gejl) ünnepi beszédében ki is mondott: József Attila „Költészete él. Nekünk, hozzánk szól”. Ráadásul Aczél mintha érteni vélné József Attilát, amikor ezt mondja (amúgy undorítóan gejl, már-már bächeri pöce-mélységű ünnepi öblögetése során): József Attila „nem munkásköltő, hanem a munkásosztály költője. Költészetének egyetemessége a munkásosztály történelmi hivatásából fakadt”.
Aczél számára ugyanis a Parlament tetejére „szegzett” ötágú csillag történelmi szimbólum, az egyetemesség emblémája, vagyis amely jelkép (Aczél számára) valóban „az Ember öntött csillagával” azonos. Továbbá: Aczél pontosan úgy gondolkodott a történelemről is, a nemzetről is, ahogyan azt József Attila leírta, pl. a Hazám vagy éppen A Dunánál című versében, sőt: a politikus József Attila „neurotikus spekulációival” is behatóan foglalkozott, és hosszan sorolhatnám. A lényeg: Aczél esetében nem stílustörés, hogy az emlékművet a kvázi Duna-partra, a kvázi parlament mellé, a kvázi rakodópart kvázi alsó kövére helyeztette, mégpedig úgy, hogy a szoboralak a Duna felé nézzen, s ami szerintem már akkor is giccses volt, de mondom: Aczélék ezzel nem követtek el barbárságot.
Természetesen az sem volna barbárság, ha a szobor maradna (ha már egyszer ott van), vagyis a gyalázat éppen az, amit Bächerék csinálnak.
A mai parlamentet, annak épületét nem szándékozom minősíteni (se a külsejét, se a beltartalmát), ami viszont bizonyos: a Parlament (annak szellemisége) nem azonos a történelemmel, még kevésbé az egyetemességgel (csak Bächerék hiszik, hogy velük „vége a történelemnek”).
Nem az a döntő kérdés, hogy Aczélnak igaza volt-e, hanem hogy Aczél hite adekvát-e a József Attila-i szellemiséggel.
Összegezve: Aczél részint a hite-meggyőződése szerint cselekedett, részint pedig nem volt stílustörő, amennyiben a Parlament tetején lévő jelképet nem a sztálinizmussal, hanem József Attila történelmileg és költészetileg „öntött” csillagával azonosította. Kádár az utolsó leheletéig ragaszkodott a csillaghoz, mondván, az jelképezi, hogy kanyarodjék a történelem bármerre, alakuljon az ország sorsa bármiként, a munkásság érdekei megkérdőjelezhetetlenek. Ismétlem: nem az a kérdés, hogy igazuk volt-e Kádáréknak, ti. tegyük föl: Aczélnak nem volt igaza. Tegyük föl. Ám akkor is: József Attila szobrának legalább formálisan helye volt az akkori Parlament mellett. Míg a mai parlament már minden vonatkozásban tova-„nemzetiesedett”, messzire „fülke-forradalmasodott” József Attilától. Sőt, mondjuk ki nyíltan: a nép általában is, a legjobb esetben is öntudatlanul vezeti a költő töltőtollát, ceruzáját (A Dunánál), a nép nem olvassa József Attilát, a nép a parlamenti közvetítéseket figyeli, Orbány és Gyurcsány szövegein tipródik, mint Bächer Iván maga. Tény: ma már nem a József, hanem a Till Attila cerkáját „fogja”, markolássza a posztmodern, primitíven poénkodó média-népség.
Hogy egészen világos legyen: Aczél számára József Attila nem puszta rekvizitum (az is persze, de nem kizárólag és nem alapvetően), míg a mai Kerényik kontra Bächerek számára József Attila nem jelent semmit. Ez a döntő különbség.
Egyszerűen arról van szó, hogy az Orbánok-Bächerek nem hisznek semmiben. Orbán azért, mert cinikus (vö. a tusványosi beszédével, illetve: „ne azt nézzék, amit mondok”, „oszt jónapot” stb.), Bächer pedig azért, mert üres. És nemcsak a feje, a szíve is üres! Totálisan üres, még cinizmus sincs benne. Almási Miklós bunkónak nevezné Bächert, már amennyiben tudná a professzor, hogy mit jelet a „bunkó” szó valójában. Bächer Iván antifaszista nyüszítése nem érzelemből fakad (még kevésbé értelemből), hanem a metsző, huzatos üresség süvölt belőle, például amikor azt hiszi, kemény ököllel csapott a bűz-barna zongora nyilas-zöld klaviatúrájának gárdasávos húrjai közé. És persze mindahányan (pró és kontra) a bölcs mélység zavaros-habos felszínén fecsegnek, miközben ököllel úsznak, miként egy kivénhedt darnyi dinnyehéj. (És mondtam én ez utóbbit csak „a szép hangzás mián”, mert amúgy: a világon semmi értelme.)
Bächer Iván írja a Népszabadságban: Öcsödön „Az ötéves Attila hajnali négykor kelt, vizet hozott a kútról, fát vágott, s ha valami rosszat tett, vagy úgy vélték jónak, verték, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban…”.
Hadd kérdezzem meg ezek után: mire kell Bächer Ivánéknak az inkriminált szobor? Miért ragaszkodnak hozzá ily morcosan? Illetve rossz a kérdés, hisz’ pontosan azért kell nékik szobor, merthogy ők maguk szimplácskák szegények. Amit érteni kéne, nem értik, így a szobrot bámulják, sőt még azt sem teszik igazából, még a tudatára sincs szükségük annak, hogy ott áll az emlékmű, ahol ül (szerintem Bächert ez idáig nem foglalkoztatta a szobor, sem mint emlékhely, sem mint műalkotás), hanem arra van szükségük, hogy vétózhassanak megint jó erősen. Az ellenség újra támad, le akarja dönteni, el akarja hurcolni a szobrot, ami ellen lehet végre tiltakozni, harcolni, élőláncolni… s ezáltal úgy érezni: mintha mi is volnának. Valakik.
Bächer állítólag író. „Népszabadság-díjas” író. Nem hülyéskedek, ez tény. S ami azt jelenti, hogy Bächer mindent tud. Csak írni nem tud. Alanyban-állítmányban. Sem. Esterházy: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.
Bächer miben van nyakig? Az „egészben”, világos, s ezen kívül? Még miben? Szoborban? Bächer „alanyban-állítmányban” van nyakig, ezt is értem, ámde nem csak mocskospiszkos komonizmus meg faszizmus létezik, gyerekek, hanem például metafora is, hasonlat is. Vegyük mindjárt ezt a „minőséget”, mintegy aktuálisan: „vertek, mint apró gyermeket”. Ez hasonlat. Teccik tudni?! Vagy nem? Akkor szájba rágnám, már, hogy a Népszabadság-díjas írók is tanuljanak itt valamit: a felnőttet úgy verik, mint apró gyermeket. Míg Bächer író szerint (aki ugyebár nyakig a minőségben) az apró gyermeket verik úgy, mint apró gyermeket. A Népszabadságban. Hogyan van ez? Az öt esztendős gyermek már nem apró gyermek?
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
A versszakban tehát van metafora is, az „idegenek”, s amely itt elsősorban nem a Gombaikat, hanem elsősorban a Bächer Ivánokat jelöli. Azokat, aki részint történelmileg, részint „genetikusan” tekintik magukat magasabb rendűeknek, igyekezvén legyalázni mindenkit, akik származásilag nem oly nagyszerűek, mint amilyeneknek ők magukat képzelik. Nincs félreértés: Bächer Iván is közéjük tartozik! Heller Ágnes is. Ők sem különbek Kertész Ákosnál, hanem közülük Kertész volt az a nagyon hülye, aki nagyon hülyén mondta ki azt, amelyről a Bächer Ivánok kicsit ravaszabbul hadoválnak. Esetleg: „csak” gondolnak, utalgatnak rá. Sunyin. És persze – jó szokásukhoz híven – ostobán. Az eminens Révész Sándor például ezt írja eminensen az eminens (Népszabadság-díjas) Népszabadságban: „Bármily sajnálatos: Kertész Ákos ezt a logikát erősíti. Azt, amelyen az agresszív, szélsőséges rasszizmus alapul. Azoké, akik őt lezsidótetűzik. És akik azt hiszik, ez ellen a rasszizmus ellen lépnek föl, amikor Kertész szavait védelmezik, tévhitben élnek. Nem. Ezzel éppen a rasszizmus elleni harcot hiteltelenítik. Hiszen az egy gondolkodásmód elleni harc. Az ellen az irracionális gondolkodásmód ellen, ami évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó. Mert az illett nemzetek, királyok és vallások harcának korához. Ezen a koron annyira lehetünk túl, annyira lehet esélye a békének Huntington háborús vízióival szemben, amennyire ebből a gondolkodásmódból ki tudunk emelkedni. Ne próbálja tehát senki Kertész Ákost Berzsenyivel vagy Adyval mentegetni. Az Auschwitz-vízválasztó a legnagyobbjainkat is elválasztja tőlünk. Ha velük megvédhetnénk Kertész Ákost, akkor el kellene fogadnunk, hogy a mai antiszemiták Shakespeare-rel, Scott-tal, Lutherrel, Gogollal, Voltaire-rel, Sienkiewiczcsel, Móriczcal igazolják magukat. Elfogadjuk?”
Nem fogadjuk el, ám e költői-révészi kérdést sem fogadjuk el. Itt ugyanis egy tipikus freudi elszólásról van szó, nevezetesen: „Ha velük [ti. Adyval, Berzsenyivel] megvédhetnénk Kertész Ákost”.
Miért kéne „megvédenetek” Kertész Ákost? Bárkivel is. Milyen alapon kéne „megvédenetek” Kertész Ákost? Who the fuck is Kertész Ákos? Én megmondom: csupán egy hülye a sok hülye között. Már, hogy Cs. a Dunába lövetné K.-t, míg K. nem lövetné a Dunába Cs.-t? Elképzelhető, ám egyrészt ez nem bizonyított, sem pró, sem kontra (ki lát az olykor keresztényirtó indulat legmélyére?, esetleg a harmadik deci metilalkohol), másrészt – hangozzék bármily morbidan – nem ez a döntő. Merthogy Révész voltaképpen jó helyen kapirgál, csak éppen rosszul kapirgál: „akik azt hiszik, ez ellen a rasszizmus ellen lépnek föl, amikor Kertész szavait védelmezik, tévhitben élnek. Nem. Ezzel éppen a rasszizmus elleni harcot hiteltelenítik. Hiszen az egy gondolkodásmód elleni harc. Az ellen az irracionális gondolkodásmód ellen, ami évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó. Mert az illett nemzetek, királyok és vallások harcának korához. Ezen a koron annyira lehetünk túl, annyira lehet esélye a békének Huntington háborús vízióival szemben, amennyire ebből a gondolkodásmódból ki tudunk emelkedni”.
Révész egyazon mondatán belül sem képes eldönteni: „harcolni” akar-e (mint Orbán), paterolni akar-e (mint Matolcsy), vagy inkább „emelkedni” szeretne. Ugyanis az a vicc, hogy a kettő nem megy együtt. Vagy harcolsz, vagy emelkedsz. Ezért aztán nagyon nem ártana, ha tudnád: „gondolkodásmód” ellen nem lehet harcolni. A rasszizmus ellen sem lehet harcolni. Csak a rasszisták ellen lehet harcolni. A rasszizmusból kiemelkedni lehet. Illetve lehetne. Tudniillik a kiemelkedés egyik alapföltétele: a kiemelkedni akarás. Például a rasszizmusból. Például a Heller Ágnes-i, Kertész Ákos-i posványból. Ám Révészéknek még Frajd Zsigával sem sikerül megvívni dicső harcukat. Persze szofisztikáltabbak, mint Kertész, ámde lépten-nyomon lebuknak ők is. Révész szerint a rasszizmus „évszázadokon át természetes volt és egyeduralkodó”. Miközben Révész nem cáfolja Száraz Györgyöt. Hanem csak tagadja. Primitív módon tagadja. Azt persze nem állítja (értsd: bíróságon nem lehetne rábizonyítani), hogy a rasszizmus a Révészék által százszor elátkozott, véres-gennyes nyálakkal megköpködött Kádár-rezsimben is „egyeduralkodó” lett volna, ám lényegében (freudilag motivált szövegösszefüggésében) mégis ezt állítja. Miért? Mert Révész, ha nem is oly bornírt módon rasszista, mint Csurka, mint Morvai, mint Heller, mint Kertész, ám lényegileg mégis az. A zsigeri pária-gyűlöletből s a zsigeri parvenü-pökhendiségből kikutyulódott előítéletesség, primitívség ott motoz Révész tudata mélyén is, hiszen szerinte a rasszizmus „évszázadokon át egyeduralkodó volt”. Épp ezért Révészék alsó tudatilag így „spekulálnak”: akár innen nézzük a dolgot, akár onnan, akár kimondjuk, akár „csak” sejttetjük, a zsidó (Hellernél: a „pária-zsidó”) morálisan, de főként intellektuálisan: magasabb rendű fajta. Persze nem genetikusan. Hanem tényszerűen. Nem genetikusan, ámde nyilvánvalóan, ahogy mondani szokás: von Haus aus. Hogy ez nem rasszizmus? De az! Kulturrasszizmus. (A genetikai narratívát használó Czeizelnél pedig: expressis verbis rasszizmus; nem menti az öreget, hogy szakmája a genetika. Lehet persze kurkászni a gének között, nyilván fontos dolog az, orvosilag egészséges, sőt könyvet is lehet írni róla, ám ami egyáltalán nem jelenti, hogy azután rohanjunk a tévékamerák elé bizonygatni: a „zsidó gének” szellemi magasabbrendűséget hordoznak „évtizedeken, évszázadokon át”.)
A mno.hu tudatja: „Tamás Gáspár Miklós… helytelennek és igaztalannak nevezte Kertész gondolatait. (A filozófus lapunknak írt levele keretben olvasható.) Ugyanakkor kérdésünkre, hogy elhatárolódik-e kollégájától, azt felelte: az elhatárolósdival nem ért egyet, ebben a játékban nem szeretne részt venni”.
Kétségtelen: nem „elhatárolósdira” van szükség (amit egyébként könnyű is visszautasítani), hanem viszont Kertész Ákost egyszerűen ki kéne rúgni. El kéne bocsátani. Szépüzenet nélkül. El, valahová, úgy körülbelül a náthás picsába. Ugyanis nem téved az öreg, hanem hülye. Na persze, Tojás Gáspár Miklós szintén zenész, ergo így lett az „értelmiségi elit” önmaga által bekerítve. Ezt írja a sajnálkozó filozófus: „A Magyar Nemzetből értesültem Kertész Ákos sajnálatos cikkéről, amelyet aztán elolvastam, és amelyet minden elképzelhető szempontból helytelennek tartok”.
Ő helytelennek tartja. Kérdezem: nem teljesen mindegy, mit tart helytelennek egy sajnálkozó tojásfej?!
Helytelen, amit Kertész írt, vagy nem helytelen? Ha helytelen, akkor mondjuk ki a szót: helytelen. Majd bizonyítsuk be, amit állítunk – Kertész szövege ezért meg ezért meg ezért helytelen.
Tojás Gáspár Miklós tehát „csak” azt nem érti, hogy az „így látom, úgy gondolom”, „ez a véleményem, az a meglátásom” stb., kizárólag hipotézisre vonatkozhat (értelmesen). Igazságra nem. Ti. az igazság két fő, összeölelkező ismérve: tézis plusz bizonyítás. Vagyis itt a vélekedésnek semmi helye! Míg Tojás Gáspár Miklós szerint „Kertész Ákos dühét nyilván az a látszólagos körülmény váltotta ki, hogy – többek szerint – a jelenleg hivatalban lévő kormány tevékenysége nem vált ki ellenállást. Ámde ez nem igaz”.
Itt pedig már nem véleményt mond, hanem kategorikus ítéletet alkot a sajnálkozó filozófus, nyilvánvalóan az abszolút igazság kimondásának igényével. (Megjegyzem, a hírneves elitstiliszta nem a „körülmény”-t, hanem annak látszólagosságát tagadja, de mindegy, most „kicsire” nem adunk.) Tehát: a kijelentés, mely szerint van ellenállás a kormánnyal szemben, már csak azért sem bizonyított, mert e tagadást tagadó állítás, mely szerint a „kormány tevékenysége nem vált ki ellenállást. Ámde ez nem igaz”, tartalmilag a nullával egyenlő. Magyarán: nem jelent semmit. Tojás Gáspár Miklós szerint van „ellenállás”. Jó, de milyen? Kik állnak ellen? Hányan? Hogyan? Mennyire? Vagyis Tojás Gáspár Miklós nem cáfolja Kertész állítását (mármint hogy a magyar nép alattvaló, antiszemita, galád, még a némethez képest is hitvány), igaz, mindezt egy rövid levélben nem is lehet cáfolni, hanem viszont csak úgy lehetséges az érdemi vitatás, ahogyan én tettem itt, ezen a fórumon. Ha pedig nem lehet normálisan cáfolni (adott körülmények között), akkor nem kell, sőt nem szabad „véleményt” mondani lakonikusan (de facto elhatárolósdizni!), s csak azért, mert valamely szerkesztőség nem biztosít a szakszerű cáfolatra méltó terjedelmet.
Tojás Gáspár Miklós általában végeláthatatlanul fecseg, mint csipás öregasszony az embere valagán nőtt furunkulusról, amikor viszont beszélnie kéne, érvelnie kéne, cáfolnia kéne (valamely „helytelen” állítást), ha bizonyítania kéne (saját „igaz” ítéletét), akkor igen-igen szűkszavú a filozófus.
Érti ezt valaki?
Én értem. Tojás Gáspár Miklós alkalmatlan a meggyőző érvelésre, bizonyításra, cáfolásra, ezért polemizál „tekintélyelv” alapján, ezért minden második szava: „helyesnek tarom”, „helytelennek gondolom” stb. Miközben maga is fődmucsaisággal képes agyilag egészen trágyadombig rohadni: „Arról nem a magyar nép tehet, hogy a népszerűségét vesztett kormánnyal szemben nem lel érvényes (ellenzéki) alternatívát”.
Ugye?! Az imént még azt állította, hogy van ellenállás. Akkor miről nem tehet a „magyar nép”? Hogy nincs „ellenzéki alternatíva”? Csak „ellenállás” van? Mindegy, ne firtassuk (Tojás Gáspár Miklós szavai azok, amelyek mögött nincs ellenálló értelem), nézzük inkább, hogyan folytatódik az elitértelmiségi-tojásfejű „érvelés”: „De még ha igaza lenne is ebben Kertész Ákosnak, szidalmai igaztalanok”.
(1) Mi az, hogy „ha igaza lenne is”? Ha nincs igaza, hogyan jön ide a „lenne is”? Ha Kertésznek nincs igaza, akkor nincs igaza. Ráadásul szitkozódik is. Ismétlem: ráadásul, tudniillik (2) a „szidalom” sem nem igaztalan, sem nem igaz. A szidalomnak az igazsághoz nincs köze, miként például a sóhajnak, a mosolynak, vagy épp a vakaródzásnak sincs köze az igazsághoz. A szidalom lehet jogos, lehet jogtalan. Mármost, ha a nép rászolgált a szidalomra (pl. azért, mert Kertésznek igaza van), akkor a szidalom jogos. Más kérdés, hogy nem föltétlenül szükséges. Mármost az az elitértelmiségi, akinek elitfingja nincs arról, hogy mi a különbség az „igaz”, a „jogos”, illetve a „szükséges” fogalmak között, bizony, nem magyar ember, legyen őnéki amúgy bármily magyarosan matyósra patkolt húsvéti tojásfeje Kálmán Olga kamerái előtt.
Még egy idézet, s csak azért, hogy világos legyen, nem a levegőbe beszélek: „Kertész Ákos mindössze az uralkodó konszenzus egyik sztereotípiájára gyárt változatokat, amelyek szerint »a szegény nép nem szeret dolgozni«, és egyenlőséget akar, tehát »irigy«. Ezek a szélsőjobboldal eszméi, amelyeket a magát baloldalinak nevező Kertész Ákos anélkül tett a magáévá, hogy észrevette volna”.
Vagyis Tojás Gáspár Miklós szerint az „uralkodó konszenzus” szélsőjobboldali eszmeiségű. Na most, ha ez így van, akkor vajon miért állítja ugyanazon Tojás Gáspár Miklós, hogy Kertésznek nincs igaza? Hiszen Kertész pontosan erről beszél: uralkodó a szélsőjobboldali „konszenzus”. Egyáltalán, mit jelent az „uralkodó konszenzus” kifejezés? Netán az uralkodók konszenzusára gondol a filozófus az uralkodó konszenzus helyett? Nem tudni. Kik az uralkodók? A Fidesz és Jobbik? Ezek „konszenzusáról” van szó? Miről van szó?
Tojás Gáspár Miklós szerint „a szegény nép nem szeret dolgozni” tézis szélsőjobboldali „eszme” terméke. Szerintem viszont dilettáns, aki ilyesmit állít. Mert például a német nácizmus igencsak szélsőjobboldalinak minősül, márpedig a nemzeti szocialista nem azt állítja, hogy „a szegény német nép nem szeret dolgozni”, hanem épp ellenkezőleg, azt állítja, hogy „a szegény német nép szeret dolgozni”, míg viszont „a gazdag zsidó nem szeret dolgozni”. Sőt a dolgos nép épp azért szegény, mert a zsidó gazdagszik a munkás verejtékén. Egész odáig menően, hogy még a „fajilag alsóbbrendű” nemzetek népei (pl. a szlávok) sem dologtalanok, irigyek a nácik szerint, hanem azért gyöngék, azért ítéltettek pusztulásra vs. szolgaságra, mert – a német néppel, a német dolgozókkal ellentétben – nem tudják magukról lerázni a zsidó igát. Ennyit még egy gyenge közepesen balfácán filozófusnak is illene tudni a náci ideológia, demagógia lényegéről, merthogy ennyit még egy malteros-cájgos ipari tanuló, egy bőgatyás mucsai paraszt is tud. Vagyis Kertész Ákos dumája éppen nem a szélsőjobb, hanem a legostobább cionisták által hirdetett „öntudaton”, üres mítoszon alapul: „csak a zsidó igazán tehetséges és szorgalmas”. A többi nép (de különösen a magyar) hitvány, alávaló, irigyli a zsidó sikerét stb. Létezik persze jobboldali cionizmus is, ám amelyhez a Tojás Gáspár Miklós által emlegetett „uralkodó konszenzusnak” nincs köze. Míg a kommunisták szerint a burzsoá hízik a nép zsírján (sajátítja el a munkás által megtermelt értéktöbbletet), ám teszi ezt a burzsoá – a kommunisták szerint – függetlenül az ő génjeitől, „misztikus” vagy nem misztikus származásától, vagyis a Tojás Gáspár Miklós által emlegetett „uralkodó konszenzusnak” ehhez sincs köze. Nyugodtan kijelenthető: Tojás Gáspár Miklósnak úgy általában nincs köze az értelemhez. Csak az ő saját-tojásfejéhez van üres-peckesen köze.
Mester Ákos írja: „Akárhogy is, ez a szöveg szégyentelen és védhetetlen. Rosszul teszi, aki védeni akarja. Kertészt úgy kellett volna megvédeni, hogy valaki a saját politikai oldalán időben és szelíden rászól: ne csináld”.
Jó, de miért ne csinálná?! Azért, mert azon az „oldalon” áll? Amiért Tojás Gáspár Miklós is elhatárolódik az „elhatárolósditól”? Mester Ákos szövegében a „politikai” jelző fügefalevél. És paradox módon ez teszi nyilvánvalóvá, mi ágaskodik valójában a verbális ornamentika mögött (illetve ágaskodna, ha nem volna gonorrhoeás, nyüves fittyedék). Vagyis megint a klasszikussal szólván: „Mester Ákos egy fasz”. Ismételten fasz. Vagy pedig vérbuta ember, mert nem tudja: Kertész Ákos szövege nem politikai ihletettségű, miként az ún. „kulturkampf” sem politikai harc. Tehát. Nem az a kérdés, hogy miért nem „szóltak rá” Kertészre, hanem hogy miért van azon az „oldalon”. Először is: miért volt? Eddig nem ismerték? Nem is gondolták volna róla? És most már ismerik? Jó, ismerik, de akkor miért van még mindig azon az „oldalon”? Mi tartja ott? Nem a „gének”, rendben van, elhiszem. Akkor viszont micsoda? Továbbá: tegyük föl, „rászólnak”, „ne csináld”, és tegyük föl: ezután „nem csinálja”. Jó. És akkor ezzel mi változott? Hogy nem csinálja? Rendben van. Ez is valami. Nem csinálja. És nem is gondolja? Mester Ákos, Révész Sándor, Tojás Gáspár Miklós „nem csinálja”. És nem is gondolják? Elhiszem. Ám a kisördög csak kikandikál belőlem az ő kis kérdésével: miért is higgyem el?! Tudniillik Heller Ágnes biztos, hogy gondolja. Czeizel Endre biztos, hogy gondolja. Vágó Márta biztos, hogy gondolja. Tverdota György biztos, hogy gondolja… Még csak nem is titkolják. Nem olyan brutálisan fejezik ki magukat, mint Kertész, de egyáltalán nem titkolják. Esterházy sem titkolja, sőt igazából Tojás Gáspár Miklós sem: „a gróf különb, hiszen azért gróf”. Tojásfej. Révészék titkolják. Révész – ügyesen – Bibót toszigálja a társadalom fölé morálisan is, intellektuálisan is.
Míg Bächer Iván a szobor miatt hullat (egyébként alanyában is, állítmányában is fertelmesen bűzlő) krokodilkönnyeket. És miért a szobor miatt? Megmondom. Mert nem a szobor, hanem maga József Attila írta az alábbi sorokat (Vágó Mártának): „Apát [ti. Vágó Józsefet] a legteljesebb mértékben megértem és becsülöm, sőt még vigasztalom is magamat azzal, hogy máshoz sem adna feleségül… Apa rájött, hogy a társadalmi felekezet jobban fogja a benne levőt, mint a család. Amit a műveltségről írtam, azt félreérted. De nemcsak ezt, hanem magát a műveltséget is. Én nem képzelem, hogy az emberek azt hiszik, a műveltség pótol mindent. Én a már említett társadalmi felekezetről beszéltem, amely szívesebben veszi, ha az ember tanult dolgokat ád elő. A műveltség pedig nem érdeklődést jelent, hanem könnyen kezelhető már megszerzett adathalmazt, amelyet lehet, hogy érdeklődés előzött meg”.
Lehet. Elvileg. Míg a valóságban nem úgy tűnik. Általában? Szerintem igen. Egy biztos: Bächer Ivánt egyáltalán nem érdekli József Attila. Bächer Iván a költő könyvéből „megszerzett adathalmazt” betéve tudja, szó szerint idézi, ám hogy abból (illetve a vers teljességéből) nem ért semmit, az egészen bizonyos. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy megkülönböztesse szóhasználatában az „apró gyermeket” a felnőtt József Attilától. És pontosan ezért írtam föntebb, hogy a versben az „idegenek” kifejezés a Bächer Ivánokra vonatkozik. Akik ettől persze még szerethetik József Attilát. Főleg a szobrát. Nincs megtiltva, viszont nem árt tudni: a tehetségre születni kell, de nem „genetikusan” ám (szemben Czeizel hipotézisével), nem „misztikusan” (miként Hellergondolja), s még csak nem is von Haus aus! Hanem: isten kegyelméből. Az okosság, a tehetség nem azonos a szimpla műveltséggel, és különösen nem úgy, hogy a „könnyen kezelhető adathalmaz” olykor (például Bächer Iván számra) kifejezetten nehezen kezelhető. Vagy nem? Mert, ha nem, akkor tessék nekem megmondani: mire vonatkozik a „mint apró gyermeket” hasonlat a von Scheißhaus aus műveltséggel alkotott szövegben?
Moldova kesereg azon, hogy amíg a Bächer Ivánoknak gyermekkorukban Dante-kötet, addig neki lábasfedő hullott a fejére otthon, ha leszakadt a polc. Csavarodjak meg, ha értem, hogy ez miért baj; Moldova szerint a Bächer Ivánok „behozhatatlan előnnyel indulnak az életben”. Szerintem viszont behozhatatlan hátránnyal, méghozzá von Haus aus. József Attila sem volt grandiózusan művelt, különlegesen nem l’art pour l’art, „csak” annyira, amennyire éppen kellett, mégis egyetlen mondatában több gondolat van, nagyobb mélységek tárulnak föl, mint a különféle Bächer Ivánok életműveiben összesen. A Wikipédia írja: Bächer Iván „1957-ben született Budapesten. Édesapja Bächer Mihály zongoraművész, édesanyja építész. Dédapja Thury Zoltán író, újságíró. Apai nagyanyjának Thury Erzsébetnek a húga, Thury Zsuzsa író”… Ja. Plusz a családfa, míg maga Bächer Iván egy közepesen épkézláb gondolat megfogalmazására sem képes.
A műveltség (különösen a pénzen vett műveltség) egy bizonyos ponton túl már kifejezetten butít. Vágó Márta faterjának volt pénze, így Heidelbergbe járatta a kislánkát, Jasperst hallgatni (ah!), s aki egyebek közt ezért maradt meglehetősen korlátolt elme.
Egyébként jó példa minderre Révész szövege is, mely szerint „Az Auschwitz-vízválasztó a legnagyobbjainkat is elválasztja tőlünk”.
Hogyne választaná! Tőletek. Tőlem ugyanis nem. Mégpedig két okból. Mindenekelőtt azért, mert nem vagyok sztálinista (sem pró, sem kontra), s ami azt (is) jelenti, hogy általában egyes szám első személyben fogalmazok. Ha pedig csoportot említek, azt is mindig egyes személyek, nevek többes jelölésével teszem. Például: az Esterházy-, Heller-, Czeizel-, TGM-, Vágó Márta-, Kertész Ákos-féle direkt pökhendiség, továbbá a Révész-, Bächer-, Mester Ákos-féle közvetett, ám szintúgy primitív kivagyiskodás jelzi, hogy József Attila fent idézett (Vágó Mártához címzett) megállapítása – horribile dictu – Auschwitz után is érvényes.
Auschwitz valóban vízválasztó, de egyrészt nem visszamenőlegesen, másrészt csak morálisan. Semmiképpen sem intellektuálisan. Vagyis: a zsigerekben öröklődő „évezredes üldözöttségi élmény” nem ok arra, hogy valaki baromságokat üvöltözzék széltébe-hosszába. Ezt még Auschwitz sem indokolhatja. Honnan tudom? Magamból kiindulva, példának okáért. Engem ti. üldöztek személyesen is, többször voltam életveszélyesen megfenyegetve stb., továbbá: noha nem fajilag, hanem osztályalapon, ámde legalább annyira vagyok pária a zsigereimben, miként lehet a zsidó. A felmenőim-rokonaim sorra pusztultak vészes szegénységükben, nyomorúságukban, ezernyi fajta népbetegségben, sújtotta őket a szapora csecsemőhalál; nagyapámnak megígérték, hogy kap munkát, ha megmagyarosítja a nevét, megmagyarosította, aztán úgy sem kapott munkát… szóval, nekem is van mit hordoznom, cipelnem a „rángó hálómban”, mégsem dumálok marhaságokat. Itt vannak a szövegeim, lehet ellenőrizni, egyetlen téves állítást tessenek tőlem idézni! Csak egyet!
Döntő kérdés: volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha a Landeszman rabbik, Kertész Ákosok, Almási Miklósok nem óbégatnák szakmányban: bunkók vagytok, nélkülünk senkik vagytok, genetikusan bőgatyásak stb., volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha az Esterházy Péterek, Heller Ágnesek, Tojás Gáspár Miklósok nem sugallnák ugyanezt, volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha a Révész Sándorok, Vársárhelyi Máriák nem „harcolnának” a „rasszizmus”, a „gyűlöletbeszéd” ellen, olykor a gyűlölettől par excellence eltorzult arccal, volna-e rasszizmus, antiszemitizmus, ha a Kornis Mihályok nem vicsorognának eszelősen, nota bene nyilvánosan az ellenségeikre: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti bennünket”?
A válasz: igen. Volna. Méghozzá egyértelműen volna.
Kérdés: ha az Esterházy Péterek, Heller Ágnesek, Bächer Ivánok nem irkálnának orrba-szájba nemcsak Krisztina-vadító, hanem általában is tenyérbe mászón idióta szövegeket (vesd össze), akkor kevésbé durvulna, eszkalálódna a rasszizmus, az antiszemitizmus?
A válasz egyértelmű: nem.
Persze az sem állítható, hogy amit Bächerék, Révészék művelnek, nem oszt nem szoroz. Merthogy „szoroz”. Valamelyest. Nem használ, ez ugye nyilvánvaló, miközben inkább árt. Ugyanakkor Bächerék kártevése nem döntő jellegű, nem nagyságrendi tényező. Vagyis az antiszemitizmus valódi okai nem itt keresendők. Azért beszélek most Révészék, Bächerék szövegeiről, mert a valódi okokról korábban már írtam.
Egyébként pedig az antiszemitizmus, a rasszizmus végső oka az általános elidegenülésben, a József Attila-i értelemben vett „rokontalanságban” rejlik, s amely idegenség ma a kapitalizmus fogalmával, illetve a pénzviszonnyal mint objektummal „teszi értelmessé önnön sivár állapotát”. Ceterum censeo…
Bächer Iván azt írja a Népszabadságban, hogy József Attilának „Öcsödön rossz volt”. Egyébként pedig a cikk egy nagy rakás ócska közhely, arról árulkodik, hogy a szerző kb. egy gyönge közepesen érettségizett szakközépiskolai tanuló szintjén ismeri József Attilát, továbbá arról árulkodik (mint minden ostoba banalitáshalmaz), hogy a szerzőt nem is érdekli József Attila, meggyőződésem: egyáltalán nem érdekli, Bächer Iván szellemi libidóját csak az Orbán-kormány, illetve annak eszmei, politikai gruppen-kellékei birizgálják megfelelő módon. Hogy ez perverzió? Szado-mazo pszicho-politiko-dráma? Elképzelhető, noha (szerintem) semmi sem beteges, ami emberi. Ugyanakkor, valljuk meg, Bächer valóban kissé perverz módon fogalmaz, de legalábbis sokaknak így tűnhet: „Az Orbán-kormányhoz semmi méltóbb nem lehet, mint a költő szobrát Öcsödre ültetni vissza. Öcsödön rossz volt, írta a költő. Ott a helye hát, Öcsödön. Ott van a jó helye. Mert ott rossz volt neki, nagyon rossz. És József Attilának most is rossz. Nagyon rossz. Rossz most neki is”.
Vagyis a szövegből az derül ki, hogy Bächer Ivánnak rossz. Nagyon rossz. József Attila pedig ürügy. Még a szobor, a szobordöntés is szimpla apropó.
Néhány megjegyzés a bächeri szöveghez.
(1) Öcsödön nem a szobor ült, egyem az írói stílérzékedet, szabadelvű írókám, hanem viszont maga József Attila „ült” (értsd: volt) Öcsödön! S aki ennek az ellenkezőjét állítja (sőt le is írja), az bizony, menjen inkább Öcsödre! Szeggyen szőrt a pöcsödre! Vagy legalább: ne keverje (freudilag?) a költőt a szoborral.
Egyébiránt: az emlékműveket nem ültetjük. Még az ülő alakos szobrot is állítjuk; s amivel csak azt akarom mondani, hogy dicséretes dolog a szabadelvű hazafiság s a hazafias szabadelvűség, ám azért egy adott békaszint alá, ha lehetséges, ne nagyon süllyedjünk! Vagyis nem volna rossz, ha valahogyan mégiscsak sikerülne megkapaszkodnunk a magyar nyelv (szabadelvű hazánk szabadelvű nyelvének) valamely ágában, bogában, s ha alanyban, állítmányban nem is, de legalább felenyben, ülítményben!
(2) A köztéri szoborhoz történő patrióta-ragaszkodásnak semmi köze a költészethez. A líra intim dolog, még társadalmilag is bensőséges, miként József Attila írja: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret”.
Itt a „szeret” kifejezés arra utal, hogy a költészethez a szoborállítgatásnak, szoborkoszorúzgatásnak, koszorúgyalázgatásnak, az akut szobordöntögetésnek, vagyis: az idült politikának nincs köze. A köztéri szoborkultusz nem más, mint kollektív babonáskodás. A totemek iránti vonzalmat ősi, primitív reflexek motiválják. Általában. És ami hatványozottan érvényes József Attilára. Továbbá: az „ismer” szó azt jelenti az idézett versben, hogy József Attilát csak az szeretheti, aki ismeri, érti a szövegeit. Nem a lelkét stb., hanem a szövegeit. Szubjektíve persze szeretheti a költőt bárki, joga van hozzá, ám amely szeretetnek éppen József Attilához nincs köze.
(3) József Attila nem „írta”, hogy „Öcsödön rossz volt”. Mégpedig két okból. Egyrészt azért, merthogy csupán: gondolta. Egy pszichoterápiás merengés során gondolta, majd lejegyezte. Nem írta, hanem lejegyezte. Nem ugyanaz! Na most, azért nem „írta”, mert nem is írhatta, hiszen József Attilának Öcsödön semmivel sem volt rosszabb, mint bárhol a világon. Persze a szövegben még így is sokkal több van, mint amennyit a tudatlan, sőt kifejezetten tapló Bächer Iván kisilabizált belőle.
„Öcsödön rossz volt
kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke
kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz”
Itt – ebben a nyersfogalmazásban – az van leírva (és nem „írva”!), ami pl. Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz, illetve József Attila Mama című versében („engem vigyen föl a padlásra”) olvasható. Se több, se kevesebb.
Gombai Ferenc nem verte brutálisabban József Attilát (Öcsödön – ahol rossz volt), mint pl. az anyja, sőt! Vagy mint például – később – Szántó Judit. Igaz, Szántó nem ostorra ütötte a költőt (mint Gombai, és nem seprűnyéllel, mint a Mama), viszont mások előtt verte, nyilvánosan, s ezzel jobban megalázta József Attilát, mint az öcsödi vadparaszt.
Vidám és jó volt s tán konok, ha bántották vélt igazában. Szeretett enni s egyben másban istenhez is hasonlitott. Egy zsidó orvostól kapott kabátot és a rokonok úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam. A görög-keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot – országos volt a pusztulásban…
Ez azt jelenti, hogy József Attilának sehol nem volt jó. Mondjuk ki nyíltan: a „zsidó-orvoséknál” sem! Noha a „zsidó-orvosok” (a Hatvany Lajosok, Németh Andorok, Vágó Márták, Fejtő Ferencek) nyomán a mai Bächer Ivánok tántoríthatatlanul, szent(eskedő) meggyőződéssel vallják: a „rokonok” által „többé-itt-ne-lássam” költőnek ők teremtettek igazi otthont. Miközben tény: Ignotus Pálék, Nagy Lajosék sem szerették József Attilát. József Attila sem szerette őket. A többi „barátról” már nem is beszélve, Vas István például nyíltan kijelenti: irtózott József Attilától.
Viszonylag bensőségesebb kapcsolat a fiatalembert csak az anya- és szeretőpótló Jolán nővéréhez fűzte, csakhogy, a dolog természetből adódóan, ez sem jelentett József Attila számára lelki biztonságot, olyannyira nem, hogy „Lidi nénje” az „öccsét” gyakorta nem testvéreként, hanem „vidéki rokonként” mutatta be előkelő vendégeinek (vö. „Többé-itt-ne-lássam”).
(4) József Attilának mindenütt rossz volt. Párizsban is. Kilukadt a gyomra. Bécsben is. Ott is kilukadt a gyomra. A cipője talpa is kilukadt. József Attilának mindenütt rossz volt, ahol három napig nem evett. Még Makón is rossz volt. Szegeden is rossz volt. Pesten is. A mozgalomban is. A nők karjaiban is.
József Attilát nő nem szerette, ő nőt nem szeretet (ideértve az anyját is). Flórát sem szerette (mint nőt, mint embert, „csak” mint múzsát), Flóra sem szerette őt. Állítólag hozzáment volna, három okból: tiszteletből, szánalomból s elsősorban azért, mert Flóra egy nős férfit szeretett, s aki, mert nős volt, nem vehette feleségül. Később – József Attila halála után – megoldódott a probléma, a nős férfi elvált, elvette Flórát, s egy legendás házasság lett a szerelemből.
Vágó Márta persze (ellentétben Kozmutza Flórával) érzett valami kékharisnyás szerelemféleséget József Attila iránt, s amely szerelemféleség, a sznobok természetéből adódóan, korlátoltan önző viszonyulás volt, s amely ráadásul – paradox módon – fölfújtan volt „szélsőséges” szerelemérzet, mivelhogy érzéki vonzalmat Vágó Márta is (mint minden nő) inkább a „marcona, markáns, magas, fekete ifjak” iránt érzett (ezek a „szerelmes” múzsa saját szavai).
Ami a dolog lényegét illeti: Vágó Márta valójában nem szerette József Attilát, Vágó Márta „zsidó-orvosi” köre sem szerette, Mannheim Károly kifejezetten utálta. Erről (vagyis a korabeli Bächer Ivánokkal való ambivalens kapcsolatról) szól a Klárisok. Vagy például a Végül című versben (a Bächer Ivánok, Tverdota Györgyök, Valachi Annák… által inkriminált, sőt legyalázott „átdolgozásban”) is erről beszél József Attila.
„A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát – közli Tojás Tverdota Iván az ELTE honlapján –, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: »Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem« – írta Végül című verse átdolgozott változatában”.
Tverdota nyilván Vágó Márta (alább idézett) fűzfapoéziséből, fűzfarajongásából táplálkozik intellektuálisan. Mert a visszaemlékezésből, a két „szerelmes” levelezéséből nem táplálkozhat, ugyanis a professzorokat sem az eszükért szeretjük, ám még egy irodalomprofesszornak is tudnia kéne: arról, hogy József Attila és Vágó Márta összeházasodjanak-e, nyilván Vágó József döntött, de nem egyedül. És sajátos módon. Vágó József határozhatott volna például az alábbi megfontolás szerint: „Bolond az asszony is, bolond a lányom is, most vegyek még ide egy harmadik bolondot is? Nem.” És ez így teljesen logikus lett volna, Vágó viszont, mielőtt döntött, meghallgatta a „zsidóorvosi” „kör” minden tagját, majd – miként Farkas János László fogalmaz – Mannheim Károly „a »társadalmi felekezet« nevében mondja ki a verdiktet”: nem. És erre reflektálva írja József Attila: „osztálya elragadta tőlem”. Tegyük hozzá: költészetről van szó, nem egy konkrét szerelem konkrét leírásáról, arról van szó a versben, hogy az osztályok közötti határok lényegében átjárhatatlanok. Egyébként ma az ún. „cigánykérdéssel” kapcsolatosan beszélnek erről azok, akik értenek a dologhoz: egyénileg kitörhet valaki, s ami akár lehet „jó példa” is, de semmiképpen sem lehet mintaértékű.
A Tverdotáék által „szerelmi kudarcnak” nevezett szakítás után Vágó József még megpróbálkozott a lehetetlennel, tisztviselői állást szerzett József Attilának, hátha mégis jólszituált „felekezeti” ember válik belőle, ám a hivatalnok és a költő (nota bene költőzseni) között legalább akkora az „osztálykülönbség”, mint egy von Haus aus iskolázott belvárosi-értelmiségi-ivadék és egy von Putri aus nevelkedett cigánygyerek között. Erről (is) szól József Attila verse, s ez az, amit a von Haus aus iskolázott, ám intellektuálisan és morálisan erősen korlátolt professzorok nem értenek. És nem is fogják érteni soha. És pontosan ezért (is) érvényes József Attila inkriminált költeménye.
József Attila tudta (vö. Klárisok), hogy a „Vágó Márta-szerelem” „kudarca”, „tragédiája” nem klasszikusan shakespeare-i ihletettségű, noha, mint alább látni fogjuk, voltak a történetben Jágók is (valószínűleg Mannheim ötlete nyomán, s bizonyítottan: a „Kecskék” játszották el az intrikusok szerepét stb.), miközben József Attila pontosan tudta: nem szereti Vágó Mártát. És már csak azért sem, mert József Attila nem „szeretett” senkit. És semmit. Illetve mindenben és mindenkiben a költészetet látta és szerette. Még a „proletárságban” is. Füst Milán például azon háborodott föl, de nagyon, hogy József Attila az édesanyját is föláldozta a lírai „szép szavak” oltárán. Kérdezem: a költő szerette például Marton Mártát? Még csak nem is ismerte. Mégis „hozzá” írta a „világirodalom egyik legszebb szerelmes versének” nevezett Ódát. Igen, mert a költészet nem úgy működik ám, ahogy azt Tojás Tverdota Móricka elképzeli a maga avaszsír-szagú „lexikális olvasottságával”.
József Attila cca. olyan szerelemmel szerette Vágó Mártát, amilyennel szerette Martont, Gyömrőit és persze Flórát is. Még egy példa: Vágó Márta, miután elvált a férjétől, újra összebarátkozott a költővel, miközben József Attila „szerelmes” lett Gyömrői Editbe. „Reménytelenül”, ahogy mondani szokás. Ezért aztán megkérte Vágó Mártát, hogy feküdjön le vele, hátha úgy jobb lesz. Mire a nő lefeküdt vele. Nem a Gyömrői, hanem a Vágó Márta. Hátha úgy valóban jobb lesz. És ezt nevezi a nagyon buta Tverdota „szerelmi kudarcnak”.
Vágó Márta könyvéből, a két „szerelmes” levelezéséből az derül ki, amit leírtam, míg a tudós professzor nyilván a feminista „költőnő” fűzfapoéziséből, fűzfarajongásából táplálkozik intellektuálisan, ugyanis ezt írja Vágó Márta a maga „zsidóorvosi”, „társadalmi felekezeti”, Bächer Iván-i, szánalmasan tverdotai „költeményében”:
Szembefordultál, ellöktelek, Most hívhatlak porban, esengve S mögötted járva gyűjthetem Hulladékaid perselyembe.
Na most, képzeljük el a költőnő perselyét! Tele hulladékkal. Képzeljük el nazálisan is az utómelegített bendőgyári férfihulladékot! Amit a halott költő elpotyogtatott, s amit a költőnő a halott költő „mögött járva gyűjtöget”, nyilván a bundabugyijába, s ahonnan aztán a perselybe kerül. Nem én találom ki, ne rám tessenek haragudni, ez áll az idézett feminista költeményben. Míg Tojás Gáspár Miklós szerintma minden „tisztességes ember feminista”; vagyis: legyen ma mindenki legalább annyira feminista, hogy azáltal „porban esengő” verset írhasson a férfihulladékról. És én már nem is bánnám, gyerekek, csak viszont majd nyomják azt a „hulladékot” a Tojás Gáspár Miklós perselyébe! Ő a feminista! Félreértés ne essék, nem vagyok homofób, csupán arról van szó, hogy az én perselyem öreg már az efféle radikális váltásokhoz.
„Szembefordulásról” skandál a lírikus feminista, azt írja: József Attila „szembefordult” vele; és még csak annyit sem mond utána, hogy: „opsz” (amerikaiul: „ups”), tehát legalább annyit kinyöghetne magából, mint Rick Perry a jelölti vitában.
Mit jelent a „szembefordultál” kifejezés a feminista költészetben? Az alábbiakat jelenti, szintén Vágó Márta könyvéből (most annak prózai részéből) idézek: „Annyira fájdalmas dolog ez számomra, hogy még ennyi idő távlatából is nagyon nehezemre esik leírni, hogy az Attila által említett leveleken kívül is kaptam egy levelet, amely döntő volt. Ezt Kecskeméti Pali írta. (Rettenetes leírnom.) Hogy én milyen buta vagyok, hogy nem gondolok egyébre, mint a munkára, tanulásra, vizsgára, hogy minél előbb önállóvá váljak és eltarthassam Attilát, aki hiába minden, újra bebizonyosodott, csak költőnek való, a külkereskedelmi hivatalban nem bírta három napnál tovább. Ő meg nyugodtan ült a kávéházban egy más nővel, egy Judit nevű nővel, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hű legyen hozzám. Ez olyan kétségbeejtő volt számomra, hogy ezt a kor cinikus ifjúsága talán el sem tudja képzelni. »Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem«, írta ő aztán. A hűség polgári előítélet volt szemében talán, vagy nem egészen tisztázta magában az ilyesmit talán. Félig öntudatlanul, homályos, gomolygó érzéseit ezen a téren áttolta a mindig világos, értelmes osztályharc-területére tudatának és ezzel még egyszer megmenekült egy rosszabb idegállapotból. Abban az időben azért elég jól tartotta magát, nem omlott össze idegileg. Megtalálta a kielégítő magyarázatot, hogy osztályom elragadott tőle, és teljesen elfojtotta, félretolta a Judit-ügyet, az igazi okot, mintha csak engem szeretett volna, holott világos, hogy akkor már őt szerette, és mellette elég hosszú ideig ki is tartott. A távolból hónapokon át hűnek lenni, kivárni a házasság anyagi alapjának, keretének kialakulását, dolgozni azért, ami számomra kötelezőnek, szükségesnek látszott, számára nem volt lehetőség, de erről nem írt nekem így, úgy, hogy megérthettem volna – hanem egyszerűen megcsalt”.
Ami persze nem igaz, mondhatjuk így is: tisztességesen feminista hazugság. József Attila ugyanis nem csalta meg Vágó Mártát. Illetve, ha meg is csalta (nem tudjuk), biztos, hogy nem így, nem Szántó Judittal (akit a „szakítás” után ismert meg), ámde messze nem ez a lényeg a feminista költészetet, a „felekezeti” szemantikát illetően, hanem az, hogy: a „megcsalás” lehet minden, csak éppen „szembefordulás” nem. Tudniillik igen furcsán veszi ki magát a gesztus, mely szerint a megcsalt, elhagyott nő „löki el magától” azt a férfit, akit még szeret a feminista nő, de aki „akkor már” más nőt „szeret” (a „Judit-ügyből” kifolyólag ugyebár).
„Szembefordultál, ellöktelek”. Abszolút dilettantizmusról, teljes értetlenségről tanúskodó sorok ezek, ugyanis József Attila nem „fordult szembe” senkivel. Hanem „kiválva” igyekezett (volna) „elvegyülni”, illetve elvegyülve szeretett (volna) kiválni.
József Attila tudta, hogy Vágó Márta nem érti a verseit, tudta, hogy Vágó Márta sem érti a költészetét, tudta, hogy Vágó Márta Adyt tartja zseninek, szerintem József Attila tudta, de minimum érezte: Vágó Márta a kapcsolatukban kvázi Csinszkának képzeli magát. Azzal a különbséggel nyilván, hogy ő, Csinszkával ellentétben, „emancipált nő”-ként, nem vállalja a csinszkai szerepet, a minden feltétel nélküli alázatot, odaadást. Még akkor sem vállalta volna, ha tudja, hogy József Attila zseni. Emberileg is, fizikailag is gyönge volt hozzá. Egyébként meg is kapta mindkét nő azt, amit kiérdemelt a sorstól. Illetve amit megérdemelt. Az értelmes, odaadó Csinszkának az Őrizem a szemed jutott, az „emancipált”, „öntudatos”, de amúgy igen-igen egoista, ostobácska kékharisnyának pedig ez: „Klárisok a nyakadon, / békafejek a tavon. / Báránygané, / bárányganéj a havon”.
Amelyben pedig az az igazán lesújtó, hogy a költői leírás teljesen tárgyilagos: a ganéj ti. érték (ezt egy öcsödi csávó pontosan tudja), ám a klárisok lényegisége itt mégis a gané („j” nélkül).
Szögezzük le: József Attilának rossz volt a nők közelében. Nem egészen úgy, mint Madáchnak, de rossz volt. Vágó Márta közelében is, és általában is. Unta a tudálékosan harcoskodó silány kis bulákat, Adyval szólva: a szimplácska csukákat, a „senki leányokat”, egyébként ezt maga Vágó Márta így fogalmazza meg: „de minek magyarázzam, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.
(5) Míg Bächer Iván szerint József Attilának Öcsödön volt rossz. Értem, de miért épp Öcsödön, s miért csak Öcsödön?
József Attilának rossz volt mindenütt. „Országos”, magyarországos „volt a pusztulásban”. József Attilának nincs ún. „hazafias verse”. Még olyan sincs, mint amilyen Adynak volt. A Hazám utolsó szonettjében azt írja, hogy nem hűséges fia a hazának. Csak szeretne azzá válni. Szeretné, ha volna szerető-szerethető hazája. De nincs. Ez áll a költeményben, tessék elolvasni! A Hazám egy szociográfiai, történelemfilozófiai tárgyú kései sirató.
József Attila rosszul érezte magát abban az országban, amelyben a „barátai” is csak amolyan szirszar kis Bächer Ivánok lehettek. Plusz Illyés Gyulák. Akik oly furfangosan dicsérték József Attilát a Nyugatban (már persze amikor dicsérték és nem élből gyalázták), hogy közben mocskolták is egy picinkét (nota bene hülyén mocskolták), mégpedig azért – s ebben állt a nagy népi furfang –, hogy hitelesnek tűnjék a baráti-költőtársi dicséret, ne mutatkozzék a „pozitív kritika” elvtelen hódolásnak. Bronzszobor-kőtalapzat legyek a parlament tövében (Orbán Viktor fodbalista segge alatt melegedvén), ha nem igaz! Illyés maga vallotta meg.
(6) József Attilának rossz volt az egész világban, az ún. „világegész”-ben. Ezt nevezzük „világhiány”-nak, s ezért írja például:
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.
József Attilának minden verse a totális sivárságérzetről szól (az egyikben nyilvánvalóan, a másikban a lírai gondolat mélyén merengve). Vagyis József Attilának valójában sehol nem volt rossz (illetve nem volt rosszabb, mint bárki másnak), hanem viszont a sok rossz – és itt jön a Bächer Ivánok számára már teljeséggel követhetetlen, érthetetlen csavar –, szóval: a sok „rossz” mintegy „jóljön” a költőnek ahhoz, hogy sok jó verset írhasson arról a világról, amely egyébként olyan, amilyen. „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek [Öcsödnek] az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért – sajnos – baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga [ti. Halász Gábor akkor, ma pedig Bächer Iván] is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra”.
Ismétlem, s külön hangsúlyozom: József Attila szobra messze nem azonos a költővel. Ezzel persze nem Marton László munkáját minősítem (nekem szubjektíve tetszenek a szobrász művei, a Brezsnyev-szobra ugyanúgy, mint az Antall-szobra, a József Attila-szobra ugyanúgy, mint a Babits-szobra, nem utolsósorban a Kiskirálylány), hanem arról beszélek, hogy József Attilát nem lehet szoborba önteni. Senki nem képes rá, Marton László sem, Varga Imre sem. Senki!
Segesdi kubista alkotásajó? Jó. Mint kubista szobor. Kifejezi Marx szellemiségét, tehetségét? Nem fejezi ki. Semmi köze hozzá. Pedig, s ezt is csak ismételni tudom: a szobor jó.
Én a magam részéről nem ismerek nagyobb zsenit Marxnál, persze csakis akkor, ha épp szerénykedő hangulatban vagyok, míg ha nem vagyok álszerény, egyet azért ismerek, miközben marhára nem érdekelt annakidején, hogy ledöntötték Marxék szobrát is. Tegyük hozzá: József Attila is zseni. Nem mondom, hogy nálam nagyobb géniusz, mert azért ne essünk túlzásba, ámde minimum Marxhoz fogható zseni, s ami azt jelenti alapvetően, hogy egy Bächer Iván annyit ért a verseiből, művészetbölcseletéből, illetve a pszicho-analitikai „két ülésben” lejegyzett „szabad ötleteiből”, hogy: József Attilának Öcsödön ült a szobra. Most meg a parlament mellett ül (melyre Orbán is néha ráül), s amelyet „vissza” fognak „ültetni Öcsödre”.
Bächer persze nem hülyül. Halál komolyan sorolja a marhaságait. Gondolom, mindahányat egy ültő helyében.
Ott tartottunk, hogy Kálmán Olga összekeverte a tökfejet a tojásfejjel, s nyilván nem véletlenül, hiszen ha ő tud valamit, akkor azt aztán igazán tudja, hogy mindkét metafora Lux Elvira-i gyökérzete a pasik lába közt található. Vagy nem? Én legalábbis úgy tudom, hol a tökükről, hol a tojásukról értekeznek a férfiak, némelyek pedig a golyójukról. Miközben Ormos Mária (az ATV-ben) nem „golyófejről”, hanem „kuglifejről” beszélt Hajas Henriknek, s ami azt is jelenti ugyebár, hogy Ormos Mária szerint kugli is van a gatyómban. Csak eddig így, ebben a formában nem tudtam róla. Kugli: a tekém töke. Tőketojása. Mindegy, a lényeg, hogy egy olyan fiatalasszony, kinek már műsorvezetői látványától is csöpög a Gerő András-féle, Kéri László-féle, Tarlós István-féle kivénhedt pöcsök bak-nyála, nos, az ilyen csajszi, bizony, könnyen keveri a tököt a tojással, s ezért aztán nem kisebb spirituális személyiség, mint maga Tamás Gáspár Miklós szükséges ahhoz, hogy szemantikailag is tisztázódjék a probléma. Nyilván szexológiailag is, noha nyílt applikáció nem történt a tévékamerák előtt, tehát verbálisan ment végbe a szellemi egyértelműsítés, konkrétan pedig úgy, hogy Tamás Gáspár Miklós közölte: az ő becsületes neve valójában Tojás Gáspár Miklós. Merthogy ő tojásfej (nota bene nem tökfej!), és hogy a tojásfej „okosat jelent”. Mire Kálmán Olga bejelentette: ő egy „begyepesedett agyú okos tojásfej”. Kérem, ha Gerő András ül a stúdióban, már mondja is geront-bagzással, sűrű kannyálának csorgatása közben: „Olga, én imádok magával beszélgetni!” Igen? És még mit imádnál vele, te, nagyon szánalmasan heretojásfej? Míg Tojás Gáspár Miklós egyáltalán nem bagzott, hanem tudatta országgal-világgal: „a tojásfej okosat” jelent. És hogy aztán Olga (miközben sikerült ügyesen elpirulnia) gondolt-e konkrétan az interjúalany tökére vs. tojására, nem tudom, de talán nem is fontos, a kimondott szó a döntő, márpedig a Tojás Gáspár Miklóssal folytatott beszélgetés során Olga a par excellence tojásra utalt. Pontosabban a gyepes tojásra: „én egy olyan okos tojásfej vagyok, akinek begyepesedett az agya”. (Zápuljon meg mindkét gyöngéd elefánttojásom, ha nem igaz!)
Mert Kálmán Olga szubjektív. Könnyed, emberközeli műsorvezető. A szóhasználata is emberközeli, mindig előáll valami „meglepivel”. Illetve mindig a „meglepivel” áll elő, vagyis lassan már az lesz a meglepi, ha nincs minden mondatában legalább három „meglepi”. Persze lehet, hogy Kálmán Olga azért szubjektív, mert nem tud objektív lenni, azért „meglepi”, mert nem tud meglepő lenni, egy biztos: a nézettségi indexe viszonylag az egeket verdesi. A gügyögő szimplasága miatt? A szimpla álkeménysége miatt? Nem tudom. Csak sejtem.
Egy biztos: Tojás Gáspár Miklósnak Olga rendesen beindította az agyát. A „radikálisan baloldali” filozófus közölte a nézővel: a jelenlegi világrendszerben „az elitek választott elitek egyrészt, és a piac által szelektált elitek másrészt. Hogyha a választási szelekciótól és a piaci szelekciótól eltekintünk, hát akkor más rendszerre van szükség, más rendszerre van szükség”.
Mármost, ha nem egy női tojásfej („begyöpösödött” petekobak) a műsorvezető, hanem mondjuk Karinthy Frigyes, akkor nyilván megkérdezi az interjúalanytól: „fúú” (már, hogy idevegyük a bájos Olga másik bájos kifejezését is) szóval: „fúú, maga mindent kétszer mond, maga mindent kétszer mond”?
De nem ez történt. Hanem mi történt? Semmi sem történt. A műsorvezetőnek tisztáznia kellett volna, mi értendő a „ha eltekintünk” szóösszetétel alatt, ám ez a tisztázás, fúú, nem történt meg. Vagyis csak gyaníthatta a néző (különb-gróf dodonai Balodali Tojás Gáspár Miklós okos bejelentése nyomán), hogy a „briliáns agyú filozófus” nem a piaci és a választási szelekciótól akar eltekinteni, hanem annak negligálásától. És ami több dolgot jelenthet. Nem tudjuk, pontosan, mint jelent, mert Kálmán Olgának vagy gyöpös a tojásfeje, vagy tojás a gyöpösfeje, ezt sem tudjuk, csak egyet tudunk: nem kérdezte meg a műsorvezető: sto eto kutykurutty „piac”? Esetleg hozzátehette volna még, hogy fúú!
Mit jelent a „piac” a briliánsagyú Tojás Gáspár Miklós radikális nagygondolatiságában? Kapitalizmust jelent? Ha igen, akkor azt, fúú, miért nem tetszett kimondani?! Miért nem tetszett megvallani férfiasan: a kapitalizmus elvileg jó dolog. Vagyis nem a világ, a világrendszer vár gyökeres átalakulásra, hanem a kapitalizmus rendszerén kell valamelyest változtatni, egy kicsit pampucolni rajta, oszt jónapot. Mert a kapitalizmus a piaccal azonos. Fúú!!! Vagy nem erről van szó? Ha nem, akkor mi a tököm tojásáról van szó? Kiskert-magyarországi kiskert-kapitalizmusra van szükség? Ahol mindenki kisétál a kiskertjébe kisszámítógépével, és kisnépszavazást folytat kis-permanensen? Mire gondolt Kistojás Gáspár Miklós az ő nagytojásfejével?
Tojás Gáspár Miklósnak nemteccika rencer. Ezért tekintsünk el a „piaci szelekciótól”. És ha eltekintettünk tőle, akkor csináljunk egy új rencert. Ami maj’ teccik. Népszavazzunk! De először arról népszavazzunk, hogy miről népszavazzunk! Például népszavazzunk-e arról (persze eltekintve a piaci és a választási szelekciótól), hogy fúú, koncentrációs táborokba kell-e zárni a cigányokat? Például. Vagy erről ne legyen népszavazás? Akkor miről legyen? Ki mondja meg, hogy miről népszavazzon a nép? Tojás Gáspár Miklós? Mert Kálmán Olga ezt nem mondhatja meg, ő ugyanis, fúú, azt sem tudja még, hol áll a tojásfeje. (A gyöpön. De ezt egyelőre csak én tudom.)
Tojás Gáspár Miklós radikális baloldaliember. Szerintem: radikálisan hülye. Vagyis nem csak úgy ütre-püffre hülye, hanem jó alaposan, aprólékosan. Krausz Tamás (aki egyébként szintén nagy radikális, radikálisan tudja bizonygatni, hogy ő elvben minden erőszak ellen van, noha – mint tegnap jeleztem – éppen az nem agresszív a gyakorlatban, aki éppen elvben nincs ellene minden erőszaknak), szóval, hogy Tojás Krausz Tamás fölteszi a kérdést (néki ugyanis van saját gyöpös tojása, néki nem kell a Kálmán Olgáé, csak a Hajas Henriké, s ami szuverén joga – ki vagyok én, hogy ítélkezzek?!), szóval, Krausz fölteszi a kérdést az Eszméletben: mi az, amit tisztán kell látni? S persze mindjárt válaszol is a kérdésre, lerántja a szürke hályogot a társadalom szeméről: „Tisztán kell látni, hogy a következetesen végigvitt baloldali antikommunizmus, amely mindent kidob a hajóból, ami 1917 után történt a »szovjetek országában«, nem teheti meg, hogy a »progresszív kommunizmust« Guy Debord nyomán hirtelenjében felfedezi, kidobva vagy 60 évet a történelemből. Ebben az értelemben nem lehet a »hagyományok« között szabadon »válogatni« a történelemben, amit TGM [Tojás Gáspár Miklós] persze a maga rugalmas intellektusával könnyen felfog, de még nem képes vagy nem akarja e problémát a maga helyén kezelni. Talán attól retteg, hogy a sztálinista-kádárista stb. szellemi restauráció gyanújába keveredik, s mint ilyen kiírja magát a szalonképes értelmiségiek közül”.
Ez is egy ok: retteg. Mondjuk így: fosik. (Miként Krausz Tamás is fosik, amikor egy Ruff-teológusnak bizonygatja: van ő is oly humanista, mint egy Ruff-teológus stb.) De nem csak fosnak ezek az emberek, hanem buták is, mint a gyöpös tojás. Tudálékosan buták. Tudálékosságuk okán tartják magukat és egymást értelmiségieknek. „Szalonképes értelmiségieknek”. És persze szalonképteleneknek is (a másikat), de mindenképpen értelmiségieknek.
Kérdezem: Tojás Krausz Tamás gúnyolódik, amikor így fogalmaz: „TGM persze a maga rugalmas intellektusával”? Azért kérdezem, merthogy ez egy tipikusan „rugalmas” szöveg, vagyis Krausz gúnyolódik is (egy picit) meg nem is gúnyolódik (egy nagyot). Mert miről beszél Tojás Krausz Tamás? Tojás Gáspár Miklósnak ezen aufklérista szövegéről beszél: „Legyen szabad megkérnem az olvasót, hogy jegyezze meg ezeket az előle minden eddigi rezsim által eltitkolt neveket: Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve kései követőiket: az ötvenes években Castoriadis és Lefort, a hatvanas években Debord és Vaneigem…”.
Teccik érteni? Szegény Kálmán Olgának anno sikerült kikotlania maga alól a tipikusan média-tojáskérdést: hogyan oldható meg a nagy világválság kisnépszavazással (Kálmán Olga persze, fúú, nem ilyen értelmesen kérdezte), mire az intellektuálisan korrekt válasz: „Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve Castoriadis, Lefort, Debord és Vaneigem…”.
Ez a megoldás. Jó. De miért nem ezt tetszett mondani a tévében is?! A kései Korsch. Nem a korai, gyerekek, hanem csakis a kései!
A kérdés viszont így hangzik – „eltekintve” immár Kálmán Olga gyepes-gyepmesteres pragmatizmusától – a „piac” (mint üdvözítő viszonyrendszer) azonos-e a kapitalizmussal? Nota bene ezt a „radikális baloldaliaktól” kérdezem, mert amúgy tudom a választ: a kapitalizmus igenis üdvözítő. Jó, de Tojás Gáspár Miklós szerint is üdvözítő? Tojás Krausz Tamás szerint is? Azért indokolt a kérdés, mert a két tojásfej (különösen az, akinek nem a keresztneve a Tamás), bizony, erősen sumákol. Radikálisan sunnyog. Tehát elsősorban tőle kérdezem: el lehet-e „tekinteni” a kapitalizmustól (mint „piaci szelekciótól”) vagy sem? Ne a kései Bordigákkal jöjjön itt nekem, mert ha elolvasom (és megglosszázom), percen kiderülhet, még a nagy Bibó Istvánnál is szimplább, sőt ostobább doktrínagyáros fazonról van szó, hanem arra a kérdésre tessék választ adni – de egyenesen, jellemesen ám, mintha férfiak volnánk –, hogy igaza van-e József Attilának, például ebben:
Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, – kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.
Tehát a konkrét kérdés: egy nyál a tenger, vagy nem egy nyál?
Kibontva pedig: nyál a tenger, vagy nem nyál, illetve egy nyál a tenger, vagy több nyál?
Vannak csak nemzeti-piaci nyálak?
Az értelmes (nem az értelmiségi, hanem az értelmes!) ember számára így vetődik föl a kérdés: igaza van-e Marxnak, méghozzá abszolúte igaza van-e abban, amit a kapitalizmusról, a tőkéről ír? Netán Szigeti Péternek van igaza, aki valami egészen szánalmas módon retirált a tévében Ruff teológus és Hajas Henrik előtt, azt mondta: „Marxnak sok mindenben igaza van”, mire Ruff teológus: „és sok mindenben nincs igaza”, mire Szigeti: igen, sok mindenben nincs igaza.
Kérem, ezért kár volt bemenni a tévébe.
Jó dolog-e, üdvözítő-e a „termelő zabálás”? Fönntartható-e a „termelő zabálás” („fogyasztói társadalom”) szisztémája (akár a „centrum” országaiban is) az intenzív kizsákmányolásból fakadó extraprofit-tőkeinjekciók nélkül? A marxi logikai levezetés szerint nem. Igaza van Marxnak? Nincs igaza? Továbbá: „párás büdösség-felhő lep bennünket el”, vagy pedig nem párás büdösségfelhő lep bennünket el? Képes-e az emberiség a tőkeszisztéma (Tojás Gáspár Miklós szerint a „piaci és választási szelekció”) keretein belül visszafordulni a rohamosodó környezetpusztítás útján, avagy sem? Marx szerint nem, Marx szerint a tőke szükségképpen pusztítja a természetet is, az emberi lelket is. József Attila szerint: „Idegünk rángó háló, / vergődik benn’ a mult sikos hala. / A munkabér, a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza”.
Tegyük föl, nem csak „cincog”, bár mostanában egyre több helyen és egyre inkább „cincog”, de nem ez a lényeg, mert ha nem csupán „cincog” a munkabér, akkor is marad a kérdés: determináltan „rángó háló” az „idegünk”, vagy csak úgy véletlenül? Igaza van József Attilának, vagy nincs igaza? A teljes mentális lezüllöttség jele-e, hogy például az ATV-ben például egy Ruff teológus és egy Tojás Krausz Tamás folytat tisztázó vitát Marx bölcseletéről? Van ennél lejjebb intellektuálisan? Van. Akkor van lejjebb, ha mindez Hajas Henrik „moderálása” mellett zajlik, egy olyan ember „műsorvezetésével”, aki hisztérikus kirohanással kezdi a „beszélgetést”: „gyűlölöm a kommunistázást”.
Kérdezem: miért érdekes az, hogy egy Hajas Henrik mit gyűlöl, mit nem gyűlöl? Gyűlöli a kommunistázást. Miközben a gyilkos-kommunistázást nem gyűlöli, már, hogy tudniillik ő maga műveli a tévében, mégpedig ugyanazon műsoron belül (néhány perccel később), csak éppen Leninre vonatkoztatva. Hajas Henrik gyűlöli a kommunistázást, csupán azt nem gyűlöli (mint moderátor, szó nélkül tűri), hogy Ormos Mária egy mocskospiszkos komonista embertársa zsidó-kopaszságángúnyolódjék (Krauskopf???). Skandalum? Nyilván, de nem ez a döntő, ugyanis József Attila a jelenséget így fogalmazza meg: „idegünk rángó háló”. Vagyishogy már mindenkinél elmentek otthonról, mindenki népszerűen „közérthetővé” (értsd: primitív idiótává) hanyatlik. Hajas Henrik is, Ormos Mária is… Lassan semmi különbség nem lesz közöttük. S mi majd erről fogunk népszavazni? Hogy kuglifejezzen-e Ormos Mária az ATV-ben, miközben Hajas Henrik gyűlöli a kommunistázást? (Egyszerűen nem tudok napirendre térni az öregasszony bornírtsága fölött, persze mint embert, megértem, na de hát ott vannak a nagy példaképei, másolhatná őket: Sarkozy és Obama mintaszerűen: subrosa zsidóznak, vagyis a Zuschlag-szindróma létezéséről nem ők tehetnek, a technika olyan, amilyen.)
Alapkérdés: világrendszer a kapitalizmus, vagy nem világrendszer? Ha igen, akkor a kapitalizmus globális jellege determinálja a kapitalizmus lokális jellegét, avagy fordítva? Mi mozgatja a kapitalizmust? A Marx által leírt objektív tőkelogika? Sarkozy bácsi és Merkel néni? Vagy maga Matolcsy György (a kis eszközével)?
Azonos-e a kapitalizmus (mint világrendszer) azzal a jelenséggel, amelyet Marx bemutat például A tőkében?
Szigeti Péter szerint nem azonos. Illetve azonos, csak nem annyira azonos, bár viszont ugyan azonos egy kissé, csak hát hogy majdnemhogy nem annyira azonos…
Kielégítő válasz ez intellektuálisan? Egyáltalán: lehet a kérdésre egyenesen, férfiasan, világosan, érthetően: igennel vagy nemmel válaszolni?
Húsz éve (sőt, ha a hősi „fordulatok” és „reformok” időszakát is ideszámítom) cca. harminc esztendeje folyik a szirupos nyálverés azon, hogy Marx megbukott (Ruff teológus szerint tévesen ítélte meg a kapitalizmust), ám soha sehol nem láttam, hogy valaki konkrétan idézte volna Marx valamely (bármely) konkrét megállapítását, s konkrétan bizonyította volna: a tárgyi szöveg hamis. Ilyesmi nem történt. A logikai „bizonyítást” rábízzák Történelem elvtársra, mondván: „a történelem megcáfolta Marxot”, s az efféle „entellektüel” attitűd pregnáns lenyomata a már itt többször idézett Vajda-Heller-féle „cáfolat”: „nincs Isten”. Igen, csakhogy éppen ezek az emberek állítják, hogy abszolút igazság sincs, vagyis: minden többértelmű, többféleképpen értelmezhető, „mindenkinek megvan a maga igazsága” stb., egyedül Történelem elvtárs mond abszolúte igazat. Az a Történelem elvtárs, aki egyébként nem mond semmit. Illetve mindig azt mondja, amit az éppen soron lévő Ruff teológusok (és kontra-teológusok) hallani akarnak tőle.
Na kérném tisztelettel, pontosan így, ezen az (okos Ruff teológus által kijelölt) intellektuális csapáson javaslom folytatni a tisztázó filozófiai beszélgetést Tojás Gáspár Miklósnak is, Tojás Krausz Tamásnak is (de még Szigeti Péternek is), s főként a nyeles-tojásfejű Hajas Henrik moderálása mellett. És pontosan ezért a címben a kvázi kakukktojás (a Tibor keresztnév), tudniillik Ruff Tibor teológust éppen Krausz Tamás szólította kollégának a tévében; maga Morvai Krisztina csináljon tojásos nokedlit a magam(fajták) szuverén tojásaiból, ha nem igaz; ezt mondta: „kedves kolléga”, s ami persze érthető, teológus a teológusnak gaudet (similis simili). Ne legyen félreértés, nem sajnálom őket egymástól, sőt, épp azt mondom, hogy Krausz Tojáséknak Marxhoz nincs közük.
Vegyük példának Ruff teológus fenti kérdését: „jelen lehet-e a mai emberben a Szentlélek?”.
Marx válaszát a Ruff teológusok (a maguk vallásosan barbár elméjével) éppúgy értik félre, miként tették a Hofi által parodizált Krausz Olga nénik annakidején (ők nyilván a maguk „ateistán” barbár elméjével). Marx azt írja A hegeli jogfilozófia kritikájában, hogy „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma”. Ebből a Ruff teológusok és a Krausz Olga nénik (gyanítom: a Krausz Olga bácsik is) csak annyit értenek, pontosabban azt értik belőle, hogy Marx kriminalizálja a vallást, hogy Marx szerint a vallásos (miként a kábszeres) ember, bűnöző.
Hadd kérdezzem meg: van-e olyan vasárnapi vidám ember (aki egyébként Hajas Henrik műsorában kétszer akkorát vicsorog, mint amekkorákat vasárnap délelőttönként vigyorog), szóval, be tudja-e bizonyítani valaki közülük, hogy: létezik (létezett) a keresztény szellemtörténetben olyan teológus (akár Aquinói Szent Tamás, vagy bárki), aki Marxnál szebben, megértőbben, gyöngédebben beszél a vallásos emberekről, illetve a vallásról általában? A vallás a „szívtelen világ lelke”, írja Marx (az ópium ebben az értelemben fájdalomcsillapító, miként a rákos beteg sem bűnöző, ha morfiumot „fogyaszt”), ugyanakkor (s ezt már Tojás Krauszéknak mondom), Marx szerint csak pillanatnyilag van így; magyarán: a valódi intellektuel Marxot tekinti kollégájának, nem Ruff teológust, mert az igaz ugyan, hogy a marxi értelemben vett „ópiumfogyasztás” (vallásgyakorlás) nem bűn, de nem is gyógyszer! Hanem „csak” fájdalomcsillapító. És pontosan ezért nem kéne (szerintem) kábult legyekként belepottyanni a szenteskedőn vicsorgó Ruff teológusok, a többszörösen hipokrita Hack Péterek, nyegle Havas Henrikek, a Gyurcsányt elvakultan, eszelősen gyűlölő Kéri Lászlók, a debilen gúnyolódó Krauskopf Máriák, a még húgyagyúbban „genetikusozó” Kertész Ákosok… alkotta beltartalmú moslékos vödörbe: „szent” fazékba. Hogy ma csak nékik van pénzük televíziós médiára? Na és?! Ez az ő privát szerencséjük, egyedül vannak az ellenzéki oldalon, így ma mindenki őket nézi, de nem azért, mert jó műsorokat csinálnak, hanem azért, mert nincs konkurenciájuk. Pénzük van. És? Muszáj leborulni is előttük? Csak a pénzért, a pénzük okán? Ezért kell egy hitvány ideológiai dühöngőt, a kapitalizmus teológusát, szemforgató módon kommunistázó, gyilkosozó, negyedosztályú apologétáját kollégának szólítani? Egyáltalán: szóba állni vele (intellektuálisan persze)?
Csurka miért nem kolléga? Baszod egészséggel! Kérdezem ezt Krausz „kollégától”, és joggal kérdezem, hiszen maga Krausz „kolléga” mondta a műsorban (ezt ti. helyesen), hogy a nácizmus a Ruff teológus által non plus ultraként jegyzett kapitalizmusnak, tőkeszisztémának egyik leképeződési formája. Sőt én hozzáteszem: a kapitalizmus alapellentmondása (mely szerint az ember lényegileg nem a saját, hanem mások munkájából él, ergo nem én, hanem mások élnek az én munkámból stb.) újra és újra (s immár elmondható: tendenciaszerűen) vezet különféle (lokális és globális, puhább és keményebb) fasizmusokhoz, nácizmusokhoz. Már Skandináviát is megnyalintotta a trend. Vagyis: ha „a vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke” (Marx), akkor elmondható, hogy az antiszemitizmus, a nácizmus nem egyéb, mint ama „szorongatott teremtmény” hányadéka, gyomorgó belének kedves kifordulása. Rókabőr. Vagy ahogy a posztmodern (Kálmán) Olga néni mondaná: szagos „meglepi”. Míg a „szívtelen világ” az előbbi esetben is, az utóbbi esetben is a kapitalizmus. Merthogy mi más lehetne, amikor ma a „világ-szívtelenség”, a „világhiány” kapitalizmus formájában jelenik meg, József Attilával szólva: a világ „korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát”. Míg ugyebár Krausz Tamás kollégája („Ruff kolléga”) pontosan ezért keresgéli, illetve próbálná belegyömöszölni az emberbe (mint szorongatott teremtménybe) a „sóhajt”, a „Szentléleket”, miközben ugyanő habzó szájjal hörög a tévében. És nem csak a komonistákra, gyerekek, hanem minden antikapitalistára! Még a vallásos antikapitalizmusra is, még a „felszabadítási teológiát” is megugatta (vidám legyek minden vasárnapon, mint Gyuri atyus a Tótékban, ha nem igaz!), és ami tökéletesen érthető, hiszen hát nekik van pénzük, azt tesznek vele, amit akarnak. Vagyis az én kérdésem csupán ennyi: miért kell mindehhez asszisztálni? Kollégázva ráadásul. Mi a haszna? Ez az egyik kérdés. A másik: ha a nácizmus szükségképpen következik a kapitalizmus ellentmondásaiból, akkor Csurka miért nem kolléga? Miért csak az indirekt, az öntudatlan náci a kolléga? Azt értem, hogy a tökbuta ember „bűne” csekélyebb, talán nem is bűn, míg a zsidózók valóban bűnösek (hiszen tudják, mit jelent a zsidózás végső soron), csak azt nem értem, hogy az agresszióhoz, sőt a náci agressziókhoz szükségképpen vezető kapitalizmus ostoba apologétáját miért tekinti, milyen alapon tekinti Krausz Tamás kollégájának? Hiszen még a szó köznapi-szakmai értelmében véve sem kollégák, az egyik történész, a másik teológus. Vagy valójában (ami a lényeget illeti) mindkettő teológus? Frajd Zsiga munkálkodott a tévében?
Ady Endre írja:
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Hát igen, Szigeti Péterék is becsámpikáltak szépen az „ügyes kellner-had” „tilinkós” tévéstúdiójába, részint „vénleánykodni”, „kis kenyércsatázni”, részint „vörös, vadító posztóként” lobogni a tehetségtelen, ámde annál kapitalistább műsorcsinálók, illetve hívő nézőik szemében. Pedig csak ennyit kéne mondanunk a „disznófejű Nagyuraknak” (különösen, ha férfiakként már megéltünk egy bizonyos életkort): basszátok meg a pénzeteket! Csináljatok hülyeműsorokat magatoknak és egymásnak egyedül! Vagytok hozzá elegen!
(Vagy netán épp arról van szó, hogy a Krauszék is szervesen közéjük tartoznak?)
A Wikipédia ismeretlen szerzője szerint Bibó István „nemzetközileg kimagasló, hazai viszonylatban pedig a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó”. Amitől persze még nem hanyatlunk a falnak, hiszen nem tudjuk, ki állítja mindezt (a névtelen valaki gyakorlatilag: senki ilyen értelemben), vagyis csak azért említem a dolgot, mert Bibó Gyurkó László szerint is „éles szemű társadalomtudós” (hogy miért nem az esze éles?, ezt talán Gyurkó megmondaná, ha élne), továbbá Bibó Gyurkó szerint a „korszak legjelentősebb teoretikusa”.
Kérdezem: ha Bibó „a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó” (Wikipédia), akkor Heller Ágnes vajon mekkora? Bibónál kisebb? Vagy a legnagyobbnál is még nagyobb?
Komolyra fordítva: ha Bibó a „korszak legjelentősebb teoretikusa”, ha ő a „20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó”, akkor például József Attila, például Hermann István, például Ancsel Éva, például Papp Zsolt ugyebár vagy nem 20. századi, vagy nem demokrata, vagy nem politikai, vagy nem gondolkodó. Bibó ugyanis a fölsoroltaknak – gondolkodóilag – a cipőfűzőjét nem kötheti meg. Lukácsot azért nem említem, mert ő ugyan Bibónál mérföldekkel nagyobb politikai (és egyéb) gondolkodó, ámde nem demokrata. Persze ő is tagja volt Nagy Imre demokrata kormányának, csakhogy Lukács volt az első, aki kiszabadult a snagovi fogságból. Ezért nem demokrata. Tudniillik Magyarországon tradicionálisan csak az lehet demokrata gondolkodó, akit minimum életfogytiglanra ítéltek. Leglább egyszer. Onnantól a szövegei (mint olyanok) már nem is érdekesek, illetve annyiban érdekesek, amennyiben: hittételek. Axiómák. Princípiumok. Magyarországon valamely politikai szentember (aki ráadásul még rokonszenves, szerethető is) szellemi orákulumnak számít, legyen amúgy bármennyire hülye szegény. (Lendvai Ildikó azt nyilatkozta, hogy ő „nagy tisztelője” Wittner Máriának stb.)
Vegyük az adott bibói hülyeségre példának újra a szombaton idézett mondatot, nota bene az alábbi szöveg nem vezércikk, nem politikai proklamáció stb., hanem bevezetője egy „elvi tisztázás”-nak, vagyis ilyen egy nagy demokrata gondolkodó eszemei elemzésének megelőlegezett végkövetkeztetése: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.
Ugye?! Ez az első mondata annak a „fogalmazványnak”, amely 1956. október 27-e és 29-e között készült, s amely gondolkodói nagygondolat nyilván 27-én született. Miért? Nem csak azért, mert ez az első mondat (Heller óta tudjuk, az ilyesmi nem számít, az első mondatot – később – odaírhatta Bibó gonosz, parvenü felesége is stb.), hanem viszont: ha számolunk, világossá válik: október 23-a és 27-e között pontosan öt nap telt el. Vagyis Bibó szerint október 27-én már győzött a forradalom. Az a „forradalom”, amely nem volt forradalom (27-én még szabadságharc sem volt, legalábbis nem általánosan). Hanem mi történt? Az történt, hogy kitört egy lázadás, fegyveres fölkelés a (több vonatkozásában) zsarnoki (de legalábbis egy kritikus nagyságú tömeg által zsarnokinak ítélt) rendszer, s főként annak politikai elitje ellen. Nota bene minden forradalmi koncepció nélkül. Ez történt október 23-a és 27-e között. A forrongás nem forradalom. Spartacusék lázadása sem volt forradalom. A forradalom (ha gondolkodással közelítünk hozzá) nem értékkategória, hanem történelemfilozófiai szakfogalom. Gyurkó elismeri: 1956 nem volt forradalom, 1956-ban még forradalmi kísérlet sem történt, miközben így fogalmaz: „Forradalomról akkor beszélhetünk, ha az ország cselekvő többsége pártolja a forradalmat”. Ami biztos így van, csakhogy ez nem definíció. Hanem tautológia: a forradalom az a forradalom, amelyet a többség támogat. Világos, de mi a forradalom valódi meghatározása? Gyurkó így felel: „Nehezíti a definíciót, hogy 1956 aktív szakasza mindössze két hétig tartott, végjátéka is csupán két hónapig. Ilyen rövid időszakot fogalmilag nehéz meghatározni”. Nehéz. De nem Bibónak, aki séróból megmondta: öt nap alatt győzött a forradalom. Míg Gyurkó szerint nehéz. Sőt lehetetlen: „A forradalom fogalmát meg sem kísérelem elméletileg meghatározni; még senkinek sem sikerült. Maradjunk a földhöz ragadt tapasztalatoknál. És 1956-nál”.
Ez persze tévedés, a „forradalomnak” van „elméleti” (értsd: tudományos) definíciója, attól ugyanis, hogy Gyurkónak „nem sikerült” a dolog, még másnak sikerülhetett (nem mindenkinek van székrekedése attól, hogy Laci bácsinak nem sikerül szarnia stb.), de rendben van, maradjunk (egyelőre) a „földhözragadt tapasztalatnál”! Ez is egy megoldás. Csakhogy akkor ne nagyon nevezzük magunkat (és egymást) a 20. század legnagyobb gondolkodójának!
Gyurkó fölteszi a „földhözragad kérdést”: „Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népmozgalom – ezek a leggyakoribb meghatározások. Olykor jelzőkkel is árnyalva: népi, nemzeti, demokratikus. A könyvben [A bakancsos forradalom] magam is többféle fogalmat használtam, már csak ezért is szükséges a pontosítás. De legfőképp azért, mert az értelmezés: értékelés; ötvenhatot sem lehet anélkül értékelni, hogy értelmeznénk”.
Ez igaz, csak épp nem jelenti, hogy az értelmezés automatikusan volna azonos az értékeléssel. Így hangzik helyesen: az értékelésnek az értelmezéshez voltaképpen nincs köze! Lehet értelmezni értékelés nélkül is. Sőt! Nagyon kell ám tudnunk értelmezni ahhoz, hogy megengedhessük magunknak az értékelés luxusát is az elemzés során, megkockáztatom: muszáj zseninek lenni hozzá; pl. József Attila olyan értelmező, aki adekvát értékelést is ad egyszersmind, illetve fordítva, minden értékelése nyilvánvaló elemzésen alapul. Érthetőbben fogalmazva: József Attila versében benne van az értékelés is, az értelmezés is. József Attilának egyetlen verssora sem indoklás nélküli! Csakhogy József Attila zseni.
Tehát még egyszer Gyurkó „földhözragadt” kérdése: „Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népmozgalom”? A gyurkói válasz: „A korszakolásból kiderül, hogy egyetlen szakasz jellemzője sem alkalmazható valamely másikra; a felkelés nem nevezhető ellenállásnak vagy fordítva. Kiderül az is, hogy egyetlen időszak meghatározása sem alkalmazható a folyamat egészére. Márpedig 1956 rövidke története szerves egész volt, valamennyi összetevője egységgé formálódott. Általános jellemzőként marad a népmozgalom vagy a forradalom. Az előbbi túlságosan elvont, parttalan, nem fejezi ki a lényeget. A forradalom fogalmát meg sem kísérelem elméletileg meghatározni…”.
Jó. De akkor mi legyen?
Beszéljünk csak ötvenhatról, indítványozza Gyurkó, majd határozottan leszögezi: „1956 forradalom volt. Elsősorban azért, mert a nép meg volt győződve, hogy forradalmat csinál [s hogy másodsorban miért?, erről már nem beszél a szerző]. Bármilyen terminológiát használtak az elmúlt évtizedekben politikusok, zsurnaliszták, gondolkodók, a nép az első pillanattól kezdve forradalomnak érezte és nevezte a maga mozgalmát. Így él mindmáig az ország tudatában. Lehet ezt szubjektívnek nevezni, ám úgy vélem, hogy amit milliók gondolnak egybehangzóan, az objektív”.
Nos, lehet ezt így „vélni”, ám ami akkor is jó nagy marhaság. Objektíve. Tisztesség ne essék szólván. Vagyis a Bibót a 20. század legnagyobb gondolkodójának tartó Gyurkó szerint 1956 azért volt forradalom, mert (1) ő úgy véli, hogy senki sem tudja definiálni a forradalom fogalmát, illetve (2) mert ha „milliók gondolják egybehangzóan”, hogy a kapitalizmust is, a nemzeti önszerveződéseket is a különféle páholyokban összeesküvő zsidók tették (és teszik) tönkre, ti., hogy a „zsidógének erre determinálják őket”, szóval, ha ezt milliók (tegyük hozzá: százmilliók) gondolják így egybehangzóan, akkor ez az elgondolás: objektív. És ezen a bölcseleti-logikai alapon forradalom 1956 is. Gyurkó szerint. Míg Bibó szerint ötvenhat győztes forradalom. Már október 27-én.
Mi bizonyítja, hogy október 27-én győzött a „forradalom”? Nyilvánvalóan semmi, ma már mindenki „bukott”, „elbukott”, „levert”, „magára hagyott”, esetleg „dicső forradalomról” beszél (ízlésének, vérmérsékletének megfelelően). Na most, nyilván nem lehet Bibó (mint „földhözragadt” pária) szemére vetni, hogy az események sodrásában nem látta azt, ami ma már (visszatekintve) egyértelmű, ám Bibó Istvánt Gyurkó is, Révész is, a lexikon is „a 20. század legnagyobb demokrata politikai gondolkodójaként” tartja számon. És Boross Péter is, hogy teljes legyen a dicsőséges névsor.
Kérdezem: gondolkodó elemző, értelmező intellektuel ír-e ilyesmit egy aktuális eseményről: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után…”.
Ma már tudjuk: a „zsarnokságnak” nem október 27-e előtt foganatosult az ő „utolsó véres hatalommegőrző kísérlete” (Bibó föltehetően a 25-ei Kossuth téri lövöldözésre gondol). Persze az „elemző” nem tudhatta, amit mi már pontosan tudunk: 27-én a „forradalmi kormányzat” Katonai Bizottsága a Corvin-köz (és környékének!) fölrobbantását (vs. lebombázását) tervezi, sőt – átabotában – meg is kezdték az akciót, az „elemző” nem tudhatta, hogy 28-án negyven, 29-én húsz halottja volt Budapestnek, az „elemző” nem tudhatta, hogy 30-án megtámadják a Köztársaság téri pártházat (vajon mit kerestek ott a „győztes forradalmárok”, ha a zsarnok már 27-én kiterült?) stb. stb.; vagyishogy ez mind-mind tökéletesen érthető, így a kérdésem csupán ennyi: milyen gondolkodó az, aki gondolkodás nélkül vet papírra egy, ráadásul elvi, elméleti tisztázásnak szánt, „földhözragadt” kijelentést, szubjektív böffenetet: „utolsó véres kísérlet után”? Hogyan írhat ilyet egy gondolkodó? Bibó válasza: „magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül”. Vagyishogy gondolkodás nélkül lehet „elméleti igazság”-nak minősíteni egy olyan kijelentést, amely minden ízében hamis, szemben áll a tényekkel, a valósággal, és persze az elemi logikával.
Bibó Istvánnak intellektuálisan minden mondata védhetetlen. Egyébként megfigyelhető: nem is törekszik (egyáltalán nem törekszik!) indoklásra, érvelése, Bibó csak kinyilatkoztat. Márpedig a szentenciái, talán a legdögletesebb banalitások kivételével, mind ostobaságok. Vegyük ismét Gyurkót, aki ugye a korszak legnagyobb gondolkodójának tartja Bibót, s aki így fogalmaz a könyvében (azért idézem őt, mert a szöveg nem csak a szerzőt, hanem a „tárgyat” is frappánsan minősíti), szóval Gyurkó szerint „Fogalmazhatnánk úgy is: a [Kádár, Marosán, Münnich alkotta] pártvezetés ugyanolyan naiv volt, mint Bibó István”.
Aztán persze Gyurkó leleményesen megcáfolja magát, már amennyiben leszögezi: a két „naivitás” között volt azért némi „különbség” – írja Gyurkó, mi pedig fogalmazzuk meg ezt magyarul: Kádár nem naiv, míg Bibó valóban naiv. De nem ez az érdekes. Hanem az, hogy minősíthetünk naivnak egy ábrándos tekintetű leányneveldei bakfis-növendéket, ám semmiképpen sem lehet naiv a „20. század legnagyobb politikai gondolkodója”.
Elvileg. Gyakorlatilag persze lehet. Itt van mindjárt példának egy jellemző bibói mondat (Gyurkó is idézi): „Azt nem feltételeztem Amerikáról, hogy saját szövetségeseit egy nyilvánvalóan agresszív akcióról leinti, és ugyanakkor a Szovjetuniónak az akcióját a maga részéről teljes békességgel tudomásul veszi”.
És miért gondolta „a 20. század legnagyobb politikai gondolkodója”, hogy Amerika nem az érdekek (nemzeti érdekei) által motiváltan cselekszik? Mert ő is beszopta a Szabad Európa Rádiónak nevezett CIA-szócső üres propagandáját? Beszopta. Szégyen ez? Nem szégyen, hiszen tudjuk: az összes „forradalmár” volt annyira „földhözragadtan” „naiv”, hogy nagyjából mindent beszopott. Mint dicsőséges torkosborz. Beszopott forradalmian mindent, amit csak egy kicsit is el szeretett volna hinni (magának és másoknak). Világos. Ám még így is marad a kérdés: milyen politikai gondolkodó az, aki politikailag nem pusztán „földhözragadt”, hanem totál dilettáns?
Még egy bibói „gondolat”, ti. ez is tökéletesen jellemzi a nagy gondolkodót: „A kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül. Áll azonban az ellenkező tétel is: semmiféle szabadságintézmény nem reális radikális földreform, a mamutvagyonok kisajátítása, valamint új, a kizsákmányolás ellen hatékonyan védő jogrendszer nélkül. Egy harmadikutas kísérlet tehát, bármit tartanak is a kilátásairól, egyaránt tanulságos lesz a Nyugat, a kommunista világ és a félgyarmati, volt gyarmati és gyarmati népek számára”.
Tipikusan matolcsy-orbáni ihletés: Maj’ mi asztán megmutassuk asztat, de az egész világnak ám, hogy esztet hogyan kellene csinálni! Asztat. Az egész világon!
Azóta persze kiderült, s ami egyébként elvileg, elméletileg már akkor is (ti. 1957 áprilisában is) tudható volt: nincs „harmadik út”. Megjegyzem: Csurkáék, Csoóriék, Bíróék, Bihariék (sőt Gombárék!) még 1987-89 tájékán is hittek a „harmadik út” lehetőségében, „demokratikus szocializmusról” írtak, beszéltek (miként Bibó annakidején), ma pedig Bihari Mihály az eredeti magántőke-felhalmozás egyik fő-fő (alkotmánybírósági) legitimátora. Ilyen a világ.
Nincs harmadik út. Sőt második út sincs. Kapitalizmus van. Méghozzá világkapitalizmus. S amely előbb-utóbb megszűnik (ma épp a „saját sírját ássa”), s amely világkapitalizmus helyén vagy lesz valami, vagy nem. Marx elvileg elképzelhetőnek tartja, hogy az emberiség túléli a kapitalizmust (pontosabban: a kapitalizmus végpusztulását), míg például Madách, vagy például József Attila szerint nem éli túl: „Ha már elpusztul a világ…”. És ha elpusztul, akkor a kapitalizmus maga alá temeti a liberalizmust is, a demográciát is, a cocilanizmust is… Mindent. Genetikus népet, besenyő nemzetet, de még a dimokratekus cocilanizmust is. Sőt még a kutyafaszát is maga alá temeti. Mindent. Ez a kapitalizmus alaptermészete. Egyébként valami ilyesmiről beszéltek szombat este az ATV-ben is. Azt mondta Krausz Tamás Hajas Henriknek Marx „védelmében”, hogy: „mi, akik itt ülünk [ti. Szigeti akadémikus, Krausz professzor és Ruff teológus] elvben minden erőszak ellen vagyunk”. Mintha Bibót hallottam volna. Ti. aki elvben minden erőszak ellen van, annak én csókoltatom a jóságosan pici szívecskéjét, ámde Marx nevét ne nagyon vegye rózsaszín szájára, merthogy ezáltal durva stílustörést követ el a kedves-aranyos lelkével! Krausz dicséretesen ügybuzgó, ám gyógyíthatatlanul gyomorbeteg tovaris (nincs humora), ezért Marxból nem ért (nem érthet) egy hangot sem. A Kommunista kiáltvány híres zárómondatai ugyanis épp arról szólnak, hogy az, aki „elvben minden erőszak ellen van”, vagy hülye, vagy hipokrita. Nincs harmadik lehetőség. „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek”.
És ezt a szöveget (illetve ennek egy részét!) olvasta föl Ruff teológus(ka) Hajas Henrik műsorában, majd diadalmasan tekintett szét maga körül, hogy lám, ő most jól megdöntötte a marxizmust, bebizonyította: Marxék elvben sincsenek az erőszak ellen, sőt – miként Ruff teológus többször is hangsúlyozta – Marxék nyíltan hirdetik, „filozófiailag legitimálják az erőszakot”. Igen, ezt „bizonyította” a tévében az okoska teológuska a fölolvasással, s büszkén vetette föl csillogó, humanista-kapitalista tekintetét a könyvből: na, erre mit léptek, gonosz marxisták!
És semmit sem léptek rá a „marxisták”, illetve Karusz marxista szánalmasan nyüszítve bizonygatta: ők elvben minden erőszak ellen vannak.
Elhiszem, viszont Marx (idézett szövege) szerint az emberi történelem (sőt az emberi természet) olyan, hogy: ha gyakorlatilag egyet kell értenünk az erőszak bizonyos mértékével, formáival, akkor elvben is egyet kell értenünk az erőszakkal. Miért? Mert az ember, illetve az emberiség történelme pontosan olyan – mondja Marx –, amilyennek József Attila írja le a Világosítsd föl! című költeményében. Konkrétan pedig: a Kommunista kiáltvány (idézett) záró szakaszának lírai megfelelői: a Tiszta szívvel, illetve a Szabados dal. József Attilánál (miként Marxnál) nem az ölés van a probléma centrumában, hanem annak tisztasága: „tiszta szívvel… ha kell, embert is ölök”, Marxnál: „a kommunisták nyíltan kijelentik”, illetve: „három napja nem eszek”, Marxnál: „csak láncaikat veszíthetik”. József Attilától tudjuk: az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ember tiszta szívvel öl. Már az az ember persze, amelyik nem állat (ha nem sértem ezzel a metaforával az állatokat).
Tehát itt (is) egy paradoxonról van szó, s pontosan ezért mondom, hogy Krausz Tamás nem dialektikus, hanem csak amolyan Ruff-féle gyomorbeteg prédikátor (ellenprédikátor), ti. akinek nincs érzéke a paradoxonok iránt, semmit nem ért Marxból. A „semmi” itt azt jelenti, hogy „csak” a lényegét nem érti. Tehát a marxi, József Attila-i paradoxon szerint pontosan az erőszakkal való elvi egyetértés garantálja a humanizmust; vagyis az, ha bevalljuk (elsősorban sajátmagunknak): az erőszak nem rossz, nem jó, hanem tárgyi dolog. Az ember életéből nem küszöbölhető ki az erőszak, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Ez a fölismerés és szembenézés garantálja (paradox módon), hogy az ember nem követ el fölösleges, értelmetlen agressziót. Egyszerűen arról van szó, hogy aki ért, az nem fél, nem gyűlöl. Aki érti a halál természetét, még a haláltól sem fél. Marx: „Szokj hozzá a gondolathoz, hogy a halálnak semmi köze hozzánk, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig megszűnése az érzékelésnek”. Egyébként pontosan erről szólnak József Attila versei, erről szól Gyurica úr híres kérdése: „és akkor maga nem hal meg?”, sőt erről szól Cseh Tamás dala is: Helló, Halál, öreg haver! / Négyszemközt állunk a piacon. / Helló, Halál, öreg haverom... / A faszomat megmutatom tenéked”.
Vagyis Krausz riposztja így hangzott volna helyesen (közbevetőleg megjegyzem: ha a férfi megér egy bizonyos kort, nem áll le hitvitázni egy Ruff teológussal, Hajas Henrik műsorában pedig különösen nem), szóval Krausz Tamásnak (ha már egyszer ott volt) ezt kellett volna mondania: a kapitalizmus nem fog a bibói demokratikus gyöngédség hatására hanyatt dőlni nékünk (liberális lábait szétvetve), ti. a kapitalizmus maga erőszak (ez az egyik alaptermészete), s amelynek megszűnése csak erőszak (vagy világégés, vagy világforradalom) révén mehet végbe; ezért nem vagyunk (nem lehetünk) még elvben sem ellene „minden erőszaknak”. (Azt pedig, aki szerint nem is kell a kapitalizmusnak megszűnnie, mert „ugyan a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb, munkát ad az embereknek” stb., nos, azt mi szintén csókoltatjuk, ám különösebben nem foglalkozunk vele. Ha így gondolja, gondolja így!)
Míg a „20. század legnagyobb politikai gondolkodója” szerint semmi gond, a csúnya kizsákmányolás simán kiküszöbölhető. Tőkés viszonyok között is. Mi kell hozzá? Három feltételnek kell teljesülnie. Mindenekelőtt „radikális földreformra” van szükség. Hogy ez mit jelent? Földosztást, privatizálást? A kiskulák, kisuradalmi kizsákmányolás nem kizsákmányolás? Vagy épp ellenkezőleg? Kollektivizálásra, kolhozosításra gondol a „radikális reformról” zümmögő nagy reformer? Ki tudja… Egy biztos, Bibó szerint „a mamutvagyonok kisajátítása” elengedhetetlen. Jó, de ez mit jelent?! Államosítást? Privatizálást? A kistőkés nem tőkés? A kis-kizsákmányolás nem kizsákmányolás? A kistőkés nem arra törekszik, hogy nagytőkés, nagykizsákmányoló legyen? Nyilván arra törekszik – Bibó szerint is! –, ámde semmi gond, gyerekek, mert itt a harmadik bibói föltétel: „a kizsákmányolás elleni hatékonyan védő jogrendszer”. Például? Hát például kétharmados jogszabály arról, hogy a tőkés emelje a bért, már amennyiben a kormányzat emeli a jövedéki adót. Plusz legyen árbér-kommandó, s amely már a bibói elviség továbbfejlesztéseként, pragmatizálásaként, tökéletesítéseként jelenik meg a demokratikus kapitalizmus-szocializmusban.
Tessék nekem megmondani: hogyan lehet jogszabállyal „védeni” (bárkit is) a kizsákmányolás ellen!? Olyan volna ez, mint szörnyű erőszaknak a Ruff-teológusi tömjénfüst. Hogyan lehet a kizsákmányolást „megtiltani”, egyáltalán, mi értelme volna a dolognak, már amennyiben fönnállnak a kizsákmányolás gazdasági-társadalmi föltételei? Még a kisemmizés elleni jogi oltalom is problematikus gyakorlatilag, míg a kizsákmányolással szemben elvileg, elméletileg sem nyújthat védelmet semminő jogszabály. Tőkés keretek között. Nem tőkés keretek között pedig nincs szükség efféle jogalkotásra értelemszerűen, vagyis mint ahogyan nincs törvénybe iktatva az ember levegővételi kötelezettsége. Lélegzünk, ha élni akarunk.
Mert vagy azt mondjuk, amit a tőkés szisztéma apologétái (Ricardótól Max Weberen, Keynes-en, Samuelsonon, Kornain át le, egészen a Krausszal tuningolt Ruff teológusig az ATV-ben), hogy a tőke lényegi sajátossága az áldott piac, vagyis: a tőkés nem kizsákmányol, hanem munkát ad az embereknek stb., szóval vagy ezt mondjuk, és üdvözülünk a kapitalizmus által, vagy azt mondjuk, hogy van kizsákmányolás, nem jó, hogy van kizsákmányolás, és amely megszüntethető, ám csakis a kizsákmányolás alapföltételeinek a megszüntetésével. A kizsákmányolás nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy részint fölvilágosítással, meggyőzéssel, részint jogszabályi tiltással lehessen ellene küzdeni.
Bibó ezt nem tudja. Ő btk.-val akarja leszoktatni a tigrist a ragadozásról. Nem azt állítja, hogy a tigris nem tigris, ti. Bibó de facto elismeri, hogy a piacon realizálódó tőkéstermelés lényege a kizsákmányolás, a tőke révén nem puszta „érték” teremtődik, hanem (elsajátított) „értéktöbblet” stb. (magyarán: van kizsákmányolás), ám egyszersmind azt állítja, hogy demakrutikus cocilanizmussal rá lehet szoktatni a tigrist a szépliberális műzlievésre. Persze Bibó éppen ettől nagy gondolkodó. A kis gondolkodók szemében. Míg az én szememben – akár nagy vagyok, akár kicsi – Bibó István intellektuálisan: nulla. Gyurkó „naiv”-nak nevezi az efféle embert, én tökfejnek nevezem.
A „demokratikus szocializmus” nem gondolati termék, hanem dogma. Ilyesmit lehet gyártani, úgy óránként cca. ötvenet-hatvanat. Vagyis marad a végső kérdés: gondolkodó-e az (nem nagy, hanem akármilyen!), aki nem gondolkodik, aki hitelvek alapján tájékozódik (és tájékoztat), aki elhiszi (és másokkal is elhiteti), hogy például Amerika mindenkori politikai vezetése akkor is ragaszkodik deklarált értékeikhez (sőt áldozatot is vállal értük), ha a ragaszkodás (az áldozathozatal) szembe megy Amerika népének elemi érdekeivel? Egy ember (politikus stb.) lehet jószándékúan naiv, lehet végtelenül tisztességes, bátor demokrata (aki nem fél), sőt lehet önfeláldozó is, viszont: a nemzetek, népek, államok alapvetően nem értékek, hanem alapvetően érdekek mentén szerveződnek. Aki ennyit sem ért a világból, annak lehet Gyurcsány-avatta szobra a Duna-parton, nevezhetnek el róla Boross-névavatta utcát (vagy teret) a Rózsadombon, dicsőítheti őt Gyurkó, bálványozhatja Kenedi, Illyés, Antall, Göncz Árpád, védheti Bibót (Tarlósékkal, Borossékkal szemben) Révész Sándor, vagyishogy: istenülhet Bibó, amilyen magosra csak ember istenülni képes, ám intellektuálisan semmire nem megyünk vele. Ugyanis a konkrétszövegei konkrétan szart érnek. Butítanak. Már, hogy magam is dicsőforradalmi földhözragadtsággal fejezzem ki magam.
Kb. két héttel ezelőtt itt Schmidt Máriát „nyivákolónak” neveztem, azt írtam: egyszerűen képtelenség hallgatni a csajszit, taszító, olykor viszolyogtató a permanens indignáltsága, illetve fizikailag hasogatja az agyvelőmet az az intonáció, ahogyan beszél. Na most, nem akarom húzni-nyúzni: tegnap fölvettem magnóra Rónai Egon interjúját, melyet Schmidt Máriával készített, most néztem meg, s mindjárt kétszer is, gyors egymásutánban! Tudniillik nem hittem a szememnek, mintha egy egészen másik nőt láttam volna. Ami – gondolom – a beszélgetőtárs Rónainak köszönhető (ő a megszokottnál visszafogottabb, „puhább” személyiség), de messze nem ez az érdekes. Közhely persze, mégis le kell írni, mert magam sem gondoltam volna, hogy ennyire igaz: Schmidt Mária mosolygott, szinte végig a műsorban, s mintha húsz évet fiatalodott volna, ám ez még mind semmi: kifejezetten jó csajnak látszott. Vagyishogy: mint nő látszott jó csajnak, ha nem volnék házas (és öreg), frankón beleszeretnék a mosolyába. Azért nem a száját említem (bár azt is tehetném), mert nem akarom, hogy túl bizalmassá, túlságosan gejllé váljon ez a hozzászólás. Mármost ami a legérdekesebb, Schmidt Máriának a hangja is kedvesebbnek tűnt, nem volt annyira bántó, sőt egyáltalán nem volt bántó, inkább bájosan nőiesnek tűnt még az (a nyilván veleszületett) affektálás is, amely egyébként, más műsorokban szinte elviselhetetlen.
Megmondom úgy, ahogy van, én nagyon kevés emberrel értek egyet (közülük is csak egy-kettő él már, illetve inkább egy, mint kettő), így természetesen Schmidt Máriával sem, viszont – ismétlem, közhely, de talán nem haszontalan rögzíteni – ma nem csupán az arcát néztem örömmel, különösen a bájosan ívelő ajkait, hanem azt is szívesen hallgattam, amit beszélt. És már csak azért is, mert szívből mosolyogva nem lehet vicsorgósakat mondani értelemszerűen. Ezt a szörnyű banalitást erősítette Schmidt Mária (mai szereplése), s aki csupán egyetlen pillanatra zökkent ki a ritmusból, amikor Elek szövegén háborodott föl, na, akkor viszont már a hangja is újra élesebbé, fárasztóbbá vált, de mondom, most csak egy rövid időre. És ami nagyon jó, mert szerintem egyszerűen nem éri meg, hogy egy eredendően bűbájos női arc (s amely mögött gyaníthatóan értelem lakozik, legalábbis látszottak ennek jelei a tévében) sötéten hétköznapivá torzuljon, ráadásul csak azért, mert az egyik érdektelen politikai vadmacsó mond valami teljesen érdektelent a másik érdektelen politikai pöcsmacsóról, illetve annak egészen érdektelen „jogtiprásáról”.
A nőnek az a dolga, hogy kedves legyen, vonzó legyen, szépnek lássuk őt, és közben halkan, finoman mondjon nékünk roppant szellemeseket. Vagyis a nő olyan legyen, mint amilyen én vagyok férfiban.
Bibó István (1971-72-ben) a demokráciát (mint tisztán politikai szerveződési formát) tartja a „Nyugat-Európában” kibontakozott társadalmi világszerveződés non plus ultrájának. De talán jobb, ha szó szerint idézzük: „Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye, amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított”.
Tehát a non plus ultrát (a demokráciát) a kereszténység indította el. Nyugat-Európában. Nem Görögországban. És nem a protestantizmus, amely ebben az értelemben nem csupán a katolicizmus, hanem a kereszténység lényegi revíziója.
Legyen így. Nem Bibóval vitázunk (Bibó nem méltó rá), hanem Révészt glosszázzuk, a Bibó-idézetek csupán applikátumok, szükségesek a mai viszony megértéséhez.
Bibó 1972-ben a demokráciát mint politikai szisztémát ismeri el mindenek felettinek, míg a demokrácia gazdasági és ideológiai alapzatát elegánsan (tudósan) megköpködi. Ezt is szó szerint idézem: „Ez a rendszer [ti. a politikai demokrácia] nemcsak hogy nem szorítható ilyen rövid lejáratú átmeneti jelenségekre, amilyenek a kapitalizmus és az uralmon lévő nagyburzsoázia vagy a polgári ideológia, hanem ezeknél sokkal messzebbre nyúlik vissza a múltba és remélhetőleg előre a jövőbe”.
„Remélhetőleg”. Az „elemző” remélkedik. Tudós elemzésének fő tárgya, döntő mozzanata az ő tudós remélkedése. A demokráciában. Miközben a kapitalizmust „rövid lejáratú átmeneti jelenség”-nek minősíti. Nem különben a „polgári ideológiát”, amelynek (egyébként) egyik meghatározó része a demokrácia, illetve a kereszténységet részint tagadó, részint (megszüntetve) megőrző protestáns etika („sok antiklerikális elem közepette” – ah!), de most kicsire nem nézünk (az okos Bibót nem az eszéért, a tudós Bibót nem a tudásáért szeretjük, még kevésbé a fogalmazáskészségéért), hanem Révészről beszélünk, aki a „keresztény-úriember” Boross Péter orra alá dörgöli Bibó szövegét a Népszabadságban. Révész szerint Bibó bátran és merészen (mint a jó demokrata: nem félve) minden időben síkra szállt a demokráciáért, de (s innen már Révészt is szó szerint idézem) „Nem altruizmusból és nem (csupán) erkölcsi megfontolásokból, hanem önérdekből. Abból a taktikai, hatalmi érdekeinél erősebb önérdekéből, hogy ne le-, hanem tovább építse »a szabadságjogok európai rendszerét«, mert »a történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon«. Bibó szerint ez »az európai társadalomfejlődés értelme«. Aki szerint nem ez, felejtse el őt”.
Szerintem viszont ne felejtsük el őt! Se Bibót, sem pedig azt, hogy milyen emberek irányították Magyarországot évszázadokon át, mindenféle pozíciókban, rendekben, rangokban. Vezeték persze tehetségek is, ám vezették olyanok is, mint amilyen pl. a forradalmi államminiszterekként akkut „elvi tisztázással” bíbelődő Bibó professzor. Vagy mint amilyen a „csapatait” harcba állító, s közben magamagát a fúrólyukba menekítő Nagy Imre forradalmár. Vagy mint amilyen az alámerülve bekkelő Antall, a fölémerülve kekkelő Boross forradalmárok és így tovább és így tovább, szinte a végtelenségig, s persze ne feledjük a magyar szellemi élet irányítóit, befolyásolóit sem, az olyan vezető szerkesztőket, rovatvezetőket például, akik az „úri-keresztény” Boross miniszterelnökkel vitázva citálják Bibó szentenciáit, mégpedig úgy, hogy az idézett szövegből sikerül „kifelejteniük” a kereszténység originális mindenhatóságára vonatkozó bibói utalást. Ügyes. Révész azt indítványozza, hogy az „úri-keresztény” Boross „felejtse el” Bibót, miközben ő maga fortélyosan „felejti el”, hogy Bibó szerint a demokráciához, a nyugat-európai civilizációhoz a zsidókultúrának éppúgy nincs köze, méghozzá egyáltalán nincs köze, mint a görögkultúrának. A kereszténység a kizárólagos alapzat. Nem csak a legfontosabb, hanem az egyetlen!
Azt mondja Révész, felejtsük el Bibót. Én azt mondom, ne felejtsük el. Sőt ellenkezőleg: képzeljük magunk elé tudós alakját, képzeljük el Bibót dicső államminiszterként a parlament dicső falai között, miközben odakünn zúg a dicsőséges forradalom, miközben Bibó dicsőséges forradalmi kormánya dicsőséges statáriumot hirdet dicsőséges forradalmártestvéreivel szemben, s miközben a dicsőséges forradalmártestvérek dicsőségesen szarnak dicsőséges forradalmi kormányuk dicsőséges intencióira, forradalmi instrukcióira és így tovább és így tovább, nos, ezenközben a dicsőséges államminiszter forradalmi íróasztala fölé görnyed (történelmi felelősségének súlya alatt), és „elvi tisztázásba” kezd a fegyveres erőszakra apellálva. Dicsőségesen.
Ne feledjük ezt! És különösen ne feledjük Bibónak a hetvenes évekre kikritályosodott irodalmi stílusát, mert bátor, demokratikus stílus ez: „… nagy teljesítménye, amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított”.
Ugye, már a gyökerek is gyökereznek. És Bibó? Ő miben gyökeredzik? Mint jókora gyökér. Aki szerint a „rendszer” annak „végső kicsengése” „közepette” jött létre. Sőt „bár [sajnos] sok antiklerikális elem közepette”, na de hát, ami a legfontosabb, s ezért nem is lehet elégszer ismételni: nem a mocskospiszkos zsidóság „társadalomszervező munkájában gyökerezik” a nyugat-európai, angolszász civilizáció, hanem abban a „munkában”, amelyet a „kereszténység indított” el. És amely kereszténység nem az Ószövetségben gyökerezik (a Biblia merő történelemhamisítás!), hanem viszont az Úr teremté a Földet, az Eget, egyszersmind teremté hozzá a Kereszténységet, így aztán minden a kereszténységben gyökeredzik.
Ezt soha ne feledjük! Bibót se feledjük, emlékezzünk rá az idők (vagyis a Kereszténység) végezetéig, emlékezzünk arra, hogy Bibó nem csak a demokráciában volt bátor, hanem (önkereszténységében öngyökerező demokrataként) a diktatúrában sem félt! Leírni azt a sok kereszténygyökér gyökérbaromságot, melyet még a hasonszőr-gyökerű (keresztény-szőrtüsző) Révész Sándor sem mer (immáron a megvalósult gyökér-demokráciában sem mer) idézni a bibói szövegek teljes „értelmében”. Csak részletekkel hozakodik elő, kiragadva azokat a tudós-bölcselet keresztény-kontextusából, s így „eufemizálva” (értsd: egy kissé leganézva) lengeti meg Révész a Népszabadságban a nagy ívű, bátor-demokrata tudós-gondolatokat.
Ne feledjük ezt, beszéljünk még róla, legalább egy hozzászólás erejéig! Holnap.
Révész maga. Bibóval pönget maga magának. Illetve a hasonszőrű „entellektüeleknek”, a „nem-úriember-értelmiségieknek”.
Révész Sándor a Népszabadságban elküldi a francba a rózsadombi polgármestert és Boross Péter exminiszterelnököt, merthogy nevezettek leúriemberezték Bibó Istvánt, és hogy ezek csak ne úriemberezzék le Bibót, merthogy Bibót az úrimeberezés „jól legyalázza”, ti. „Bibó számára az úriember kifejezetten negatív fogalom”.
Kezdjük azzal, hogy ami Bibó „számára kifejezetten negatív fogalom”, még nem jelenti, hogy mindenki számára „kifejezetten negatív fogalom”, s olyannyira nem, hogy még tán’ Bibó is nevezhető úriembernek – adekvát kontextusban. A seggem sem sértődik meg, ha „seggem”-nek szólítom őt, noha – a révészi logika szerint – méltán megbántódhatna, ti. a „segg” szó minden további nélkül vonatkoztatható Révész Sándorra is. Hogy miért? Mert így fogalmaz a neves lapszerkesztő az újságban: „Boross Péter… a Bibó által megvetéssel emlegetett »magyar úriember-értelmiség« tipikus képviselője. Ő nyilatkozta 2005-ben, hogy »ami nálunk kialakult a politikusok közötti kapcsolatrendszerben, abból teljesen hiányzik némi úriemberség, némi nagyvonalúság.« Boross úriembert ugyan belügyminiszterként, miniszterelnökként és Orbán Viktor főtanácsadójaként a legnémibb nagyvonalúság sem jellemezte, de a megkésett hiányérzete ettől még valóságos hiányra mutat, mégpedig olyanra, amelyet Bibó nála még sokkal mélyebben átérzett, »a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmaként« jellemzett, és a marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélt el. Amit ugyanis Boross nagyvonalúságnak nevez, és amit a Bibó által gyűlölt »reakcionárius« úri szemlélet az úriemberséghez köt, az nem más, mint a közvetlen politikai érdekeken való fölülemelkedés képessége”.
A seggem ilyet nem írna.
Tegyük hozzá:Bibó Istvánt sem az eszéért szeretjük. Révész Sándort sem. Ez mondjuk így világos.
Révész szerint Bibó „elítél” és „gyűlöl”. Nyilván ebben különbözik a kárhoztatott „gyűlölködőktől”. Azoktól, akik elítélik, gyűlölik a másféle, másképpen gondolkodó, érző embereket, pl. a marxistákat. Akiket Bibó is „elítél”, „gyűlöl” és „megvetéssel emleget”. Révész szerint. Persze Bibó ennél jóval bonyolultabb lélek, ti. ő nem csak a „marxista-leninista úriembereket”, hanem a gyűlölködőket is gyűlöli. Miként Révész ugyebár, aki harcosan kiszáll a gyűlölködéssel, a „gyűlöletbeszéddel” szemben, sőt a „kommunistázással” szemben is (már persze, ha az a „judeobolsevikok” ellen irányul), miközben Bibóval együtt gyűlöli a „marxizmus-leninizmust”, ami alatt nyilván a gój komonisták eszmeisége értendő. Ügyes. És azért mondom mindezt ily ironikusan, mert Révészék a „marxizmus-leninizmust” éppúgy (olyan hangnemben stb.) gyűlölik, mint a judeobolsevikozók, vagyis Révészék szerint a „kommunistázók” a kommunizmussal együtt ítélendők el, olykor szerelmes kánonban gyűlölködve az antiszemitákkal, olykor rivalizálva velük, egymásra licitálva. Ebben a vonatkozásban például Csurka (Dörner, Döbrentei stb.) és például Ungvári (Heller, Gerő stb.) között nincs különbség. Mindahányan primitíven kommunistáznak, annyi a differencia, hogy Csurkáék pluszban zsidóznak is. Ormos Mária persze nem tartozik közéjük, mert a professzorasszony csak a kopasz komonista zsidót gúnyoljaaz ATV-ben. (Nőket a politikába! Még többet!)
Szerintem Révésznél elvakultabb, butább sajtómunkás alig-alig akad a Nagy Magyar Borderline Front két oldalán, illetve a szerkesztő úr vagy teljesen tökkelütött, vagy vérfagyasztóan gátlástalan. Vagy mindkettő. Mert az az állítás, mely szerint a „marxizmus-leninizmusnak” bármi köze volna a Boross Péter-i értelemben vett úriemberséghez (akár Bibó szerint, akár nem), gyakorlatilag minősíthetetlen tézis. Finomabban fogalmazva: hülyeség. És még ennél is nagyobb hülyeség az az állítás (akár írta Bibó, akár nem), mely szerint a „reakcionárius” „úriember” éppúgy machiavellista (vagyis „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmára” törekvő), mint a „marxista-leninista” úriember.
Tuningolt agyrém.
Persze Heller Ágnes sem képes eldönteni, hogy szerinte Lenin machiavellista „gonosz”, vagy épp ellenkezőleg: savonarolai „gonosz”, Hellernél (is) hol ez, hol az, Lenin hol józan, hidegfejű, önösen hatalmi-politikai számító, hol pedig eszelős, elvakult fölforgató, forradalmi ámokfutó. Hát igen, a szimpla gyűlölet adja az efféle „filozófusi logikát”. Tudjuk, Révész (Heller stb.) Kádárt is szívből gyalázza, veti az öregedő politikus szemére, hogy ajjaj ez a velejéig gonosz, „minden erkölcsi gátlástól felszabadított”, taktikázó „úriember” jajjaj rögeszmésen ragaszkodott ortodox értékeihez, elveihez, például hogy inkább adósodjon el az ország, de az angyalföldi melósok nem járhatnak rosszul stb.
Tegyük hozzá: „olyan állat nincs”, amelyről Révész beszél, ti. még a sztálinizmus sem mentes minden érték befolyásától. Még Bibó szerint sem (erről részletesebben alább). A legracinalistább, legtechnokratább, legpragmatistább diktátornak, huntának is (akár úriemberek alkotják, akár nem) vannak értékei, olyannyira, hogy pl. a fasiszta diktatúra is azért „taktikázhat” „úriembermód”, mert a nép a náci-fasiszta diktátort fontos plebejus (persze populizmusként megjelenő) értékek képviselőjeként, élharcosaként fogadja el. Legalábbis kezdetben mindenképp. Mert a szó neutrális értelmében véve az antiszemitizmus is érték. Mnden érték, ami gyűlölethez-szeretethez, vagyis érzelemhez kötődik. Révész kommunistagyűlölete is érték. Legalábbis értékként jelenik meg, függetlenül attól, hogy Révész valóban gyűlöli-e a „marxizmus-leninizmust”, s ha igen, mennyire gyűlöli azt.
Az érték nem szükségképpen értékest jelent.
Nemhogy a „marxizmus-leninizmus”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal, míg a „marxizmus-leninizmus” a „reakcionárius úriemberséggel” egyáltalán nem azonos. Csak Révész zagyválja ezeket össze a Népszabadságban, ti. még Bibó szerint is: „A reakcionárius elsősorban nem támadó emberfajta, hanem mindenekfelett egy valamihez kötött, érdekviszonyokba vagy előítéletekbe mereven beágyazott emberfajta”.
Ha pedig a „reakcionárius” nem „támadó emberfajta”, akkor a „marxista-leninista” sem „támadó emberfajta”, hiszen Révész (aki persze ostoba emberfajta) szerint Bibó a „reakcionárius úriemberséget” a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el”. Ha pedig a „marxista-leninista” nem „támadó emberfajta”, akkor mi a gond „a marxista–leninista szemlélet jellegzetességével”?
Vegyük csak a pejoratív (révészi) értelemben vett „marxista–leninista szemléletet” (a többi nem érdekes, azt rábízzuk Bibóra), s akkor elmondhatjuk: a rosszalló értelemben vett, „elítélt”, „gyűlölt”, „megvetett” „marxista–leninista szemlélet” alapjellemzője nem az ún. „úriemberség”. Hanem épp ellenkezőleg: az ún. „proliság”. A primitív proli gőg. Az persze igaz, hogy a „marxizmusra” hivatkozó „prolik” egy jelentős része jókora suttyó volt, miközben ügyes machiavellistáknak, „nagyjátékosoknak” mutatkoztak, és az is igaz, hogy a proli-suttyóság össze-összecsúszott, sikamlott a dzsentri-takonnyal (vö. Karinthy: Házszentelő, Fábri: Gyertek el a névnapomra), ám ami messze nem jelenti, hogy a dzsentri-úriemberi attitűd és a „marxista-leninista szemlélet” bárminő rokonságban állnának egymással. S már csak azért sem, mert az „attitűd” és a „szemlélet” nem ugyanazt jelenti. Miként a liberális szemléletnek (mint olyannak) sincs köze pl. Demszky lovaglócsizmás, lovaglópálcás, tengerparti kastélyos dzsentriallűrjeihez.
Na most, nem csak a „marxista–leninista szemlélet”, de még a „reakcionárius úriemberség” sem azonos a machiavellizmussal (már amennyiben a „minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” machiavellizmusnak kell értenünk). Olyannyira nem, hogy tradicionálisan épp az ellenkezője igaz (vö. A Noszty fiú esete Tóth Marival), vagyis például: a „magyar úriember” zsigerileg veti meg az ún. „zsidóskodást” példának okáért. Mikszáth idézett művében Stromm ezredes nagyvonalúan rendezi Noszty tartozását, méghozzá tipikus úri gesztussal; abban az értelemben is, hogy szó nélkül fizet („mint katonatiszt”), és abban az értelemben is, hogy megvetéssel (mint kutyát) penderíti ki irodájából a kicsinyes bosszúért lihegő, „minden erkölcsi gátlástól” mentes Kozsehubát.
Hermann István szerint Mikszáth regényének „fantasztikus tárgya” az „ilyen nincs kategóriájába tartozik”. Hermann szerint ez a „fantasztikum”, vagyis Tóth Mihálynak a valóságban nem létező citoyen intranzigenciája jelzi: Magyarországon a Tóth Mihályok (ha akadnak elvétve) nem a báró Hatvany-Deutsch Sándorok, Dóczy Lajosok, Gutmann Vilmosok, nem a báró bőrgyárosok, Wolfner Tivadarok. Vagyis ahogy Hermann fogalmaz: csak nálunk válhat „az egykori pipakészítő, majd kiflikirály olyan idealizált polgárrá, amilyen persze volt, de semmiképpen sem a polgár normál típusa, hanem a polgár sajátos citoyen és igen elszigetelten élő példánya”. Sőt! Adott esetben a minta-citoyen is válhat dzsentri-burzsoává, báró-bőrgyárossá (miazhogy, nagyonis!), Hermann szerint: „A burzsoá a polgárságnak azt a rétegét jelzi, amely anyagi haszna érdekében hajlandó bármikor a polgári eszmerendszer legpozitívabb tényezőinek elárulására”, például: liberál-báróin méltóságos, tekintetes, „holtig kegyelmes” valagának sujtásosan bocskais, lovaglócsizmásan terepjárós riszálására.
Idéztem Hermann-t, de akár hivatkozhatnék is rá, ti. Bibó intellektuálisan a filozófus lába nyomába nem ér. (Révészt pedig itt ne is említsük.) Annyi sületlenséget, amennyit Bibó összehordott „elvi tisztázás” címén, ritkán szagolhatunk egyazon szellemi tepsiben. Így kezdi (1956. október 27-e és 29-e között készült „fogalmazványában”): „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.
Tehát: a „társadalom elméleti igazságait” nem a viták, hanem a fegyverek garantálják. Akik pedig elméleti kérdéseket elméleti szinten, elméleti módon akarnak tisztázni, azok – Bibó szerint – „az ideológiai mindentudás megszállottjai”, nem lehet velük mit kezdeni, mert nem lehet velük semmit megértetni, ergo le kell őket lőni. Már amennyiben nem értenek a kedves-bibói szóból. Gratulálok. Egyébként Révészék, Hellerék pontosan ezzel a bibói idiotizmussal vádolják Lenint, csak épp nem tudják rábizonyítani. Én viszont be tudom bizonyítani (hiszen itt áll fehéren-feketén), hogy éppen a Bibó Istvánok, Heller Ágnesek, Révész Sándorok a primitív, agresszív állatok, vagyis az idézett szentencia jelzi: Bibóék valóban nem „úriemberek”. A szónak semmilyen jelentése szerint. Sokkal inkább hasonlítanak a fogalom legalantasabb értelmében vett dühödt „prolikhoz”, fölhorgadt, szívgyökérig ható megaláztatottságaikból kibolházkodott viceházmesterekhez (vö. Kosztolányi: Édes Anna). Ne legyen félreértés, nem vagyok nyálas pacifista, pontosan tudom: a zsarnoki, elnyomó erőszakra szükségképpen (sőt indokolhatóan) következhet fegyveres (nyilasra ávós, ávósra „forradalmi”, arra „megtorló” stb.) ellenerőszak, csak azt nem értem, miként keveredik ide a „társadalom elméleti igazsága”, miként keveredik ide az „elvi tisztázás”, miként kutyulódik össze a fegyveres erőszak a filozófiával?
Bibó így folytatja az „elvi tisztázást”: „A marxizmus–leninizmus filozófiai alapjainak és társadalmi és történelmi szemléletének elégtelen és szűkös voltától teljesen függetlenül kell mérlegre tennünk azt a társadalompolitikai célt, melyet a marxizmus–leninizmus a maga filozófiájával és társadalmi szemléletével jól vagy rosszul alátámasztani kívánt. A marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségéhez továbbra sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus–leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek: az erőszak kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma”.
Tehát Révésznek sikerült mélyen Bibó alá süllyednie. Nem csak intellektuálisan, morálisan is. Bravúr. Ismétlem: morálisan is bravúr, mert, mint jeleztem, Révészt sem az eszéért szeretjük, ám annyira buta nem lehet, hogy ne értse: Bibó „a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmát” nem a „marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélte el” (miként Révész állítja), sőt ellenkezőleg, ti. Bibó szerint „az eszméknek az a rendszere… melyet [a] cél köré épített” maga a „marxizmus–leninizmus”, illetve az „eszközök rendszere” nem egyéb, mint a „sztálinizmus”. Miért? Mert mindjárt a rákövetkező bibói mondat így hangzik: „A sztálinizmus politikai eszközei lényegükben nem különböznek a fasizmuséitól, de a fasizmusnak embertelenek voltak nemcsak az eszközei, hanem a céljai is; az emberi személyiség teljes megsemmisítése és alárendelése valamilyen közösség vélt vagy valóságos érdekeinek. Éppen a célok különböző értéke okozta, hogy a marxizmus–leninizmusban felnevelt ifjúság körében egy a fasizmuson belül el nem képzelhető eszmei forrongás jött létre” satöbbi satöbbi. Baromság ez így is, Bibó nem méltó a vitára, csupán jelzem: Révész gátlástalanul csapja be az olvasóját, amikor azt állítja, hogy Bibó differenciálatlanul „gyűlöli”, „ítéli el” a „marxizmus-leninizmus” szellemiségét, vagyishogy nem tesz különbséget a helyes „cél” (Bibó: „a marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól”), illetve a torz „eszközrendszer” között.
Szerintem nem az a gond ezekkel az emberekkel, hogy antimarxisták. Hanem hogy még csak azok sem. Intellektuálisan semmire valók.
Bibó nem antimarxista (Vajda sem, Heller sem…), legalábbis a szó intellektuális értelmében. Ti. az antimarxista intellektuel nem pusztán tagadja (mint pl. Vajda), hanem cáfolja Marxot (pontosabban: legalább próbálkozik a dologgal).
Vajdát sem az egyébként nem létező cáfolatáért pofozták föl veszett hitsorsosai, hanem a hit megtagadásért. „Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért [Márkus] Gyuri és [Fehér] Feri pofon vágta” (Heller: Bicikliző majom).
Ez nem cáfolat. Annyira nem, hogy a „nincs Isten” szintagma freudi (vagy tán’ nem is freudi) elszólásnak minősül.
Bibó sem cáfol. Hanem öklendezik: „A marxizmus–leninizmus filozófiája sokat hangoztatott antiidealizmusa és realizmusa ellenére valójában a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egy válfaja, azé, mely a valóságot csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben az a sémáiba belefér [ennek semmi köze a „filozófiai idealizmushoz” – Gy. úr]. Kiindulása a német idealizmus legkihegyezettebb rendszeréből, a hegelianizmusból átvett dialektikus módszer, melyet az ismert formulával ellentétben Marx nem állított a talpára, hanem éppen ellenkezőleg, ő állította a feje tetejére. Mert Hegel szerint a dialektika a szellem, a gondolkodás világában áll fenn, ahol valóban igaz az, hogy minden tételből szükségképpen létrejön, illetve vele együtt létezik önnön ellentétele is. Marx ezt átvitte a valóság világába, abba a világba, ahol legalább annyi a fokozatos és folyékony átmenet, mint az éles különbözés, s ahol soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.
Ez nem cáfolat. Nem filozófia. Ez egy szimpla kontraállítás. Ráadásul hülyeség, ugyanis, ha Marx Hegelt „átvitte a valóság világába”, akkor teljesen mindegy, hogy amúgy minek nevezzük a dolgot, talpra vagy fejtetőre állításnak-e, mert Hegel – Bibó szerint – nem a „valóság világában” áll, már amennyiben Marx „vitte át oda”. Ha viszont Hegel is a „valóság világában” áll, csak a „fejetetjén” (ahogy mondani volt szokás) és Marx is a valóság világában áll, olyannyira, hogy – Bibó szerint – még Hegelt is „átvitte” oda, nos, ha így van, akkor teljesen nyilvánvaló: Bibó nem filozofál. Hanem fecseg. Arról például, hogy a „valóság világában” „fokozatos és folyékony” az „átmenet”, s ahol ugyan van „éles különbözés”, ám a valóságban „soha semmi sem megy át önnön ellentétébe”.
Bibó sem. Tudniillik ott áll. Önnön ellentétében. Filozófiáról habarog, „marxista-leninista” filozófiáról, miközben nem tudja bizonyítani, hogy létezik Marxista Leninista elvtárs, akinek volna filozófiája. Bibó nem érti: csak Hegelnek lehet filozófiája, Marxnak, Leninnek, Hermann-nak… És Bibónak – lehetne, ha volna hozzá elegendő esze. Aki tehát a „marxizmus-leninizmus filozófiájáról” hadovál, valójában maga magát döfködi tökön dicső-forradalmi hevületében, veszett indulatában, s a sztálinizmus jól beidegződött karójával. Magyarán: Bibó minden mondatából süt a sztálinistából lett neofita bornírtság, dogmatizmus. Ellendogmatizmus nyilván. Hol sztálinizmus van, ott sztálinizmus van – az alámerült bekkelők hivatalnoki (igazgatói, főmunkatársi) lelkében éppúgy, mint a hirtelen felszínre bukó dicső-forradalmárok agressziójában. És pontosan erre utal Bibó freudi elszólása: „A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani”.
„Hosszadalmas indoklás nélkül” – írja az „entellektüel”. Miért? Mert most már semmi cicó, nálunk van a slukker! Ez a „dicsőséges forradalom”. Hogy milyen forradalom? Na, ezt már nem tudja az intellektuel. Forradalom. Forradalmi forradalom. Dicsőséges forradalom. Amely nem polgári forradalom, ugyanis Bibó lépten-nyomon a szocializmus magasabb rendűségét, eszményiségét, sőt végső győzelmét hirdeti: „A bolsevista párt pedig, még ha volt is ott, ahol saját erejéből szerezte meg a hatalmat, némi tekintélye, igazi teljesítmény-arisztokráciává nem válhatott, mert belső ellentétben állott a szocializmus mögött álló szabadság és egyenlőség-eszménnyel”. Továbbá: „A szocializmus és a kommunizmus – vagyis a termelőerők köztulajdonba vétele – ezek szerint nem a jövő tökéletes társadalmának a szükségszerű formája, hanem az ember gazdasági felszabadulásának az egyik, de nem egyetlen formája, melyet ha kizárólagos formaként erőltetünk, könnyen és gyorsan zsarnokságba megy át. Az a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzata vagy pártja lehet a szabadon fejlődő társadalomnak, de ennek igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be, s addig minden szocialista vívmánynak, reformnak csakis annyi értelme és jogosultsága van, amennyiben a szabadságot ott, akkor és azonnal és hatékonyan fokozza”.
Ez is tipikus logikai öntökönszúrás, mert, ha „a hit és meggyőződés, hogy végsőleg minden szabad fejlődés szövetkezéses, közösségi, szocialista formákba torkollik, egy komoly és figyelemre méltó irányzat”, akkor teljesen mindegy, hogy a szocializmus „igazolása egy hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén következhetik csak be”, ugyanis – Bibó szerint – egy „hosszabb történelmi-társadalomfejlődési folyamat végén” bekövetkezik az „igazolás”, vagyis maga Bibó mondja ki: a szocializmus végső kifutása, „győzelme” szükségszerű. Csak hát nem most még. Hanem majd. Amikor a dicsőséges forradalom még dicsőségesebb forradalom lesz. Egyébként pedig a „dicsőséges” jelzőt nem a filozófus, hanem a politikai propagandista használja. Például Bibó. Vagy Wittner Mária. Vagy Révész Sándor. Agyilag egyre megy. Annyi eszük van, mint egy karéj félberágott nutellás kenyérnek.
Bibó: „Még kevésbé alkalmas a szocializmus jelszava arra, hogy akár szellemi alkotások értékének, akár erkölcsi cselekedetek helyességének mértéke legyen: ezek mértéke a szabadság irányában való több ezer éves fokozatos, de biztos fejlődése jegyében nem lehet más, mint a szellemi alkotás világában az alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása, erkölcsi téren pedig a személyes felelősségnek a közösségi ellenőrzésen való átszűrődése. Minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista, mert csak a személyiség a hordozója és a létrehozója, és eredendően közösségi, mert csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője. Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.
Az a gyanús, ami nem gyanús. Az az eredenedően közösségi, ami eredendően individuális. Bibó tehát itt is marhaságokat beszél, minden mondata baromság (sőt minden mondatában több baromság is van), egyet emelek ki: Bibó szerint a „szellemi alkotások értéke” az „alkotó személyiségnek a közösségi elfogadás szűrőjén való áthaladása” révén jelenik meg. Miért? Mert „minden alkotás és minden erkölcs eredendően individualista”. Lehet, csakhogy itt az „eredendően” szó nem jelent semmit (az az eredendő, ami nem eredendő). Petőfi így fogalmaz a egyik eredendően individualista versében:
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e Nemes láng, amely ugy hevit.
[…]
Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül!... s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre fölfeszíttetem.
Vagyis Petőfi a halálban (a „halál halálában”) individualista, mint Jézus, az emberiség üdvéért, „javáért” vállal kereszthalált (még a keresztfát is maga ácsolja), míg néhány hónappal később, az Egy gondolat bánt engemet című költeményében a „világszabadságért” vállalt mártírhalált már nem csak a népért, emberiségért, hanem a néppel, sőt „minden néppel” együtt képzeli el:
Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!”
Kelt: 1946. decemberében, majd 1947. januárjában:
Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad.
Tehát a Petőfi Párt-i Bibó még Petőfit sem ismeri. Petőfinél ugyanis semmi sincs „átszűrve” semmin, a két vers keletkezése között néhány hét telt el, ami azt jelenti, hogy a „közösség” még csak el sem olvashatta a „közösségi” költeményt, nemhogy „individualistává „szűrte” volna át a költőben.
Petőfi nem azért „közösségi”, mert az alkotásának „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”, hanem azért, mert az Egy gondolat bánt engemet című versnek a közösségiség (és nem a közösség) az ihletője. Vagyis az ihlet sem nem individuális, sem nem kollektív.
Bibó szerint minden műalkotásnak „csak a közösség lehet a megőrzője és hitelesítője”.
Vagy a hiteltelenítője. Illyés írja a Népszabadságban (nem a Révészék, hanem a Rényiék Népszabadságában): „József Attila nagyobb, mint az a szobor, amely alakját ma az általános tudatban képviseli”. Egyébiránt ez minden költőről, művészről elmondható, József Attiláról persze különösen, József Attilát gyakorlatilag mindenki szereti. Miközben senki sem érti.
Továbbá: ha a műnek „csak a személyiség a hordozója”, akkor miként lehet „csak a közösség a megőrzője”? Úgy őrzi, hogy nem hordozza? A szalmazsákban őrzi? A „hordozó” pedig nem őrzi? El-elhagyogatja?
Hülyeségnek tűnik, ám Bibó szerint „Ez így volt, mielőtt szocializmus egyáltalán lett volna, és így lesz akkor is, amikor a szocializmus már rég nem lesz sem probléma, sem program. Külön szocialista művészetről, alkotásról, irodalomról és külön szocialista erkölcsről beszélni tehát barbárság és értelmetlenség”.
És nem „különről”? Milyen a „külön” és milyen a nem külön szocialista erkölcs? Az ún. „protestáns etika” külön erkölcs-e mondjuk a katolikus etikához képest? Ha nem, akkor Luther, Max Weber stb. miért beszél külön protestáns erkölcsről? Tehát. Ez is hülyeségnek (értelmetlenségnek) tűnik. És nem csak tűnik, az is, ti. itt Bibó – végső soron – a Sarló és Kalapácsban megjelent „platformtervezet” elgondolásaival vitázik, csak épp, szokása szerint, itt is a maga szellemileg hitvány, barbár módján. József Attila így fogalmaz Hidas Antalék „platformtervezetének” kritikájában: „a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele”.
Vagyis József Attila barbár, mert szerinte létezik „külön” (értsd: szuverén) proletárművészet, illetve nem barbár, mert ő világosan fogalmazza meg: a szocializmus művészete sem időtlen: „Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok művészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az író fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, míg a ritmusos tevékenység szemléleti”.
Bibó pedig ebből semmit nem ért, nem tudja, mi a különbség a „fogalmi”, „szemléleti” és az „ihleti” között, nem érzi a „ritmust”, az értelem ritmusát, csak annyit konyít az egészből, hogy: 1956. október 23-a után – momentán – náluk van a slukker, így azután semmi cicó! Vagyis Bibó momentán – a dicső forradalomban – azt ír, amit csak akar. És olyan hülyén ír, ahogy csak lehet.
Bibó szerint „minden erkölcs eredendően individualista”. Noha minden erkölcs eo ipso (eredendően is, lényegileg is) közösségi. Végső soron még Hegelnél is: a jó vagy rossz „cselekmény megmarad az emlékezetben, de a szellem teljesen eltörli azt”. Tudni kell: Hegelnél a „szellem” nem szubjektumot, hanem objektumot jelent.
Leegyszerűsítve: az Ószövetség minden ízében kollektivista moráljával szemben az Újszövetségben megjelenő jézusi golgota-individualizmus már nem erkölcs. Hanem hit. Küldetés. Meghalás, „vérrel fizetés” az „emberiség javáért”. És aminek nincs köze az erkölcshöz, mert meghalni az emberiségért senki sem köteles, míg a morál törvényei, parancsolatai mindenkire vonatkoznak. Ezért hamis az a bibói állítás, mely szerint „minden erkölcs eredendően individualista”, olyannyira, hogy még az erkölcsösség, a becsületesség sem tisztán individualista, csakis akkor, ha pl. a Petőfi Sándor-i „becsület” a „vérrel fizetett” „elvek”, „hitek” megtartását jelenti.
A magát überfilozófusnak tartó Bibó szerint „az »ellentét« fogalma tipikusan az emberi agy és kedély jelensége, melyet a természet világába belelátni tévútra vezető puszta kép. Valójában az egész dialektikus modell csak arra volt jó, hogy a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiája számára üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson” [ti. Marxék bölcseletében].
Vagyis Bibó szerint a „kikerülhetetlen élethalálharc” nem ellentét.
Továbbá: az „antimarxista” Bibó „filozófiája” szerint „az emberi agy és kedély” nem a természet része, s amelyből a „kedély” még csak-csak érthető (kedélyesen filózgató konyhalányok mondanak ilyeneket), ám azt, hogy az „emberi agy” ne volna a természet része, már az általános iskola alsó tagozatában sem állítják a gyerekek. De még a tanító néni sem!
Bibó szerint Marx azért vette át Hegeltől a „dialektikus modellt”, hogy az számára „üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson”, mégpedig mihez? Hát „a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiájá”-hoz.
Mintha a „proletárdiktatúra” fogalma (amely egyébként Marx bölcseletének csak egy – ráadásul kifejtetlen – történelemfilozófiai paradigmája), hamarabb született volna meg, mint a hegeli logikai orientáció. Vagyis: Bibó szerint azért kellett Marxnak Hegel, azért ismerte, tanulta meg, sajátította el egyetemista korában a hegeli logikát, mert már ismeretlenül is a talpára akarta billenteni. Hát hogyne!
Ha azt írná Bibó, hogy Marxot a forradalmi hevület vitte Hegelig, vagyis hogy a dialektikában a forradalmi változtatáshoz keresett szellemi muníciót, akkor persze azt sem tudná bizonyítani, de legalább nem állítana ekkora badarságot. Marx ugyanis – ez többszörösen bizonyított tény! – elsősorban intellektus volt, s másodsorban, az intellektusából fakadóan forradalmár. Marx Hegelben alapvetően nem forradalmi eszközt, hanem forradalmi alanyt, forradalmi bölcseletet látott.
Kérem, én egy pillanatig sem állítom, hogy Bibó nem volt nagyon kedves, aranyos, bűbájos ember (szerette Antall is, szerette Göncz Árpád is), nem állítom, hogy Bibó nem volt bátor és merész, nem állítom, hogy nem volt demokrata (aki nem félt a demokráciában), azt viszont határozott meggyőződéssel állítom, hogy: Bibó István – entellektüelként – nem több, mint egy nagylengettyűs, heretasakolt, barlangos bőrnudli. S amely legalább akkora, mint a reneszász ember teljes életnagyságban. Vagyis itt már valóban nincs semmi cicó, Heller markában a slukker. Bár az úrnői mutatvány takarja Bibót. Aki ezért nem úriember. Révészt is takarja – már amennyiben a képen (nem) látott entellektüel-birimorongó sem úriember, hanem: liberálisan kétágú. Az egyik ága Bibó, a másik ága: Révész.
Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)
Egy pre-romantikus antikapitalista gróf hősi kirohanása
Tanulságos eset. Ám, csak sorjában, mindenekelőtt elevenítsük föl „Heller Ági” „nagyszerű antikommunista filozófiáját” (amibe ugyebár „bele lehet kötni”, ti. ez már meg van nékünk engedve ungvárilag), nézzük tehát konkrétan: mit fog igazolni Heller Ági?! „Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak” (Filozófiám története, 166-167. oldal, vesd össze).
Heller szerint tehát akkor van valami „valóban úgy”, ha a „valóban szó értelmezhető”. Ha viszont nem értelmezhető, akkor semmi sincs valóban úgy. És hogy értelmezhető-e a „valóban” szó, na, azt már nem tudja a „nagyszerű antikommunista filozófus”, hát hiszen pontosan attól „antikommunista”, attól „liberális” meg mindenféle „ista” a „filozófus”, hogy nem tudja. Ha tudná, akkor nem antikommunista, nem liberális stb. volna, hanem filozófus volna a „filozófus”. Míg Ormos Mária szerint „ha az a kommunizmus, ami ellen a forradalom irányult, akkor [a forradalom] antikommunista volt”. De legyünk igazságosak a történészprofesszorral szemben, ő ugyanis csak dumált, „havaskodott” a tévében, obligátmód jártatta a száját, míg Heller könyvben írja, „nagyszerű könyvében” tudatja a bölcseletre szomjas olvasóval: a „valóban” akkor „valóban”, ha tudjuk, mit jelent a valóban, ha „értelmezhető” a „valóban”. Heller úgy bizonyít („igazol”) valamit (filozófiai könyvben!!!), hogy lezseren közli: amit állít, valóban úgy van. Már amennyiben tudja, mi a „valóban”, ám, hogy tudja-e, mi a „valóban”, azt már nem tudja. Ez a filozófia. Ez egy „nagyszerű antikommunista filozófiai” bizonyítás.
Mármost, hogy mi a „létező”, illetve a „hagyományos normák” valódi kétségbevonása? Erre vonatkozóan Mikszáth „idézi” híres könyvében a Pester Lloyd jeles tudósítóját: „A magát Zrínyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmúlt estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombóvári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pincérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombóváron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.
Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombóváron el fogják látni az urakat.
Erre a Zrínyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrínyinek volt maszkírozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:
– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanúsítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövőben.
A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:
– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?
– Hát mit tegyek? - kérdé a Zrínyi-féle ember szelíd mosollyal.
– Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.
A díszruhás alak erre egyik robosztus társához fordult nagy fejcsóválva:
– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No, semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úrias nyugalommal: »Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!«
A vendéglős és pincérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrínyitől):
– Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?
– Ne bántsátok – szólt a fekete kalpagos, mosolyogva a vendéglős rémületén –, vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az első.
– De hát még azt sem tudom – dadogta a vendéglős fogvacogva –, kik az urak?
A gránátszínmentés megmondta neki:
– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrínyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.
A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem – ami felette gyanús körülmény –, ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonultak az étteremből, otthagyva a kétségbeesett vasúti korcsmárost, kinek mindenét fölették.
Ennyit közölt lapunkkal… a hiteles szemtanú, ki – sajnos – a harmadik csengettyűszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.”
Történelemfilozófiai alaphelyzet: a vendéglős pénzt vár a vendégektől a vendéglátásért, amin aztán erősen megrökönyödnek a „gránátszínmentésen, tüzesen” preromantikus antikapitalisták: „Hallottál már ilyet… hogy pénzt kérnek a vendégtől?!”, s amin pedig már a vendéglős mélázik el: most akkor mi a faszom van itt végtére is, ennyire érthetetlen volna a dolog: aki zabált, szlopált, fizessen! Nincs ingyen ebéd…
Zrínyi nem marxista; ez kétségtelen; Zrínyi nem kommunista megfontolásból („mindenkinek szükségletei szerint” stb.) nem óhajt fizetni az ételért-italért, ám, hogy messze jobban érti Marxot, mint Heller (Vajda, Tamás Gáspár Miklós), az egészen biztos.
Heller Ágnes szerint a marxi „elmélet azon a feltevésen alapul, hogy csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek, mivel a természet ingyen adja nekünk – végtelenül – mindazt, amire csak szükségünk van” (Filozófiám története 103. oldal).
Ez persze meglehetős marhaság, a „filozófuszseni” keveri A tőkét az Új Zrínyiásszal, illetve keverné, ha ismerné azokat, de legalább valamelyiket a kettő közül. Egyszerűen arról van szó, hogy még Zrínyi sem hippi: „Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrínyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig”.
Marx nem tagadja (nyilván nem Zrínyi főúri logikája mentén, de nem tagadja), hogy igaza van az ironikus Mikszáthnak: eszement dolog a „vendégtől pénzt kérni”, illetve fizetni a vendéglátásért, az ételért, italért, sőt a lovagiasságért is, az előzékenységért, kedvességért, mosolyért, gyöngédségért, szerelemért, hitvesi odaadásért… mindenért, ám sehol nem állítja, hogy „csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek”. Ti. a materialisták ontológiai-filozófiai logikája szerint az idő is végtelen, a „természet” is végtelen, a történelemfilozófiai dimenzió szerint pedig az idő is lehet véges, a természet is lehet véges. Míg a társadalmi-gyakorlati végesség nem más, mint a dolgok eladhatósága, s amely értelemszerűen magában foglalja a kapitalizmus végességét is.
Minden eladó. Minden (és mindenki) megvásárolható. Egyedül Szent Péter asszony nem. Ő csak egy „kicsit”. Hazudni is kicsit szokott, parvenüsködni is csak kicsit. Eböl is egy kicsit, abol is kicsit… Miközben ugyebár a hagymát is hagymával. Von Haus aus.
Metaforikus hagymával persze, mert Heller magánéletét, magánízlését nem ismerem. Egy biztos: Heller állítása, mely szerint a marxi „elmélet azon a feltevésen alapul, hogy csak az időnek vannak korlátai, a természetnek nincsenek”, nem egy „nagyszerű filozófus” „zseniális” tévedése, hanem szokványos dilettantizmus agyi terméke.
A marxi „elmélet” több előfeltevésen alapul. Például: a világ anyagiságában egységes, a dolgok változnak, keletkeznek, megszűnnek, s „teszik” ezt a dialektika törvényei (pl. a tagadás tagadásának elve) szerint, vagyishogy például a kapitalizmus keletkezésében is, megszűnésében is döntő szerepet játszik a „megőrzés” mozzanata, illetve még egy lényegi alapföltevés (s aztán nem sorolom tovább), Marxék szerint a szobafilozófuskodásnak lényegileg annyi. Arról viszont sehol nem beszélnek, hogy az idő abban a vonatkozásban volna véges, amelyben a természet végtelen. Aki tehát nem ismeri Marxot, legalább nekem higgye el: nincs annak a Bánó Andrásnak az az Ungvári Tamása (vs. Almási Miklósnak Babarczy Esztere, Kálmán Olgának Tamás Gáspár Miklósa, Németh Péternek Kertész Ákosa, nincs annak a sok mindenkinek az az Esterházy Pétere, Hellernek Radnótija és így tovább és így tovább), aki be tudná bizonyítani, hogy Heller Ágnes legalább téved, s nem szimpla marhaságo(ka)t habargat össze (von Weibliche-küche aus) az ő „nagyszerű könyvében”.
Hónapok óta (a spicli-Heller lebukása, s az Ungvári-féle szánalmas szerecsenmosdatás óta) azon merengek, minő mély tudatlanság s persze primitív pökhendiség kell ahhoz, hogy valaki a nagynyilvánosság előtt jelentse ki: „Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni”.
A könyvnek melyik az a mondata (megállapítása, kijelentése…), amelyikbe ne lehetne „belekötni”? A közhelyeken kívül nyilván. Melyik? Illetve így mondom: belekötni csak a valamibe tudunk, miként a ködöt is csak szurkálni lehet, megszurkálni semmiképpen.
Heller Ágnessel nem lehet vitázni, ugyanis csak marhaságokat ír (miként marhaságokat beszél), tulajdonképpen az a helyzet a könyvével, mint Babarczy Eszterével, amelyről Almási professzor jelentette ki a Mozgó Világban (plusz Esterházy az ÉS-ben): a mű „originális”, „unikális”, a szerző „bölcs”, „koros guru”, „leiskolázza”, „hazavágja” Rortyt és „az egész posztmodern galerit”.
Mi bizonyítja ezt? Konkrétan. Kérdeztem. A válasz: lapítás. Mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes filozófus? Kérdeztem. Túl azon persze, hogy ezek az emberek egymásról-önmagukról bizonygatják szinte megállás nélkül: „nagyszerű”, „okos”, „zseniális”, „pária tudós” (a „parvenü” ellentéteként), „briliáns elme”, „tojásfej” (ami náluk „okosat jelent”)… Ők itt a tudós „szürkeállomány”. A nagy „szakértelem”. Miközben jól látható: korlátoltságuk (mely az intellektuális lapály s a primitív gőg sajátos elegye) oly mérvű, hogy attól az olvasottságuk, iskolázottságuk sem ér semmit. A diplomáikról, kitüntetéseikről már nem is beszélve, azoknak is csak monetárisan konvertálható haszonértékük van.
Így tehát megint Zrínyinél vagyunk.
Nem tagadom, meglehetősen utáltam, amikor az „átkosban” savanyúpofát vágott a bolti eladó, s aminél már csak azt utálom jobban, ha látom (merthogy teljesen nyilvánvaló!), a példásan liberális, eminensen polgári „keep smiling” be van építve a fogyasztói árba. Vagyis engem nem az bosszant igazából, hogy nem mosolyog rám a kereskedő, az elárusító (noha „fizetek érte”, ahogy mondani szokás), hanem épp ellenkezőleg: ha azt látom (márpedig majd minden esetben azt tapasztalom), hogy már szinte csak pénzért, fizetségért hajlandók „szmájlingolni” az emberek.
Vajon mit szólna Zrínyi gróf, ha újra föltámadna, s immár nem a dombóvári indóház restijébe, hanem például egy fórum-topikba toppanna? Merthogy itt is megy ám az infantilis kvázi vigyorgás, merthogy valójában itt sem a szövegek (az emberi tartalmak), hanem az üres „szmájlik” reflektálnak egymásra. Itt persze barter-alapon, ám, ami késik, nem múlik, előbb-utóbb a fórumokat is áthatja a pénz, mint lényegi „moderátor”, mint meghatározó „alapkommunikátor”. Hogy pontosan miként? Azt nem tudom, ám hogy valamiként biztosan bekövetkezik, lesz valamiféle indirekció, „csereszköz” szmájli és szmájli között, az számomra nem kérdés, a dolog menetéből, logikájából következik. Mégpedig szükségképpen, vagyis Murphy után szabadon: ha minden eladó, akkor minden eladható, s ha minden eladható, akkor a minden el is lesz adva.
Heller Ágnes írja „nagyszerű könyvében” (Zrínyi gróf metéljen vitézlő kardjával „páriává”, ha nem igaz!), azt írja, van ám néki egy másik nagyszerű könyve is, s amely „úgy kezdődik, ahogy akkori meggyőződésem szerint minden filozófiai munkának kezdődnie kell, ugyanis a mindennapi élet fogalmának meghatározásával. (Bestimmung) »A mindennapi élet a társadalmi reprodukció mindenkori lehetőségét megteremtő egyedi reprodukciót jellemző tevékenységek összessége.« Miután tudjuk, miről beszélünk, elkezdhetünk beszélni róla” (85. oldal).
E zseniális bölcselői nagygondolattal (mely szerint „minden filozófiai munkának a mindennapi élet fogalmának meghatározásával kell kezdődnie”) majd behatóbban is foglalkozunk, elöljáróban annyit: Heller az ő filozófiájának történetében az idézett „meghatározást” („Bestimmung” – hogy ettől is oda ne szarjak!) nem a „tanulóéveire”, hanem a már kibomlott zsenialitásának érett szakaszára, a „dialógus éveire” teszi. Mondom, erről később bővebben.
Tehát. Heller szerint „minden filozófiai munkának a mindennapi élet fogalmának meghatározásával (Bestimmung)” „kell kezdődnie”. Amiből pedig egyenesen következik, hogy Kierkegaard egyik alapműve (a Félelem és reszketés) nem filozófiai munka. Dacára annak, hogy Heller Ágnes már akkor ebből „építkezett” (73. oldal), ebből alkotta meg antikommunista zsenialitását, amikor egyszersmind boldogan bestimmungolt Lukács mester gyönyörűségére, vagyishogy még az obligát helleri tudatlanság sem lehet mentség, a zseni olvasta Kierkegaard-t, de mindegy, a lényeg, hogy a Félelem és reszketés így kezdődik: „Korunk nem csupán a kereskedelem, hanem az eszmék világában is valóságos kiárusítást rendez. Minden olyan potom áron megszerezhető, hogy kérdés, vajon a végén egyáltalán akar-e még valaki licitálni”.
Kierkegaard az „ein wirklicher Ausverkauf” kifejezést használja (ford.: Rácz Péter, lektor: Kúnos László), na most, megmondom őszintén, nem vagyok egy zseniális műfordító (ide már maga Babarczy Eszter kéne!), így nem tudnám megmondani, miként lehetne a német szintagmát magyarra fordítani (kótyavetye?), de talán nem is ez a döntő, ti. Kierkegaard első mondata egybecseng mind Mikszáth-Zrínyi („Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől?”), mind Moliére („a pénz minden lakat kulcsa”), mind Gounod-Goethe („eladó az egész világ”), mind Madách („ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kenyért, / És a szegénynek is szép éket ad”), mind Ady („Agyamba nézett s nevetett”), mind József Attila („Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt”)… de mindenekelőtt Marx szavaival. Hogy miért Marx „mindenekelőtt”? Két okból. Részint azért, mert én, ha lehetek oly nagyralátó (márpedig lehetek!), A tőkét filozófiai műnek is tekintem, részint azért, mert – s ez a legaranyosabb bennem – Marxtól is az első mondatot idézem; s ha nem is mindjárt „Bestimmung” (mert azért annyira nem vagyok filozófuszseni), ámde minimum Moldovára hivatkozva: a mű első mondata jelzésértékű. Márpedig A tőke első mondata így hangzik: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód az uralkodó, mint »óriási árugyűjtemény« jelenik meg, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája”.
Idáig tiszta Kierkegaard, illetve még nála is tisztább (szerénységem megítélése szerint), plusz a lírai Madách: „Kutyáknak harca ez egy konc felett”, s mindehhez járul A tőke második mondata: „Vizsgálatunk tehát az áru elemzésével kezdődik”.
Nos, ennek lett gyönge asszonyi mása a liberális-feminista Heller Ágnes filozófusi szövege (a szerző tudatán kívül persze): „Miután tudjuk, miről beszélünk, elkezdhetünk beszélni róla” (85).
„Tudjuk”. De azért für alle Fälle kérdezzük meg: valóban tudjuk, vagy csak tudni véljük „vénasszonyi fecsegéseink” közepette? Ez a döntő kérdés.
Marx vizsgálatról és elemzésről beszél, ezért hát magam is vizsgálni s elemezni fogom (később) Heller Ágnes idézett mondatait.
Ungvári professzor a mennyiséget tekinti intellektuális teljesítménynek: „Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története”. Jó. Akkor tudatom: Marx tőkedefiníciója cca. 2000 oldal, cca. 5.000.000 karakter, míg „Heller Ági” zseniálisan teljes életdefiníciója (Bestimmung) pontosan 131 karakter, míg a rákövetkező rengeteg betű nem egyéb, mint puszta Gescgwätz. Worterguss. Papageienkrankheit. Weiblich: és pontosan ezért állítom, hogy Tojás Gáspár Miklós nem feminista, hanem: femina (de nem csak állítom, be is fogom bizonyítani).
Nem vagyok vallásos, ezért nem hivatkozom, „csupán” utalok a Bibliára, mint a görög-zsidó-keresztény szellemtörténet egyik alapművére. Nagyon érdekes, az alábbi bibliai gondolat az alábbi logikai összefüggésben általában nem vetődik föl (sőt voltaképpen soha), noha tény: Pál apostol egyik levele és Márk evangéliuma együttesen mondják ki: nem az árulás következménye a harminc ezüstpénz, hanem épp ellenkezőleg: a pénz maga júdáspénz, ti. a pénzből fakad az árulás: „Akkor a tizenkettő közül egy, a kit Iskáriótes Júdásnak hívtak, a főpapokhoz menvén. Monda: Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom õt? Azok pedig rendelének néki harmincz ezüst pénzt. És ettől fogva alkalmat keres vala, hogy elárulja őt (Máté 26, 14-16).
Vagyis nem az „alkalom” szüli a pénzt, hanem a pénz szüli az „alkalmat”, nem a hatalom, hanem a pénz rendeli meg az árulást, a papok a pénz involválta áruláshoz „rendelének” (vagyis utalnak ki) „harmincz ezüst pénzt”. És ezt nyomatékosítja Pál apostol Timotheushoz írt I. levele: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal (6,10)”.
Itt (a Bibliában) persze a „pénz szerelme” még elvileg kiküszöbölhető, míg a kapitalizmusban (tekintve, hogy a kapitalizmus, mint totalitás, maga a pénzviszony), szóval a kapitalizmusban a bibliai „pénz szerelme” magával a pénzzel azonos: P–A–P; A–P–A.
Találó a bibliai metafora, mert amiként tudatosan, akaratlagosan nem lehetsz szerelmes (vs. nem szerelmes) általában, úgy nem vonhatod ki magad a „pénzszerelem” mint objektum alól a kapitalizmusban. Miért? Mert, ha szubjektíve nem vagy „szerelmes” a pénzbe, egzisztenciálisan pusztulsz, míg, ha „szerelmes” vagy a pénzbe, mentálisan pusztulsz. A kapitalizmust könnyebb elviselni, ha legalább pénze van az embernek, míg azonosulni (mentesülni az elidegenedéstől) csak azok tudnak a kapitalizmussá érett piaci viszonyok között, akik l’art pour l’art művelik a „pénzcsinálást”, akik tudván tudják: alapvetően, lényegileg van elbaszódva a rendszer, miközben a zsigereikben van a pénzgyártás. Vö. A nagy likvidátor, vagyis: nem a „génjeikben”, hanem a zsigereikben, ti. a kufár nem genetikusan, hanem születetten pénzkalmár (a kettő nem ugyanaz). Csak a parasztvakító propaganda szerint van „becsületes nemzeti bank” és „népnyúzó idegen bank”. Vagyis A nagy likvidátor optimista végkicsengése: mese.
Mint fentebb jeleztem, minderről: a pénzről, kapitalizmusról, a „pénz szerelméről”, illetve a „rendszerről” (mint olyanról) Tojás Gáspár Miklósnak is van lágytojás-véleménye (merthogy miért pont erről ne volna, hiszen még oly sok mindenhez nem ért), s amelyről részletesebben legközelebb írok.
_marx_es_engels_szobra_budapest_segesdi_gyorgy_1971_7.jpg){kind=link}
