"A nyelv rögzíti a természeti környezetet. Tölgy szavunk ugyanúgy alán eredetû, mint asszony szavunk."
---
A nemzedéki szaporítás egyegy faját, sarját ág-nak mondjuk, honnan a fiuág, leányág egyenes ág, oldalág nevezetek. Ennélfogva az achszin mint legrégibb alak után indulva, az asszony gyöke ág... ágzó-ból: ágzon, ágszon. áchszony. (halotti beszéd szerént: achsin).
Cz-F
Nőstény szavunkban is ott találjuk az n/ny képzőt a szó végén.
"A nyelv rögzíti a természeti környezetet. Tölgy szavunk ugyanúgy alán eredetû, mint asszony szavunk"
Ideje tudást TÖL-teni a fejekbe.
Mennyiben a tölgyfák neme különösen szilárd, szívos, kemény, tömör állományu: valószinűnek látszik, hogy gyöke töl, alapfogalomban a tölt és töm igékkel rokon. Több vidéken egyszerüen töl,tölfa. Innen a tölös dunántuli tájszó és Tölös helynév. Régi iratokban is gyakran eléjön ily alakban: „Sub arbore ilicea quae vulgo dicitur Twl“ (1265). „Arborem Tol vocatam“ (1283). Tulfa, Thulfa 1015-ben, 1259-ben; Tiulfa, Tyulfa 1280-ban. Pesti Gábornál is tölfa, tölyfa (Toldy F. kiadása 116, 136. l.). De eléjön régente is Tulg 1181-ben, Tulgh 1235-ben, Twlgy 1251-ben, Tulgfa 1235-, 1295-ben stb.
"A bajódás dolgot már kivenném a kalapból mert egy új élet születése semmiképpen sem lehetett baj, a jelenség minden épkézláb emberi közösségben ünnep ami egy jó dolog és ez a jó a vaj szóban is benne..."
Szerintem lehet jó és rossz is. Nem ezen múlik. Hasonló hangot lehet kiadni örömmel és szenvedéssel. Sőt, a szenvedés gyümölcse is lehet öröm...
A VI - hangszavunk rengeteg vidám szavunkban is benne van.
"A természetutánzó vi hangszó, melyből részint vihog, viháczol, vihog, vigyorog, részint viczkos, viczkándozik származtak."
Nekem ez a megközelítés így bejön mert értelmes. És még ez amúgy a JAV-VAJ, AD, ADJA,JAVAD verziót sem zárja ki mert tökéletesen megfér egymással, végül is tovább gazdagítja a szó jelentését.
Mert az a viada szó mégiscsak módosult és talán nem csak a könnyebb kiejtés okán, hanem új értelmeket visz bele a szóba az "a" magánhangzó és a "j" betű megjelenése. Először vajada lehetett az elkészült szó, legalább is a régi szövegek szerint még ada a vége.
A vajúdás szóban ugyanúgy benne a VÁlás szó értelme mint ahogy a vajban is megtalálható. Igen ez lehet vívás, sőt a fájódás sincs messze a történettől. A bajódás dolgot már kivenném a kalapból mert egy új élet születése semmiképpen sem lehetett baj, a jelenség minden épkézláb emberi közösségben ünnep ami egy jó dolog és ez a jó a vaj szóban is benne...
Szerintem a VÍV szavunk ugyanaz a hangutánzó VÍ gyökből származik, mint a Vaj indulatszó, csak utóbbi mély hangzó változat. A vajákos ugyanis varázsszavakat "kiabált".
A vajda és a vajákos szavunk tehát hangtanilag rokon.
Vajákos
Egy vajákol, vajakol, vahákol ige származéka; ezek avaj2 indulatszó származékai (mint nyivákol, miákol), és jelentésük ‘varázsszavakat kiabál’. A ~ az igéből elvont *vaják névszó -s képzős származéka (mint énekel ⇨ ének ⇨ énekes).
"Továbbra is azt mondom hogy bajból vaj nem lesz, legalább is a magyar nyelv csak úgy nem csinál a b betűből v betűt feleslegesen."
A v-ből csinált b-t. Vajda régi szó, a ví - vívás, viadal is. A baj és a viadal szinoníma.
Czucor szerint:
Balta:
Gyöke a hasításra, elválasztásra vonatkozó bal = vad, vál, (vá gyöktől, honnan vág is származik), mely minthogy több más nyelvekben is bír hasonló érteménynyel (pl. a szanszkrit vil am. vág, hasít), innen egyeznek vele a török, uigur bolta, arab balata (secuit), hellen παλτον (Wurfspiesz), πελεχυς, német Beil, Spalten, svéd bil, bila, (a régi svéd bula, am. hasít), bult (nagy szeg), izlandi bullda, bylda, stb. Képzésre nézve valószinüleg az elavult bal-t ige részesülője, baltó balta, mint: hintó hinta, finta, fajta, sánta, ajtó, oltó, st
Továbbra is azt mondom hogy bajból vaj nem lesz, legalább is a magyar nyelv csak úgy nem csinál a b betűből v betűt feleslegesen. A szláv lehet megteszi de az az ő dolguk. Amúgy a vaj szó még azt is rejti hogy a zsír elVÁlik mikor feljön, és ez a savóból kicsapódó dolog, régiesen saVAJ és a szó fordítva meg JAVAS.
A baj és a vaj szerintem 2 külön tőről fakad, az egyik eleve egy negatív dolog míg a másikhoz pozitív dolgok köthetőek, a táplálék mint energiaforrás és a jó szóhoz köthető jav illetve javakhoz.
A viccel foglalkozó ember vicc+el+ő+d+ő A bíbelődő ugyanígy épül fel : bibe+lő+d+ő Mert a bibével foglalkozó az bibézik, bíbel. A virágport gyűjtő az szó szerint bibézik hiszen a BIBE fogja BE azt a bizonyos virágport amit kinyerni aprólékos részletes foglalatosság. Semmilyen trükkös hangváltásokat nem igényelt a dolog, a mai napig szó szerint a hangalak ugyanaz és érthető tökéletesen a jelentése. Persze ma már nem csak a virágpor gyűjtése a bíbelődés, most már ez gyűjtőnév mindenféle a fentiekhez hasonló aprólékos tevékenység megnevezésére de hát valahol el kellett induljon ez a szó is.
"de a dolgok alakja inkább meghatározó a névadáskor" Igen ez jellemző dolog, megfér a 2 dolog egymás mellett még csak ki sem zárják egymást, hiszen a bibe BIB-je utal a kerekdedségre és a gömbölyűségre hasonlóan a bab szóhoz, de a kerek sem véletlen tükörszó.
A biblosz, büblosz már egy elgörögösített történet. De aki a könyvet a sok ezer kis írásból összerakosgatta az BÍBeLt ám rendesen és az olvasó is elBÍBeL ezzel...
A finnugor nyelvészet egyik klasszikus hangtörvénye a finnugor avagy ugor alapnyelvi szókezdő p hang átalakulása a magyarban f hanggá. Jól ismert példája ennek a hangfejlődésnek a vogul päηk, zürjén pon, votják puη, finn pää > magyar fej valamint a zürjén pu, cseremisz pu, vogul på-, finn puu > magyar fa átmenet, de nyelvészetünk számos szavunknál regisztrált hasonló p- > f- hangfejlődést (fül, fal, falu, fazék, fagy, facsar, fúr stb.). Sőt, a finnugor vagy ugor alapnyelvi szókezdő p- a magyarban nemcsak f-fé, hanem b-vé is alakult: zürjén pevse, votják polin > magyar bél (de lásd még bal, berek, bog, bogyó, bőr stb.). Mivel p- > f- hangfejlődés egyetlen finnugor nyelvnél sem adatolható a magyaron kívül (p- > b- hangfejlődés a zürjénben és a votjákban van), nyelvészeink arra a következtetésre jutottak, hogy a p- > f- hangfejlődés csak a magyar nyelv önálló fejlődése folyamán, az ugor nyelvek közül való kiválása után kezdődhetett el, és már a honfoglalás előtt, sőt talán már a török nyelvekkel való érintkezés korával be kellett fejeződnie, ugyanis ettől az időszaktól fogva nem regisztrálható p- > fhangfejlődés. Röviden ez a p- > f- hangfejlődés teóriája mai nyelvtudományunk szerint.
Véleményünk szerint azonban p- > f- hangfejlődés nem ment végbe, hanem ehelyett egy ellenkező irányú (f- > p-, illetve b- > p-) hangfejlődés történt. Az alábbiakban ezzel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk megosztani az olvasóval. Mindenekelőtt tudni kell azt, amivel egyébiránt nyelvtudományunk is tisztában van, még ha nem is veri nagydobra, nevezetesen azt, hogy a finnugor illetve ugor alapnyelv éppúgy nem ismerte az f hangot, mint a b-t (csak egy bilabiális zöngés réshangot a b helyett), s ugyanez mondható el a mai finnugor nyelvekről is (a fent említett zürjén és votják kivételével) a b hang vonatkozásában. Például a mai finn nyelvnek csak az idegen eredetű modern szavaiban – mint amilyen például maga a finn szó – található f hang.
A finn szó ugyanis nem finn, hanem germán eredetű.1 Az a tény, hogy a finnugor és ugor alapnyelv e hiányosságai nem kapnak külön hangsúlyt, hanem nyelvészeti munkáink egyszerűen átsiklanak felette anélkül, hogy külön kiemelnék őket, nézetünk szerint alkalmas a félrevezetésre, pontosabban alkalmas annak az állapotnak a fenntartására, amelyet nem zavarnak fölösleges kétségek. Ugyanis ha e tény kellő hangsúlyt kapna, akkor a finnugor-ugor p- átalakulása a magyar f- hanggá legalábbis megkérdőjelezhető lenne, s ha minden finnugrisztikai előismeret nélkül közelítenénk a p–f viszonyhoz, joggal gondolhatnánk arra, hogy inkább a finnugor nyelvek voltak azok, amelyek a magyar nyelv igen gyakori f- (és b-) kezdőhangját kénytelenek voltak egy számukra jól ismert és gyakran alkalmazott p- hanggá átalakítani, minthogy az f és a b hang ismeretlen volt előttük.
Egy ilyen kényszerítő tényező viszont nem állna fenn akkor, ha megmaradnánk a hagyományos finnugor p- > magyar f- hangfejlődés teóriája mellett; sőt, ez esetben a magyar nyelvnek eredeti természetén kellett volna erőszakot vennie, és ősi – finnugor-ugor eredetű – p- hangjait kellett volna valamilyen oknál fogva felcserélnie egy olyan f- vagy b- hangra, amely mindaddig ismeretlen volt előtte, s amelyet egészen addig nem is használt, sem szókezdő, sem egyéb pozícióban. Tehát míg az f- > p- hangfejlődés egy szükségszerűség eredménye volna, tudniillik annak következménye, hogy az adott nyelv nem ismeri az adott hangzót, s azt kénytelen helyettesíteni egy általa ismert hangzóval, addig a finnugrisztika által tételezett p- > f- hangfejlődés révén az adott nyelvnek ősi hangzóit kellett volna idegen és ismeretlen hangzókra felcserélnie: vagyis nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy ez esetben idegen és ismeretlen hangzókkal bővült a magyar nyelv (ami egyébként természetes nyelvi folyamat), hanem arról, hogy ősi szavainak kezdőhangját cserélte fel egy idegen és ismeretlen hangra, helyesebben hangokra (p- > f- illetve p- > b-). Egyfelől tehát rendelkeznénk egy természetes nyelvfejlődési folyamattal: az idegen hangalakot a finnugor nyelvek sajátjukká teszik, vagyis saját ősi nyelvi ízlésük szerint formálják; másfelől pedig egy természetellenes nyelvfejlődési folyamattal: ami a magyar nyelvnek eredendően sajátja volt, azt elidegeníti, vagyis elkezdi átformálni egy tőle merőben idegen hangzásvilág törvényszerűségei szerint. Magától értetődik, hogy ha semmi egyebet nem veszünk figyelembe – vagyis eltekintünk a fent említett előzetes finnugor nyelvészeti feltételezéstől –, akkor a két nyelvfejlődési folyamat közül az előbbi hasonlíthatatlanul valószerűbb, mint az utóbbi.
Nyelvtudományunk természetesen a számára magától értetődő s megkérdőjelezhetetlen finnugor > ugor > magyar nyelvfejlődés keretében inkább elvisel egy természetellenes és meglehetősen erőszakolt feltevést, mintsem hogy eme nyelvfejlődési teóriáját feladja. Ez akár akceptálható is volna, ha eközben igyekezne felkutatni azokat a nagyon komoly és erőteljes okokat, amelyek egy ilyen különös és természetellenes nyelvi folyamatot eredményeztek. Ennek az igyekezetnek azonban egyelőre semmi jele nem mutatkozik. Ezért mi most megpróbáljuk kideríteni, hogy miféle lehetett az a masszív nyelvi hatás, amely egy ilyen különös folyamatot elindított a magyar nyelvben.
Ahhoz, hogy a p- > f- átalakulás megtörténhessen, a magyar nyelvnek egy olyan idegen nyelvi közegbe kellett kerülnie, amely kifejezetten preferálta az f kezdőhang alkalmazását a szóalkotásban. Mivel a p- > f- hangfejlődés a honfoglalással már biztosan véget ért, ezért kizárhatjuk a honfoglalás utáni nyelvi hatásokat: vagyis kizárhatjuk az indoeurópai nyelvek közül a latin és neolatin, valamint a germán nyelveket, ugyanis ezekkel csak a honfoglalást követően került kapcsolatba a magyar nyelv. A honfoglalást megelőzően nyelvtudományunk szerint három nagy nyelvcsalád gyakorolt számottevő hatást a magyar nyelvre, éspedig – időrendben felsorolva – a következők: az iráni nyelvek (az óiráni avesztai és óperzsa, a középiráni középperzsa, szkíta és alán, illetve az újiráni újperzsa nyelv), a török nyelvek (itt elsősorban az úgynevezett „csuvasos” jellegű, ma már ismeretlen török nyelvekről van szó), végül pedig a szláv nyelvek. Mivel azonban nyelvtudományunk szerint a szláv nyelvi hatások a magyarban a IX. századtól, vagyis a honfoglalást közvetlenül megelőző időszakból datálhatók, a szláv befolyást a p > f hangátalakulás vonatkozásában gyakorlatilag kizárhatjuk. Nemcsak azért zárhatjuk ki, mert nagyon kései, s mert a szláv átvételeknél, szláv eredetű szavainknál már nem regisztrálható hasonló hangátalakulás; kizárhatjuk azért is, mert az ős- és ószláv nyelv nem ismerte az f hangot. Sőt, a mai orosz is csak idegen eredetű szavaiban ismeri, akárcsak a finn. Ilyen módon kénytelenek vagyunk időben mélyebbre nyúlni, vagyis a török nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban jó előre hangsúlyozni, hogy a magyar nyelvre gyakorolt honfoglalás előtti török nyelvi hatás jóval gyengébb volt, mint a szláv. Továbbá figyelmet érdemel itt az is, hogy nyelvtudományunk jelenlegi állása szerint a magyar nyelv török korszakának kezdetére feltehetőleg már befejeződött a p- > f- átalakulás, ugyanis egyetlen török eredetű szavunk esetében sem regisztrálható a szóban forgó hangtörvény érvényesülése. S ha még ennél is biztosabb eredményre vágyunk, akkor érdemes megvizsgálnunk a rendelkezésünkre álló török nyelveket a szókezdő f- vonatkozásában, ugyanis e vizsgálat ugyanarra az eredményre vezet, mint az iménti: a török nyelvekben szereplő néhány f hanggal kezdődő szó
arab, perzsa vagy egyéb eredetű. Így nem marad más hátra, mint az iráni nyelvekhez fordulni. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ha a török hatás a magyar nyelvre jelentősen elmaradt a szláv befolyás mögött, akkor iráni hatásról még kevésbé beszélhetünk. Iráni jövevényszavaink száma ugyanis alig néhány tucat, s e kis szám azt jelzi, hogy komolyan vehető iráni nyelvi hatással nem számolhatunk. Ráadásul az iráni jövevényszavak hozzávetőlegesen négyötöde újiráni, ami azt jelenti, hogy az iráni nyelvek relatíve „döntő” hatást már csak akkor gyakorolhattak volna a magyar nyelvre, amikor a p > f átalakulás már régen lezajlott. Továbbá az iráni jövevényszavaink között szereplő fél tucat f hanggal kezdődő szó mind újiráni – vagyis a p > f átalakulást létrehívó nyelvet az iráni nyelvek között is hiába keressük.2 S ezzel ki is fogytunk azokból a nyelvekből, amelyektől egy effajta radikális s ugyanakkor természetellenes nyelvi átalakulást remélhetnénk.
Kénytelenek vagyunk tehát feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi ok és hatás nélkül egyszerre csak alapnyelvi szavainak p- kezdőhangját egy számára ismeretlen f- (vagy b-) hangra kezdte felcserélni.3 Vagyis nem marad más hátra, mint azt feltételezni, hogy nyelvünk minden külső nyelvi befolyástól függetlenül, saját belső hangátalakulási törvényszerűségeit követve hajtotta végre a p- > f hangátalakulást. Ám ebben az esetben két komoly nehézség is adódik: a) Miért nem engedelmeskedett hasonló törvényszerűségeknek például az a hanti és manysi nyelv, amellyel nem sokkal korábban – az ugor egység korában – még azonos volt a magyar nyelv?
b) E belső hangátalakulási törvény érvényesülése miért korlátozódott kizárólag az ősmagyar kor kezdetére, s miért tért vissza egy rövid – a p- kezdetű szavak radikális felszámolásával jellemezhető – kitérő után nyelvünk megint a p- kezdetű szavakra, sőt, p- hanggal kezdődő jövevényszavak változatlan kezdőhangú átvételére? Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a nyelv, amely valamiféle ismeretlen, ám szükségképpen rendkívül erős oknál fogva alapnyelvi p- hangját is f-re cseréli, nem sokkal később nem fogja idegen eredetű, p- hanggal kezdődő jövevényszavainál
meghagyni az eredeti kezdőhangot. Ha nyelvtudományunk ezek után is ragaszkodik a p- > f- hangfejlődéshez, mi erre vonatkozólag csak annyit mondhatunk, hogy úgy látszik, nyelvünk ebben a titokzatos – és aránylag rövid! – időszakában csupán egyet akart, viszont azt mindenáron: megszabadulni a szó eleji p-től, a finnugor múlt ezen árulkodó jelképétől, s ezt minden ok és ésszerű megfontolás ellenére végbe is vitte, hogy aztán nemsokára ugyancsak minden látható ok nélkül visszatérjen a szókezdő p hang alkalmazására.4
Aligha árulunk el titkot, ha bevalljuk, hogy ezt a megokolhatatlan természetellenes nyelvi folyamatot mi teljességgel valószerűtlennek tartjuk.5 Ezzel szemben véleményünk szerint összehasonlíthatatlanul valószínűbb, hogy a p–f összefüggés – mely vitathatatlanul konstatálható a magyar és a finnugor nyelvek között – fordított irányú volt: a finnugor nyelvek a magyar, vagy inkább protomagyar szókezdő f- hangját csak úgy tudták átvenni, ha azt saját hangzókészletük Prokrusztész-ágyába fektették. Így lett a szókezdő f-ből (s emellett gyakran a b-ből is) a finnugor nyelvekben p-. Természetesen egy efféle hangváltozást nem lehet hangfejlődésként értékelni, hiszen a finnugor nyelvek éppen hangtani hiányosságaik miatt nem tudták átvenni a magyar szókezdő f- hangot.
A hangváltozásnak ez az iránya annyira nyilvánvaló, hogy fölös számmal rendelkezünk olyan érvekkel, amelyek több oldalról is az általunk javasolt hangváltozási irányt támogatják.
1. A Bárczi Géza által összeállított mássalhangzó-változási táblázat6 szerint az f hang azon kevés hangunk közé tartozik, amely az ősmagyar kortól egészen napjainkig sem szó elején, sem két magánhangzó között, sem magánhangzó előtt, sem mássalhangzó előtt, sem szó végén semmiféle változást nem szenvedett el. Vagyis éppen az f hang az egyik legstabilabb, a hangrendi változásoknak leginkább ellenálló hangunk. Márpedig ez éppen arra vall, hogy az f hangnak igen hosszú előtörténete van a magyar nyelvben, s már réges-régen megállapodott, megtalálta a maga tökéletes, stabil helyét, olyannyira, hogy sem a török, sem a szláv, sem pedig a germán nyelvi hatások nem tudtak előidézni használatában semmilyen változást – noha mindezen nyelveknek alapvetően más a viszonya az
f hanghoz, mint a magyarnak. Ugyanakkor másik hasonlóképpen stabil hangunk a vizsgált korszakban – vagyis az ősmagyar kor kezdetétől fogva – a p, amelynek pedig éppen e korszak elején egy szó eleji p- > f- átmenetet kellett volna produkálnia.7 E két hang különös stabilitása nézetünk szerint még több súlyt ad annak a nézetünknek, amely szerint p- > f- hangátalakulás a magyar nyelvben nem volt. Két hasonlóképpen stabil mássalhangzónk van még, a k és az r, vagyis az f-fel és a p-vel együtt négy olyan stabil mássalhangzóval rendelkezik a magyar nyelv, amely kétségtelenül alapnyelvi, s nem kölcsönhangja a magyarnak.
elvont gyök, mely valamely kicsided, apró csucsorodást, csomócskát jelent a bibe, bibelődik, bibircsó származékokban. Rokonai a gömbölyűbb hangzóju bab, bob, mint a babó, babrál, boborcsó szók gyökein. V. ö. PÍP, PIPITÉR, BÚB, PÚP."
Ezért nem kizárt, hogy a baj és a bajmolódik szavak a kibogozás, bonyolítás, gombolyítás miatt baj, vaj gyökűek.
Nyilván a "Go" ősgyök származéka ez a szócsalád.
"Aprólékos, részletes munka."
Lehet, de a dolgok alakja inkább meghatározó a névadáskor.
A papírusz tekercsek gob, bog, görbedt alakjuk miatt kaphatták a biblosz nevet.
Nem hamarkodtam el semmit, hanem épp ellenkezőleg. Informálódtam és átgondoltam mielőtt leírtam azt amit és amikor a vajdák igen csak lényeges adományozási jogköréről olvastam az csak erősítette a gyanúmat hogy kapcsolat van a VAJ - JAV továbbá ADA, AD, JAVAD szavakhoz amelyek épp véletlen pont ebben a vajdában szerepelnek.
Lehet hogy ez puszta véletlen valakik szerint, hát akkor én folyton ilyen véletlenekbe botlok temérdek szavunknál úgy tűnik.)) Meg hát írtam valamit, de nem csak úgy rámondtam hogy ez izé, hanem azért megpróbáltam érvekkel is alátámasztani azt amit. De: egyszer sem mondtam hogy ez már a kész szentírás lenne viszont mintha ez a hely pont arra volna való hogy hadd idézzem :
"nyelvészeti kérdések, újszerű levezetések megvitatása" Ezt írták oda ))
A bajmolódik és a bíbelődik szavakkal nem tudom miért kéne a vaj, a gazdagság, és a javakat összekapcsolnom. Nem állítottam hogy szorosan összefüggnének, ahogyan a bajból sem lesz vaj meg vajda sem, a CZF jó alapmű de itt szerintem mellé lő szépen. Akkor már inkább a fej-hez áll közelebb az egész Az hogy a szláv hogy torzítgatja az így-úgy fél füllel tőlünk hallott szavakat az az ő dolguk de itt nálunk már léteztek a dolgokra szavak.
Amúgy a "bajlódik" : baj+ ragok, a baj tovább bontva: ba, bá ősgyök ami a nagyság jelentésű + aj ösztöni ősi hangutánzó. jajgat-ajgat valaki azt mindenhol értik a világon. Kis aj-gatás még nem gond, a nagy(ba) AJ-gatás a baj.
A bíbelődik meg: tudom CZF ami gyakran jó de én itt sem érzem ezt most jónak. Semmi köze a baj szóhoz és mondom is hogy miért: mert a virágban lévő BIBE itt a kulcs. A bíbelődés egyáltalán nem feltétlen jelent bajt. Aprólékos, részletes munka. foglalatosság. Mondjuk hogy a virágpor gyűjtése eléggé ilyen dolog és így indult a cucc, aztán később minden más hasonló dolgokra is átmentődött a szó. Állítom még a Biblia szó is ebből lehet hiszen nagyon sok kis apró kis részekből és írásokból áll szóval azzal tényleg el lehet bíbelődni rendesen, és már megint ilyen dolgokba botlok hogy az egész értelmes. Biztosan véletlen))...
Jöjjön még egy kis "vajda" hátha nem unjuk még)) Pontosítok a korábbi íráson. A magyar nyelv van annyira logikus és értelmes hogy simán belefér hogy akár 2 úton indulva is ugyanarra a végeredményre juthassunk, más szavaknál is találkoztam a jelenséggel, talán itt is megtörténhet.
Mert a fejedelem régi szövegekben gyakran "fejde" és ez akárhogy nézem már eléggé hasonlít a vajda szó hangalakjához. De maradok annál a verziónál hogy mikor a vajda létrejött a már meglévő szavainkat használtuk hozzá fel. Vaj a tejszín java és ez fordítva A VAJ + AD szó ami régiesen ada.
Régi szövegekben a szó "vajada" módon van írva, ez földrajzi név nevében is ott, sőt még családnév is van mind a mai napig ily módon írva. Normál olvasással VAJ+ADA(ad), fordítva olvasással meg AD+JAV azaz javakat ad. Ősi írásunk is jobbról balra halad, természetes ha sok szavunkban találkozunk a fordítgatással. A vaj régen sokkal nagyobb becsben volt, a bőség és a jólét jelképe volt. A sóhoz hasonlatosan még fizettek is vele. A tejben-vajban fürösztik kifejezés a mai napig használatos ha valakit minden jóval elhalmoznak ugye.
Egy több száz éves településleíró könyv szerint a vaj kezdetű települések mint Vajkócz, Vajszló, Vajta, Vajnatina stb. van egy igen közös vonásuk: többnyire az akkori állapotok szerint majd mind javakban bővelkedő település, a leírás szerint gazdagon termő földek, jó borok stb. voltak és az írás így fogalmaz hogy "vagyonnyai jelesek" A vaj régen bőséget is jelentett.
És akkor megnéztem hogy ez a vajda dolog hogy is keletkezett. Egyszer csak felszívódtak az ispánok és nagyjából ezzel egyidőben felbukkantak a vajdák. A vajdát közvetlenül a király nevezte ki és adott esetben helyettesítette is őt, sokkal nagyobb jogköre volt és így tán dukált neki erre egy új szó.
A vajdának volt egy igen fontos jogköre ami egyben feladata is volt amire maga a király hatalmazta őt fel:
Korlátozott mértékben királyi birtokokat, állatokat (jószágok), kiváltságokat, tehát javakat adományoz (ADJAV) az arra érdemeseknek, "a vitéz szolgálatot teljesítő híveknek". És ez a védelmi intézkedés az egyik legfontosabb dolga volt a vajdának, az ellenség elleni harc egy eszköze az adományozási jog, amolyan lekenyerezés, vagy ha egy ma is használatos szleng szóval akarom mondani akkor az ügyet lezsírozza azaz levajazza. És ezt csinálta, a szóban ott van minden benne. És tényleg javakat adományozott az ügyek érdekében...
...........Ezen alapfogalomból kiindulva magyar elemzéssel úgy vélekedhetünk, hogy a tolvaj gyöke dú, azaz zsákmány, ragadmány, latinul: praeda, honnan az elavult dúka, am. az öszves dúnak egy osztályrésze, s ebből katonai nyelven dukál am. zsákmányrészűl kijár; továbbá dúméh, am. tolvajméh, mely más méhek kasát meglopja; dús eredetileg kinek sok dúja (ragadománya) van, dúsgazdag. A dú gyökből lett dúl (praedatur), s ebből duló, dulva részesülők. Tehát a tolvaj szó közvetlen törzse lehetett a részesülő dulva, melyből j utóhangzással lett dulvaj, módosítva tolvaj; miszerint tolvaj = dúló, mint csalva szokottam csalfa = csaló. Alakra hasonlók hozzá azon aj v. éj végzetü nevek, melyek eredetileg ó v. é-vel képződtek, mint gané, ganéj ganaj, taré taréj taraj, paré paréj paraj, karé karéj karaj. Egyébiránt a töröktatárban tala-mak am. rabolni. Budenz J. szerént pedig a déli vogulban tolmakh, a lappban suol, suola, a mordvinban salaj, salď, salďćsa, a hegyi cseremiszben œola (magyar s) szintén am. tolvaj.
Valójában a "da" névszó képző, de azért találom gyanúsnak, hogy valójában kicsinyít, mert szerintem -mivel igéből képez legtöbbször névszót- egy folyamatszerűséget lassít le állapotszerűvé. Leállít egy cselekvést olyannyira, hogy az névszóvá válik.
Nyilván lehet vitatni egy ilyen okoskodást, hiszen elég meredek!
A síp azóta eszembe jutott. Töröksíp, más néven tárogató. Ebben a nád lapos. Úgy készül, ahogy a dalban szól, hogy "...jönnek a törökök", sós vízbe tesznek, hogy megpuhuljon, kerék alá, hogy kilapuljon.
Igen ezt én sem vitatom, hiszen így van. Ez nem zárja ki hogy a vajda vajda legyen, sőt...
"Az ilyen alakváltás az értelem módosítását szolgálja"
Ez sem vitás csak annyit tennék hozzá hogy a már később kialakult szavaink nem minden esetben alakváltozással jöttek létre hanem sok esetben egyértelműen beazonosítható a gyökök fordítása avagy az a jelenség hogy például már 2-3 másik meglévő szavunkból van kirakva az a bizonyos új. Lásd ugye a harangot ami most szóba került itt, ez is ilyen. Vagy néha egyszerűen egy szófordításkor jön rá az ember hogy hoppá itt van meg a szó értelme.
Pl. itt a kukorica ami a cirok hasonmása de mégsem ugyanaz, ő nekik A CIROKUK kissé azért más dolog.
Na most ilyen esetben keresgélhetném a "ku" vagy a "kuk" gyökök értelmét, ez esetben teljesen tévútra vinne a dolog, az a dolog ami sok esetben éppen hogy segít. És azt gyanítom a vajda szónál is történhetett ilyesmi. A "jav" gyök megfordítására más szavainkban is van példa. Itt van az például hogy "tolvaj".
Jelentése valami ilyesmi lehet: valamilyen embertől, személytől, atTÓL JAVait (vaj) ellopja.
"A "da" kicsinyítő képző és nincs köze az ad szóhoz"
A "da" végződésű szavaink döntő többségét eleve eszembe sem jutna kicsinyíteni, mivel vagy veszélyesek, vagy csoportok, vagy éppenséggel nem hogy kicsik ezek, hanem többnyire nagyok : dárda, gerenda, horda, ronda, csorda, bunda, banda, gárda, garázda, konda, csapda, armada, garmada, petárda, ezek nem éppen tipikusan olyan dolgok amelyeket kicsinyíteni szokás inkább épp ellenkezőleg, nem lehet ez kicsinyítőképző.
A "da" végződésű szavainknál jellemzően 2 féle értelmet találok rendszeresen, néha akár egyszerre: Az egyik az egy helyre utaló, azaz oDA. A csapda ODAcsap. Az iroda: írni megyünk ODA. Mosoda: mosni ODA. Járdára is ODAjárunk és sorolni lehetne. A "da" végződésű szavaink egy másik részénél meg igen is fel lehet fedezni az AD szó értelmét, számomra legalább is egyértelműen: Ja és ez az ad szó valaha még aDA volt, így is van kapcsolat a da-ad közt.
A ballada ballagós stílusú előADás. Az óvoda védelmet ad, a csapda csapást, az uszoda az úszás lehetőségét ADja meg. A tanoda tudást AD. A szerda a szertartások ADásának napja. A jósda a jövőt ADja, a monda meg a mondatok átADása lesz kétségtelenül. Akkor a nyomda nyomtatást AD, árenda (árrend) a földbérlet rendjét, árát ADja meg. És még egy utolsó példa legyen maga a példa)). Itt is gyökfordítós a cuccos, (lép-pél) ez a következő lépést ADja meg, illetve a követendő példa célt AD.
"a vitát nem lehet lezárni"
Végül is itt mind az ősmagyar szóképzés hívei volnánk csak másképp jutunk a végére...
