Érdekes és ismerős...
Én sosem voltam szerintem igazán keresztény, bár a lelkesedés sokáig bennem is megvolt. Nekem egy szakítással kezdődött, elhagyott az, akivel terveztem leélni az életem. Jó mélyre csúsztam és rettentő depresszióba estem. Egy haverom a kezembe nyomott egy szórólapot, hogy az utcán adták neki, menjek el. Előtte már voltam a HGY régebbi kis helységében, valami kis klubban, amikor még nem volt csarnok. Ott sírva mentem ki a színpadra, imádkozni, megtérni. Sajnos nem éreztem semmit és még szomorúbb lettem. Aztán elmentem a szórólapos helyre, ami sokkal jobban tetszett, jórészt fiatalok voltak. Elkezdtem házicsoportra is járni, több emberrel megismerkedtem, de továbbra is magányosnak éreztem magam.
A lelkésznek hatalmas lakása volt, de eleinte nem zavart, mert ő volt a lelkész, a vezető és különben is még kártyázott is velünk ebben a lakásban, sokat voltam ott. Nem szerettem már hazajárni, a barátaim elfordultak tőlem, az egy-kettő hűséges pedig csak aggódott, de nem hallgattam rájuk.
Bűnlistát nekem is kellett írnom, nagy nehezen összeizzadtam pár sort, de visszaküldtek, hogy ez kevés lesz. Legalább egy oldalt írjak. A többiek bemutatkoztak, volt ott exdrogos DJ-től a börtönviseltig sok mindenki. Én csak egy nő miatt vagyok itt, gondoltam.
Összevitatkoztam a lelkésszel egy-két alkalommal, mert másképp láttam dolgokat, de magyarázat helyett csak azt kaptam, hogy ne szóljak bele, amikor a lelkész beszél. Megkérdeztem tőle, hogy most ő az Atyaúristen, vagy ugyanolyan ember, mint én, akivel beszélgetünk és nem csak bólogatunk. Mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám én meg becsaptam az ajtót és elmentem. A Feneketlen-tó körül imádkoztam és kértem Istent, hogy adjon valami jelet, mi lehet a baj.
Az exdrogos-exDJ volt a házicsopvezetőm, akivel legalább régebbi témákról (zene, szintik) tudtam beszélgetni, de legtöbbször gyorsan témát váltott. Egyszer kifejtette, hogy ő már megbeszélte Istennel, hogy akkor fog barátnőt kapni, ha engem minél előbb megkeresztel. Addig csodálkoztam, hogy milyen rendesek, hogy miért kell nekem már reggel 6-kor a mekiben velük bibliát tanulmányozni, de most világos lett. Kérdeztem, ezt komolyan gondolod? Üzletet kötöttél Istennel? Bólogatott én meg még zavartabb lettem.
Télen szerettem volna elmenni a családdal, mert az addigi hétvégeim jórészt a gyülivel teltek. Természetesen arra a hétvégére egy fontos bibliatanulmányozó alkalom esett, így meg kellett kérdeznem a lelkészt. Válaszul elmesélt egy történetet, hogy egy másik gyülekezetben valaki inkább a családjával való üdülést választotta, mint az Urat és lezuhant vele a repülő.
A k.anyátokat gondoltam ekkor, tudok én Bibliát olvasni nélkületek is, amikor én akarok, és imádkozni szépen a szobámban. Úgyis visszajössz, mosolygott fölényesen a lelkész. Pár év múlva mindenki visszajön. Tíz év telt el, nem tudom megvan-e még a gyüli..
Még tettem egy kísérletet a BAGY-ban, ahol bemerítettek. Készültem rá, nagyon vártam, de nem éreztem semmit. Bibliát még jó ideig sokat olvasgattam, témába vágó könyveket, a saját könyveim írásához is jó sokat kellett kutatnom, ezt élveztem is.
Én már a keresztény kaland előtt is olvasgattam mást, Castanedát, próbáltam pszcihedelikus drogokat, érdekeltek más kultúrák vallásai. Sokáig próbáltam hidat találni ezek között, a preterizmus is nagyon érdekes volt, aztán lassan rájöttem: nincs kapcsolatom Istennel, vagy akárhogy hívjuk. A sok évnyi ima, megaláztatás, olvasgatás egy lehelletnyit sem jutatott közelebb oda, ahová vágytam: Istenhez közelebb.
Visszatértem azokhoz a dolgokhoz, melyek eredményeket is hoztak, meditáció és társai. Ezekkel már voltak valódi tapasztalataim, és ez a fő. Felébredtem egy álomvilágból, de még mindig nem teljesen.
Létezik-e Isten? Nem tudom a mai napig sem. A magam módján keresem is tovább, ha már nem is hiszek az antropomorf Istenben. Tényleg itt van a keresztényekkel Jézus Krisztus? Nem tudom. Velem nem volt, nem találtam meg vele a kapcsolatot. De halálomig tisztelem és szeretem. (remélhetőleg utána is :))
A kereszténységtől senki sem szabadulhat. Valamilyen formájában európai embereként kultúránk és tudatalattink része. Kitörölhetetlen. De a valódi lényege valahol elveszett az első század viharaival kezdődően.
Csipkelődő, mindentudó, cinikus és nagyokos beírásokra nem reagálok, de szívesen olvasom mások történetét.
