Szép hosszú a termés, nagyon sok jó verset írtatok, amíg távol kényszerültem lenni. Időközben eszembe jutott, hogy közelednek az ünnepek, és erről eszembe jutott a tavalyi csapnivalóan katasztófális szilveszter. Annek állítottam emléket az alábbi versben. Tőlem szokatlanul valmiféle mottója (lehetne akár cím is) is született:
Buék magamnak 2000-re
Minden, ami azt hitted számít
véget ért
s most úgy tunik
minden fájdalom,
bánat, mi bánthat
ismét téged ért
Fáj, éget legbelül
de szemedben mégsem
bánat ül
s nem érted…
Hisz eddig a rád mértet
túlélni sorsod terhe volt,
súlyát most mégsem érzed
Riasztó valóság
mit tett az ido,
mely apránként gördítve
minden akadályt,
nem ismerve
semmilyen határt
érzékeidet porrá orölte
Boszorkányok, szépek,
Közöttetek lépek,
Szőkék, barnák, vörösek,
Feketék, laposak és mellesek,
Szemetek csillog, varázsol,
Öletek szerelmet harácsol........
És én csak lépek,
Csöppet sem félek,
Pedig mindenegyes ölelés,
Az időn is egy öltés,
Mellyel kisebb lesz a fény,
Világosabb az a tény,
Hogy szemfedőmet varrják,
Testemet betakarják,
Átadják az enyészetnek......
Boszorkányok! Ti szentek!!!!:))))))))))))))))))
Mi az,hogy minden?
Mi az,hogy semmi?
Mi az,hogy én is?
Mi az,hogy senki?
Mi az,hogy lélek?
Mi az,hogy oltár?
Mi az,hogy nincsen?
Mi az,hogy volt már?
Mi az,hogy tenger?
Mi az,hogy egy sem?
Mi az,hogy gondoltam?
Mi az,hogy tettem?
Mi az,hogy mondtad?
Mi az,hogy szóltál?
Mi az,hogy lettél,
hogyha csak voltál?
Mért mondod,
hogy elvesztetted?
Legbelül ott van.
A jelszót,mi felnyithatja
milliószor mondtam.
A lelkednek ezer titkát
megfejtettem régen,
de szívedből a gyémántláng kell,
ahhoz,hogy megértsem.
Egy álom vagyok,
s egy álom vagy te is.
Ma a szépség ragyog,
holnap hamu lesz ez is.
Egy pillanat a szerelem,
mert a semmiből nincs kegyelem.
Felejts hát el mindent!
Egy pillanatra légy velem!
Egy csepp-csalódás
(Barátnőmnek, aki nem túl boldog)
Felhőanyám rám parancsolt:
Maradj veszteg, ne játssz a széllel!
De én mégis incselkedtem
Füsttel, széllel, szürkülő éggel.
Aztán egyszer megláttalak
s nem volt maradásom,
mocorogtam, fészkelődtem,
tudtam, hozzád kell szállnom.
Felhőanyám morgolódott:
Maradj nyugton, mindjárt leesel!
Én azért is egyre lejjebb ereszkedtem,
Csak már érjelek el!
Aztán végre elszabadultam,
S szállok – hullok feléd!
Csattan a szó fölöttem
Mérgesen, de mit bánom én!
Hozzád hullok, lábad elé,
szelíd avar fogja föl esésem,
szellő kavar fejed fölé,
szállok messze őszi levélen.
De jaj, hova visz, mi lesz velem?
Hiszen én nem így, nem ezt vártam!
Felhőanyám, fogadj vissza,
Mindent, már mindent megbántam!
Csak őt, csakis őt akartam,
de nem tudtam megérinteni,
Csak csepp vagyok, bohó, s erőtlen
levélparipám irányítani.
Vissza hozzá már nem találok,
Távol vagyok a földtől, az égtől,
Sodródom hát, míg fenntart a lég,
Ezt az utat fogadom el hát az időtől.
Mély és őszinte érzéseket takar a versed. Engem őszintén mondom: felkavart. Bár valóban vágyom az örömtől sugárzó versekre, de úgy látszik - magam is éppen ily indíttatásból kezdtem verselni - inkább bánatunktól szabadulnánk, és írjuk ki azt magunkból. Őszintén kívánom Neked, hogy Pegazus Örömkiálltásod hozhassa. Addig pedig köszönöm a szomorkás versed is. Irj, csak írj szabadulj a bánattól! Hogy is szólnék Rád?
Éljenek az amatőr költők, mind!
És most, hogy mindenkit belelkesítettem, ismét megosztok véletek nehány fércet...:))
Találkozás
Fájt s átszúrt,
amikor vele láttalak
boldog ölelésben sétálni
a fák alatt
fürge macska rohant át hirtelen
felhőtlenségtek előtt –
koradélutáni éles napsütés kínzott meg
sok tetőt.
Lopva, ellesve e puha macskajárást
követtelek,
néha egy kapualjba behúzódva,
nehogy észrevedd,
hogy árnyékoddá letten szenvedem fojtva,
amikor ti ketten
váltotok csókot eszeveszetten s
benézve egy boltba
vesztek mihaszna, múló csecsebecsét.
Egy hete, egy hónapja, talán évekkel ezelőtt
még én fogtam a kezed s csókoltam szádat,
még rám néztek le ugyanezek a tetők,
s vártam, míg e csók nyoma szám alján szárad,
s reméltem örökké tartó naív álmot –
nem sejtettem, csak egy hibámra vár a sorsom,
ez a belém oltott átok.
Akkoriban előttünk is elszaladt talán egy macska,
koromfekete lábai alján
hófehér pamaccsal
csúsztatva át testét apró tégla résen –
a mostani már biztosan nem ő volt,
mint ahogy én sem vagyok,
ki régen.
Elmúltak már azok az idők,
a régi lámpákban új lángok égnek,
a sarkon végül hirtelen tűnsz el
szemeim elől tán végleg.
Egy utolsó kis kacaj még visszaint –
nagyon fáj, hogy láttalak,
de jó,
hogy nem találkoztunk megint.
Rossz napok
Sehol nem vagy otthon,
mert nem érzed jól magad,
egy talán nem is létező világ ábrándjával
a képzelet elragad
új utak felé,
új emberek közé.
Nem tudsz már mosolyogni,
mert senki sem örül veled,
és mert senki sem simogat,
te sem nyújtasz kezet,
csak
új utak felé, hol
új esélyt remélsz..
Akit szerettél nagyon egykor,
s akiről hitted, szintén szeret,
ma már ő is messze,
elengedte a kezed –
új utak felé,
új szívmeleg felé
vezetett az útja.
Elveszett vagy és magányos,
mindig remélsz: talán most
jön a Valaki, aki elvezet végre
új utak felé,
új emberek közé –
északra, vagy délnek.
A kihűlt s véget ért kapcsolat fölött
fájó szívvel merengő férfiember dala.
Telefonomban még
őrizve van a számod,
s bármennyire is szánod,
elnehezült sorsom
felett
keseregned nem
lehet –
új szerető vár,
az autója lent áll –
ajtó csattan, motor bődül,
s messzire elszáll.
A szobában és a paplan szövetében
még őrizve van az illat,
mely egy szellőztetés után
mintha itt sem lett volna, illan
messze,
tán örökre elveszve
a koszos külváros
tévéantennái között
hagyva egymagamban
dúdolni örök s közös dalunk,
melynek nyomán képzeletben
egymásnak csókot adunk.
Mint régen.
Én emlékezni fogok,
ígérem.
Andal
Igazi tavaszillat volt kint
éjjel a vakítóan fehér virágai
alatt roskadozó meggyfa körül.
Meg sem rebbent az ág,
megfegyelmezve magát
adta át
ajándékát
az éj.
A virágerdő közt az égre
kilesve
telt áldott nyugalomban
e szentimentális este.
Az első igazi idén –
a hold, a csillagok, a virágok,
s a sor legvégén én.
És a kutya.
Az „elit.”
Persze most a nagykönyv szerint sóhajtoznom kéne,
hogy miért nincs ez mindig így,
s hogy miért nem tarthat örökké,
hogy hol az a lány mellőlem, aki velem, s akivel én törődnék,
de nem teszem,
mert felesleges,
úgy ahogy van,
úgy szép ez az est –
messze minden fertőző gondolat,
e csendes idillben végre magamra hagy,
nem marcangol önvád s nincsenek kételyek,
csak lesem a virágok közt a feketéllő kék eget.
Csak vagyok, ahogyan vagyok.
Vagyunk, ahogyan vagyunk.
A hold, a kutya, a virágok, a csillagok –
nincs egymáshoz szavunk.
Fény játék,
árnyékkép,
élő tárgy,
mediterrán lélegzet,
tűző nap napja,
árnyékként kimagasló
halálos csend,
csak ő egyedül
fut, fut, míg él
útban Athén felé.
Nincs már karja,
se lába, elfeledte
száját, fülét, nyelvét,
s teste minden nyűgét.
Ő már nincs,
csak másoknak él,
elvigye a hírt,
mindegy milyet,
s nem tudja, kinek,
útban Athén felé.
Agyában lüktet
múltja, ez ad erőt
nap nap után,
fagyon és tűzön.
Forog körötte a
mindenség, s
titkon már
meghalni vágy,
de a cél fojtogatja
útban Athén felé.
Új jövő híre,
fény ül szívében,
lüktetve vezeti
évezredek viharán át.
Agyába vésve az
ismert mondatot,
melyre ember-milliók
áhítoznak, ő a
múlt és a jövő,
útban Athén felé.
Nevét elfeledik,
arca, anyja nem is volt,
Ő csak fut, mást
nem is tud, s akar.
Saruja az örökkévalóságot
tapossa, csillagok
pora ő is,
semmiség a mindenségben,
első az utolsók között,
útban Athén felé.
Milliók viszik a hírt,
s milliók várják,
hogy továbbadhassák,
meghalnak és újjá-
születnek, amíg kell.
Örökké viszik a hírt,
akár egy röpke pillanat,
az élet napja tűz le rájuk,
s boldogan futnak tovább,
útban a Halhatatlanság felé.
nekem,mint újszölöttnek, ha nem is vicces, de új volt! az én nagyapám (pontosítva dédapám, mert nagyapámat nem ismertem) nem ilyen emlékeket hagyott bennem, de még így is el tudom képzelni.
Nincsenek olyan téveszméim - azt hiszem ezt már egyszer kifejtettem -,hogy egy vers attól vers, ha negatív, mindenesetre nekem nem nagyon sikerül ilyet megfogalmaznom. Pedig próbálkoztam már vele, de jaaaaj mi lett belőle. Úgy látszik a pozitív dolégok bennem nem hagynak olyan mély nyomot.
Éppen tegnap ért a vád, hogy egy jéghegy vagyok, és kegyetlen is. Lehet, hogy igaz? Lehet, hogy nekem kellett volna a te nicknevedet viselnem?
Ha már így alakult, akkor kegyetlenkedek egy kicsit:
Nincs már bennem fájdalom
és vállalom
a döntést
Mert esélyem már csak úgy lehet
ha megismerem
s magamévá teszem
az önzést
és megtanulom kimondani
a NEM-et
Naivságomból ébredezve látom,
hogy az
kirol azt hittem, barátom
álságos ellenségem csak
királyi díszt magára öltve
De közben fegyvert csore töltve
rejt ruhája alatt
Hiába próbálom
menteni ot
Kitalálni valami hihetot,
hogy a bajban mellém miért nem áll
s védeni ot
Megtenni minden tolem telhetot
ami neki kijár
NEM!
Ezt kell, hogy kiáltsam felé
NEM!
Csak félvállról odavetni elé
Felébredtem!
s már látom, hogy
tévedtem
Önzo leszek, kegyetlen
s csak én vagyok az egyetlen
akiért részvétet érzek
s akiért ha kell, elvérzek
Mert egy igaztalan ál barát
lelkemben hagyta sáros lábnyomát
Mélyen
Túl kemény leszek, meglehet
De ez menti meg a lelkemet,
s csak az hozhat valódi enyhülést
ha magamévá teszem az önzést
és végre kimondom
a NEM-et
1. Csodálatos palotát építettem
De szél fújt s felborult
A szemedben gyémántot kerestem
De csak megfakult
Agyonmosott maszkra leltem
Már nem borul össze
Ez a kimeszelt kékség
Ha eszembe jutsz...
És ez boldoggá tesz
2. Színes üvegekből halomnyit gyűjtöttem
Bizonygattam, milyen sokat érnek
Éjszaka hangokká válnak
Csodás muzsikává és versekké...
Megrántottad a válladat
Soha nem érdekeltelek
3. Egyszer megtalálom
És ő mindent érteni fog
Majd belőled is hord
Lelkében egy darabot
Két kezünkkel betakarjuk a világot
Két szemünkkel betakarjuk egymást...
És felébredek
4. Csöpp gyerek, ki a folyóparton
Színes kavicsokkal játszol
Gondold meg: a legfontosabb
Hogy te létezel
Rossz a kedvem. Lemondtam már mindenrôl,
Elveimen és álmaimon már csak nevetek;
De kacajom – szám pokolian keserű ízétôl –
Már csak egy utolsó erôtlen vicsorgás lehet.
A tükörben arcom értelemetlen képpé torzul,
Hidegen bámulom a vadidegen szemeket,
Állatias vonásaim adják nekem tudtul,
Hogy teljesen elveszítettem józan eszemet.
Míg meg nem láttam ott lenn az ékszert
Nem is tudtam, mi is az a félelem.
Felvettem; S azóta érzem a kényszert,
Hogy önzô módon elrejtsem.
De ez az ékszer másé, s nem adná nekem.
Más szürke hétköznapjait ragyogja be,
S nekem nincsen túl sok esélyem;
De tudd meg, még sohasem gyôztek le!
Ha tehetn-ém, feladnám a harcot én is,
De űz a remény, hát nem tehetem;
És meg akarom kapni ôt is,
S ha kell, átharcolom az életem,
De nem adom fel egy kardcsapás nélkül,
Mert érzem, hogy ez a végzetem,
S köré ezer fal is hiába, ha épül,
Mert átöleli majd ôt a két kezem!
S mintha az élet fájna, üvöltök egy jókorát!
S hangom mint a mennydörgés: messze száll;
Elleneimre majd forró szurkot öntök hát,
S porba hull majd, ki esztelen utamba áll!
De egyenlôre pihennem kéne,
Hisz ez a harc kôkemény;
S hogy kedvem milyen,
Úgy hiszem elárulja e kis költemény.
Amíg nem szól rám Senki, addig beírok egy-két szomorkásabb verset is.
én is "ideputtyantok" végre megint egy alkotást, mindközül a legelsőt. Nem megijedni, a dátumból látszik, hogy túléltem önmagam...
A mélység egyre hívogat
de gyáva vagy, hogy elfogadd
mit ő ajánl,
hogy mélyre szállj
és újra írd a sorsodat
A szellem létben, képzeled
hogy boldogságod megleled
De sejted már
hogy nem marad utánad más
csak fájdalom
mely néked gyógyír lenne tán
De nem mered,
nem vállalod…
És szembeszállsz
mert jól tudod
hogy ez egyetlen válaszod
a sors által reád kimért
megannyi próbatételért
Még félsz, remegsz
és nem tudod,
ha folytatod, miért teszed
Nem látsz magadnak szebb jövot
de sejted, hogy azt nem lehet,
hogy sorsod önkezedbe vedd
és megtagadd az életed
s hagyd veszni a még menthetot
Nem vágyod már a boldogságot
már titkon sem remélsz
Gyengeséged megbocsátod
Félre húzódsz s onnan látod
sorsod míly merész
S nézed, ahogy életed
ezt lassú kínként élve meg
a semmiségbe vész…
Kedves Nicholetta!
Az Ábránd c. versed a legjobb.
Legszívesebben átvariálnám,átgyúrnám a magam képére, tudod, szeretem ezt, de most nem... hagyom hatni...
Ma még vagyok,
holnap leszek.
Árnyak,fények,
arcok,szemek.
Hűvös éjjel,
forró nappal,
szívem nem fáj,
zendül faggyal.
Bölcs a kétség,
sötét csillag,
száraz bimbó,
holnap virrad.
Füst a vágyam,
kő az élet,
síró avar,
semmivé lett.
Üveg-csillám,
felhő,villám.
Száraz ágak
öreg nyírfán.
A szerelem
csak hazudta,
hogy létezik.
Jégkönnyek hatoltak
mélyre,a szívemig.
Ha rá is jöttem
egykor,
hogy a lángból
nincs elég,
nem tudom
mi ölte meg
legbelül,
a szenvedélyt.
Egy görbe tükörbe néztem
éveken át.
Tudom,nem az én vétkem,
ha ő másnak lát.
Ma hazudtam magamnak
az igazságot.
Mostmár nem érzem azt,
hogy csak kifelé látok.
Egy kristálygömbbe néztem,
s remegő homályán át
megláttam egy naiv gyermek
megannyi kósza vágyát.
Kívánta még szíve
a vidám fogócskát,
a szivárvnyon gurított
száz üveggolyócskát.
Elkísérték a kiskirálylányt
tündérek,dzsinnek és koboldok,
vigyázták lelke kincseit még
tarka udvari bolondok.
Álmodott még annyi szépet
boldog baba-bálról,
látta,hogy a Hold az égen
a csillagokkal táncol.
De jaj!A kristálygömb szétolvadt kezemben,
s mást nem hagyott,csak az álmok csillámporát.
Most egy naiv felnőtt énekli emlékbe
gyermeksége altatódalát.
Letépem majd
a magány darócköpenyét.
Bársonnyal,selyemmel
takarom sebeim.
Bátran kiállok
az elrontott percekért,
s elátkozott vértől
lüktetnek ereim.
Füsttel borít be
az őszi alkonyat,
csendességgel sikító
éjszaka vár.
Tűzforró könnyek
lepik el arcomat,
valaki mellémlép,megáll.
S hogy ki voltam egykor?
Nem érdekel már.
Dunaparton ülök egymagam –
elcsépelt helyzet és hatásvadász.
Álmodozó képeimben hálókat javít nem messze
sok borostás képű s nyilván pipázó halász.
Mellettük ehhez semmit sem értő szerelmes ember
leendő aszonyának mutogat-magyaráz.
Az alsó lépcsős pozíciómnak hála e nő szoknyája alá látok.
Sóhajtok kicsit – had csapjanak föl azok a lángok.
Majd egy slukk, utána snitt.
Felhő jött, most komorabb,
más kép veszi át az idilli halászgroup s a szerelem helyét –
fölfúvódott döglött kutya a habok hátán közelg,
körötte megannyi uszadék-szemét
vonja magára
a jó időben jó helyen levő magamfajta szemtanú szemét
s hagy tökéletesen hidegen – semmi részvét,
megkülönböztetett figyelem,
darab-darab alapon úszik tova ez a nem is oly rég
még virgonc élőlény-tetem,
amin csak egy pillanatra akad meg kitérdekel-mihaszna
tekintetem.
Semmi nincs.
Hangulatilag semmi.
Csak ez a megfogható
szürke ár és a hátamban zakatoló kettes villamos.
Mindegy, hogy szerelem, tetem, akármi az,
amit álomkép-fantázia és Duna idemos,
ezen a délutánon nem szeretem és nem utálom,
csak érzékelem a bennem is élő, kapott külvilágom
amint halad és megáll, ölel s bedarál,
amint viselkedik úgy általában véve,
hogy van, mint észrevehetetlen velem élő bélyeg –
egy kis lappangó lét életem kérge alatt.
Kint ülök tehát ezen a parton,
ahová botcsinálta, elismert, meg mindenféle költők s rendszerint rendetlen
belsejű egyéb széplelkek járnak,
s arcomat süttetem, ihletek felé tartom.
Utána fogom magam átmenetek nélkül és hazamegyek.
Az úton nem ráz meg maga a visszazökkenés
és a velem súrlódó mindennapi tárgyak-emberek
élménye, a passzír-közlekedőedények monotonitása –
hisz mind értem van valahol és csak annyira ellenem,
ahogyan leendő kihűlésem is a mám folytatása…
de jo topic ez.
latva az itt piheno versek szinvonalat, csak hosszas vonakodas utan merem bedobni ezt.
úgy váglak...
úgy váglak szájon, hogy
szád sose fájjon, s
szerelmes szavak tömege
ölelkezzen ajkamon vele.
úgy szakítom majd a füled, hogy
mint izzó parázsról a hevület -
röppenjen ezerfelé
róla a vágyadalom,
mikor mástól szárnyal feléd
hazug hűségeskü, fogadalom.
úgy tépem ki a hajad, hogy
hajnélküli magad több
legyél, mint azelőtt,
s pőre fejbőrödre
símogató kezem tegye a tökfödőt.
úgy szúrom ki szemeid, szemeid, szemeid, szemeid,
hogy csak azt lásd, mit látni kell,
s mint elsöprő érzések kémje -
fürkészd Szerelmünk ismérveit.
úgy töröm le apró orrod, hogy
mi orcádon helyette lesz, orrként
büszkébben hordod, s többet
jelent majd neked, mint a puszta illatok világa
kapcsolatunk illatmentes virága.
tövestül tépem ki karjaid, hogy
a munkának apró sarjait se
kelljen végezned soha, s mi
megerőltető lehet, én magam röpítsem tova.
lábaid térdtől lefelé, hasirányba
töröm le, hogy
kényelmed fehér selymét feketére
a járás sara ne mocskolja be,
s mindenüvé, ahová én megyek -
önnön karjaimban cipelhesselek.
ami megmarad, leteszem,
s kedves látványát élvezem.
affélét, hogy "mire való?" nem kérdezek,
S hogy "elfogy-e a Szerelem?".
mert lehetsz kopasz, siket,
sánta, vak, vagy
néma, mint a félelem:
én örökké Veled leszek,
úgy szeretlek, édesem.
Mateo, köszi a dícséretet, festi magát az, aki aszondja, nem esik jól neki...:))
Estutó
Kár, hogy vége lett reggel az éji
álmodásnak, mert
szeretem, amikor öntudattalanomból
képek az elmémbe másznak
s elhitetnek, borzasztanak, izzadtá tesznek,
nem zárva le kérdéseket, hogy vajon
lesz-e
folytatás holnap, netán holnapután, vagy váratlanul
valamikor
jön-e a másik fele s újra ölel,
újra gyilkol
a nő, a rém,
skizofrén üldözés,
fáradt szenvedély
tesz-e pontot a végre végre…
A felkelő Nap átkarolt,
édes,furcsa lángja volt.
Hajnalpírja elkísért,
minden vágyban visszatért.
Tudtam jól,ha elrepít
szívemen már nem segít.
Vágytam százszor azt a szót,
de ő csendben maradt,átkarolt.
--------------------------------------------------
Fájt
Az is fájt,ha rámnéztél,
te céltalan értelem.
Bántott a szemed sugara,
kínzott a félelem.
Féltem,hogy nem elég
az örök szerelem,
de rájöttem arra,
hogy önmagam szeretem.
Üres minden,egy szó sehol,
álmod tükre elborul.
Sötétben nyújtóznak az ábrándok,
agyadban tűzokádó sárkányok.
Haldokló szíved lassan megfagy.
Üres minden...
És olyan egyedül vagy.
Sötét a szoba is,de falak nincsenek.
Elvitték ma azt is
szél-szárnyú szellemek.
A semmiből született,
de több lett mindennél.
Szárnyalni vágyott,
jobban az életnél.
Megszökött egy hajnalon,
de az álma ittmaradt,
s a dallamok hálója
a bánattól elszakadt.
Reggel a valóság
szürke és fájó volt.
Nem hallottam én sem
az utolsó varázsszót.
Úgy látszik, a költészet szárnyas paripájának repülni van kedve... De jó!
FLiTTeR!
Szenzációsak a verseid!
Nekem legjobban az Agglegény és a Hajléktalan tetszik.
Nagyon megindító a Lepergés; Az első eltaposás pedig gyötrően kíméletlen.
(A Nyavalyát pedig - bár formailag tökéletes -felejtsük el...):)
Kedves Liva1!
Csodás verset kaptál édesapádtól!
Gratulálok neki, és neked is, hogy ilyen szép vers megírására ihletted!
Bocsi az árasztásért, ezzel most egyben be is rekesztem magam...:)
Agglegény
Sápadt holdárnyék kísér haza minden este,
társad a cipőkoppanás, hideg kulcscsörgés a zárban –
senki nem vár,
egy üres bazár
a meleg csupán.
Szürke falak között reggelről maradt borosüveg az előhívószered,
keserű szájízed nyomán savasra vált –
senki nem szólít,
csak magányod ordít
egy tegnapelőtted után.
Lepergés
Összevérzett lepedőn
térdig fölhúzott lábak
között az új élet reményéért
orvosok kiabálnak –
gyengül a szívhang
tompa koppanása,
a hófehér koporsó mellett
a sírgödröt ássa
két elérzéktelenedett pókerarc.
A kereszten tól-ig a kor
csupán négy perc a név
alatt.
Volt, épphogy csak benézett,
de nem maradt.
Hajléktalan
Egy pad alatt fekszel,
inged alatt bőrszíjon fakereszttel.
Takaród ó-napilap,
vele öregszel.
Lehet tán tavalyi a fejlécben a dátum.
Szórakozni megyünk, elverni pénzt szerte –
hazafelé ha látunk,
átlépünk rajtad szenvtelen.
Nyavaja
Valamiféle enyhébb hascsikarás gyötör –
lassan, de biztosan telik a pöcegödör
tomporom alatt
néhány levitézlett falat
halad e cél felé –
egy kicsi reggeli, egy megkésett
estebéd.
Ki tudja…
Nem tartom számon,
hogy vajon melyik darab
jelenti a halat,
melyik a párizsis zsömle,
melyik a káposztás tészta,
csak a kezemet szorítom ökölbe.
Öt perc nem épp kellemes ürülés után
tízpercnyi nyugalom,
majd ismét jön és gyötör,
s megint a pöcegödör
lesz a főszereplő.
A szomszéd talán azt hiszi,
kereplő
a szellentés-kíséret.
Ezt csöndesen kihordani
halott kísérlet.
Hellahhh...
Páran elég magas lécek fölött repkednek, én nemtom ez a kis mai fércem miként fér meg e némelyek árnyékában, de íme:
Első eltaposás
Természetesen nem gondolok rólad semmi rosszat.
Természetesen Te is ugyanígy vagy velem.
Természetesen mi álomszerűen intéztük úgy,
hogy ne fájjon a szerelem azon a reggelen,
amikor már csak egy szó, semmi több, amit jelent.
Természetesen elmúlt, mert el szokott.
Természetesen most körbejárnak odabenn napokig az okok.
És természetes az is, hogy odahaza az egyik és mindkettő
zokog a másik előtt büszke álarcát hordva amúgy,
s a kihunyni képtelen parázsra szűk szél hord hamut.
Természetesen jönnek a hónapok, az évek, és begyógyítanak mindent.
Természetesek lesznek ezek a közhelyek is és jólesnek majd, hidd el.
Én már elhittem s látod, látom:
boldogan élni nélküled is lehet e világon.
Legyen e mondatom egykor ölelt lelkeden
erősen taposó lábnyom.
