Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam, kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet növő barlang-torokként tolnak felém az órák. Kell a jótét zavar a makacs közeledésben.
A holt hívő kezéből kihullott az ecset: a szürke szürke most, a fekete fekete; nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan, fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém.
Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra: váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk. Ha kételkedtem is, azért csak hittem is, hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom.
Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér, szivárványon, ködön átüt az örök éjjel. Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépített kaland: bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy.
A kémény kószáló füstjét akár idáig hozhatja a szél
Idővonalban több mint ötven év
Ha légvonalban Hold-messzire lenne ha légvonalban Tejút-messzire ha másik Galaktika-messzire az idővonal hosszáig nem érne
Légvonalban vagy kétszáz méter
Jók a falak a kémény a tető az ablakok a kapu s a kilincs így elmerengve hát a kora estben világos hogy nyugodtan bemehetnék megpróbálhatnám a találkozást világos így merengve képzeletben
De álltam már előtte sokszor valóságban alig karhossznyira s az ötven év idővonal közénk állt megtudtam akkor hogy hiába tenném
a folyosó kék-piros lapjain talpam nem koppanhat s ujjam se (bár meszes lesz) nem érezheti falát s az ajtó az sem nyílhatik ki többé
A szülőház megszült tartott kicsit aztán kitett s végzett velem A szülőház nem érzeleg szagom idegen lett neki kimutatja hogy semmi köze hozzám
Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból; éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át sétál szívem, elege volt a fájdalomból, nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát.
Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya, éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig. A magány: a falon szívem halhatatlan árnya. Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik.
Arccal ülök ablaknak, égnek, a hasábnyi sugárba. Árnyékomból jósolnak majd a vének: ez volt az ifjúság, az árva. Ilyen volt s ez volt – elképzelem őket is, köhögős angyalokat, belenéznek a számba.
Félretolom őket a papírról, most nincs idő erre. Fogam ép még, a csontmalom, s hibátlan szívem szerelme. Az ám, és álmomban nem jár, sosem járt kukac: a hazugság lágyan nyalintó nyelve.
Levedlem egy vállrándítással a rossz kabátot, rongyokban lógó eget, amit nem tudtam kikerülni, s amiért fogat csikorgattam már eleget; a vér, a vágy tiszta szavára figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába, s magas hangon elkezdek egy éneket.
Fecske-emlék villan el fehér hassal – tizedmásodpercnyi évek, űri naptár. Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal; ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály.
A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted – horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap, majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek.
De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve, ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét. Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre, s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz. Hallod érveréseit, a monoton ritmust? Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál. És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért! A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért! Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék! Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
