Küldök mégegyet! A nagyimnak szívműtétje lesz és a félelem ezt hozta ki!
Fehéren fakó mosolyát küldte felém,
Rám kacsintott, de nem láttam én,
Hogy mily veszélyt rejt apró lehelete.
Nem volt bennem félelem, az ismeretlen bája
Elvarázsolt.
Tudtam, nem értem jött.
Szeretteim lelkét akarja, hisz lélekkel
Táplálkozik. Ereje belőlünk fakad, s nem
Tudsz küzdeni.
Halálra születünk mindannyian.
Eljő a nap mikor elviszi ki szívemnek kedves,
Ki éltem erejét adja,
Apám anyja, lelkem tükre, drága
Nagymamám.
S ekkor tudom, meg az idő oly rövid,
Mit itt tölthetek.
Hinnem kell, hogy nincs elmúlás.
Ki összetartozik újra, együtt lehet,
De bárhogy hiszem,
Végtelen fájdalom üli meg szívem,
S félem, mikor rájövök, ki küldi felém
Fehéren fakó mosolyát.
Úgy döntöttem kinevezem ezt a legjobb topicnak! Annyi tehetséges ember jár ide! Dark ne legyél kishitű! MaTeo Köszi mindent, neked is jól megy!!!
Ez a mostani nem igazán a korábbi témákról szól, de azért remélem tetszeni fog nektek!
VÁGY
Oly tűzben égjek el, mely lelkedben fakadt,
S a lángok parázsló tűzmanói dalolva égessék el valóm.
Kiszáradt faként, ha kérgemig hatol forró leheleted,
Lobbanjak lángra és lávaként folyjak keresztül
A kürtőn mi te vagy.
S ha feltör a folyam, mely eléget testet és lelket, a szürke hamuból
Újraéled egy álom, egy csók, egy apró villanás, egy érzés
Mit tűz fel nem emészt.
Perzseljen az a láng, mi szemedben lobban fel,
Barnaságod vöröslőn olvasszon el engem
Legyen ez a láng boldog fájdalom
A végső enyészet, oly hatalom, mellyel te bírsz felettem.
S ha tűztől égve látod arcomat, légy inkább parázs
Maradj perzselő s ne égess
A lángok hamar kihunynak.
De jó ide járni!!!!!
Dícséretet látni!
Ide nem jár pancho,
Kinek tele a kancsó,
Ha engem lát,
S nem emlegeti József Attilát:DDDDDD
Oh de szép a verselés,
De jó az ihletés,
Főleg, ha asszony lélek kelti,
S szemérmesen kelleti,
Mint keleti sörbetet.......
Aztán elkapja egy szörnyeteg:DDDDDDDD
Köszönöm a sok-sok dícséretet. Szerintem a tieitek sokkal jobbak, nmint azok, amiket én próbálok meg.
Álljon itt akkor az egyik legújabb:
Ez vagyok én
Egy gátlástalan rablógyilkos vagyok,
Elrablom és megmérgezem a pillanatot.
Kezeim között kihunynak a Napok,
Minden szép emléket meggyilkolok.
Egy gátlástalan rablógyilkos vagyok!
Pusztító savas eső vagyok,
Erdő, sivatag, nagyváros: nem válogatok.
Cseppeimmel mindent szétmarok,
"Életet adó nedveimmel" gyilkolok.
Pusztító savas eső vagyok!
Egy elfagyott virág vagyok,
Fiatal lányoknak nem pompázhatok.
Nem "melengetnek", csak kihunyt Napok;
Már nem élek és nem is gyilkolok.
Egy elfagyott virág vagyok.
Sziasztok!
Liva1!
Tetszik a versed!
Qszi pajtás, ilyen aranyosan még talán sosem írtál!
DarkSide!
Folytasd csak, folytasd!
Justinianus!
Nagyon jó olvasni a verseidet!
Kit hagytam ki?
Teodort!
"Ereje sincs már a szónak"?
Ismét remekeltél! Nekem tetszik, nem baj ha hosszú. Én is küldök egy hosszabbat, bár nem túl jól, de valahogy sosem sikerülnek úgy a verseim, ahogy szeretném. Inkább az érzelmesek. Majd mutatok olyat is!
Sokat bolyongtam lelkem erdejében,
Jártam a vadont űzött állatként,
Lassan érlelve minden élményt,
Mely magamhoz láncolta énemet.
Hol puha takaró volt minden emlékem,
Hol félelem szaggatta szívem,
Hol nyugodtan feküdtem a pázsiton,
Majd vad rohanásba űztem magam.
Sötétségben jártam,
Nem láttam a fényt,
Majd apró szikrák gyúltak
S szentjánosbogárként világították be éjszakáimat.
Mindig volt reményem, hitem
Abban, ami szép.
Megtalálom, bennem, hol a virágos rét.
Hol a kikötő,
Hol révbe ér hajóm,
Ott, hova fáradt vándorként
Megtérhetek.
Megnyugszik szívem,
Találok csodát,
Hisz bennem is lehet.
Minden ember oly apró csoda,
S nagy talány önmagának is.
Köszönöm a dícséretet!:)
Dehogynem! Nagyon jó volt! Az én verseimmel az a baj, hogy túl hosszúak. :)
(A most következő sem lesz rövid:))
Mégis
Ezerszer megátkoztak
Anyák, kiknek gyermekére néztem,
Apák, kiknek lányához értem;
Pedig a gyermekek velem nevetek
s a lányok szívből öleltek,
Mégis megátkoztak.
Ezerszer elkergettek
Urak, kiknek földjére léptem,
Papok, kiknek nyájába keveredtem;
Pedig a meddő földet termővé tettem
s a bárányok húsából sem ettem,
Mégis elkergettek.
Ezerszer elítéltek
Népek, kiknek túl zajosan éltem,
Szépek, kiknek túl rút volt a képem;
Pedig Isteni zajt: szinfóniát szültem
s a rútságom sem én kértem,
Mégis elítéltek.
Ezerszer kinevettek
Emberek, kiknek mindíg segítettem,
Olyanok, kiknek rosszat sosem tettem;
Pedig segítségemért mit sem adtak
s tőlem csak szeretetet kaptak,
Mégis kinevettek.
Ezerszer eltemettek
Rokonok, kiknek kényelmetlen volt létem,
Ismerősök, kiknek nem jelentettem mit sem;
Pedig figyeltem rájuk, vigyáztam őket
s féltem, rám hányják a nehéz földet,
Mégis eltemettek.
Egyszer sem sírtak
Azok, kiknek zokogniuk kellett volna értem,
Azok, kiknek közelében éltem;
Pedig könnyeik öntözték volna gyökerim
s kezük simogathatta volna testem,
Mégsem sírtak.
A lassúló időben árnyékot fon köréd a holdsugár
Nem látod a napfényt, szemedben nem csillog a nyári fény.
Elmúlás ez, oly tompa és fájdalmas.
Lelked ragyogásra vár, mint forró szikla a sivatagi homokban. Oly magányosan....
Ez rövid és nem a legjobb, de...... olvasdd el, arra jó.
Köszönöm a jellemzést:)
Előző versedre reagálnék: :)
Az Idő
Lassan múló kegyetlen Idő;
Ellenállni nem tud, ki Élő.
A pillanat örömét mérgezi meg
az elmúlás fájdalma, s végül
a jövő bizonytalansága.
Mint mikor nyári éjszakán
eső veri az ablakot;
Könyörtelen, elmossa a Világot,
mit magadnak építettél, s végül
ráderölteti a Valóságot.
Tudásod fája bőségesen teremhet,
de ha ága már korhadni kezdett,
Te is tudod, ez mit jelent;
Innen csak telik az Idő, s végül
a Semmibe visznek a múló évek.
Életünk, mint a Fájdalom,
mi nem múlik, s nem enyhül;
Csak fásult közönyünk
segít elviselni, s végül
halál lesz jutalmunk.
S a Múlt feneketlen kútjában
zuhansz a Jeleneddel együtt;
A Jövőbe kapaszkodva
s néha lebegve, megállva, de végül
belehullsz a Feledés homályába.
Dark a szélsőséges költő! Hol teljes depresszió és világfájdalom, hol meg Pegazus szárnyain szállsz!!! Gyönyörű!
Érezted már azt, hogy csak fájhat
Hogy éget, hogy tüzel és minden bánat a szívedig hatol.
A könnyek már nem nyújtanak vigaszt, mert égetnek azok is,
Forró vízként marják arcodat.
Ölelésre vágysz, de egyedül maradtál,
Magadnak akartál mindent, de csak elmúlást kaptál.
Lassú gyötrelem, önkínzó gondolat
Lépned kéne, de a bánat nem ereszt.
Béklyót fon köréd, földhöz köt,
S lelked bénultan várja a feloldozást.
Szerintem az utolsó előtti versszakod kifejezetten nem agresszív, sőt... bársonyosan simogató ködmagánnyal öleled át szenvedő lelked...
off: zenében mit?
shine on
gyv
Egyedül vagyok. Mert egyedül hagytatok!
Kitől kérdezhetnék? hisz úgysem hallgattok meg!
Kikhez szólhatnék? hisz nincs kit érdekelnék!
Egyedül létezem. s majd egyedül halok meg.
Egymagam élek itt, de vajon tényleg élek?
Önmagam társa vagyok, s már nem is remélek
szebb jövőt! hinni sem merek.
Egymagam járom utam. ennyit érdemlek!?
Magányom közepén ülök gondolataimba temetkezve,
Senkit sem érdekel meghaltam, vagy élek-e.
Hát engem sem érdekel senki sem!
Jól megvagyok! átölelem magam csendesen.
Magam ölelem át. lelkemet karjaimba zárom.
Fülemben felcsendül a tökéletes csend zenéje;
Óvni kell azt! hisz ilyen nincs több e világon.
Védelmezőn borul ránk az éjszaka bársonyos leple.
Majd egyedül halok meg. most is egyedül létezem.
Hozzám szóltok!? hisz nem is érdekellek!
Engem kérdeztek!? soha nem hallgattok meg!
Megint egyedül hagytatok! hát egyedül vagyok!?
Mocskodba fulladsz halálod váró
Leépült testtel remélsz életet reméled
Végzeted gyors lesz és kellemes tévedéseid
Mint hosszú film peregnek előtted kegyetlenül:
Menekülj!!
Ha érez a szíved ha olvad a jég
Tehetsz ma mindent ne késs ne
Kés nyakadhoz csordul ifjúi véred
Menekülj!!
Ha csókod a kedves ajkán forró még
S érez a szíved vérízű mérget - élet
Védd meg!!
Mi kedves mi éget
tested ha érez
számtalan égi csodát
Százezer éjjel emléke széjjel foszlott
S szürke szobádban vágytól perzselt
Hosszú sugárban tűnik az álom a messzi
Fény életed búja társad lesz újra: magány
Hosszú az élet
Életed védd meg
Társad ha örökké
Kegyetlen szerzet
Utolsó kiáltásba
Fulladsz : magány
A bárpultnál felszolgáló Morrison
bordóit tölt Villon poharába
majd whiskeyjét felemelve
tósztot mond Orleans hercegére
és rákacsint a sarokban írogató
mélabús Ginsbergre
ki Kerouac-ot várja vissza
a mennybéli csavargásból
A kávéház közepén
Kosztolányi üldögél
friss napilappal
és cigarettájával kezében
néha elpislant a telefonfülke felé
ahol Örkény egyik egypercesét
olvassa fel
egy lágyszívű szerkesztőnek
Ady legújabb hódításait meséli
József Attilának
és együtt nézik az ablak előtt
elrobogó szerelvény kocsijait
a múzsák vonatát
amin legutóbb
Csokonay Lillája érkezett
csókot hajítva mindenkinek
Bulgakov Jeszenyint győzködi
a sátán létezéséről
kitöltenek egy vizespohár vodkát
és egy mozdulattal felhajtják
enyhe rázkódásukra
Tolsztoj megcsóválja fejét
végül mégis tovább játssza
magányos sakkpartiját
A bejárat lépcsőjén
Máray lépked felfelé
Felnéz a fölötte csüngő táblára
és mosolyogva olvassa:
POÉTA KÁVÉHÁZ
--------------------------------
ÉPELMÉJŰEKNEK BELÉPNI TILOS!
