Keresés

A HOMLOKODTÓL FÖLFELÉ

A homlokodtól lefelé,
ha jött érzékiség, akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!

S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?

Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örűl,
annak soha, hogy segitett.
Sírsz, mert idegen láthatár
borúl rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorúlsz valakire.

Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny.
Bujj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.

Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé!

Szabó Lőrinc: Versek
V.
Sok sanda bűnöm a halálba láncol,
sok hiú bölcsesség, sok balga ok,

kunyhóm fölött az ősz fényálma táncol
barátaim a fák s a farkasok,

az útak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

és minden álom, óra cserje, kő
előttem boldog szimbólumba nő,

melynek fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

A lélek ellen

Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött
minden gondolat; s vele, benne nőtt
az igazság igénye. Szellemem
ugyanekkor célt kívánt. Könyveken,
elméleteken rágtam át magam
hogy értsem végre, tudjam, pontosan,
az érthetőt, tudhatót. De amit
megláttam, a bőrét, a bőreit
cserélte folyton, s új nevek alatt
értelme a megúnt titok maradt;
úgyhogy amikor a Matériát
kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy
volt a kétely tétlen kincsei és
dac, a szegény test daca, tüntetés
a túlsok lélek ellen, büszke düh:
a szellem fogott vele keserű
ostort magára, lángolt, prédikált:
hasznot követelt és terrorizált.

MEGOLDÁS

Mikor, mint ma, valami, egy perc,
egy szerencsétlen pillanat
okkal, ok nélkül így elrontja
egy jónak indult napomat,

egyszerre húsz évet öregszem,
szívem dagadt lesz és nehéz
és öngyilkos gondolatokkal
szurkál a kétségbeesés.

Kutya egy állapot… S hiába
mondogatom, hogy ily komisz
és ájult hangulat gyötört már
(hányszor, de hányszor!) máskor is,

hiába biztatom magam, hogy
elmúlik ez is nyomtalan,
tudom már jól tapasztalatból,
hogy egész napom odavan.

Oda bizony, azt a keservit!
Oda egy buta perc miatt!
És egyszerre elönt a méreg
hogy így emésztem magamat,

hogy már félnapja így vergődöm
és felejteni nem tudok –
A mindenségit a szivemnek,
hogy oly érzékeny és konok!

S a düh, ez most, ez az okosság
s az élet egyetlen jele:
erőt ad gyengeségem ellen,
hogy végre elbánjak vele:

káromkodok még egy utolsót
– ez igazán rettenetes –
és megyek, morogva, aludni…
Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

Hát akkor írok én is egyet, most ráérek.

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy,s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt,milyen
tökéletesen jelentéktelen.

(Szabó Lőrinc: Omló szirtről)

Szupermaci, nem magadról beszélsz?

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

A csávó egy nagy Nulla volt! 00, érted????

Szeretem Szabó Lőrinc verseit, mert mindig megtalálom azt, amelyik pontosan az én hangulatomról szól, és így beszél helyettem is. Írjátok le a verseit, amiket szerettek, vagy ami akárhogyan hatni tudott rátok.
Legyen ez az első.

Lemondás

Nem elég, nem elég, nem elég,
ami kell, ami jó, ami szép,
nem adott, ami nincs, de lehet,
nem adott soha még eleget, és semmise sohase sok,
nyugodni sose tudok,
mert ami kellene nékem,
sehol a földön, az égen
nincs az az egyesülés,
nincs az a teljesülés.

Amire érzék és gondolat
sóvárog, silány mind: szomjamat
oltani nincs italom,
üres a legnagyobb jutalom,
ha mindent el kell majd veszteni,
semmit nem érdemes kezdeni,
hisz életem, az egész,
csak egy és olyan kevés,
hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
nyomora végtelen.

Megyek én, megyek én innen,
kicsi e földön minden,
s csa ha a lélek előre
már a Kevés szeretője,
csak akkor van nyugalom,
csak annak van jutalom,
csak annak egyesülés,
csak annak teljesülés,
csak annak földön és égen,
sohase, sohase nékem.

Inkább, mint újra csalódás,
jöjjön előre lemondás:
nem kell már énnékem semmise,
ne legyen barátom senkise:
vetem halálba ágyamat,
sivatag lepje vágyamat -
pusztulj, sok nagy célom,
egy maradt s elég ez:
várni, míg hóhérom,
az isten kivégez.