Keresés

KÖVEK ÉS LÁTOMÁSOK

Házak, házak. Paloták. Esti fény.
Mégiscsak messziről jöhettem én.
Házak, paloták, palotasorok,
de szépek, de kevélyek voltatok!
Házak, paloták, kövek, ti kövek,
csak nem akart megnyilni szívetek.
Házak, megint paloták, éji fény.
Sokat hányódott még a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kőhegylánc, olyanok voltatok.
Kőhegyláncokban kevély kőszivek,
be mást vártam valaha tőletek!
Házak, paloták, rőt hajnali fény.
Napba nézett a fáradt jövevény,
s házak, paloták, palotasorok,
láng villant akkor, szörny jel rajtatok:
romokat láttam, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az ítéletet!

VÁLASZ

Láttam a komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.

Gyomrom, agyam tele van,
öreg undor éget.
Választ akarsz? Kezdelek
kiokádni, élet!

ROPPANT VILÁG

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!
Mágnesek vonzottak mindenfelé,
rám forrtak, szívtak, nehéz delejek
öntözték, járták minden ízemet,
szétszedtek, összeraktak: szüntelen
fuldokoltam egy gazdag Semmiben,
s mint akit rettentő fény altatott,
boldogan tűrtem kiszolgáltatott
érzékeim káprázó ünnepét.
Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?
Minden, együtt. Mert, hogy csak ez vagy az,
ha magam mondom, akkor sem igaz:
mint a tenger vize a szivacsot,
folyton az örök mindenség mosott,
öblített forró áramaiban,
hogy rokona legyek, határtalan:
Valóság, Álom, ha egész, ha rész,
egy szerelmem volt, a Megismerés.

KÁR

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

ÖRÖK ÉLET

Mint egy csapda, nyílik és
csukódik a testem,
folyton szűri, amibe
belekeveredtem.

A világot szűröm én,
mint szivacs a tengert,
savakat és lúgokat,
isteneket, embert.

A világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mind a ketten.

Egymás gyomra - elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.

FIATALOKHOZ

1

Neked ez se jó, neked az se jó,
kutya lélek.
Csak tudnám legalább, mit akarsz,
csak ismernélek, értenélek!

Én megnyugodnék, de te morogsz,
tiltakozol!
Az a gyerek vagy, az a hű akarat,
aki voltam valamikor.

Az a tiszta hit, az a régi gyerek,
csupa mocsokba lát.
(Igaza lehet; de megéri, hogy
így marja miatta magát?)

Igaza? biztos? - kérdik a Bölcs
szörnyű szavai:
Mindenkinek csak az igaz,
ami hasznos neki!

Alkudj meg és élj, ez is elég,
bolond gyerek!
Ne sírj; s ahol mindenki vak,
hunyd be te is a félszemed!

2

Nem! nem! nem lehet abbahagyni!
Folytasd te a versemet,
ne hallgass, vádolj, tiltakozz,
te régi gyerek!

Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás,
fegyver, míg nincs egyéb;
sokan fájtok ma, fiatalok,
kiknek az alku nem elég.

S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese
az igazság, az se baj.
Ti más is vagytok: erő! idő!
S az idő mindent kicsikar!

Lelkem, hű őröm, meg akar
lopni az élet:
vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,
lelkem, te kutya lélek!

BOLONDOK

Menjetek máshoz vigaszért!
Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
Aki itt még örűlni tud,
hazug, gonosz vagy ostoba.
Nektek öngyilkosság, ami
nekem céltalan nyugalom:
mindent tudok és tűrök és
unatkozom.

Hogy más is voltam, nem segít,
hogy más is leszek, nem vigasz;
hogy tisztább voltam, tévedés,
hogy tisztább vagyok, az is az.
Nekem minden egyforma már,
s hogy az élet hogy múlik el,
a másé vagy a magamé,
nem érdekel.

Magányom koronás ura,
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat vagy a rab növény.
Király vagyok, alázatos,
ki díszeit és rongyait
becsülni vagy szégyellni nem
méltóztatik.

Világ szive, Nap, vén bolond,
mindennek te vagy az oka!
Te szültél! te mozgatsz ma is
mindent buzgón ide-oda!
Elnézem kis játékaid
és azt mondom: Jó lesz, ha már
társad, az a másik bolond,
bennem megáll.

MADARAK

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...És elfüggönyözöm az ablakot.

SOKAT TUD AZ ÉN KEZEM

Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle új van.

A régi a lecke,
s én gyártom az újat,
hogy megnőve szép hazámnak
segíteni tudjak.

Festek, írok, építek
tornyot, hidat, embert,
papíromon sok a ház és
csak úgy nyit a sok kert.

Betű gurul, neve ó,
arca, mint a holdé;
szeme nő és farkat ereszt:
most úgy hívják, hogy gé.

Rajz, betű és száz tudás
van az én ujjamban,
bennem is nő, szépül, épül,
ami odakinn van.

Jó szerszám az én kezem,
az eszem se rosszabb,
gyönyörű ma a világ, de
gyönyörűbb lesz holnap.

AMI MENTHETŐ

Megúntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amig élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.

PISZKOSSÁGOK

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

A szelíd tanítvány
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?

Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer
egészen kinyílni.

SHAKESPEARE

SZONETTEK

CL

Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?

Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?

Ki tanít, hogy lángom szítsa ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.

Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.

fordította Szabó Lőrinc

Őt húztad az érettségin és elhasaltál? :)

SZERETLEK

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

A VÁNDOR ELINDÚL

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

Szia, Pimpa! Én is szeretem Lőrinct, mert ő volt a 20. században talán az egyetlen élvonalbeli magyar költő, akiről elmondható, hogy politikailag szinte teljesen egészséges beállítottságú, nem fertőzték meg a káros, nemzetvesztő baloldali eszmék. Azonkívül a versei is nagyon tutik.

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
- megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

" - Elkapom az arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szíve,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy."

Szabó Lőrinc- MINT MÉG SOHASEM

Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen,
s meglesni, új gyönyörüségben,
milyenek tested csontjai.

Mert egész tested szeretem,
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.

Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.

Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kinálták a melled,
mint az ölelést a karod,

s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:

hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?

Szeretnélek kibontani,
s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem.

Kibékülés

Így, Kedves, így! Akire könny és
viszontvád nem hatott,
se őrjöngés, se magyarázat,
se néma hónapok,

itt vagyok újra. Összebújunk
s egy hosszú csók alatt,
melyben kín s dac megolvad, újra
felfedezem, ki vagy.

Te is mot látsz meg. Ami történt,
a perc fölperzseli.
Gonosz a lélek! Csak a test
tud megbocsájtani.

A HOMLOKODTÓL FÖLFELÉ

A homlokodtól lefelé,
ha jött érzékiség, akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!

S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?

Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örűl,
annak soha, hogy segitett.
Sírsz, mert idegen láthatár
borúl rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorúlsz valakire.

Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny.
Bujj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.

Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé!

Szabó Lőrinc: Versek
V.
Sok sanda bűnöm a halálba láncol,
sok hiú bölcsesség, sok balga ok,

kunyhóm fölött az ősz fényálma táncol
barátaim a fák s a farkasok,

az útak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

és minden álom, óra cserje, kő
előttem boldog szimbólumba nő,

melynek fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

A lélek ellen

Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött
minden gondolat; s vele, benne nőtt
az igazság igénye. Szellemem
ugyanekkor célt kívánt. Könyveken,
elméleteken rágtam át magam
hogy értsem végre, tudjam, pontosan,
az érthetőt, tudhatót. De amit
megláttam, a bőrét, a bőreit
cserélte folyton, s új nevek alatt
értelme a megúnt titok maradt;
úgyhogy amikor a Matériát
kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy
volt a kétely tétlen kincsei és
dac, a szegény test daca, tüntetés
a túlsok lélek ellen, büszke düh:
a szellem fogott vele keserű
ostort magára, lángolt, prédikált:
hasznot követelt és terrorizált.

MEGOLDÁS

Mikor, mint ma, valami, egy perc,
egy szerencsétlen pillanat
okkal, ok nélkül így elrontja
egy jónak indult napomat,

egyszerre húsz évet öregszem,
szívem dagadt lesz és nehéz
és öngyilkos gondolatokkal
szurkál a kétségbeesés.

Kutya egy állapot… S hiába
mondogatom, hogy ily komisz
és ájult hangulat gyötört már
(hányszor, de hányszor!) máskor is,

hiába biztatom magam, hogy
elmúlik ez is nyomtalan,
tudom már jól tapasztalatból,
hogy egész napom odavan.

Oda bizony, azt a keservit!
Oda egy buta perc miatt!
És egyszerre elönt a méreg
hogy így emésztem magamat,

hogy már félnapja így vergődöm
és felejteni nem tudok –
A mindenségit a szivemnek,
hogy oly érzékeny és konok!

S a düh, ez most, ez az okosság
s az élet egyetlen jele:
erőt ad gyengeségem ellen,
hogy végre elbánjak vele:

káromkodok még egy utolsót
– ez igazán rettenetes –
és megyek, morogva, aludni…
Majd holnap meglátjuk, mi lesz.

Hát akkor írok én is egyet, most ráérek.

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy,s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szivedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt,milyen
tökéletesen jelentéktelen.

(Szabó Lőrinc: Omló szirtről)

Szupermaci, nem magadról beszélsz?

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.

A csávó egy nagy Nulla volt! 00, érted????