Xavért ki lehet hagyni, egyrészt nem saját műveit játssza, nem zeneszerző, csak egy polgárpukkasztó biszex hülye.
Hallottam CD-jét. Kíváncsiságból. Úgy kezdődik, mint egy futballmeccs. Ováció, füttykoncert, őrült taps. Egy hangot se nyomott még le az orgonán, a közönségnek már orgazmusa van a gyönyörűségtől.
Az egész lemez ISZONYATOSAN MŰANYAG. Pl. egy Bach: d-moll toccata és fúga után hallhatóan van rávágva a taps, nagyon hallatszik, hogy még az akusztika is más, ahol a tapsot felvették.
A „Nem pofázni, segíteni” c. alapítványról meg annyit, hogy nevében hordja a komolyságát....
Egyébként a jó minőségű jazz számomra egyenrangú a komolyzenével, én is szoktam – kikapcsolódásként – George Bensont, Dave Grusint, David Sanbornt, Snétbergert, Turtle Islandot hallgatni.
A CD-MP3 vitat akar odaat, a Hifi and High-End (Show) topicban is lehetne folytatni :-)
A tisztelt egybegyultektol viszont addig is megkerdeznem, hogy mit gondolnak mondjuk Lajko Felixrol, Arvo Part-rol vagy horribile dictu Varnus Xaverrol. Komolyzene? Konnyuzene? Dzsessz ? (A.P. Tabula Rasa-jat lattam mar dzsesszlemezek kozott, talan a kiado miatt -- ECM). Egyeb?
Csináltam próbafelvételeket (SB Live pro) 320 kBit/s mintavételezéssel.
Összehasonlítva (koax digi kimeneten be az erősítőbe) az eredeti CD-vel könnyűzenében nem tudtam megállapítani biztonsággal, mikor melyik műsorforrást hallom.
Komolyzenében nagyzenekari forte tuttiknál nem olyan tisztán érezhető az egyes hangszercsoportok szólama.
Hadd hívjam fel figyelmedet, hogy Kiss Ádám úr régi vinyl-lemezeit írogatja át MP3-ba. Szerintem ezeknek a minősége nem hagyhat kivánnivalót maga után
Azert egy komoly berendezesen hallgasd meg a digitalizalt, es igy audio-CD-re irt anyagot, majd vesd ossze az MP3 formajuval. (Egy CD-t meger a kiserlet! Ha mashogy nem, akkor ugy, hogy "odacigolod" a szamitogepet a HiFi melle, es bekotod a hangkartya kimenetet az erositobe. Az a gyanum (tapasztalatom), hogy ha figyelsz, siralmas az MP3 az 'echte' CD-hanghoz kepest. (Foleg a nagydinamikaju reszekre koncentralj...) Ugy erzem, hogy brutto 300 Ft CD-nkent nem olyan falrengeto osszeg, hogy ne erne meg elfelejteni az MP3-at.
(Termeszetesen komoly berendezes alatt nem a 100ezer forintos MusicCenter kategoriat ertettem, bar talan ezt pont ezen a topikon felesleges volt hozzatennem...)
Kicsit zavarban vagyok. Arról van-e szó igazán, hogyan lehet komolyzenét digitalizálni, érdemes-e, vagy arról, hogy itt a XX. sz. utolsó perceiben van-e még pulzusa, lélegzik-e? Itt az alkotókra gondolok. Van-e mit egyáltalán beszívniuk és kilehelni.
Bátorkodtam korábban megpendíteni, hogy szerény véleményem szerint, az elmúlt jónéhány évtized nem igazán biztosít kedvező légkört a kortárs komolyzenének. Valaki itt nagyon bánatos volt, mennyire kínos Kurtágot játszani, pláne hallgatni.
Túl extrémnek tűnne az a kérdésem, hogy Kurtág, vagy Pendereczki komolyzene-e? Vagy esetleg csak a halott mellett virrasztó siratóasszonyok jajveszékelése?
De maradhatunk a digitalizálásnál is. Szerintem érdemes. Ne karcoljuk már tovább a bakelitot. Mossluk le langyos vízzel és tegyük el masternak.
Véleményem szerint kortárs zenének azoknak műveit nevezhetjük, akik ma élnek, alkotnak, de semmi dallamot nem tartalmaz zenéjük, aminek megértéséhez legalább 30-50 évre lesz szükség.
Jó példa: Petrovics Emil fuvolaversenyét pl. az 1960-as években, zeneakadémiai diplomamunkájának írta. Ez egy igen kellemes, játszható, érdekes ritmikájú, élvezhető zene.
Sajnos ugyanez nem mondható el az utóbbi időben papírra vetett zenéiről.
Szóval más a XX. századi, és más a kortárs zene (szerintem)
Szerintem XX. századiak: Richard Strauss, Richard Wagner, Gustav Mahler, Sergei Prokofjev, Igor Stravinski, Dmitri Sostakovich, Sergei Rachmaninov, Leonard Bernstein, Bartók Béla, Carl Orff
Szerintem kortársak: Arthur Honegger, Lutoslawsky, John Cage (+rengeteg ütőhangszer-szerző), Krisztof Pendereczky, Kurtág György, Szöllősi András, Petrovics Emil és sok ma is élő magyar zeneszerző (senkit nem szeretnék kihagyni).
Félve szólalok meg én is LP-digitalizálás-ügyben.
Ugyanis épp most csinálom, és - horribile dictu - mp3-ba. Tudom, hogy ez szentségtörés, de a tapasztalatom az, ami Macikáé, hogy a digitalizált anyag nem rosszabb, mint az analóg (ugyanis az sem jó már). Én annak idején a Szovjetúnióban gyüjtöttem össze a lemeztáramat, minek következtében igen gyenge technikai kivitelű, de fantasztikus előadásokat tartalmazó lemezeim haldoklanak. Azt hiszem, utolsó pillanatban konzerváltam pl. a Trippelkoncertet (Richter-Ojsztrach-Rosztropovics-Karajan. Állítólag ezt a felvételt lehet kapni CD-n, de biztos nagyon drága.
Az az igazság, hogy a lemezjátszó is kölcsönben van. Ezért magyar lemezeket is átjátszom. Most fejeztem be a Tóbiás hazatérését. Visszahallgatás után kiderül, élvezhető-e.
Kedves George Sand!
Kit tekintsünk kortársnak?
Azt, aki élvezhetetlen?
Tatozom mindenkinek egy vallomással: nem tudok élvezhetetlen zzeneszerzőkről számot adni. Elfelejtem őket.
Kis Ádám
A másik oldalról kapcsolódom. Sok bérletes előadásra nem_lehet_jegyet_kapni. A MR Márványtermében tartott előadások zsúfoltak. Én úgy látom, hogy nagyon nagy az érdeklődés. Most jöhetnének az ellenvetések a sznobizmust hozva elő, de nem hiszem, hogy a "Forintos" koncertekre az "újgazdagok" járnának :))
A kortárs zenét nem igazán értem, ezért nem is áll hozzám közel.
Ehhez egy kérdés: kiket nevezünk igazán kortársnak? Aki e században alkotott? Aki még mai is alkot? Itt elhangzott Sztravinszkij, mint kortárs. Akkor Bernstein is kortárs - Őt szeretem. Kurtágot nem értem - számomra összedobott hangok halmaza. (Bocsánat.) Szebben: iszonyú disszonáns.
- 25-30 percenként oldalt kell fordítani. (Bár ez inkább kényelmi -). De pl. Beethoven III. szimfóniájának felvételein MINDIG a 2. tétel (gyászinduló) közepe táján, egy álzárlatnál váltottak – különben csak 1,5 LP-re fért volna fel a szimfónia – és ez rettenetesen zavaró.
Nem nagyon szeretnék darázsfészekbe nyúlni, de nem olyan szar az a CD-re írt LP.
Komolyzenészként elég sok LP-m gyűlt össze. Én is szembekerültem azzal a problémával, mint bárki: LP vagy CD.
Elkezdtem sorolni az érveket-ellenérveket.
LP
+ Nem adatvesztéses rögzítési eljárás.
+ A legapróbb hanghullámok is torzulás nélkül analóg módon megmaradnak.
- Van egy bizonyos – ápol és eltakar – alapzaj a technikai korlátok miatt.
- 250.000 Ft-os sasszival IS meghallhatóak a sercegések, az alapsistergés.
- 25-30 percenként oldalt kell fordítani. (Bár ez inkább kényelmi -). De pl. Beethoven III. szimfóniájának felvételein MINDIG a 2. tétel (gyászinduló) közepe táján, egy álzárlatnál váltottak. különben csak 1,5 LP-re fért volna fel a szimfónia és ez rettenetesen zavaró.
- Olcsóbb lejátszók képesek örökre élvezhetetlenné tenni a lemezt.
- A legtökéletesebb LP felvételeknél is BELE KELL NYÚLNI a felvétel dinamikájába, mert – 55-60 dB alatt már elnyomja a zenét a lemezzaj, – 5 dB felett pedig komolyan torzít. Pl. Ravel: Boleroja, ahol egyetlen kisdob indul, két féldollárossal „érintgetve” a bőrt. Koncerten egy méhecske zümmögése meghallatszik ilyenkor. A mű végére pedig mindenki Fortissimo játszik.
CD
- Adatvesztéses eljárás, hiszen nem folyamatos a minta, hanem másodpercenként 44.100 mintából kell helyreállítani az analóg hanghullámot. (képzeljük el, hogy pl. egy 9-10 kHz-es nagyon magas piccolóhang 1 másodpercnyi hanghullámját alig több, mint 4 mintából kellene pontosan reprodukálni.
+ Emberi füllel hallhatatlan – gépekkel is csak nehezen kimutatható – az alapzaj.
+ Olcsóbb CD-játszók is hasonló (bár eltérő) minőségben játszák le a CD-t.
+ 79 perc 30 másodperc ráfér egy CD-re.
+ A CD felülete nem károsodik attól, ha olcsó (fapados) berendezésbe teszed bele.
+ 1988-ban – első CD-lejátszóm vételekor – hallottam életemben először közel olyan dinamikával a Bolerót, ahogy egy koncerten hallanám.
Ennek megfelelően én a CD-t preferálom, ill. mostanában lett szabvány a DVD-CD, ami 192 kHz-ez mintavételezéssel gyakorlatilag a hagyományos CD összes hibáját kiküszöböli. Lefelé kompatibilis, tehát a hagyományos CD-ket is le tudja játszani, ezért alaptalan a félelem, hogy az új technológia térhódításával el kell dobni a régi CD-ket (szemben az LP-CD váltással).
Ja, az LP-ket digitalizálni azért nem olyan rossz dolog, mint bosszankodni, hogy egy kedvenc, sokat hallgatott LP-d kicsit megkopott, és elkezd ugrálni. Az biztos – és ebben igazad van – hogy CD-re átíráskor az LP lemezzaja párosul a CD adatvesztésével. Cserébe viszont X ezerszer hallgathatod le UGYANOLYAN minőségben.
Ha megtehetem, biztos ilyen lesz a következő asztali készülékem.
Igazad van, sőt nemcsak a két rendszer hibáját egyesíti. Archiválásra (tulajdonképpen csak tanulmányi célokra) nekem is vannak MP3-as felvételeim. Az első (egyébként kihagyható) lépés a CD "grabbelése" hangfájlba - majd a tömörítés.
Nos a "grabbelés" a CD digitális adatait közvetlenül írja át a merevlemezre, de az analóg lemezről valamilyen ADD eszközbe kell először küldeni a jelet. Ilyen tulajdonképpen minden hangkártyában van, de a hangkártyákat (4-20.000 Forint között) csak játékra fejlesztik - a bemenetük nagyon el van hanyagolva. Az ilyen szemponból is alkalmas kártyák sokszor ennyibe kerülnek, és onnan még mindig igaza van Stevie-nek.
ha valakinek meg nincs gyujtemenye, akkor OK, kezdjen gyujteni CD-ket, a hangja ugyan soha nem lesz olyan jo, mint az LP-e ;-), de ma Magyarorszagon tenyleg nem konnyu elkezdeni LP-t gyujteni. Bar a Concerto azert nagyon ott van... Viszont, ha valakinek letezik egy lemezgyujtemenye, akkor a legnagyobb hulyeseg _atternie_ a CD-re.
Nekem egyebkent a lemezekkel valo macera (tok, belso borito, kefe, tu-leengedes) kifejezetten jolesik, egyfajta "elojatek"... ;-)
Egyebkent elvileg LP-ket lehet digitalizalni es CD-re irni, de a hangminoseg csapnivalo lesz, minthogy az analog es a digitalis technika osszes negativa egyesul.
CD-re már csak azért sem érdemes áttérni, mert mire berendezkedsz rá, kitalálnak valami egyebet, csak azért, hogy sok pénzért megint elkezdd előlröl.
Nincs kedved elolvasni egy erről írt kis cikkemet?(még valamikor tavaly jelent meg a Café Momusban)
remélem sikerül idevarázsolnom a linket:
Miért nem gyűjtök CD-t?
Szerintem maradj a koncertlátogatás - és a hanglemez mellett. :-))
Van. Csak kevesen hallgatják, de azok szerencsére kitartóan.
Jut eszembe, tudtok valami jó módszert arra, hogyan lehetne viszonylag sok és régi bakeltlemezen lévő zenét CD-re áthelyezni. Mostanában azt veszem észre magamon, hogy azért nem teszek fel egy egy lemezt, mert semmi kedvem a lemezjátszót használni a CD helyett, annyi pénzem viszont nincs, hogy újra megvegyem CD-n a zenéke, arról nem is beszélve, hoyg jónéhányat nem is lehet megkapni ilyen formában, ugyanis a család régóta gyűjtegetett lemezeiről vany szó.
Kedves Macika!
Az ember úgy hiheti, talán fordított arányosság lehet a közönség nagysága és aprodukció színvonala között. Azt hiszem, ezek a tömegkoncertek zenei tekintetben nem számítanak. A műsor a rádióból agyonúnt "komoly" slágerzene, a tenorista meg szinte cirkuszi mutatványt produkál.
Ha egy ilyen koncertnek van emlékezetes momentuma, azt valószínűleg inkább a közönség, vagy a körülmények jelentik, és nem a művészi produkció.
Voltam a nyáron egy kis falu még kisebb templomában. Egy kis magyar kórus tartott a capella koncertet. Voltunk mondjuk 100-an, a falusiakkal együtt. Nem tudom, mennyi volt a gázsi.
Nagy élmény volt.
Kis Ádám
Ha nem lenne ilyen problematikus a kérdés, akkor talán én sem ragadtatom magam szalonképtelenné és nem példálózom a prostitúcióval stb.
Viszont az a népszerűen megengedő ítélet, amit itt kijelentettél nem hiszem, hogy megállja a helyét.
"Szerintem sem szerencsés a komoly vs. könnyű. Inkább azt mondanám, hogy van jó zene meg gyenge zene.
A Strausszok komolyzene volna? A Colosseum meg könnyűzene?" Mondod, illetve kérdezed.
Hiszem azt, hogy igenis vannak a zenei esztétikának abszolút, az ízléstől független viszonyítási pontjai.
Elképzelhető, hogy egy bélszín odakozmál - de ettől nem lesz belőle tömegtermelésre szánt csirketáp.
Idén januárban Tokióban volt alkalmam a 3 Tenort kísérni.
Meg kell mondjam, hogy mindhárom sztár 1.000.000 USD-t kapott fejenként.
James Levine (a karmester) hasonlóan kimagasló gázsiért dirigált.
Na jó, mi is meg voltunk fizetve.
De a szuperkoncert szakmai szemmel nézve 0 volt (és nem a zenekar miatt) :-)))
Kezdve itt azzal, ugye, hogy VÉGIG SÚGÓGÉPPEL énekeltek (mint az ameriaki elnök, ugyanaz a WinScript SoftWare). Fejenként 5-6 nótát kellet elénekelniük ezért a „kis” pénzért, ennyit kellett volna megtanulni. De nem. Ritmus, szöveg és hangbakikkal volt tarkítva az egész előadás.
Ennek ellenére 35.000 ember volt a Tokyo Dome-ban, őrült siker volt.
Ugyanitt jegyezném meg, hogy nyáron két alkalommal voltunk Beirutban, egyszer júniusban Pavarottival, másodszor augusztusban Domingoval.
Ezeknek a koncerteknek sokkal komolyabb a műsora is, a hozzáállás is egészen más.
Pedig szerintem a gázsi közel ugyanannyi, mint a 3 Tenornál. Mégis EGÉSZEN MÁS volt.
Szóval szerintem a 3 Tenor koncertek igenis valahol súrolják a zenei prostitúció határát.
Igaz, hogy én a teát is cukor nélkül iszom, de csak kevés zene képes olyan mindent felforgató élményt szerezni, mint amikor Bartókot hallok. Talán akkor van hasonló élményben részem, amikor igazi népzenét hallgatok. Ezt is, azt is csak ritkán adatik meg.
Azt hiszem, ez olyan, mint az irodalom. Van, aki csak a sportújság nagybetűs címeiig jut el, van, aki már egy lányregényt is el-elolvas.
A felosztás? Szerintem sem szerencsés a komoly vs. könnyű. Inkább azt mondanám, hogy van jó zene meg gyenge zene.
A Strausszok komolyzene volna? A Colosseum meg könnyűzene?
Igaz, hogy én a teát is cukor nélkül iszom, de csak kevés zene képes olyan mindent felforgató élményt szerezni, mint amikor Bartókot hallok. Talán akkor van hasonló élményben részem, amikor igazi népzenét hallgatok. Ezt is, azt is csak ritkán adatik meg.
Azt hiszem, ez olyan, mint az irodalom. Van, aki csak a sportújság nagybetűs címeiig jut el, van, aki már egy lányregényt is el-elolvas.
A felosztás? Szerintem sem szerencsés a komoly vs. könnyű. Inkább azt mondanám, hogy van jó zene meg gyenge zene.
A Strausszok komolyzene volna? A Colosseum meg könnyűzene?
Igaz, hogy én a teát is cukor nélkül iszom, de csak kevés zene képes olyan mindent felforgató élményt szerezni, mint amikor Bartókot hallok. Talán akkor van hasonló élményben részem, amikor igazi népzenét hallgatok. Ezt is, azt is csak ritkán adatik meg.
Azt hiszem, ez olyan, mint az irodalom. Van, aki csak a sportújság nagybetűs címeiig jut el, van, aki már egy lányregényt is el-elolvas.
A felosztás? Szerintem sem szerencsés a komoly vs. könnyű. Inkább azt mondanám, hogy van jó zene meg gyenge zene.
A Strausszok komolyzene volna? A Colosseum meg könnyűzene?
Kedves Macika!
Tökéletesen egyetértek veled, mint jelenlegi fősulis, aki a saját bőrén érzi, micsoda gyötrelem Selmeczi és Kurtágh zenéit játszani, vagy netán hallgatni őket ötvenszer egy verseny elődöntőjén...
* * * *
Ami a Három Tenor prostituáltakhoz hasonlítását illeti, ez azt hiszem egy kissé erős.
És kedves Kis Ádám, neked külön köszönöm Poulenc nevének említését.
"Gyakorlatilag nincs atjaras, vagy ha van, hat az se jobb (Duke Ellington szimfoniaja -- ja bocs, mara mar a jazz is elitkultura, Vanessa Mae, A Harom Tenor)."
Lényeglátó megállapítás - gratulálok.
A jelenség szinte önmaga válaszol arra a kérdésre, amit mások is feszegettek már ebben a topicban, miszerint mi a különbség komoly- és könnyűzene között.
Puccini és Verdi operák - ugye komolyzene.
"Háromtenor" ugyanazok az áriák - de mégsem az!
Szerelem és szeretkezés az egyik oldalon, prostitúció és kefélés a másikon.
Ez nem csupán finom fogalmi distinkció, minden apró mozzanatban lényeges különbségek vannak.
Aki még nem élte át - az nem tudja.
Kedves valóságépítő!
Azt hiszem, a kérdésnek éppen ez a lényege, hogy mi tartozik a komoly kategóriába. Ugyanis a zenének ez a szétválasztása, a komoly és a nem komoly kategória szembeállítása újkeletű dolog. Mi a mérce? A popularitás? Amennyire tudom, Monteverdi, és rá rímként Verdi abszolút populáris zenét írtak. Mozart sem volt mindig az a halálkomoly valaki. Sajnos nem vagyok annyira művelt zeneileg, hogy az a tánczene, melyet Bach (J.S.) írt, miért jelent magasabb kategóriát, mint másoké (bár azt hiszem, hallom a különbséget). Jó és silány mindig is együtt élt.A nyáron Sárospatakon hallottam egy Petrovics Emil-kantátát. Nem mondom, hogy releváns élmény volt, de nem volt kellemetlen. Ugyanott elhangzott Ligetinek is egy műve fúvósötösön, az kifejezetten jó volt. Sugár Rezső is gyakran kedvemre való. Nagyon jó dolgokat írt Britten, Poulenc, de nem röstellem bevallani, hogy hajlandó vagyok pénzt adni Pendereckyért is. Azt hiszem, a legnagyobb probléma az, hogy a kortársak esetében hiányzik bizonyos távlat. Talán ezért született meg az "élő klasszikus" fogalma. Azt hiszem, Beethovent sem övezte kezdetben általános népszerűség.
Kis Ádám
A muveszetek fejlodnek, talan meg at is alakulnak. A 20. szazadi technikai felfedezesek meggyorsitottak ezt a folyamatot (kepzomuveszet >>> foto/film, szimfonikus zenekar >>> szintetizatorok). Letrejott egy uj fogalom, a PR, aminek kovetkezteben rengeteg alkalmazott muveszetre van szukseg (ipari formatervezes, reklamgrafika, PR szovegek, reklamzenek). Leonardo ma reklamfotos, Bach pedig most fejezte be "Calgonnal a mosogep is tovabb el!" cimu opusat. Az alkalmazott muveszeti alkotasok, bar formailag akar muveszi szinten is lehetnek, nem hordoznak uzenetet -- eppen a lenyeg hianyzik.
A zene kulonosen gondban van. Amit zenenek hallunk, az -- bar erosen leegyszerusitve -- a matematikan alapszik: a dallamok, a harmoniak, a ritmusok, akar meg a hangszinek is. A kombinaciok szama pedig veges, kulonosen ha betartjuk az elozo korok altal diktalt jatekszabalyokat (metrumok, hangnemek, formak, hangszereles). Merfoldkovek akkor szulettek, ha valaki ki mert lepni a korabbi keretek kozul. Beethoven atformalta a szonataformat, Debussy ki tudott lepni a hangnemek kotottsegebol, mikozben mindkettejuk muveszete hallgathato/befogadhato is maradt (Schonberg dodekafoniajarol ugyanekkor ez mar nem egyertelmuen mondhato el).
Mara raadasul egyertelmuen kettevalt a tomegkultura es az elitkultura. Gyakorlatilag nincs atjaras, vagy ha van, hat az se jobb (Duke Ellington szimfoniaja -- ja bocs, mara mar a jazz is elitkultura, Vanessa Mae, A Harom Tenor). A popkultura maga is befolyasolja a tomegizlest, a vegso cel a fogyasztas, ld. Spice Girls effektus. Az elitkultura ekozben minden eddiginel hajlamosabb a sznobizmusra.
Meg egy relevans tenyezo: a zenei neveles katasztrofalis, remenytelen helyzetben van, ami a jovore nezve sem ad sok alapot az optimizmusra.
Azert van olyan kortars komolyzene is, amit erdemes hallgatni. Nusrat Fateh Ali Khan. Arvo Part (Pa:rt). Lajko Felix. A lemezboltokban az arusok bizonytalanok, melyik polcra kell a CD-iket helyezni. Ez jo jel.
Bocs a hosszusagert, es a kicsit talan osszefuggestelenre sikerult fejtegetesert.
