Hell István: Be a gettóba!
Augusztus 4-i számunkban cikksorozatot indítottunk a magyarországi cigányság helyzetérõl. (György Péter: Mai magyarok és mai magyar romák). Eddig Ungváry Rudolf, Lantos Gabriella, Örkény Antal-Székelyi Mária, Seres László, Pik Katalin, Deák Péter és Halmai Gábor írását közöltük. A sorozat folytatódik.http://www.es.hu/old/0036/publi.htmA legkevesebb, amit elmondhatunk: kérdésessé vált (pontosabban: nyilvánvalóvá vált, hogy kérdéses) a jogállamiság léte Magyarországon. A zámolyi cigányok Franciaországba menekülése miatt a politikai szférának le kell számolnia azzal a korábban hetedhét országon is túl exportált hamis illúzióval, hogy - a posztszovjet Európa eminenseként - törvényi rendelkezésekkel (a hátrányos megkülönböztetést tiltó jogszabályokkal, valamint a kisebbségi törvényben elõírt, a nemzeti identitás ápolását célzó önkormányzatiság bevezetésével) példaszerû kisebbségi politikát folytat. Ellenkezõleg. A zámolyi önkormányzatnak a kormányok által közömbösen szemlélt cigányüldözése, valamint a Juharos-féle kilakoltatási törvény és a vidéki roma családok százainak utcára költöztetése után letagadhatatlan: a válsághelyzet krónikus, és az eddigi tapasztalatok szerint a lassú, de súlyos kimenetelû eszkaláció felé halad. A francia kormányhivatal esetleges elutasító döntését nyilván fellebbezés követi majd, de az egyetlen lépést sem hátráló magyar kormánykoalíció további elõítéletes kijelentésekkel erõsíti a cigánysággal szembeni indulatokat, és a közeljövõben bekövetkezendõ fejleményekkel újabb botrányok várhatók: egészen a politika pálfordulásáig (vagy hisztérikusan cigányellenessé válásáig).
Talán kevés az itt elõhozott precedens, emlékeztetnünk kell arra is, hogy a Krasznai család üldöztetése nem elõzmények nélkül való. E sorok írója az elmúlt évtizedben szinte minden cigányellenes állami, rendõri vagy önkormányzati botrány feltárásában részt vett, a székesfehérvári gettósítás megakadályozására indított akciót pedig egyenesen a sajátjának tekinti. A kilencvenes évek elején Egerben, Salgótarjánban, Gyöngyösön és másutt szkinhedtámadások voltak - ezek még civil, nem hivatalos, öntevékeny rasszista események, bár az állam válaszreakciója nem volt mindig egyértelmûen elítélõ, sõt a politikai pártok némelyike egyenesen kopasz brigádokat tartott fönn ifjúsági szervezetként, költségvetési támogatásból. Ismerjük Kerényi György kiváló riportját a tiszavasvári különballagtatásról, a hajdúhadházi brutális rendõr-bûncselekményeket és a bûnözõk védelmében, a cigányok ellen szervezett önkormányzati tüntetést, a helyi cigányellenes pedagógusok megválasztását a cigány kisebbségi önkormányzatba, a sátoraljaújhelyi Pukti család önkormányzati határozattal történõ elüldözését (amelyben kezdeményezõként vettek részt a helyi romák is), a bogácsi totális elkülönítést stb., stb.
Bármilyen sok is a példa, a cigányüldözés teljes magyar valóságából valószínûleg nagyon kevés látható, az esetek túlnyomó többsége örökre ismeretlen marad. De a töredék, ami a szemünk elõtt van, az is hátborzongató.
Válság és "válságkezelés"
Az erkölcsileg vesztes, képviselõinek lelki üdvösségét elvesztegetõ kormány utóvédharca pedig elég nemtelen: vádaskodva, prejudikálva, a cigányokat tömegesen sújtó munkanélküliséget, oktatási diszkriminációt is visszafelé fordítva, munkát, tanulást ajánl a munkától, tanulástól de facto elzártaknak, sõt eltiltottaknak. Repül a nehéz kõ, ki tudja, hogy a romaellenes hisztériát felváltja-e még idõben - akár csak jelzésszerûen is - egy érdemi és hathatós, azonnali, de erõteljes és hosszú távú megoldást célzó kormányzati javaslat. (Nem valószínû.)
A mai kimondatlan - és kimondhatatlanul erkölcstelen - politikai közmegegyezés szerint a romaellenes diszkrimináció kérdése (ami nem "romakérdés" vagy "cigánykérdés") nem létezik, legfeljebb - elnézést a foglalt kifejezésért - sajnálatos események vannak. Ennek a közmegegyezésnek éppen a fordítottjára, a valóság bevallására és új konszenzusra volna szükség.
A zámolyi romák menedékkérelmét követõ állami "válságkezelés" jellegzetes tünete, hogy színre lépnek eddig soha nem, vagy csak a hátsó sorokban látott, kormányzati pártfogásra számító cigány politikusok, akik egyre-másra tesznek cigányellenes nyilatkozatokat. Az Országos Cigány Önkormányzat viszont új arcát mutatja: követeli a Boross- és a Horn-érában megszokott júdáspénzt, addig nem hallgat. A jórészt a Náday családból álló, legfeljebb 20-40 fõt számláló MCDSZ elnöke "nyolcvanezres" (!?) tagsága nevében ajánlja magát tisztelettel a cigányügyi kormánybiztos tisztségére, úgy is, mint kisgazda (azelõtt népfrontos) "diplomás". A kormánypártok által a szélsõséges jobboldalnak ajándékozott állami médiából náci stílusú hisztériakeltés is hallatszik (Franka), akárcsak a Mahir tulajdonában lévõ félhivatalos kormányszócsõbõl (Bayer).
Az a néhány tucat liberális, jórészt SZDSZ közeli értelmiségi, aki az utóbbi évtizedben figyelemmel kísérte és ismeri a magyarországi cigányok helyzetét (vagy legalábbis elkötelezett az emberi jogok mellett), számíthatott erre. Számított is: az 1989-es Kék könyv pontról pontra megjósolta az azóta feltûnt következményeket. A magyar politikában hagyománya van annak, hogy amikor roma közösségek válnak diszkrimináció és üldöztetés áldozataivá, a hatalom emberei a siketek kevéssé tagolt beszédéhez hasonlatos megszólalásokkal ("süketeléssel") reagálnak az eseményekre. Sírni is, nevetni is lehet azon, ahogyan a "családügyi" miniszter, egy igazságügy-minisztériumi államtitkár, majd (Horn Gyulának a fehérvári gettóügy idején mutatott példáját követve) Orbán Viktor miniszterelnök, a "kisebbségellenes hivatal" ((c) Tamás Gáspár Miklós) és mások a meglévõ elõítéleteket megerõsítõ megnyilatkozásokkal szítják az üldözöttek iránti gyûlöletet.
A nem cigány (magyarul: gádzsó) népesség "java" egyébként minden hangulatkeltés nélkül is elõítéletes a cigányokkal szemben, és elõítéleteik bizonyos - hamis - értelemben nem is alaptalanok. "Cigánybûnözés" (ellentétben például a rendõrbûnözéssel) ugyan valóban nincs, de sok és valószínûleg egyre több a roma bûnelkövetõ. Errõl a tisztességes média - a kisebbségi és az adatvédelmi biztos néhány évvel ezelõtti közös állásfoglalására gondolva - hallgat, de rossz lelkiismerettel, és a mindent tudni vélõ olvasók (nézõk, hallgatók) "sokatmondónak", vagyis hazugságnak tartják ezt a hallgatást. Holott el kellene mondani, hogy a bûncselekmények mögötti kriminalizáló tényezõket az elhibázott politika hozza létre körülbelül az 1867-es kiegyezés és a gyáripari termelés megjelenése óta, amióta a cigányok a feudális-familiáris falusi társadalom aljáról a társadalmon kívülre rekeszttettek. És azt is, hogy az Orbán-kormány populista szegényellenességét - amely egyébként ötször-hatszor annyi gádzsót érint, mint cigányt, de a cigányok kétharmadát-háromnegyedét igen - a megsegélyezett jómódú szavazóbázis (a "családok") cigányellenessége hivatott legitimálni.
Hasonló a helyzet a már-már kádári terminussal "foglalkozásnélkülinek" (munkakerülõnek) tekintett roma "jellemmel" mint közhiedelemmel. E helyt nyilván nem kell magyarázni azok háládatlanságát, akiket oktatási diszkrimináció nem sújt, s ezért megfelelõ oklevelek birtokában, ránézésre is nem cigányként terpeszkednek a romák munkahelyein, miközben ujjal mutogatnak a disznóhizlaláshoz kenyeret kukázó asszonyokra, a hivatásos romániai koldusnõkre, akik esténként gyászleplüket levetve, vidáman, piros szoknyás menyecskeként menetelnek "haza" a gróf Teleki térre, a használtautó-nepperekre, a gettók uzsorásaira, az itt a piros, hol a piros? mikromágiájának mutatványosaira, a nyugdíjas hajléktalanokat "vállalkozásban" befogadókra, a saját élettársukat futtató stricikre, az örömleányt formázó, de szerzetesnõi erkölcsû poszotyáricákra (zsebesekre), a falusi polgármesterek házõrzõjeként tartott kisebbségi önkormányzatok vezetõire, a megélhetési rendõrbesúgókra, azokra, akik a szociális segélyért közmunkában takarítják a falut, a vasat, rezet, tollat, elhullott szarvasagancsot, gombát gyûjtögetõkre, a roma munkaszervezõk roma feketemunkásaira - egyszóval a "munkakerülõkre".
Közbevetõleg: vannak olyan helyek is az országban - ilyen például a legendás hírû egykori roma énekes, Huttyám szülõfaluja, Öcsöd - ahol éppen a romák mutatnak példát a gádzsóknak vállalkozó kedvbõl és szorgalomból. Minden politikai "esélyegyenlõség"-program nélkül. A mezõgazdasági, állattartási tapasztalatokkal rendelkezõ öcsödi másár és csurár romák divatba hozták a környéken a szerzõdéses libanevelést, és sikereiket látva követik õket a helyi parasztok is. Most új "módi" bolondítja az öcsödi oláhcigányok gyerekeit: a gimnázium és az egyetem.
Egy másik, dunántúli falu melletti kiserdõben viszont négy, félig földbõl, félig gallyakból épült "kolyiba" áll a lombok alatt. A falu és a cigány (beás, "teknõvájó") telep közötti területet minden évben felszántják és bevetik. A tébécés, mindenkitõl lecsendõrtegezett rabszolga beások tavaszonként újratapossák a kukorica- vagy napraforgószárak közti barázdát, hogy õk vágják fel a "bácsinak" és "néninek" szólított magyarok tûzifáját, gyomlálják kertjeiket, egyeljék a répát, gondozzák a sírokat. Negyedkiló "megmaradt" kenyér, pár szál cigaretta és - fõleg - egy-két liter rossz bor a fizetségük naponta, ki tudja, hány évtizede... Egy-egy özvegyen maradt öreg paraszt fészerében egyszer-egyszer tovább is marad valamelyik fiatal beásica; olyankor hús is kerül a szabadon égõ vatra fazekába. Néha felgyújtják a házaikat. Egy-egy télen eltûnik közülük valaki, hogy aztán tavasszal, értelmezhetõ nyomok nélkül felakasztott holttestét bámulják sokáig a családtagok. Néha rendõrök ijesztgetik õket - néha megyei roma vezetõk társaságában - csõre töltött pisztolyokkal. Néha lövöldöznek is: a behúzott farkú kutyákra. De "baj", vagy "probléma" ezekkel a beásokkal még talán sohasem volt.
Pár éve Toni Gattliff francia filmrendezõ, a Gadjo dilo alkotója járt ezen a telepen, s egy fiatal házaspárt éppen Franciaországba hívott filmforgatásra. A cigányok, akik eddig még Budapestrõl is csak hallomásból tudtak, nem merték otthagyni a kunyhójukat.
Hogy alázatosságukkal és a "hazájukhoz" való ragaszkodással mutatnak-e valamire példát, azt, Kristóf Attila szavaival - "én nem tudom"...
Mi a teendõ, avagy a gyávák antirasszizmusa
A válságkezelõ javaslatokról még a liberális értelmiség is rendkívül bizonytalanul nyilatkozik. Vagy romantikusan naiv. Egyetértés látszik ugyan kialakulni egy polgárjogi törvény mielõbbi meghozatalának szükségességrõl, amely az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetést az iskolákban, a munkahelyeken, a lakhatásban stb. nem csupán tiltaná, hanem szankciókkal is sújtaná, de fölöttébb kétséges, hogy civil nyomásgyakorlással - beleértve a nemzetközi jogvédõ intézmények és a Nyugat politikai közbenjárását is - el lehet-e érni akár csak napirendre tûzését is. Nota bene: a mindenkori kormánypártok és az ellenzék egyetértése nélkül az antidiszkriminációs jogalkotás szinte lehetetlen, hiszen a meglévõ elõítéletek felkorbácsolásával szemlátomást válsághelyzetet lehet teremteni, és - finoman fogalmazva - politikai elõnyökre lehet szert tenni. S mint föntebb írtuk, a hallgatólagos megegyezés éppenséggel ellenkezõ elõjelû. (A polgárjogi törvény - Seres László szerint "placebo" - elfogadásának legfõbb haszna szerintem éppen abban volna, hogy a politikai szféra többségét megszabadítaná a kisebbségellenességtõl, és jelképesen kizárná a rasszista MIÉP-et a szalonképes pártok közül - amíg nem késõ.)
Vita folyik a magyar közgondolkodásban az amerikai demokrata ("proud liberal") típusú, úgynevezett "megerõsítõ intézkedések" (affirmative action - pozitív diszkrimináció) szükségességérõl. E sorok írója a Magyar Hírlap május 25-i számában fejtette ki aggályait az etnikai alapú elõnyös megkülönböztetés magyarországi bevezetésével kapcsolatban. A dolgozat olvastán az újabban balos TGM-et egy kissé magával ragadta filctolla. Ezt írja Seres Lászlóra, az ÉS szerkesztõjére és rám célozva az ÉS 27. számában: "Jellemzõ, hogy a hátrányos helyzetû kisebbségek javára gyakorlandó pozitív diszkrimináció tekintetében némely hitelesített "liberális" közírók, sõt, "liberális" polgárjogi aktivisták a Ku-Klux-Klan álláspontjára helyezkednek". (Rövid kivezetés a magyar politikából)
Kritikám lényege az volt, hogy a megerõsítõ intézkedések - amelyek egyébként ma is jelen vannak bizonyos állami és civil ösztöndíj- és átképzõprogramok formájában, s mint hírlik, készülnek a családok "visszahúzó erejével" leszámolni hivatott janicsárképzõ "cigánykollégiumok" is - jórészt csak a romák legkevesebb sérelmet elszenvedõ, legjobb módú elitjét érik el, ráadásul a szabad identitásválasztás kiskapuja miatt a támogatások meglepõen gyakran kerülnek nem is olyan szegény gádzsókhoz. "Ki akar cigány lenni?" - kérdezték az egyik budapesti egyetemi kollégiumban néhány éve, hogy eloszthassák az egyik cigány kisebbségi önkormányzat által felajánlott, havi húszezer forintos "cigányösztöndíjat". A gyakran éppen a szervilizmus, sõt a testvéreket megtagadó öngyûlölet energiájával érvényesülõ középosztálybeli romák szociológiai mutatóinak további javulása a trendek és számtani közepek világában halványrózsaszín virtuális valóságot hoz létre, s ezáltal a legmélyebben, legvédtelenebbül élõkrõl hajlamosak leszünk végleg megfeledkezni. "Magyarországon - bizonyos mértékig - még demokrácia van - írja újfent TGM az augusztus 2-i Népszavában -, módunkban állna rákényszerítenünk az államunkat, hogy a hátrányos megkülönböztetést elõnyös megkülönböztetéssel [...] egyenlítse ki, hogy meghozza végre a polgárjogi (antidiszkriminációs) törvényt. Aki ezt ellenzi, azt nem tudom a továbbiakban tisztességes embernek tekinteni."
Ami a polgárjogi törvényt illeti, magam is egyetértek vele (bár, mint mondtam - és még utalni fogok rá -, vannak kétségeim megvalósíthatóságát illetõen).
Természetesnek tartom azt is, hogy a mintegy kétmillió magyarországi szegény számára az élethez, a legalább elégséges létfeltételekhez (lakáshoz, tüzelõhöz, ételhez és tiszta levegõhöz) való hozzáférést az államnak biztosítania kell. Ami azonban az etnikai alapú elõnyös megkülönböztetést illeti, azt a diszkriminációval szembeni határozott fellépés elsumákolásának, a gyávák antirasszizmusának tartom. Örülnék, ha TGM-et, akinek - TGM szavaival szólva - "helyén van a szíve", meg tudnám gyõzni álláspontom helyességérõl.
Mihez kezdjünk a valósággal?
Tehát: mi a teendõ? Néhány hete, egy informális beszélgetésen - elõször talán Kenedi János javaslataként - elhangzott álláspont szerint a polgárjogi törvény tervezetének mielõbbi véglegesítésére és a köztársasági elnök vagy a kisebbségi ombudsman segítségével a parlament elé terjesztésére van szükség, s elfogadtatásához meg kell nyerni a demokratikus Nyugat egyáltalán nem önzetlen támogatását is. Jókora kérdés azonban, hogy a törvényjavaslatot támogatnák-e a parlamenti pártok, az éppen a MIÉP szavazóiért küzdõ Fidesz-MPP, vagy az MSZP szakszervezeti vezetõi (akik, miközben a kedves nyugdíjas szocialista bácsik és nénik a Juharos-féle kilakoltatási törvény ellen tüntettek a Kossuth téren, jórészt távolmaradásukkal támogatták a jogszabály elfogadását). Azaz még egy esetleges szocialista-liberális kormányváltás után sincs biztosíték egy hatékony antidiszkriminációs jogszabály elfogadására.
Hasonló a helyzet a Noszkai Gábor által javasolt közigazgatási bíróságokkal, amelyek pedig a lényegét ragadnák meg a problémának: a demokratikus jogszabályok kijátszásának megakadályozását. (Mint tudjuk, a polgárjogi mozgalom amerikai kezdetein J. F. Kennedy utasítására a Nemzeti Gárda fegyveresei kísérték be a fekete gyerekeket az addig csak fehérek számára látogatható iskolába. Sajnálatos módon azonban még senkinek sem jutott eszébe például Ercsibe küldeni a köztársasági õrezred katonáit, hogy a helyi oláhcigány gyerekeket bekísérjék a "speciális" cigányiskolából az Eötvös Károly Általános Iskolába.)
(Hogy az SZDSZ Roma esélykiegyenlítõ programjában (?) szereplõ "megyei non-profit alapon mûködõ mozgékony konfliktusközvetítõ csoportok" minek az elnevezését jelentik, és hogyan, milyen célból fogják "közvetíteni a konfliktusokat", arról jobb nem beszélni.)
György Péter sokszempontú és árnyalt kérdéseket felvetõ vitaindítója a média kitüntetett szerepére utal a romaellenes diszkrimináció bonyodalmainak megoldásában. A jelen helyzetben, amikor a jórészt elõítéletes közönség elõtt az egész ügy a nemzeti és szocialista szélsõjobb és a filantróp értelmiség birkózásának látszik, amely - még a "roma-pr" pozitív képeinek igénybe vétele, a Nyugat kritikája és az "EU-csatlakozás" kívánalmainak ellenére is - a liberális jogvédõk vereségével fenyeget, e sorok írója leginkább a valóságban bízik.
A mai magyar média legfeljebb a hírszolgáltatásig, itt-ott roma (származású) újságírók bevetéséig, esetleg színes helyszíni közvetítésekig "bír" elmenni a romaellenes eseményekrõl szólva, s ráadásul a legnagyobb hatású napilap vidéki tudósítói gyakran épp olyan elõítéletesek, mint az egykori Új Magyarország és újabb reinkarnációjának zsurnalisztái. A székesfehérvári gettóügy eseményeirõl naponta hírt adó egykori veszprémi tudósító (Népszabadság) többször éreztette értetlenségét, amiért a Rádió utcai romák sem az egészséges sorházakat, sem a lakókonténereket nem fogadták el, elhallgatva, hogy a családok nem a lakások minõségét, hanem a kiközösítést, a városon kívülre költöztetést sérelmezték. A lapok elborzadva számoltak be a Rádió utca 11-ben viharosan kialakuló egészségügyi állapotokról - de elfelejtették megjegyezni, hogy a szörnyû állapotokat anno a helyi ingatlankezelõ hozta létre, amikor a lakókat elüldözendõ kikapcsolták a házban a közmûszolgáltatásokat, villanyt, vizet. (Jelen voltam, amikor az egyik tévétársaság a Rádió utca 11. lépcsõházában éppen azt tudakolta: miért nem dolgoznak az ott lakók. Az ismerõs operatõr kameráját szerencsére már a kérdés alatt sikerült egy illetéktelen intéssel kifordíttatnom: a lépcsõn éppen hólapátolásból hazatérõ romák jöttek fel, szerszámokkal a vállukon.) A Népszabadság debreceni tudósítója 1999-ben "romák és magyarok közötti összecsapásnak" nevezte azt a támadást, melynek során egy újfehértói vállalkozók zsoldjában álló õrzõ-védõ különítmény vasrudakkal vert össze a helyi rendõrõrs közelében egy gyanútlan cigány családot. Az MTI viszont "alvilági leszámolásnak" keresztelt el egy rasszista indítékú siófoki gyilkosságot, s bár a Roma Polgárjogi Alapítvány figyelmeztetésére még aznap helyreigazítást adtak közre, a napilapokat ez már nem érdekelte.
Ami igazán hiányzik, az a hatékony tényfeltárás-oknyomozás, amely rövid és hosszú távon egyaránt mindenféle roma-piárnál és antirasszista propagandánál hihetõbben és ezért hatásosabban volna képes megváltoztatni az elõítéleteket. A tényfeltárás persze sok pénzbe kerül, és a roma telepeken otthonosan mozgó újságírók "hadrendbe" állítását tenné szükségessé. Nem feltétlenül roma "származású" újságírókét - az õ helyük inkább más rovatoknál volna, nemcsak a szociálpolitikát, a romaellenes diszkrimináció ügyét sem volna szabad etnicizálni, cigány belügynek láttatni -, hanem olyanokét, mint a szociográfus, diszkriminációs ügyekben is rendkívül érzékeny és tájékozott Csalog Zsolt volt. (A legjobban talán éppen Csalog Zsolt hiányzik - e sorok írójának, aki a rendszerváltás után szinte folyamatosan egy szerkesztõségi asztalnál dolgozott vele, mindenképpen...) A diszkriminációs esetekrõl beszámoló, oknyomozó tényfeltáráshoz speciális ismeretekkel is rendelkezõ, a cigányok lélektanában, kultúrájában, szokásaiban és szociológiai viszonyaiban is otthonosan mozgó újságírókra volna szükség - ilyenek pedig kevesen vannak.
Mégis, az én javasolt stratégiám: be a gettóba!
Ki beszél itt már kisebbségi jogokról?
Szót kell ejtenünk a magyarországi cigányok egyenlõtlenségének egy ritkán tárgyalt aspektusáról. Ez pedig a roma nemzeti törekvések és az önkéntes asszimiláció ellentétesnek látszó, valójában egymást feltételezõ kettõs, alternatív imperatívusza, s eme imperatívusz megvalósításának pillanatnyi lehetetlensége. A roma aktivisták - bár általánosságban a parlamenti képviselõk többségével ellentétben elfogadhatatlannak tartották a kisebbségi törvényt - elégedetten vették tudomásul, hogy a jogszabály nem tesz különbséget "nemzeti" és "etnikai" kisebbségek között, és mind a 13 magyarországi minoritásnak azonos kulturális alapjogokat biztosít. E kisebbségi jogok felett való õrködésre hozta létre a parlament a kisebbségi jogi ombudsman ("nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyûlési biztosa") hivatalát, amelynek munkáját azonban - roma ügyekben legalábbis - az általános, állampolgári jogok védelme határozza meg. (Holott az állampolgári jogok védelmét az állampolgári jogok országgyûlési biztosa hivatott felügyelni, hacsak nem feltételezzük, hogy léteznek külön "cigány állampolgári" jogok is.) Magyarországon ma - az egyetlen Gandhi Közalapítványi Gimnáziumot leszámítva - sehol sincs lehetõség roma kisebbségi oktatásban való önkéntes részvételre. Az elvileg kisebbségi kulturális alapjogot biztosítani hivatott "roma felzárkóztató oktatás" és a vele járó kisebbségi normatív támogatás az általános iskolákban ma az erõszakos iskolai szegregáció, az oktatási diszkrimináció fõ terepe, ahol a tanulók vélt vagy valós etnikai hovatartozását felzárkóztatásra szoruló "lemaradásként" definiálják, s ezáltal kvázi jogalapot teremtenek elkülönítésükre. (A kisegítõ iskolás és a "magántanulóvá" kényszerített cigány gyerekekrõl most ne is beszéljünk.) Az erõszakolt szegregáció egyúttal azt is lehetetlenné teszi, hogy a nemzeti identitást vállaló romák önként, saját roma oktatási-kulturális intézményeikben mûvelõdjenek: egyszerre lehetetlen is, kötelezõ is asszimilálódni is és cigánynak maradni is. Mûködõ roma nemzeti kulturális intézmények - színházak, múzeumok, mûvelõdési házak, iskolák - ma, a Gandhit kivéve, egyáltalán nincsenek Magyarországon. Ez pedig - az asszimilációs tilalom, az általános kirekesztés után - még a "szabályos" kisebbségi önazonossághoz való jogtól is megfosztja a cigányokat. Márpedig tertium non datur, a sokszor varázsszóként emlegetett integrációnak az önkéntes beolvadáson, illetve a szintén önkéntes nemzetiségi önmeghatározáson - vagy ezek kombinációján - kívül más lehetõsége nincs. A kulcsszó tehát az önkéntesség.
Postscriptum: hamis utak
Van a magyar politikai hagyomány tékájában egy olyan technológiai kézikönyv is, amelyet a lázas és céltalan, viszont hisztériakeltõ és drága pótcselekvés útmutatójának nevezhetünk. Farkas Flóriánnak, az OCÖ elnökének a cigány "szociális autonómia" bevezetésére tett korábbi javaslata ebbõl a kézikönyvbõl való. Éppen a zámolyi romák vesszõfutása mutatja, milyen össznépi gyûlölködést válthat ki a szociális és jogvédõ ügyek etnicizálása, külön cigány és külön gádzsó szociálpolitika és "állampolgári jog" megteremtése. Az Országos Cigány Önkormányzat kezdettõl hamis úton jár, amikor az államot és a települési önkormányzatokat megszabadítja népszerûtlen feladataiktól, és saját közhasznú társaságával építtett "szocpolos" lakásokat a rászoruló, hajlék nélkül maradó roma családok számára. Hasonlóan tévútnak tartom a kisebbségek "alanyi jogú" országgyûlési képviseletét is, és üres blöffnek az újra meg újra felbukkanó Cigány Párt gondolatát. A rendszerváltás után minden felnõtt magyar állampolgár "alanyi jogon", azaz állampolgárként választ magának állítmányt, vagyis politikai identitásának megfelelõ parlamenti képviseletet. A politikai cselekvést így is, úgy is a mindenkori kormánytöbbség határozza meg, az "alanyi jogú" roma jelenlét éppen a politikai pártokat mentené fel az alól, hogy érdemi lépéseket tegyenek a romaellenes diszkrimináció megszüntetésére és hogy ennek jelzéseként saját pártlistájukon megfelelõ arányban cigány képviselõket is juttassanak az Országgyûlésbe. Ugyanis a Magyar Köztársaság legáltalánosabb érdekeitõl különváló "roma érdek" - egyszerûen nem létezik.
