Töméntelen sok gyermeke volt a Holdnak. Töméntelen sok gyermeke volt a Napnak. Nappal a Nap gyermekei játszottak az égen. Éjjel a Hold gyermekei játszottak az égen.
A Földön akkoriban a vizekben egy fia hal sem úszott, a fákon még nem fészkelt madár, a rétek, az erdők és a barlangok mind üresek voltak, állat és ember lába nyoma még nem érintette a Föld porát.
A Nap melegen sütött, miközben játszadozó gyermekeit vigyázta mosolyogva. A Nap házában égett a tűz, izzó serpenyőben sustorogva sült az ízletes eledel.
Ám egyszer a tűz éppen csak hogy pislákolt, nem akart lángra kapni. A Nap a tűzzel bajlódván nem vigyázhatta gyermekeit, ezért átszólt a Holdhoz, és megkérte, hogy vigyázzon gyermekeire.
A Hold bár álmos volt erősen, kiállt az ajtóba, és onnét vigyázta a Nap töméntelen sok gyermekét. A Nap gyermekei hamarosan észrevették, hogy a Hold szeme leragad az álmosságtól, s egyre messzebbre merészkedtek. A végén sorra leszöktek az ég pereméről a Földre. A hosszú út után megpihentek a nagy folyamok partján.
Közben a Hold elbóbiskolt. A Nap házában lángra kapott a tűz, a serpenyőben megsült az eledel. A Nap ebédelni hívta gyermekeit. Majd elunván a hosszas várakozást, háza elé ment, de hiába nézett körül, gyermekeit az ég legtávolabbi sarkaiban se látta.
Erre ijedten loholt a Holdhoz.
- Hallod-e, Hold, hogy vigyáztál gyermekeimre? Se hírük, se hamvuk a kerek nagy égen! – támadt az akkor ébredő Holdra.
A Hold restelkedett, megijedt, lesütötte a szemét. Így pillantotta meg a földön játszadozó gyermekeket.
- Nagyon restellem, hogy elnyomott az álom – mentegetőzött -, de gyermekeid nem tűntek el, nézz csak le a Földre, s meglátod őket, amint a nagy folyamok partján kergetőznek! – mutatott le a vizek mentén futkározó gyermekekre.
A napgyerekek semmi kedvet, semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy visszatérjenek az égre, oly jól esett nékik a földi tartózkodás, kivált-képp amikor a partról bemerészkedtek a hűs folyókba.
Ámde abban a pillanatban, hogy víz érte őket: halakká változtak. Az aranyos, ezüstös pikkelyű halak fürgén és vígan úsztak a vízben, mintha mindig is a vizek lakói lettek volna.
Ezt látván a Nap mélyen elszomorodott, és könnyezni kezdett. Könnyei a folyókba hullottak, és ott kerek és lapos kavicsokká lettek.
A folyókban, a vizekben, a kavicsok és kövek között megsokasodtak a halak, s azóta is egyre sokasodnak. Mindezt látván lassan és sokára megvigasztalódott a Nap, de azért mindmáig görbe szemmel tekint a Holdra, amiért annak idején nem vigyázott éberebben gyermekeire.
Azóta mereng esténként hosszan és mélabúsan a sápadt arcú Hold a Földre s a csillogó vizekre.
" “Szervác, Pongrác, Bonifác, megharagszik, fagyot ráz!” tartja a mondás. Talán nem is alaptalanul, hiszen, május 12., 13., 14. a fagyos szentek napjai. Ilyenkor a legvalószínűbb, hogy az amúgy általában elég enyhe májusi idő hirtelen lehűl a hazánkba beáramló hideg sarkvidéki légtömegek hatására. Valójában e három szent életű férfi halálra fagyott, hogy megvédje keresztény hitét, innen ered a fagyos szentek elnevezés. Szorosan ide kötődik még május 25-e Orbán napja. Orbán a kocsmárosok és a bor védőszentje."
Sok bort hoz a három ác, Szervác, Pongrác, Bonifác, Ha felhőt egyiken se látsz!
Szervác, Pongrác, Bonifác; mind a fagyosszentök, Hogy a szöllő e ne fagyjon füstöljenek kendtök!
Valamelyik ínséges esztendő után történhetett, hogy a gazdák összeadtak egy-egy véka gabonát és fölrakták az iskola padlására. Attól kezdve, akinek télen vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. Most is így van. A kölcsönt csapva adják; tetézve kapják vissza. Amit a csapófa levisz a vékáról, az a kamat. Hát ez a mi takarékpénztárunk.
Szent Mihály napján van a közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törlesztenek vagy egészen is kifizetik az adósságot.
Csak az egy Tóth Antal jön üres zsákkal.
Mindenki tudja, hogy őt a nyáron a jég csúfolta meg. Ő az egyedüli, aki nem biztosított.
- Majd bizony - mondotta -, két forintot adjak a cekurálásért; eddig se bántott a jég, ezután se bánt.
És megitta.
Persze, mikor a jég lecsördült az égből, ugyancsak hajigálta az udvarra a baltát meg minden éles szerszámot, de a jégeső nem ijedt el attól.
A kisbíró kiméri neki a két véka búzát, három véka rozsot. Én addig az írást készítem meg:
"Alólírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából. Egy év múlva megadom."
Ennek alája kell írni. Többnyire keresztjegyet írnak. Van olyan, aki azt sem ír, csak éppen megérinti a toll szárát, aztán én írok helyette. Ez az érintés szent. Az illetőnek a lelke átszáll a tollba és benne van, amíg a nevét leírom. Soha nem történt, hogy valaki megtagadott volna ilyen aláírást.
Tóth Antal eddig szótlanul és kedvetlenül állott az emberek között. Széles bölény arcán látszott, hogy megalázottságot érez. De ahogy odatámasztják a zsákját a falhoz, fölemeli a fejét. Körülpillant és azt mondja kevélyen:
- Aláírom a nevemet.
Valami tíz ember tib-láb és beszélget az iskolában. A szóra valamennyien elhallgatnak. A kisbíró is beledöfi a lapátot a gabonahalomba és a pipáját elővonja. Közelebb lép az asztalhoz. Lássuk no! Bizony, még kitudódik, hogy Tóth Antal írástudó ember!
Odatolom a papirost Tóth Antal elé. A tollat is megmártom és odanyújtom neki.
Tóth Antal ünnepi mozdulattal veszi át a tollat. Az ünnepi mozdulatán azt értem, hogy már a levegőben előre hozzáilleszti az ujjait. Aztán meg úgy tartja, mintha szivar volna.
A papirosra néz.
- Hagy ülök le - mondja -, állva nem tudok.
Otthagyom a széket. Leül. A bajuszát végigsimítja. A két könyökét az asztalra teszi.
Megmártja a tollat nagy óvatosan és a tollnak a hegyére pislog. Hogy mit néz rajta, nem tudom. Talán a tintacseppet nézi. Egy olyan mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, leföccsenti a tintát oldalt a padlóra, aztán megint nekikönyököl és lassan, vigyázva, a papirosban megakadozva, leír egy vastag kamójú meredt nagy T betűt. A szárát alulról fölnek húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá. Az így megmunkált hórihorgas betűvel megelégedettnek látszik. Föl is veszi a balkezével a pipáját; egyet szippant és újra leteszi. Az ó betű hasonlóképpen lesikerül. Igaz, hogy a T betűhöz képest olyan piciny, mint a toronyhoz képest a hordóabroncs; és semmi összetartozandóság nem mutatkozik a kettő között, de azért jól van az. Fodor András egy aujnya szóval és fejbiccentéssel fejezi ki rá az elismerést.
A pipák meg az arcok figyelemmel hajlanak az asztal fölé. Tóth Antal azonban nem ügyel rájok: harmadik betűnek megint egy irtózatos nagy T betűt kanyarít, szinte megsercen belé a kalamus.
No, de itt meg is áll.
Néz.
Vakarint egyet a tarkóján.
Megmártja, kiföccsenti a tollat. Színtelen szeme rámered a papirosra.
Újra márt, meg újra föccsent és újra néz anélkül, hogy tovább írna.
- No - fakad ki a bakter -, ha a végömét érzöm, kendöt hívom el végröndölőt írnya.
- Ha addig be nem áll valahová íródiáknak - teszi hozzá Istenes.
Tóth Antal belevörösödik a nagy gondolkozásba. A homlokán kesze-kusza ráncok torzolódnak össze.
- Szentje ne légyön - mondja a tollat mérgesen lecsapva -, elfelejtöttem a nagy efföt.
S fölkel és úgy elsiet az iskolából, mintha hajtanák.
*
Úgy október végefelé történt, hogy Burucz András megbízta Fodort, hogy ha már a városba megyen, hozzon a fiának egy ábécés könyvet, a feleségének meg valami orvosságot, ostyát is hozzá, meg a hordók kifüstölésére islógot.
Fodor meg is érkezik este. Rakja a könyvet, meg az orvosságot az asztalra.
- Hát az islóg? - kérdi Burucz András.
- Tyű, az áldóját - feleli Fodor föllebb taszítva a homlokán a kalapját -, úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt.
Először az rózsa-virágnak tisztaságáról: miképpen rózsák vizeken
Másodszer az rózsái pirosságnak szeretetiről: plántáltattanak
Harmadszer az rózsái fénességnek bódogságáról: gyimölcsezjetek
Előszer szépségnek okával
Másodszer az ő jó illatjának édességével
Harmadszer tiviskes voltának okával
Negyedszer meghívesejtő jószágos voltával
Először paradicsomi ártatlanságának szépségével
Másodszer az mennyei szépséggel
Harmadszer angyeli szépséggel
Negyedszer isteni szépséggel
Első dolog ember tegyen ájtatos és siralmas imádságot
Másod dolog testnek gyötrelme avagy ehnyejtése
Harmad dolog munkának gyakorlása
Negyed dolog az érzékenségöknek őrizeti, megzabolázása.”
Cornides-kódex
*
„Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, viszen apró maradékokat egy pár kapuja elébe az szegéneknek. És íme, elől találá az ő atyja, csodálkozván rajta, ennenmaga mit járna es hová sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzsébet, hova mégy, mit visz? A nemes királ leánya, mert felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát, és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Im rózsát viszek. Az ő atyja kedég, mint eszes ember, meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá híva, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka. Ó, nagy ártatlanság, ó szeplőtlenségnek halhatatlan malasztja! Ime az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságban, hogy szemérmet ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné...”
Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak ünnepéről ki vala Magyar Endre Királynak leánya (forrása az Érdy-kódex, 1526
*
„... Mert király születék,
Ki származék ez napon
Sziznek ő méhéből,...
Tiszta nemes sziztől,
Miként rózsa liliumtól,
Természet csodája,...”
JÉZUS ÉLETE – Weöres Sándor – Három veréb hat szemmel - Ismeretlen szerző
Hogy, hogy se, kisdeák koromban egyszer azt vettem a fejembe, hogy én beállok könyvkereskedő-inasnak.
- Az is szép mesterség - bólintott rá a tervemre édesanyám -, de én jobban szerettem volna, ha generális lett volna belőled.
- Az nem leszek, mert azt megrúgja a ló - vetettem ellen. - De azt még sose hallottam, hogy könyvkereskedő-inast rúgott volna meg a ló.
Édesanyám belátta, hogy igazam van, és megfogta a kezemet.
- No, hát akkor gyerünk el, fiam, Gergulics bácsihoz!
A mi kis városunkban Gergulics bácsi volt az egyetlen könyvkereskedő. Akkora boltja volt, mint egy kalitka, két asztal betöltötte az egészet. Az egyik asztal be volt terítve mindenféle históriáskönyvekkel: az volt a könyvesbolt. A másik asztalon szép rendbe sorakoztak a mézesbábok, a tükrös szívek, a kivont kardú mézeskalács huszárok, a mandulás pogácsák: az volt a mézeskalácsos-bolt.
- Itt a kellemes, emitt a hasznos - járt-kelt Gergulics bácsi a két asztal közt. - A könyvkereskedőség kedves tudomány, a mézeskalácsosság hasznos tudomány.
Szegény édesanyám nagyon meg volt illetődve ennyi tudomány láttára, és alázatosan megkérdezte Gergulics bácsit, hogy mit néz ki belőlem. Alkalmas leszek-e valamelyik tudományra?
Gergulics bácsi megforgatott előre-hátra, hátba ütögetett, megköhögtetett, és akkorát szorított a karomon, hogy belejajdultam.
- Nagyon gyenge kis legény, se a kalapácsot, se a gyalut el nem bírná - mondta megelégedetten -, az isten is könyvkereskedőnek teremtette. De ha jól igyekszik, beletanulhat a mézeskalácsosságba is.
Gergulics bácsi csakugyan nem fösvénykedett a tudományával. Ahogy az édesanyám elment, mindjárt befogott a mesterségbe. Elmondta, hogy melyik a krajcáros, melyik a kétkrajcáros, melyik a háromkrajcáros mézeskalács.
- Hát a könyvek, Gergulics bácsi? - húzódtam közelebb a könyves asztalhoz.
- Az első sorbelieknek egy hatos az ára; a második sor két hatos, a harmadik sor három hatos. Érted-e, öcsém?
No, ezt nem volt nehéz megérteni. Gergulics bácsi büszkén nézett körül, hogy ilyen hamar belevezetett a tudományba, és annyira kegyelmibe fogadott, hogy mindjárt rám is bízta a boltot. Ő maga kiment a szőlőbe cseresznyét szedni.
- Neked is hozok belőle - szólt vissza a boltajtóból. - Ahány könyvet eladsz, annyi marék cseresznye lesz a fizetésed!
De hiszen beszélhetett nekem, hallottam is már én azt, meg nem is. Szinte káprázott a szemem az örömtől, ahogy magamra maradtam a sok szép históriáskönyvvel. Ott volt a Lúdas Matyi meg a Fehérlófia meg az Ezeregyéjszaka meg a Koplaló Mátyás. Azt se tudtam, melyikhez kapjak. Utoljára az egyikre ráültem, a másikra rákönyököltem, a harmadikra rátenyereltem, a legvastagabbat elkezdtem olvasni. Annak a címe volt: Csalóka Péter.
Hát alig keveredek barátságba Csalóka Péterrel, nyílik az ajtó, és bekocog rajta egy magamformájú fiúcska.
- Megvan-e itt a Csalóka Péter? - azt mondja.
Úgy megijedtem, hogy egyszerre elállt a szívem dobogása.
- Nincsen az - csúsztattam le a könyvet az ölembe.
A fiúcska körülnézett, és megakadt a szeme azon a hétfejű sárkányon, amelyik az Ezeregyéjszaka tábláján ágaskodott.
- Ez is jó lesz - nyújtotta ki érte a kezét.
A hétfejű sárkány nem nézhet csúnyábban, mint ahogy én néztem. "Ohó - gondoltam magamban -, hát mért lettem én könyvkereskedőinas, ha minden könyvet elhordanak előlem?!"
- Hallod-e, te fiú - támadt hirtelen egy jó gondolatom -, többet ér ám a mézeskalács, mint a meséskönyv! Inkább a másik asztalon választanál magadnak valamit.
A kis cimbora nagyon értetlenül nézett rám. Utoljára is nekem kellett rajta segíteni. A markába nyomtam a legnagyobb mézeskalács huszárt, és kitessékeltem vele az ajtón.
De úgy látszik, mégis volt az én kis cimborámnak magához való esze. Mert alig kezdtem el tovább kalandozni Csalóka Péterrel, már megint ott lábatlankodott egy fiúcska.
- Csalóka Pétert szeretném megvenni - mondta furfangos mosollyal.
Erre már nem sok szót vesztegettem, hanem mindjárt kifizettem egy marék mézeskalács mogyoróval.
Nem ért az semmit, mert úgy jött a sok gyerek, mint a raj, s az mind a Csalóka Pétert akarta megvenni. Utoljára már nem is kérdezősködtek, csak mentek egyenesen a mézeskalácsos asztalhoz.
Beesteledett, mire keresztülolvastam Csalóka Pétert, s akkorra egy morzsányi mézeskalács nem maradt a másik asztalon. Hanem ahány gyerek volt a városban, az mind ott nyüzsgött a boltunk előtt, mire a gazdám hazaért. Sietett az istenadta, mert már az utca végén hallotta a nagy újságot, hogy a Gergulics boltjában ingyen mézeskalácsot kap, aki könyvet akar venni.
Ahogy betoppant, úgy félrehúzta a száját, mintha a tulajdon fülét akarná megharapni. De aztán mégis inkább csak az én fülemen töltötte a mérgét, és nem éppen barátságosan adta ki az úti cédulámat.
- Föl is út, le is út - búcsúzott el tőlem -, hanem ide be ne tedd többet a lábad!
Azóta csakugyan nem is voltam könyvkereskedő-inas.
Mátyás király egyszer két kísérőjével a Mátra hegyei között barangolt, így került el Gergő juhász tanyájára. Este volt már, mire odavetődtek, éppen zártak befelé a juhászok. Szóba elegyedett velük Mátyás.
- Jó estét, juhászgazda. Meghívnák-e az egyszerű vándorokat vacsorára?
- Jól van, atyámfiai - mondta Gergő juhász -, szívesen látjuk magunkat, de szegényes a mi vacsoránk.
Száraztésztát hordtak ki egy zsákkal, abból tettek a bográcsba, szalonnával, hagymával, paprikával megkeverték, úgy készült a lebbencsleves. Jó volt ám az!
Szépen körülülték a bográcsot, hozzáfogtak a falatozáshoz. Fakanállal ették a finom levest. Kanalaztak, kanalaztak, hát egyszer megtetszett Mátyásnak valami a bogrács másik oldalán, odanyúlt fakanalával. De Gergő juhász rögtön rácsapott a kezére a fakanalával.
- Mit csinálsz? Magad elől egyél, itt nem szabad összevissza enni!
No, nem szólt semmit a király, de fájt neki az ütés helye, hát arra gondolt:
"Hej, Gergő juhász, ezt még visszakapod tőlem!"
Mátyás király Budán nemsokára tartott egy nagy vendégséget. Eszébe jutott, hogy erre a lakomára magához parancsolja a Mátrából Gergő juhászt is.
Mátyás megparancsolta a szakácsnak, hogy a tálalásnál Gergő juhász elé ne tegyen semmilyen evőeszközt. Ételt adjon neki, levest, mindenfélét, de evőeszközt ne.
Mindenki helyet foglalt az asztal mellett. A szakács meg hozta a finom párolgó levest, teleszedte Gergő juhász tányérját is. Ahogy hozzáláttak a vendégek az evéshez, Mátyás király felállt, és azt mondta:
- Fogjunk hozzá vacsorázni. De én mondom, huncut gazember az, aki a levesét meg nem eszi!
Gergő juhász akkor vette észre, hogy a tányérja egyik oldalán sincs kanál. No, ha már így történt, az asztalon lévő kenyérből levágott egy sarkot, kanalat formázott belőle, aztán nekilátott a levesnek. Mikorra az urak végeztek az evéssel, ő is az utolsó cseppeket szedte ki. Akkor azt mondta jó hangosan:
- Huncut gazember az, aki meg nem eszi a kanalát.
Erre bekapta a jól megázott, puha kenyeret.
Szégyenben maradt Mátyás az urakkal, de azért megjutalmazta Gergő juhászt csavaros eszéért.
A magas sudár fák állításával és díszítésével a fiatalok a természet újjáéledését ünnepelik.
"A májusfát csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát."
"Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét. A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt."
MESE A SÜNDISZNÓRÓL, AKI ARRA VÁGYOTT, HOGY MEGSIMOGASSÁK
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
Ne haragudj rám, én csak jót akartam.
Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér .
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
Itt vagyok suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün , jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.
A hangyát egyszer utólérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide emgem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
-Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
-Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
A locsolkodás magyar húsvéti hagyomány. E szokás szerint húsvéthétfőn hajnaltól kezdve a fiúk vízzel, újabban csak illatos kölnivel locsolják meg az ismerős lányokat.
Vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték, ugyanis még ötven évvel ezelőtt is elterjedt formájában vödörnyi vízzel locsoltak, vagy az itatóvályúba dobták a lányokat, akik a nemes alkalomra a legszebb ruhájukban pompáztak.
Kókányolás - A legények az ajándékba kapott tojásokkal játszották, két tojást addig kocogtattak össze, míg az egyik el nem tört. Akié ép maradt, az nyert.
Vízbevető hetfű nekünk is úgy tetszik: Látjuk az utcákon, egymást hogy öntözik. Öntünk gazdát, asszonyt kedves leányával: Várunk piros tojást, de azt is párjával. Ha párjával adják, meg fogjuk köszönni, Ha párral nem adják, nem fogjuk elvenni.
Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág; Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ! Megöntözlek szépen az ég harmatával. Teljék a tarisnya szép, piros tojással!
Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.
Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, mûvelte is tőle telhetõen. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.
„Kereszt... Mennyi mindent kifejez... segítenek, figyelmeztetnek, tájékoztatnak, tiltanak, irányítanak, óvnak... Jelentheti a világosság-sötétség, a múlt és jövő, a születés-elmúlás, a Nap-Hold, a fent és a lent, a föld és az ég, a jobb és bal fogalomtársításokat. A kereszt szárai négy irányt jelölnek, de a középpontban az élet, a Nap van. A körkereszt a nap jelképe lehetett, istenség volt. Később a kör elmaradt vagy egyéb kiegészítést kapott. Például az asszír napisten, Assur megjelenítése szárnyas napkoronggal és benne kereszttel történt.''
Kling József
*
A NAP
Mi az a nap? Mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonképp.
Ugyan mi hát? Hát semmi más,
mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriásfiú.
Kifújja reggel keleten, s szétpattan este nyugaton,
Két krajcárral elmentünk a vásárba, de közben megkérdeztük a juhásztól, hogy aluszékony kanászkodása miatt maradt-e báránykája?
Együtt ringatóztunk a Kiskacsával, majd a kiskacsákkal a barátságos Fekete-tóban, s meghallgattuk a furfangos Egyszer volt királyfit.
Még jó, hogy fölkukkantottunk a padlásra, mert a Pad alatt lapuló patás fölmászott a toronyba, ahol
az a mafla, naiv, hiszékeny, büszke Varnyú lakott. Tudod..., az a varnyú, akinek a csalafinta, de jóságos Róka-bóka olyan könnyen túljárt az eszén. Szépséges tanulság..., nincs semmi baj..., mert sej, haj denevér Bennünk van a kutyavér..., s a tetőfokon... Igy kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni...
…és a pihés ernyők alatt… rejtőzik az aprócska mag.
Radnóti Miklós
Április
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Melengető napfényben, tavaszi hangulatban élvezhettük tegnap az Erzsébet téri gyerekkoncertet. Gyermekek és gyermeklelkűek egyaránt nagyszerűen érezték magukat.
:-)
A dalok között főleg Gyula vitte a szót, mesélt, bátorította a gyerekeket, akik eleinte csak csöndeskén énekeltek az együttessel. Szép számmal gyűltünk össze, igen jó kedvünk kerekedett. Láttunk egy lelkes legénykét, aki egymaga végigtáncolta az előadást, előttünk egy fiatal anyuka pörgött-forgott, karjában a csöpp kislányával.
Együtt énekeltünk az együttessel, hogy mi mindent, azt majd leírja helyettem más. Én csak azt tudom, mit énekeltem hazafelé, és még itthon is.
"1500 és 700 fős koncertterem, zenés bár, bisztró-étterem és egy grandiózus terasz: mindez egyben a megújult Akvárium Klub, amely március 30-án nyitja meg kapuit a budapesti Erzsébet téren.
A nyitónapon délelőtt 10 órától a Ghymes,... ad... koncertet..."
2014. március 30. – Vasárnap - 10:00 - Budapest - Erzsébet tér – Gyerekkoncert
„Március 30-án nyit a megújult Erzsébet tér Budapest szívében és az új koncerttermekkel bővülő Akvárium Klub a tér közepén mindjárt egy családi programmal nyit délelőtt 10 órától. A Klub már a felújítás előtt is sok családi és gyerekprogramnak adott otthon, de a most kialakított minőségi környezetben még inkább alkalmas a kicsik kulturált szórakoztatására. Az Akvárium Klub mindig népszerű terasza mellett egy új 1500 fő befogadására képes high-tech koncertteremmel, a NagyHallal is bővült, a 700 fős KisHall és a 200 vendéget fogadó VOLT Music Bár mellett. Budapest új, egyedi designnal készült koncertermében friss hang- és fényrendszer szolgájla a zenekarokat és ezt először a családok próbálhatják ki. A Ghymes gyerekkoncertjén szólal meg először zene a NagyHallban, amit a kicsik és a szülők székeken, babzsákokon vagy szőnyegen ülve esteleg állva is hallgathatnak és nézhetnek majd.
A Ghymes több mint egy évtizede tart gyerekeknek koncerteket népdalok feldolgozásaiból. Azóta számtalan koncerten jártak a határon túl, nagylemezükből oktatási segédlet lett, és egy új generációhoz hozták közel a magyar népdalkincset, sőt albumukat iskolai oktatási segédletnek nyilvánították. Koncertjeiken nemcsak a hangszereket ismertetik meg kicsikkel, hanem biztosan meg is táncoltatják őket. Az Akvárium Klub nyitása utáni az első családi rendezvényen vasárnap délelőtt kicsikkel és nagyokkal együtt fedezhetjük fel, hogy bennünk van a kutyavér.
A program ingyenes.” - PORT.hu
"...Tudod, ... A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával.
És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók:
ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.
Igyekezz..., hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.
Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül."
Március 25. – Gyümölcsoltó (fecskehajtó) Boldogasszony napja
„...Könnyed szabadon
szépen fogadom
mindet megiszom...”
"... annyit csillog a szemed
kiégeti az eget
annyit dobog a szived
megrenditi mind
a két kezet..."
Szarka Tamás – Mária
*
„Gyümölcsoltó inditja meg a mezőt a növekedésre. Gyümölcsoltó előtt, ha vasharapóval húzzák is kifelé a füvet, akkor se gyün ki a fődbül. De ha elmúlt gyümölcsoltó, akkor, még ha kalapáccsal verik vissza, akkor is eljön. A fecskék is megérkeznek.”
“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.
Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”
A nap ünneplését IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, aki elődjét, I. (Nagy) Gergely pápát, iskolák alapítóját, az iskolák patrónusává tette. E naphoz Európa-szerte felvonulások, diákpüspök-választás és vetélkedők kapcsolódtak.
A Gergely-járás szokása országosan ismert volt, de élő gyakorlatát már csak szórványosan lehet megtalálni. A Gergely-járás célja a 17. századtól nemcsak az adománygyűjtés volt – melyet sok esetben a tanító díjlevelében rögzítettek –, hanem az iskolába való verbuválás is.
A katonai toborzás mintájára a szereplők különféle katonai rangot viseltek, és Szent Gergely vitézeinek nevezték magukat. Néhol a püspököt is megszemélyesítették. A szokást gyakran a tanítók egyéni leleményei alakították. Az énekhez kapcsolódhatott a szereplők tréfás bemutatkozása, jókívánságmondóka és adománykérés.
Szinyei Merse Pál - Majális
Karika Livia - Mandala
