A finnugor nyelvészet egyik klasszikus hangtörvénye a finnugor avagy ugor alapnyelvi szókezdő p hang átalakulása a magyarban f hanggá. Jól ismert példája ennek a hangfejlődésnek a vogul päηk, zürjén pon, votják puη, finn pää > magyar fej valamint a zürjén pu, cseremisz pu, vogul på-, finn puu > magyar fa átmenet, de nyelvészetünk számos szavunknál regisztrált hasonló p- > f- hangfejlődést (fül, fal, falu, fazék, fagy, facsar, fúr stb.). Sőt, a finnugor vagy ugor alapnyelvi szókezdő p- a magyarban nemcsak f-fé, hanem b-vé is alakult: zürjén pevse, votják polin > magyar bél (de lásd még bal, berek, bog, bogyó, bőr stb.). Mivel p- > f- hangfejlődés egyetlen finnugor nyelvnél sem adatolható a magyaron kívül (p- > b- hangfejlődés a zürjénben és a votjákban van), nyelvészeink arra a következtetésre jutottak, hogy a p- > f- hangfejlődés csak a magyar nyelv önálló fejlődése folyamán, az ugor nyelvek közül való kiválása után kezdődhetett el, és már a honfoglalás előtt, sőt talán már a török nyelvekkel való érintkezés korával be kellett fejeződnie, ugyanis ettől az időszaktól fogva nem regisztrálható p- > fhangfejlődés. Röviden ez a p- > f- hangfejlődés teóriája mai nyelvtudományunk szerint.
Véleményünk szerint azonban p- > f- hangfejlődés nem ment végbe, hanem ehelyett egy ellenkező irányú (f- > p-, illetve b- > p-) hangfejlődés történt. Az alábbiakban ezzel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk megosztani az olvasóval. Mindenekelőtt tudni kell azt, amivel egyébiránt nyelvtudományunk is tisztában van, még ha nem is veri nagydobra, nevezetesen azt, hogy a finnugor illetve ugor alapnyelv éppúgy nem ismerte az f hangot, mint a b-t (csak egy bilabiális zöngés réshangot a b helyett), s ugyanez mondható el a mai finnugor nyelvekről is (a fent említett zürjén és votják kivételével) a b hang vonatkozásában. Például a mai finn nyelvnek csak az idegen eredetű modern szavaiban – mint amilyen például maga a finn szó – található f hang.
A finn szó ugyanis nem finn, hanem germán eredetű.1 Az a tény, hogy a finnugor és ugor alapnyelv e hiányosságai nem kapnak külön hangsúlyt, hanem nyelvészeti munkáink egyszerűen átsiklanak felette anélkül, hogy külön kiemelnék őket, nézetünk szerint alkalmas a félrevezetésre, pontosabban alkalmas annak az állapotnak a fenntartására, amelyet nem zavarnak fölösleges kétségek. Ugyanis ha e tény kellő hangsúlyt kapna, akkor a finnugor-ugor p- átalakulása a magyar f- hanggá legalábbis megkérdőjelezhető lenne, s ha minden finnugrisztikai előismeret nélkül közelítenénk a p–f viszonyhoz, joggal gondolhatnánk arra, hogy inkább a finnugor nyelvek voltak azok, amelyek a magyar nyelv igen gyakori f- (és b-) kezdőhangját kénytelenek voltak egy számukra jól ismert és gyakran alkalmazott p- hanggá átalakítani, minthogy az f és a b hang ismeretlen volt előttük.
Egy ilyen kényszerítő tényező viszont nem állna fenn akkor, ha megmaradnánk a hagyományos finnugor p- > magyar f- hangfejlődés teóriája mellett; sőt, ez esetben a magyar nyelvnek eredeti természetén kellett volna erőszakot vennie, és ősi – finnugor-ugor eredetű – p- hangjait kellett volna valamilyen oknál fogva felcserélnie egy olyan f- vagy b- hangra, amely mindaddig ismeretlen volt előtte, s amelyet egészen addig nem is használt, sem szókezdő, sem egyéb pozícióban. Tehát míg az f- > p- hangfejlődés egy szükségszerűség eredménye volna, tudniillik annak következménye, hogy az adott nyelv nem ismeri az adott hangzót, s azt kénytelen helyettesíteni egy általa ismert hangzóval, addig a finnugrisztika által tételezett p- > f- hangfejlődés révén az adott nyelvnek ősi hangzóit kellett volna idegen és ismeretlen hangzókra felcserélnie: vagyis nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy ez esetben idegen és ismeretlen hangzókkal bővült a magyar nyelv (ami egyébként természetes nyelvi folyamat), hanem arról, hogy ősi szavainak kezdőhangját cserélte fel egy idegen és ismeretlen hangra, helyesebben hangokra (p- > f- illetve p- > b-). Egyfelől tehát rendelkeznénk egy természetes nyelvfejlődési folyamattal: az idegen hangalakot a finnugor nyelvek sajátjukká teszik, vagyis saját ősi nyelvi ízlésük szerint formálják; másfelől pedig egy természetellenes nyelvfejlődési folyamattal: ami a magyar nyelvnek eredendően sajátja volt, azt elidegeníti, vagyis elkezdi átformálni egy tőle merőben idegen hangzásvilág törvényszerűségei szerint. Magától értetődik, hogy ha semmi egyebet nem veszünk figyelembe – vagyis eltekintünk a fent említett előzetes finnugor nyelvészeti feltételezéstől –, akkor a két nyelvfejlődési folyamat közül az előbbi hasonlíthatatlanul valószerűbb, mint az utóbbi.
Nyelvtudományunk természetesen a számára magától értetődő s megkérdőjelezhetetlen finnugor > ugor > magyar nyelvfejlődés keretében inkább elvisel egy természetellenes és meglehetősen erőszakolt feltevést, mintsem hogy eme nyelvfejlődési teóriáját feladja. Ez akár akceptálható is volna, ha eközben igyekezne felkutatni azokat a nagyon komoly és erőteljes okokat, amelyek egy ilyen különös és természetellenes nyelvi folyamatot eredményeztek. Ennek az igyekezetnek azonban egyelőre semmi jele nem mutatkozik. Ezért mi most megpróbáljuk kideríteni, hogy miféle lehetett az a masszív nyelvi hatás, amely egy ilyen különös folyamatot elindított a magyar nyelvben.
Ahhoz, hogy a p- > f- átalakulás megtörténhessen, a magyar nyelvnek egy olyan idegen nyelvi közegbe kellett kerülnie, amely kifejezetten preferálta az f kezdőhang alkalmazását a szóalkotásban. Mivel a p- > f- hangfejlődés a honfoglalással már biztosan véget ért, ezért kizárhatjuk a honfoglalás utáni nyelvi hatásokat: vagyis kizárhatjuk az indoeurópai nyelvek közül a latin és neolatin, valamint a germán nyelveket, ugyanis ezekkel csak a honfoglalást követően került kapcsolatba a magyar nyelv. A honfoglalást megelőzően nyelvtudományunk szerint három nagy nyelvcsalád gyakorolt számottevő hatást a magyar nyelvre, éspedig – időrendben felsorolva – a következők: az iráni nyelvek (az óiráni avesztai és óperzsa, a középiráni középperzsa, szkíta és alán, illetve az újiráni újperzsa nyelv), a török nyelvek (itt elsősorban az úgynevezett „csuvasos” jellegű, ma már ismeretlen török nyelvekről van szó), végül pedig a szláv nyelvek. Mivel azonban nyelvtudományunk szerint a szláv nyelvi hatások a magyarban a IX. századtól, vagyis a honfoglalást közvetlenül megelőző időszakból datálhatók, a szláv befolyást a p > f hangátalakulás vonatkozásában gyakorlatilag kizárhatjuk. Nemcsak azért zárhatjuk ki, mert nagyon kései, s mert a szláv átvételeknél, szláv eredetű szavainknál már nem regisztrálható hasonló hangátalakulás; kizárhatjuk azért is, mert az ős- és ószláv nyelv nem ismerte az f hangot. Sőt, a mai orosz is csak idegen eredetű szavaiban ismeri, akárcsak a finn. Ilyen módon kénytelenek vagyunk időben mélyebbre nyúlni, vagyis a török nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban jó előre hangsúlyozni, hogy a magyar nyelvre gyakorolt honfoglalás előtti török nyelvi hatás jóval gyengébb volt, mint a szláv. Továbbá figyelmet érdemel itt az is, hogy nyelvtudományunk jelenlegi állása szerint a magyar nyelv török korszakának kezdetére feltehetőleg már befejeződött a p- > f- átalakulás, ugyanis egyetlen török eredetű szavunk esetében sem regisztrálható a szóban forgó hangtörvény érvényesülése. S ha még ennél is biztosabb eredményre vágyunk, akkor érdemes megvizsgálnunk a rendelkezésünkre álló török nyelveket a szókezdő f- vonatkozásában, ugyanis e vizsgálat ugyanarra az eredményre vezet, mint az iménti: a török nyelvekben szereplő néhány f hanggal kezdődő szó
arab, perzsa vagy egyéb eredetű. Így nem marad más hátra, mint az iráni nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ha a török hatás a magyar nyelvre jelentősen elmaradt a szláv befolyás mögött, akkor iráni hatásról még kevésbé beszélhetünk. Iráni jövevényszavaink száma ugyanis alig néhány tucat, s e kis szám azt jelzi, hogy komolyan vehető iráni nyelvi hatással nem számolhatunk. Ráadásul az iráni jövevényszavak hozzávetőlegesen négyötöde újiráni, ami azt jelenti, hogy az iráni nyelvek relatíve „döntő” hatást már csak akkor gyakorolhattak volna a magyar nyelvre, amikor a p > f átalakulás már régen lezajlott. Továbbá az iráni jövevényszavaink között szereplő fél tucat f hanggal kezdődő szó mind újiráni – vagyis a p > f átalakulást létrehívó nyelvet az iráni nyelvek között is hiába keressük.2 S ezzel ki is fogytunk azokból a nyelvekből, amelyektől egy effajta radikális s ugyanakkor természetellenes nyelvi átalakulást remélhetnénk.
Kénytelenek vagyunk tehát feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi ok és hatás nélkül egyszerre csak alapnyelvi szavainak p- kezdőhangját egy számára ismeretlen f- (vagy b-) hangra kezdte felcserélni.3 Vagyis nem marad más hátra, mint azt feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi befolyástól függetlenül, saját belső hangátalakulási törvényszerűségeit követve hajtotta végre a p- > f hangátalakulást. Ám ebben az esetben két komoly nehézség is adódik: a) Miért nem engedelmeskedett hasonló törvényszerűségeknek például az a hanti és manysi nyelv, amellyel nem sokkal korábban – az ugor egység korában – még azonos volt a magyar nyelv?
b) E belső hangátalakulási törvény érvényesülése miért korlátozódott kizárólag az ősmagyar kor kezdetére, s miért tért vissza egy rövid – a p- kezdetű szavak radikális felszámolásával jellemezhető – kitérő után nyelvünk megint a p- kezdetű szavakra, sőt, p- hanggal kezdődő jövevényszavak változatlan kezdőhangú átvételére? Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a nyelv, amely valamiféle ismeretlen, ám szükségképpen rendkívül erős oknál fogva alapnyelvi p- hangját is f-re cseréli, nem sokkal később nem fogja idegen eredetű, p- hanggal kezdődő jövevényszavainál
meghagyni az eredeti kezdőhangot. Ha nyelvtudományunk ezek után is ragaszkodik a p- > f- hangfejlődéshez, mi erre vonatkozólag csak annyit mondhatunk, hogy úgy látszik, nyelvünk ebben a titokzatos – és aránylag rövid! – időszakában csupán egyet akart, viszont azt mindenáron: megszabadulni a szó eleji p-től, a finnugor múlt ezen árulkodó jelképétől, s ezt minden ok és ésszerű megfontolás ellenére végbe is vitte, hogy aztán nemsokára ugyancsak minden látható ok nélkül visszatérjen a szókezdő p hang alkalmazására.4
Aligha árulunk el titkot, ha bevalljuk, hogy ezt a megokolhatatlan természetellenes nyelvi folyamatot mi teljességgel valószerűtlennek tartjuk.5 Ezzel szemben véleményünk szerint összehasonlíthatatlanul valószínűbb, hogy a p–f összefüggés – mely vitathatatlanul konstatálható a magyar és a finnugor nyelvek között – fordított irányú volt: a finnugor nyelvek a magyar, vagy inkább protomagyar szókezdő f- hangját csak úgy tudták átvenni, ha azt saját hangzókészletük Prokrusztész-ágyába fektették. Így lett a szókezdő f-ből (s emellett gyakran a b-ből is) a finnugor nyelvekben p-. Természetesen egy efféle hangváltozást nem lehet hangfejlődésként értékelni, hiszen a finnugor nyelvek éppen hangtani hiányosságaik miatt nem tudták átvenni a magyar szókezdő f- hangot.
A hangváltozásnak ez az iránya annyira nyilvánvaló, hogy fölös számmal rendelkezünk olyan érvekkel, amelyek több oldalról is az általunk javasolt hangváltozási irányt támogatják.
1. A Bárczi Géza által összeállított mássalhangzó-változási táblázat6 szerint az f hang azon kevés hangunk közé tartozik, amely az ősmagyar kortól egészen napjainkig sem szó elején, sem két magánhangzó között, sem magánhangzó előtt, sem mássalhangzó előtt, sem szó végén semmiféle változást nem szenvedett el. Vagyis éppen az f hang az egyik legstabilabb, a hangrendi változásoknak leginkább ellenálló hangunk. Márpedig ez éppen arra vall, hogy az f hangnak igen hosszú előtörténete van a magyar nyelvben, s már réges-régen megállapodott, megtalálta a maga tökéletes, stabil helyét, olyannyira, hogy sem a török, sem a szláv, sem pedig a germán nyelvi hatások nem tudtak előidézni használatában semmilyen változást – noha mindezen nyelveknek alapvetően más a viszonya az
f hanghoz, mint a magyarnak. Ugyanakkor másik hasonlóképpen stabil hangunk a vizsgált korszakban – vagyis az ősmagyar kor kezdetétől fogva – a p, amelynek pedig éppen e korszak elején egy szó eleji p- > f- átmenetet kellett volna produkálnia.7 E két hang különös stabilitása nézetünk szerint még több súlyt ad annak a nézetünknek, amely szerint p- > f- hangátalakulás a magyar nyelvben nem volt. Két hasonlóképpen stabil mássalhangzónk van még, a k és az r, vagyis az f-fel és a p-vel együtt négy olyan stabil mássalhangzóval rendelkezik a magyar nyelv, amely kétségtelenül alapnyelvi, s nem kölcsönhangja a magyarnak.
elvont gyök, mely valamely kicsided, apró csucsorodást, csomócskát jelent a bibe, bibelődik, bibircsó származékokban. Rokonai a gömbölyűbb hangzóju bab, bob, mint a babó, babrál, boborcsó szók gyökein. V. ö. PÍP, PIPITÉR, BÚB, PÚP."
Ezért nem kizárt, hogy a baj és a bajmolódik szavak a kibogozás, bonyolítás, gombolyítás miatt baj, vaj gyökűek.
Nyilván a "Go" ősgyök származéka ez a szócsalád.
"Aprólékos, részletes munka."
Lehet, de a dolgok alakja inkább meghatározó a névadáskor.
A papírusz tekercsek gob, bog, görbedt alakjuk miatt kaphatták a biblosz nevet.
Nem hamarkodtam el semmit, hanem épp ellenkezőleg. Informálódtam és átgondoltam mielőtt leírtam azt amit és amikor a vajdák igen csak lényeges adományozási jogköréről olvastam az csak erősítette a gyanúmat hogy kapcsolat van a VAJ - JAV továbbá ADA, AD, JAVAD szavakhoz amelyek épp véletlen pont ebben a vajdában szerepelnek.
Lehet hogy ez puszta véletlen valakik szerint, hát akkor én folyton ilyen véletlenekbe botlok temérdek szavunknál úgy tűnik.)) Meg hát írtam valamit, de nem csak úgy rámondtam hogy ez izé, hanem azért megpróbáltam érvekkel is alátámasztani azt amit. De: egyszer sem mondtam hogy ez már a kész szentírás lenne viszont mintha ez a hely pont arra volna való hogy hadd idézzem :
"nyelvészeti kérdések, újszerű levezetések megvitatása" Ezt írták oda ))
A bajmolódik és a bíbelődik szavakkal nem tudom miért kéne a vaj, a gazdagság, és a javakat összekapcsolnom. Nem állítottam hogy szorosan összefüggnének, ahogyan a bajból sem lesz vaj meg vajda sem, a CZF jó alapmű de itt szerintem mellé lő szépen. Akkor már inkább a fej-hez áll közelebb az egész Az hogy a szláv hogy torzítgatja az így-úgy fél füllel tőlünk hallott szavakat az az ő dolguk de itt nálunk már léteztek a dolgokra szavak.
Amúgy a "bajlódik" : baj+ ragok, a baj tovább bontva: ba, bá ősgyök ami a nagyság jelentésű + aj ösztöni ősi hangutánzó. jajgat-ajgat valaki azt mindenhol értik a világon. Kis aj-gatás még nem gond, a nagy(ba) AJ-gatás a baj.
A bíbelődik meg: tudom CZF ami gyakran jó de én itt sem érzem ezt most jónak. Semmi köze a baj szóhoz és mondom is hogy miért: mert a virágban lévő BIBE itt a kulcs. A bíbelődés egyáltalán nem feltétlen jelent bajt. Aprólékos, részletes munka. foglalatosság. Mondjuk hogy a virágpor gyűjtése eléggé ilyen dolog és így indult a cucc, aztán később minden más hasonló dolgokra is átmentődött a szó. Állítom még a Biblia szó is ebből lehet hiszen nagyon sok kis apró kis részekből és írásokból áll szóval azzal tényleg el lehet bíbelődni rendesen, és már megint ilyen dolgokba botlok hogy az egész értelmes. Biztosan véletlen))...
Jöjjön még egy kis "vajda" hátha nem unjuk még)) Pontosítok a korábbi íráson. A magyar nyelv van annyira logikus és értelmes hogy simán belefér hogy akár 2 úton indulva is ugyanarra a végeredményre juthassunk, más szavaknál is találkoztam a jelenséggel, talán itt is megtörténhet.
Mert a fejedelem régi szövegekben gyakran "fejde" és ez akárhogy nézem már eléggé hasonlít a vajda szó hangalakjához. De maradok annál a verziónál hogy mikor a vajda létrejött a már meglévő szavainkat használtuk hozzá fel. Vaj a tejszín java és ez fordítva A VAJ + AD szó ami régiesen ada.
Régi szövegekben a szó "vajada" módon van írva, ez földrajzi név nevében is ott, sőt még családnév is van mind a mai napig ily módon írva. Normál olvasással VAJ+ADA(ad), fordítva olvasással meg AD+JAV azaz javakat ad. Ősi írásunk is jobbról balra halad, természetes ha sok szavunkban találkozunk a fordítgatással. A vaj régen sokkal nagyobb becsben volt, a bőség és a jólét jelképe volt. A sóhoz hasonlatosan még fizettek is vele. A tejben-vajban fürösztik kifejezés a mai napig használatos ha valakit minden jóval elhalmoznak ugye.
Egy több száz éves településleíró könyv szerint a vaj kezdetű települések mint Vajkócz, Vajszló, Vajta, Vajnatina stb. van egy igen közös vonásuk: többnyire az akkori állapotok szerint majd mind javakban bővelkedő település, a leírás szerint gazdagon termő földek, jó borok stb. voltak és az írás így fogalmaz hogy "vagyonnyai jelesek" A vaj régen bőséget is jelentett.
És akkor megnéztem hogy ez a vajda dolog hogy is keletkezett. Egyszer csak felszívódtak az ispánok és nagyjából ezzel egyidőben felbukkantak a vajdák. A vajdát közvetlenül a király nevezte ki és adott esetben helyettesítette is őt, sokkal nagyobb jogköre volt és így tán dukált neki erre egy új szó.
A vajdának volt egy igen fontos jogköre ami egyben feladata is volt amire maga a király hatalmazta őt fel:
Korlátozott mértékben királyi birtokokat, állatokat (jószágok), kiváltságokat, tehát javakat adományoz (ADJAV) az arra érdemeseknek, "a vitéz szolgálatot teljesítő híveknek". És ez a védelmi intézkedés az egyik legfontosabb dolga volt a vajdának, az ellenség elleni harc egy eszköze az adományozási jog, amolyan lekenyerezés, vagy ha egy ma is használatos szleng szóval akarom mondani akkor az ügyet lezsírozza azaz levajazza. És ezt csinálta, a szóban ott van minden benne. És tényleg javakat adományozott az ügyek érdekében...
...........Ezen alapfogalomból kiindulva magyar elemzéssel úgy vélekedhetünk, hogy a tolvaj gyöke dú, azaz zsákmány, ragadmány, latinul: praeda, honnan az elavult dúka, am. az öszves dúnak egy osztályrésze, s ebből katonai nyelven dukál am. zsákmányrészűl kijár; továbbá dúméh, am. tolvajméh, mely más méhek kasát meglopja; dús eredetileg kinek sok dúja (ragadománya) van, dúsgazdag. A dú gyökből lett dúl (praedatur), s ebből duló, dulva részesülők. Tehát a tolvaj szó közvetlen törzse lehetett a részesülő dulva, melyből j utóhangzással lett dulvaj, módosítva tolvaj; miszerint tolvaj = dúló, mint csalva szokottam csalfa = csaló. Alakra hasonlók hozzá azon aj v. éj végzetü nevek, melyek eredetileg ó v. é-vel képződtek, mint gané, ganéj ganaj, taré taréj taraj, paré paréj paraj, karé karéj karaj. Egyébiránt a töröktatárban tala-mak am. rabolni. Budenz J. szerént pedig a déli vogulban tolmakh, a lappban suol, suola, a mordvinban salaj, salď, salďćsa, a hegyi cseremiszben œola (magyar s) szintén am. tolvaj.
Valójában a "da" névszó képző, de azért találom gyanúsnak, hogy valójában kicsinyít, mert szerintem -mivel igéből képez legtöbbször névszót- egy folyamatszerűséget lassít le állapotszerűvé. Leállít egy cselekvést olyannyira, hogy az névszóvá válik.
Nyilván lehet vitatni egy ilyen okoskodást, hiszen elég meredek!
A síp azóta eszembe jutott. Töröksíp, más néven tárogató. Ebben a nád lapos. Úgy készül, ahogy a dalban szól, hogy "...jönnek a törökök", sós vízbe tesznek, hogy megpuhuljon, kerék alá, hogy kilapuljon.
Igen ezt én sem vitatom, hiszen így van. Ez nem zárja ki hogy a vajda vajda legyen, sőt...
"Az ilyen alakváltás az értelem módosítását szolgálja"
Ez sem vitás csak annyit tennék hozzá hogy a már később kialakult szavaink nem minden esetben alakváltozással jöttek létre hanem sok esetben egyértelműen beazonosítható a gyökök fordítása avagy az a jelenség hogy például már 2-3 másik meglévő szavunkból van kirakva az a bizonyos új. Lásd ugye a harangot ami most szóba került itt, ez is ilyen. Vagy néha egyszerűen egy szófordításkor jön rá az ember hogy hoppá itt van meg a szó értelme.
Pl. itt a kukorica ami a cirok hasonmása de mégsem ugyanaz, ő nekik A CIROKUK kissé azért más dolog.
Na most ilyen esetben keresgélhetném a "ku" vagy a "kuk" gyökök értelmét, ez esetben teljesen tévútra vinne a dolog, az a dolog ami sok esetben éppen hogy segít. És azt gyanítom a vajda szónál is történhetett ilyesmi. A "jav" gyök megfordítására más szavainkban is van példa. Itt van az például hogy "tolvaj".
Jelentése valami ilyesmi lehet: valamilyen embertől, személytől, atTÓL JAVait (vaj) ellopja.
"A "da" kicsinyítő képző és nincs köze az ad szóhoz"
A "da" végződésű szavaink döntő többségét eleve eszembe sem jutna kicsinyíteni, mivel vagy veszélyesek, vagy csoportok, vagy éppenséggel nem hogy kicsik ezek, hanem többnyire nagyok : dárda, gerenda, horda, ronda, csorda, bunda, banda, gárda, garázda, konda, csapda, armada, garmada, petárda, ezek nem éppen tipikusan olyan dolgok amelyeket kicsinyíteni szokás inkább épp ellenkezőleg, nem lehet ez kicsinyítőképző.
A "da" végződésű szavainknál jellemzően 2 féle értelmet találok rendszeresen, néha akár egyszerre: Az egyik az egy helyre utaló, azaz oDA. A csapda ODAcsap. Az iroda: írni megyünk ODA. Mosoda: mosni ODA. Járdára is ODAjárunk és sorolni lehetne. A "da" végződésű szavaink egy másik részénél meg igen is fel lehet fedezni az AD szó értelmét, számomra legalább is egyértelműen: Ja és ez az ad szó valaha még aDA volt, így is van kapcsolat a da-ad közt.
A ballada ballagós stílusú előADás. Az óvoda védelmet ad, a csapda csapást, az uszoda az úszás lehetőségét ADja meg. A tanoda tudást AD. A szerda a szertartások ADásának napja. A jósda a jövőt ADja, a monda meg a mondatok átADása lesz kétségtelenül. Akkor a nyomda nyomtatást AD, árenda (árrend) a földbérlet rendjét, árát ADja meg. És még egy utolsó példa legyen maga a példa)). Itt is gyökfordítós a cuccos, (lép-pél) ez a következő lépést ADja meg, illetve a követendő példa célt AD.
"a vitát nem lehet lezárni"
Végül is itt mind az ősmagyar szóképzés hívei volnánk csak másképp jutunk a végére...
"A CZF "boj" baj megközelítése nem tetszik, azért nem mert egész egyszerűen itt nem kellett gyököt, hangot vagy mássalhangzókat váltani"
Az ilyen alakváltás az értelem módosítását szolgálja.
A sürgő-forgó bojtár, bolyong, bujdosik vagy az izgő-mozgó bojt közelebb áll az eredeti gyökhöz, de a baj is ettől a gyöktől származik, csak kicsit távolabbi a képzettársítás. Ezért indokolt a kétféle változat léte egy időben.
"Benne van hogy: VAJ, AD, ADJA, JAV, JAVAD Mi volna a dolog lényege?"
A "da" kicsinyítő képző és nincs köze az ad szóhoz.
A jav szó pedig a jó szó változata.
Lehetne a jav gyökfordítása is a vaj. Azonban vitézlő, viadal értelme is van a "baj" gyöknek.
Ez meg a "Fe" ősgyökre utalhatna, ami az élénk mozgás gyöke is.
A vitát nem lehet lezárni mert több értelmezési lehetőség is adódik. Túl kevés az ismeret a jó döntéshez.
Részemről biztosan az!
Egyelőre a mozgással hoznám elsősorban kapcsolatba a szót.
A gondolkodásmód tetszik, mert igen is így épül fel sok szavunk, leírja a szó a megnevezni kívánt dolog jellemző alapvető tulajdonságait a nyelvünkön. Ez se nem oszmán se nem ótörök meg csuvas sem de finnugor sem, nagyon amatőr az erre adott hivatalos magyarázat.))
Nekem így jobban bejön ez a harang: HA+ RÁNGatom akkor ANG és ANG és ANG és így tovább... A szó végi ang mint a kongnál is hangutánzó. De kinek hogy tetszik, az a lényeg hogy a szó magyar nyelven épült fel...
A vajda szó egy teljesen más megközelítése jön, úgy érzem itt a CZF szótár is igen mellé trafált szerintem.
Ami a dolog lényege, hogy a fejedelem szó is és a vajda szó is ősmag(yar) nyelven épült fel és ha máshol van hasonló az csak annyit jelent hogy fél füllel ilyesmit hallottak tőlünk.
A fejedelem kétség kívül a fejből indul de a vajda szó már nem hangsúlyosan fej értelmű, bár a F-J-D és a V-J-D hangváz ad alapot a kapcsolatra. A CZF "boj" baj megközelítése nem tetszik, azért nem mert egész egyszerűen itt nem kellett gyököt, hangot vagy mássalhangzókat váltani, ez az 5 betűs szó tökéletesen magában rejti a lényeget úgy ahogyan van így keleti párhuzamokat sem nézek mert bizonyíthatóan magyar elemekből épült a szó fel.
Nem véletlen mondják hogy a magyar nyelv kódolt, ez a szó is olyan tehát következzen akkor ez a "vajda":
Benne van hogy: VAJ, AD, ADJA, JAV, JAVAD Mi volna a dolog lényege?... A vajda a közösség JAVát kell hogy ADJA, jó esetben JAVADra lesz. a vaj nevű tejtermék is jav, nem véletlen ez a neve, a tejszínnek a JAVA ez.
JAV fordítva VAJ és DA fordítva AD és kész is a VAJDA, a szó magyarul épül fel és értelmesen, kiolvasható belőle a szónak a jelentése...
Hárít/Harámlik/hárul szavunk jelentése átfedést mutat szerintem az arab harám, harim szavakkal (‘tiltott, tilalmas dolog’) nyomán, a harama (‘megtilt’), hiszen a harács egy adó (elhordott érték) , amely az adózókra hárul. Az adó pedig az adóztatóé, más számára tilalmas dolog elvenni. Tehát tilalmas. Magyar lehet az eredete.
Vajódik / bajódik hajdani szavainkban, a v/b - szókezdő hangzókegyaránt előfordulhattak az egykori magyar nyelvben.
ugyanakkor:
Visz - vezet - szavaink rávilágítanak, hogy a vezér és a fő/fej (főnök, fejedelem, fennség) szavaink etimológiailag is összefüggenek, hiszen a legmagasabb rangot viselik, viszik, a "legmagasabb" fény pedig a világos, azaz a fehér, fejér.
"Ha így lenne, tökéletes káosz alakulna ki a szóbokrok terén."
Nincs káosz, mert logikus. Az ősképi fogalmakat is az ember több érzékszervvel fogta fel, írta le, ezt pedig ma is pontosan értjük.
Az illat, amelyet a szaglásunkkal érzünk, valójában illan, tehát gyorsan ellebben. A virág virít, a vér is, mert veres, piros, de aki pirít, az perzsel, aki pörgeti forgatja a gyúeszközt olyan gyorsan, hogy perzseljen, megpiríthatja majd a forró (forgó, forrongó) ételt is. Látható, mennyire játékos a nyelv, a gyök kezdő és véghangzóiban is. Mert a magyar gyökök úgy változik, hajlik, alakul, ahogyan a természet lekövetése megkívánja. Elválaszt és össze is fűz. A gyökeink élnek, szervesen összefüggenek.
Szerintem pl az ég mint (magasság) szavunk gyöke és ég (mint hő) szavunk gyöke sem különböző, hiszen ami ég, az ékesen világít, kitűnik, mély hangzóval magas, mint az ág (ágáll), az ág pedigcí felfelé haladóan "ér" egyre magasabbra. "h" kezdőhangal is működik, persze ( tetőfokára hág, hő - hevít). Akinek pedig nagyon-nagyon kell valami amit elemészthet, az éhes.
A vajda szó magyarázata pl. a Cz-Fo szerint egészen más.
Felemlíti a "boj" gyököt, ami az élénk mozgás gyöke, mint ami pl. a harc jellemzője! Ebből vezethető le a baj szó és összes származéka. Nem a fejhez van köze, bármennyire is kézenfekvőnek tűnik. Csak átvitt értelemben jelent "fejest", aki a bajokkal küzd meg.
Az úr szavunk gyöke a "HaR" gyök. (V. Csaba)
Számtalan nyelvben megvan, tehát ez egy közös ősnyelvi örökség.
V. Géza ide sorolja a szár szavunkat is, szerinte a szár szót úr értelemben is használtuk, használták
más népek is.
Úgy tűnik, hogy a szár szó is a HaR gyökből ered, annak egy változata.
"Az uráli, finnugor és ugor alapnyelvből való si szókészlethez tartozó szavakról kiderül, hogy azoknak a nyelvi kapcsolatait egészen másként kell megítélni. Az ótörök eredet, a csuvasos és nem csuvasos típusú nyelvből való kölcsönzés elmélete sem tartható tovább. A szláv nyelvekbl való kölcsönzéseket is felül kell vizsgálni, mert az indoklás, azok magyarázata rendszerint hézagos, téves és tudománytalan. A grammatika terén nemcsak a hangtanra és a szómagyarázatokra, hanem a grammatikai lexémákra – eredetükre, kialakulásukra, a magyar nyelvben való használatukra -, és a jelentéstanra hatással lévő ismeretekhez jutunk a Kazáni tatár nyelv nyelvtanának a megismerése folyamán."
vajda:
A magyar vajda szónak nincs köze az orosz vojevoda ’hadvezér’ szóhoz, nem származhat az óoroszból, s a vaj ’fej’ szót + -da képzőbl áll.
A magyar vajda szónak a nyelvi megfeleli is a ’fej’ szó + képző elemekre bontható. A szót fejldési útja a földrajzi névi adatok és a keleti párhuzamok figyelembe vétele mellett a következő: vaj < wV < wVn < Vn < tVtk < tVtVk. A fenti példákban közös, hogy a szót (k.tat., baš, magy. f, fel, föl, fen, fön, feje, vaj) ’fej’ jelentés szó, amelyhez valamilyen képőz járult. További szavak tartoznak össze a fenti címnevekkel: fejedelem ’uralkodó, fpap, egyházi elöljáró, hadvezér..’ Származékszó: a f~fej névszóból keletkezett a –delem névszóképzővel. (TESz)
A fejedelem (feje + -de +-lem) –de képzje összetartozik a vajda –da képőzjével. Szerkezetileg ugyanaz, mint a kazáni tatár bašlì¯ klì¯ k szó.
úr: ’a hatalom és a vagyon birtokosa, uralkodó, parancsoló, Isten, Jézus Krisztus, férj, hatalom, uralkodó er’…Bizonytalan eredet. Talán si örökség a finnugor korból, vö.: finn uros ….’férfi, vitéz, hs’, uros ’hím, kan’, urho ’hs, harcos’, urakka ’kétéves hím rénszarvas’, lp….vârres ’(hím állat)’, vârek ’kétéves hím rénszarvas’….a finn –s denominális névszóképző, a lappban a szókezdő v másodlagos. Az eredeti jelentés hím lehetett, ebből fejlődhetett ki a ’férfi’ és a ’hs’ jelentés. …(TESz)
A finn példák (uros, urho) töve valóban összetartozik a magyar úr szóval. A jelentésük azonban már későbbi fejlemény. A finn urakka és lapp vârek a jelentésében közös a ’kettő’ jelentés, ezen keresztül a magyar iker szóval rokonok, a hím jelentés pedig az irányító jelentésen keresztül kapcsolódik a magyar úr és a lapp vâr szóhoz. A lapp vârres szó töve a vâr valamint a vârek több szempontból is érdekes. Hangtanilag azért, mert szókezd mássalhangzót (v- ) tartalmaznak, ugyanazt, amely a magyar vajda szóban is megvan, előzménye pedig w- (> v-) < - < t-. A vârek teljesebb alak a vâr formához képest. Az irányító jelentés akkor ragadhatott rá, amikor azt már férfi tulajdonságként értelmezték, tehát az apajogú társadalom idszakában. A vârek pedig azért jelöli éppen a kétéves hím szarvast, mert a szó az ’iker’ jelentést rzi az eredeti komplex jelentéstartalomból. Ez azt is jelenti, hogy az iker szavunkkal rokon.10
A magyar úr (< ú + -r), finn uro (< u + -ro), urho (< u + -rho) pedig közelebbről a csuvas tura ’isten’ szóval illetőleg ennek további altáji, st sumér stb. nyelvi megfelelőivel tartozik össze.
A MAGYARSÁG EREDETÉNEK NYELVÉSZETI KÉRDÉSEI ______ Szentkatolnai Bálint Gábor emlékkonferencia 2006. december 8. Szerkesztette : Obrusánszky Borbála
Szerintem sem arra utal elsődlegesen, de attól még ebből fejlődött hó szavunk tulajdonsága miatt, valamint fakuló, tehát halványuló szavunk tulajdonsága miatt, van egy ilyen jelentéstartománya is, ami más nyelvekkel rokon lehet, mivel a magyar a legősibb nyelv szerintem.
Meggyőződésem, hogy a magyar nyelv a logikán alapszik és egy-egy ősgyökhöz több tulajdonság is köthető egyszerre, aszerint, hogy az ősnyelvben milyen praktikus helyzetekben használták. Pl:
Tehát a szavak ne külön-külön fejlődtek valamilyen gyökből, hanem egy folyamatba illeszkedően alakultak ki, pl. egy mozdulat leírása képpen, amely hol hangutánzó tulajdonsága felé tolódik el, hol pl. a folyamat hatásaként tapasztalható következményeket jellemzi.
vagy -
Valami villog az pillog - billeg: A világ szavunk tulajdonképpen a gyors, ismétlődő mozgással van összefüggésben, miközben fényességet (fennséget) jelöli.
A "havtyú"-ról nekem a HAVas TYÚk jut eszembe ami valamelyest találó is még akkor is ha azért a tyúk nem éppen pont ugyanaz persze. A t betűs hattyú meg akár HATalmas TYÚk, itt már nem érzem annyira azt a havat erősen.
A bütykös hattyú tényleg hatalmas, az egyik legnagyobb repülni képes madár, 230 cm fesztáv meg ilyen 160 cm hosszú is lehet. Meg ezt a tyúk dolgot már majdnem ejtettem, mikor beugrott a csillagászat, van hattyú csillagkép ami tényleg igen nagy méretű, mondhatni hatalmas. Viszont a népi csillagneveink közt jó néhány tyúk nevű akad , a Plejádák közt különösen, ugye a Fiastyúk tán a leginkább közismert.
A hold szóra még egy ötlet: nem kérdés ősmag(yar) eredete így sem, a szó rejti a HOL, az OLD és a HaLaD
szavak értelmét is, régiesen HOLaD . Holdfázisok alapján is tájékozódtak őseink nézni kell hogy mikor HOL van, jellemző tulajdonsága hogy az égen HaLaD, és ahogy reggel kivilágosodik fokozatosan eltűnik felOLDódik az égen...
hó v. hav-tól: havadó, (eléjön a székelyeknél havadi, szintén hó- v. hav-tól), havadú v. havadjú, havtjú, vagy csak egyszerüen: havjú, havtyú (mint sarjú tájdivatosan: sargyú), végre a v hasonulván hattyú, (hold is, mint tudjuk hó-tól származtatható).
