Még mielőtt értetlenül olvasnád előbbi mondatom küldöm a magyarázatom: Annyira vártam nicholetta válaszát, hogy véletlen Neki tulajdonítottam a versed, ami egyébként nagyon tetszett. De igazán most annak örülnék, ha nicholetta is visszatérne közénk. Bánt, hogy feladta, és nem küld több verset nekünk. Bocsánat a figyelmetlenségemért!
Drága Nicholetta!
Ha olvasod, kérlek fontold meg, gyere vissza!
DarkSide!
Bocsánat,nem akartalak zavarba hozni, csak egyszerűen azt írtam, amit a verseid kapcsán éppen akkor éreztem.
Sárgászöld színek,
összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek,
kopárodó őszi világ.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.
Én még hozzá szoktam tenni pár irányelvet, mint például: "Csak azt bánhaod meg, amit nem tettél meg!", "Csak azt csináld, amihez kedved van, de tudj kötni kompromisszumot!". Ezek az önpusztítás első törvényei.:)
Persze, hogy majdnem elpirultam, nagyon jólesett hallani-olvasni ilyen szép gondolatokat saját magamról.:)
És egy vers is álljon itt, az Ősz tiszteletére:
Az Ősz
A hideg szél vörösre festi a tájat,
sárgára a füvet, barnára a fákat.
Aranyló, vöröslő színpompás levelek
zörögve, zenélve hullanak le, érnek földet.
A tó vizén borzongás fut végig;
Aludni készül a táj,
s az állatok már érzik: véget ért,
s messze még az igazi nyár.
Elcsendesül az erdő, a rét is hallgat;
Fenn a hűvös levegőben vadlibák húznak.
Aki teheti elköltözik,
aki nem, megbúvik, s marad.
Ők majd meglátják azt a csodát,
mikor a színpompás táj
a tél beköszönttével hófehérre vált,
s feketén merednek az égre a fák.
S kik itt maradtunk hűen,
megélhetjük azt a csodát,
ahogy napról napra, színét válltoztatva
haldoklik ez a gyönyörű színes világ.
Én is kérlek (remélem olvasni olvasol),hogy ne fosszál meg Bennünket verseidtől. Akár az én E-mail címemre, akár DarkSide E-mailjára, de küldjed a meghatalmazással, hogy közzé tehessük.
Addig is gondolkozz el, hogy a harcot soha nem szabad feladni.
Kedves DarkSide!
Még hogy majdnem elpirultál???? Hát írtam én mást, mint az igazságot?
"hiszek abban, amit csinálok és megpróbálom valóra váltani az álmaimat. Ha kell, mindenáron."
Valahogy én is így vagyok ezzel. Talán ezen valamelyikünknek is pirulni valója lenne?
Valahol idézték Madách: Ember tragédiáját "Ember küzdj, és bízva bizzál". A nagy igazság ebben van, no meg abban is, amit megint csak egy net társunk idézett "Légy hű önmagadhoz". Nem is olyan rossz vezérfonalak fenti idézetek, nem?
Nekem mindenesetre követendők.
Nicholetta!
Igencsak elszomorít, ami Veled történt, de szerintem is kár lenne elbúcsúznod. Esetleg más nick-kel és e-mail címmel visszatérhetnél közénk.De megtehetjük azt is,hogy valamelyikünknek elküldöd verseidet és mi felrakjuk ide őket. Azért remélem olvasgatni fogod még a topicokat!
Legyél jó!
Szia klia!
Hát ilyen botorságokat mondtak már nekem is(mesevilágban élek, stb... ), de sajnos nem. Én csak szeretnék egy szebb-jobb világban élni, de nem nagyon hagyják. Azt mondják, hogy furcsa vagyok, pedig csak hiszek abban, amit csinálok és megpróbálom valóra váltani az álmaimat. Ha kell, mindenáron.
Köszönöm kedves szavaidat! Majdnem elpirultam!:)Köszi!
Távolmaradásod sajnálni fogom. Együtt érzek Veled megbántottságodban. Bár nem igazán értem, hogy miért Nekünk kelljen verseid hiányolni azért, mert egy másik topicban megbántottak. Hozzászólásainkból láthattad, hogy nagyon élveztük verseidet. Jómagam az utóbbi időben célzottan a Te verseidet kerestem. Gondold át a dolgot. A döntés a Tied. Hiányozni fog a színfolt, amit verseid hoztak. Kívánom, hogy mielőbb bírkózz meg a Téged ért sérelmekkel, és gyere vissza. Tudod a virtuális életben, csak az történik, mint a valóságban. Ha bánatanak,onnan is elmenekülsz? Miért hagyod győzni a rosszat? Miért adod fel? Nem fog hiányozni az adás öröme?
Mert azt remélem tudod, hogy verseiddel adtál valamit, nem is keveset: magadat. Hát ennyit fogunk mi veszíteni a távozásoddal.
Köszönöm szépen mindenkinek a pozitív visszajelzést a verseimmel kapcsolatban.Nagyon jól esett és sok erőt és inspirációt ad az alkotáshoz,hogy tudom,másokat is megérintenek azok az érzések és hangulatok,amelyeket igyekszem a verseimben megörökíteni.Egyszersmind el is búcsúzom tőletek és ettől az egész fórumtól.A részletekkel senkit nem kívánok terhelni,csupán annyi a lényeg,hogy egy másik topicban elég nagy vitát kavartam a véleményemmel és rá kellett döbbennem,hogy sajnos képtelenség civilizáltan véleményt cserélni más emberekkel.Aztán a mai napon kaptam egy felettébb gunyoros hangvételű és számomra megalázó e-mailt,melynek (névtelen) feladója nem tisztelte sem a véleményem másságát,sem azt,hogy itt,ebben a topicban a nyílvánosság elé tártam a lelkem legmélyéből fakadó gondolatokat,érzéseket,arról nem is beszélve,hogy a nőkkel szembeni udvariasság szabályaira sem volt tekintettel (bár ez a legkevesebb,mert ezt már megszoktam).Ezek után elgondolkoztam azon,hogy vajon érdemes-e ilyen kellemetlenségeknek kitennem magam és arra jutottam,hogy nem.Mégegyszer köszönöm,azoknak,akik rászántak néhány drága percet az életükből,hogy a firkálmányaimat olvasgassák!Minden költőnek további sok sikert és ihletett pillanatot kívánok!Sziasztok!
Verseid önmagukért beszélnek. Mondjam azt, hogy nem tudom egyiket a másik elé helyezni? Kell ezt magyarázni? Én nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nem tapasztalta, vagy nem fogja tapasztalni, az érzéseket, amit bennük nekünk az olvasóidnak üzentél. Köszönöm.
Zömében verseiden keresztül, mintha ezer éve ismernélek. Betűről, betűre idézhetném, mert annyira azonosak velem mostani hozzám intézett
szavaid.
Gyakran ér a szemrehányás, nem a földön járok, naiv vagyok, túl sokat várok az emberektől, lépjek már a realítás talajára, és még sorolhatnám. De én maradok az aki, ahogy Te is mondod magadról: én a saját értékrendemet tartom az alapnak. Hogy ezzel örök kakukktojás lennék? Hát igen az, és mindenképpen javíthatatlan álmodozó, aki arról álmodik: előbb, vagy utóbb, de a szeretetnek mindenképpen győznie kell. Szeretet nélkül mi végre lennénk? Győzelméig, mert bennem ez az érzés talán túlméretezett, árasztom mindenkire.
Verseim (terápiaként?) lelkem legmélyéből születnek (születtek), és mások verseit (a Tieidet is) csak a szívemmel tudom érezni, értékelni. Ezért, amikor szomorúak a verseid, veled szomorkodom, ha vidámak veled örvendezek.
És ezt érzem minden olvasott versnél, ugyanis egy kicsit mindegyikbe beleköltözöm.
Engedd meg, hogy ízlelgessem "Azt mondják.." című versedet. Mélyére jutva mondjak véleményt, ha egyáltalán számít az valamit, ha szükséges valamit is mondani róla.
A versírás nálam elsődlegesen saját örömöm, bánatom rímekbe foglalása. Híradás az éppen aktuális lelki állapotomról, érzelmeim (legyenek azok negatívak, vagy pozitívak) túlcsordulása. Születése szó szerint: túlcsordulás. Mikor már nem férnek meg bennem, egyszerre csak mintegy érzemi vihar tör elő belőlem, hogy utána rám köszönthessen a legteljesebb nyugalom, megleljem ideiglenes békémet.
Úgy látszik, sokkal több rosszal kerülünk kapcsolatba, mint jóval. Esetleg fogékonyabbak vagyunk a rosszra. Vagy elképzelhető, hogy egy idilli mesevilágban élünk, így a jó nem olyan feltünő számunkra, ellenben a legapróbb rosszat is katasztrófaként éljük meg. Bármelyik is legyen a helyes válasz, én a saját értékrendemet tartom az alapnak.
Azt mondják…
Van-e anyag, mi kitöltse a teret?
Van-e szó, mi nyugtassa a lelket?
Van-e érzés, mi melengetné szívem?
Van-e élet, mi jó volna nékem?
Sok kérdés, mire nem válaszolhat ember,
Sok válasz, mire kérdésem régen nincsen.
Sok érzés, mi élteti a reményt bennem,
Sok fájdalom, mire enyhülést nem hoz a hitem.
Üres a tér, nem tölti ki anyag,
Üres a lélek, s a szót megöli a harag.
Üres a szív, nem járja át érzés,
Üres vagyok, s anyakönyvem is üres végzés.
Azt mondják, kedves vagyok, de kihez?
Azt mondják, szeretnek, de nem lehet!
Azt mondják, jó vagyok, de minek?
Azt mondják, ennyi, véget ért!
Szép hosszú a termés, nagyon sok jó verset írtatok, amíg távol kényszerültem lenni. Időközben eszembe jutott, hogy közelednek az ünnepek, és erről eszembe jutott a tavalyi csapnivalóan katasztófális szilveszter. Annek állítottam emléket az alábbi versben. Tőlem szokatlanul valmiféle mottója (lehetne akár cím is) is született:
Buék magamnak 2000-re
Minden, ami azt hitted számít
véget ért
s most úgy tunik
minden fájdalom,
bánat, mi bánthat
ismét téged ért
Fáj, éget legbelül
de szemedben mégsem
bánat ül
s nem érted…
Hisz eddig a rád mértet
túlélni sorsod terhe volt,
súlyát most mégsem érzed
Riasztó valóság
mit tett az ido,
mely apránként gördítve
minden akadályt,
nem ismerve
semmilyen határt
érzékeidet porrá orölte
Boszorkányok, szépek,
Közöttetek lépek,
Szőkék, barnák, vörösek,
Feketék, laposak és mellesek,
Szemetek csillog, varázsol,
Öletek szerelmet harácsol........
És én csak lépek,
Csöppet sem félek,
Pedig mindenegyes ölelés,
Az időn is egy öltés,
Mellyel kisebb lesz a fény,
Világosabb az a tény,
Hogy szemfedőmet varrják,
Testemet betakarják,
Átadják az enyészetnek......
Boszorkányok! Ti szentek!!!!:))))))))))))))))))
Mi az,hogy minden?
Mi az,hogy semmi?
Mi az,hogy én is?
Mi az,hogy senki?
Mi az,hogy lélek?
Mi az,hogy oltár?
Mi az,hogy nincsen?
Mi az,hogy volt már?
Mi az,hogy tenger?
Mi az,hogy egy sem?
Mi az,hogy gondoltam?
Mi az,hogy tettem?
Mi az,hogy mondtad?
Mi az,hogy szóltál?
Mi az,hogy lettél,
hogyha csak voltál?
Mért mondod,
hogy elvesztetted?
Legbelül ott van.
A jelszót,mi felnyithatja
milliószor mondtam.
A lelkednek ezer titkát
megfejtettem régen,
de szívedből a gyémántláng kell,
ahhoz,hogy megértsem.
Egy álom vagyok,
s egy álom vagy te is.
Ma a szépség ragyog,
holnap hamu lesz ez is.
Egy pillanat a szerelem,
mert a semmiből nincs kegyelem.
Felejts hát el mindent!
Egy pillanatra légy velem!
Egy csepp-csalódás
(Barátnőmnek, aki nem túl boldog)
Felhőanyám rám parancsolt:
Maradj veszteg, ne játssz a széllel!
De én mégis incselkedtem
Füsttel, széllel, szürkülő éggel.
Aztán egyszer megláttalak
s nem volt maradásom,
mocorogtam, fészkelődtem,
tudtam, hozzád kell szállnom.
Felhőanyám morgolódott:
Maradj nyugton, mindjárt leesel!
Én azért is egyre lejjebb ereszkedtem,
Csak már érjelek el!
Aztán végre elszabadultam,
S szállok – hullok feléd!
Csattan a szó fölöttem
Mérgesen, de mit bánom én!
Hozzád hullok, lábad elé,
szelíd avar fogja föl esésem,
szellő kavar fejed fölé,
szállok messze őszi levélen.
De jaj, hova visz, mi lesz velem?
Hiszen én nem így, nem ezt vártam!
Felhőanyám, fogadj vissza,
Mindent, már mindent megbántam!
Csak őt, csakis őt akartam,
de nem tudtam megérinteni,
Csak csepp vagyok, bohó, s erőtlen
levélparipám irányítani.
Vissza hozzá már nem találok,
Távol vagyok a földtől, az égtől,
Sodródom hát, míg fenntart a lég,
Ezt az utat fogadom el hát az időtől.
Mély és őszinte érzéseket takar a versed. Engem őszintén mondom: felkavart. Bár valóban vágyom az örömtől sugárzó versekre, de úgy látszik - magam is éppen ily indíttatásból kezdtem verselni - inkább bánatunktól szabadulnánk, és írjuk ki azt magunkból. Őszintén kívánom Neked, hogy Pegazus Örömkiálltásod hozhassa. Addig pedig köszönöm a szomorkás versed is. Irj, csak írj szabadulj a bánattól! Hogy is szólnék Rád?
Éljenek az amatőr költők, mind!
És most, hogy mindenkit belelkesítettem, ismét megosztok véletek nehány fércet...:))
Találkozás
Fájt s átszúrt,
amikor vele láttalak
boldog ölelésben sétálni
a fák alatt
fürge macska rohant át hirtelen
felhőtlenségtek előtt –
koradélutáni éles napsütés kínzott meg
sok tetőt.
Lopva, ellesve e puha macskajárást
követtelek,
néha egy kapualjba behúzódva,
nehogy észrevedd,
hogy árnyékoddá letten szenvedem fojtva,
amikor ti ketten
váltotok csókot eszeveszetten s
benézve egy boltba
vesztek mihaszna, múló csecsebecsét.
Egy hete, egy hónapja, talán évekkel ezelőtt
még én fogtam a kezed s csókoltam szádat,
még rám néztek le ugyanezek a tetők,
s vártam, míg e csók nyoma szám alján szárad,
s reméltem örökké tartó naív álmot –
nem sejtettem, csak egy hibámra vár a sorsom,
ez a belém oltott átok.
Akkoriban előttünk is elszaladt talán egy macska,
koromfekete lábai alján
hófehér pamaccsal
csúsztatva át testét apró tégla résen –
a mostani már biztosan nem ő volt,
mint ahogy én sem vagyok,
ki régen.
Elmúltak már azok az idők,
a régi lámpákban új lángok égnek,
a sarkon végül hirtelen tűnsz el
szemeim elől tán végleg.
Egy utolsó kis kacaj még visszaint –
nagyon fáj, hogy láttalak,
de jó,
hogy nem találkoztunk megint.
Rossz napok
Sehol nem vagy otthon,
mert nem érzed jól magad,
egy talán nem is létező világ ábrándjával
a képzelet elragad
új utak felé,
új emberek közé.
Nem tudsz már mosolyogni,
mert senki sem örül veled,
és mert senki sem simogat,
te sem nyújtasz kezet,
csak
új utak felé, hol
új esélyt remélsz..
Akit szerettél nagyon egykor,
s akiről hitted, szintén szeret,
ma már ő is messze,
elengedte a kezed –
új utak felé,
új szívmeleg felé
vezetett az útja.
Elveszett vagy és magányos,
mindig remélsz: talán most
jön a Valaki, aki elvezet végre
új utak felé,
új emberek közé –
északra, vagy délnek.
A kihűlt s véget ért kapcsolat fölött
fájó szívvel merengő férfiember dala.
Telefonomban még
őrizve van a számod,
s bármennyire is szánod,
elnehezült sorsom
felett
keseregned nem
lehet –
új szerető vár,
az autója lent áll –
ajtó csattan, motor bődül,
s messzire elszáll.
A szobában és a paplan szövetében
még őrizve van az illat,
mely egy szellőztetés után
mintha itt sem lett volna, illan
messze,
tán örökre elveszve
a koszos külváros
tévéantennái között
hagyva egymagamban
dúdolni örök s közös dalunk,
melynek nyomán képzeletben
egymásnak csókot adunk.
Mint régen.
Én emlékezni fogok,
ígérem.
Andal
Igazi tavaszillat volt kint
éjjel a vakítóan fehér virágai
alatt roskadozó meggyfa körül.
Meg sem rebbent az ág,
megfegyelmezve magát
adta át
ajándékát
az éj.
A virágerdő közt az égre
kilesve
telt áldott nyugalomban
e szentimentális este.
Az első igazi idén –
a hold, a csillagok, a virágok,
s a sor legvégén én.
És a kutya.
Az „elit.”
Persze most a nagykönyv szerint sóhajtoznom kéne,
hogy miért nincs ez mindig így,
s hogy miért nem tarthat örökké,
hogy hol az a lány mellőlem, aki velem, s akivel én törődnék,
de nem teszem,
mert felesleges,
úgy ahogy van,
úgy szép ez az est –
messze minden fertőző gondolat,
e csendes idillben végre magamra hagy,
nem marcangol önvád s nincsenek kételyek,
csak lesem a virágok közt a feketéllő kék eget.
Csak vagyok, ahogyan vagyok.
Vagyunk, ahogyan vagyunk.
A hold, a kutya, a virágok, a csillagok –
nincs egymáshoz szavunk.
Fény játék,
árnyékkép,
élő tárgy,
mediterrán lélegzet,
tűző nap napja,
árnyékként kimagasló
halálos csend,
csak ő egyedül
fut, fut, míg él
útban Athén felé.
Nincs már karja,
se lába, elfeledte
száját, fülét, nyelvét,
s teste minden nyűgét.
Ő már nincs,
csak másoknak él,
elvigye a hírt,
mindegy milyet,
s nem tudja, kinek,
útban Athén felé.
Agyában lüktet
múltja, ez ad erőt
nap nap után,
fagyon és tűzön.
Forog körötte a
mindenség, s
titkon már
meghalni vágy,
de a cél fojtogatja
útban Athén felé.
Új jövő híre,
fény ül szívében,
lüktetve vezeti
évezredek viharán át.
Agyába vésve az
ismert mondatot,
melyre ember-milliók
áhítoznak, ő a
múlt és a jövő,
útban Athén felé.
Nevét elfeledik,
arca, anyja nem is volt,
Ő csak fut, mást
nem is tud, s akar.
Saruja az örökkévalóságot
tapossa, csillagok
pora ő is,
semmiség a mindenségben,
első az utolsók között,
útban Athén felé.
Milliók viszik a hírt,
s milliók várják,
hogy továbbadhassák,
meghalnak és újjá-
születnek, amíg kell.
Örökké viszik a hírt,
akár egy röpke pillanat,
az élet napja tűz le rájuk,
s boldogan futnak tovább,
útban a Halhatatlanság felé.
nekem,mint újszölöttnek, ha nem is vicces, de új volt! az én nagyapám (pontosítva dédapám, mert nagyapámat nem ismertem) nem ilyen emlékeket hagyott bennem, de még így is el tudom képzelni.
Nincsenek olyan téveszméim - azt hiszem ezt már egyszer kifejtettem -,hogy egy vers attól vers, ha negatív, mindenesetre nekem nem nagyon sikerül ilyet megfogalmaznom. Pedig próbálkoztam már vele, de jaaaaj mi lett belőle. Úgy látszik a pozitív dolégok bennem nem hagynak olyan mély nyomot.
Éppen tegnap ért a vád, hogy egy jéghegy vagyok, és kegyetlen is. Lehet, hogy igaz? Lehet, hogy nekem kellett volna a te nicknevedet viselnem?
Ha már így alakult, akkor kegyetlenkedek egy kicsit:
Nincs már bennem fájdalom
és vállalom
a döntést
Mert esélyem már csak úgy lehet
ha megismerem
s magamévá teszem
az önzést
és megtanulom kimondani
a NEM-et
Naivságomból ébredezve látom,
hogy az
kirol azt hittem, barátom
álságos ellenségem csak
királyi díszt magára öltve
De közben fegyvert csore töltve
rejt ruhája alatt
Hiába próbálom
menteni ot
Kitalálni valami hihetot,
hogy a bajban mellém miért nem áll
s védeni ot
Megtenni minden tolem telhetot
ami neki kijár
NEM!
Ezt kell, hogy kiáltsam felé
NEM!
Csak félvállról odavetni elé
Felébredtem!
s már látom, hogy
tévedtem
Önzo leszek, kegyetlen
s csak én vagyok az egyetlen
akiért részvétet érzek
s akiért ha kell, elvérzek
Mert egy igaztalan ál barát
lelkemben hagyta sáros lábnyomát
Mélyen
Túl kemény leszek, meglehet
De ez menti meg a lelkemet,
s csak az hozhat valódi enyhülést
ha magamévá teszem az önzést
és végre kimondom
a NEM-et
1. Csodálatos palotát építettem
De szél fújt s felborult
A szemedben gyémántot kerestem
De csak megfakult
Agyonmosott maszkra leltem
Már nem borul össze
Ez a kimeszelt kékség
Ha eszembe jutsz...
És ez boldoggá tesz
2. Színes üvegekből halomnyit gyűjtöttem
Bizonygattam, milyen sokat érnek
Éjszaka hangokká válnak
Csodás muzsikává és versekké...
Megrántottad a válladat
Soha nem érdekeltelek
3. Egyszer megtalálom
És ő mindent érteni fog
Majd belőled is hord
Lelkében egy darabot
Két kezünkkel betakarjuk a világot
Két szemünkkel betakarjuk egymást...
És felébredek
4. Csöpp gyerek, ki a folyóparton
Színes kavicsokkal játszol
Gondold meg: a legfontosabb
Hogy te létezel
