Haszontalan dolgok dicsérete
Értékelünk, hogy segítsünk, hogy kredithez jussunk, hogy megmutathassuk a képet végre, amit olyan régen fel szeretnénk tenni, hogy megmutassuk magunkat. Várjuk, hogy értékeljék, hogy értékeljenek minket, hogy elismerjék nagyságunkat.
Miért ne értékelhetnénk haszontalanul, az írás öröméért, vagy azért, hogy megmutassuk magunkat a betűk között is, hogy mások alkotásain élősködve kiválaszthassuk, mint levéltetű a nedvét, apró cseppekben mindazt, ami nyugtalanít vagy felemel!
Ez az írás útmutató kíván lenni azoknak, akik céltalanul és haszontalanul szeretnének szövegeket elhelyezni a képek alatt. Figyelem, gyerekek! Ne próbáljátok ki otthon egyedül!
1. Válasszunk képet. Lehetőleg olyan képet, ami valamilyen érzést kelt bennünk, vagy gondolatot. Ha a képen közelről felvett tücsök, vagy gombolyító kismacska, esetleg virágszirom látszik, fontoljuk meg az első lépés megismétlését.
2. Soroljuk be valamilyen tetszőlegesen választott kategóriába. Lehet például:
„élettelen tájkép, amelyből hiányzik az ember, vagy valami más”,
„másféle emberek valamit csinálnak vagy nem csinálnak fekete-fehérben”,
„hétköznapi csendélet nyugtalanító kiegészítővel vagy alulról nézve”,
„nyugodt táj, nyugodt környezet, nyugodt színek, most mitévők legyünk”,
„groteszk”,
„női portré szomorúsággal”,
„filozofikus mű, mely a világ egészéről mond valamit”,
„elesett emberek, részvétlen tájban”„fotó, amelyben ott rejlik egy történet, amit le kell írni”,
„egyértelmű idézet olyan műből, amit nekünk kellett volna megírnunk”3. Rakjunk be valami zenét, igyunk egy pohár bort. Zenében lehet például Tarantino filmzene, borban száraz fehér.
4. Nézzük hosszan a képet, hagyjuk, hogy beszivárogjanak a pixelek a retinánkon keresztül az agysejtjeinkbe, ahol elkeverednek egy fantasztikus történet
lassúüvegeivel, Darwin védelmében gyerekkorunkban elszenvedett verés emlékével, hétköznapi rosszkedvünkkel és a reggeli esőfelhőkön keresztülcsillanó napsugár azóta is bennünk bolyongó visszfényével.
5. Most nagyon vigyázzunk, hogy el ne aludjunk ültünkben. Hagyni kell, hogy a szöveg keringjen bennünk, nem szabad kiengedni. Tartsuk vissza, ameddig lehet.
6. És most, írjunk, mindent, ami jön. Válasszunk helyes nézőpontot, helyezkedjünk bele, helyezzük el a szereplőket, akik lehetőleg legyenek azonosak velünk, hagyjuk élni őket. Népesítsük be az élettelen tereket. Emeljük ki, vagy tömjük be a nyugtalanító hiányokat. Éljük a képen megörökített emberek életét, érezzük a bánatukat, örömüket,
játsszunk. Juttassuk el a nyugodt csendbe a nyugtalanító kiegészítőket. Vagy töröljük ki őket. Hatoljunk be a szomorú arcú nők belsejébe, nézzünk a szemükkel, lássuk meg a fotóst és írjuk meg, mi fáj neki. Hagyjuk, hogy bánatuk lebegjen, várjuk meg, míg
egy szép napon lerakódik, mint a pernye, majd gyűjtsük össze a kihunyt tüzek hamuját, adjuk hozzá a múlt idők mosolyait, az el nem sírt és a hiába folyt könnyeket és keverjünk belőle bársonyszürke árnyalatokat. Ha önportrét vizsgálunk, olvassuk le készítőjének lelkiállapotát, várjuk ki, amíg védtelen, csapjunk le rá, aztán zabáljuk fel a leterített áldozat szétszóródott gondolatait. Ha mélységes mély mindenséggel mérhetőt találunk, emeljük ki, használjunk nagybetűs szavakat, mint Kert, Bárány vagy Élet, hogy Többnek tűnjön, ami
Kevés. Ha minden nyugodt a képen, a szépséget nincs kedvünk bepiszkítani, legyünk
líraiak, asszociáljunk szabadon, rakjunk egymás mellé jelzőket rogyásig. Ha idézetre bukkanunk, idézzünk. Vagy írjuk le fejből, kiegészítve, átformálva, rakjuk tele utalásokkal az értőknek.
Ha groteszk kerülne szemünk elé (hogy mi a groteszk, arra a klasszikus definíciót ajánlanám: hajoljunk előre, nézzünk át a lábunk között…) túlozzunk a végtelenségig, ne ismerjünk
kegyelmet, de legyünk készek
magunkon is nevetni. Ha
elesett embereket látunk, legyünk együtt velük úgy, hogy nem alázzuk őket sajnálkozással, és nem tűrjük mástól a türelmetlenséget.
És végül, ha történetre bukkanunk a képen, talán egy belógó drótra akasztva, elhagyott
mérleghinta kapaszkodójába tűzve, egy maroknyi
napsugárba mártva vagy
angyali üdvözlet formájában, ragadjuk meg és ne engedjük, töltsük le egyben, vagy válasszunk folyamatos lejátszást, indítsuk el és írjunk, írjunk, írjunk, lehetőleg változó szósűrűségű tömörítésben, takarékosan, úgy, hogy a szavak közötti szünetekbe legyen kódolva a lényeg, a világegyenlet megoldása, ami végre összehozza a gyenge és az erős kölcsönhatást, a szavak erejének elektromágneses terét és a vágyat, hogy kozmikus porként zuhanjunk a végtelen tömegű szépségbe.
Ha mindezeket megtettük, de félünk, hogy értékelésünk nem felelne meg a szigorú szabályoknak, mert nem mutat rá a hibákra, de változtatásokat sem javasol, túl jószívűek voltunk a szereplőinkkel, vagy ellenkezőleg, túlzott szigorra utalhat, hogy a történet végén meghalt a főszereplő, akkor, kihasználva az új lehetőségeket, ne adjunk pontot, így azt elvenni sem lehet, legfeljebb a hozzászólásunkat törli majd valaki.
Mindenkinek jó értékelést kívánok!
Aureliano Buendía ezredes
Macondo
