A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Valahol messze susognak a lombok Valahol messze susognak a lombok, Valahol messze dalol a madár. A réteken már nyílnak a virágok, S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól. Megérkezett már a vidám követ? Avagy csalogány volna késő éjszakán? Én nem hiszem. Azért... talán... lehet...
Csak álom volt, egy szertefoszló köd. Hisz még hideg van, künn süvölt a szél. A földön lent egy megfagyott madár, Fehér ruhában temeti a tél...
Hideg van... fázom... menjünk a szobába. Még nincs tavasz, fehérek a dombok, De hallga... mi ez? Vagy csak képzelődöm?
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
Ma telihold, mondja a gazdám, Tán megfordul az idő mégis, Reggelre tán kisüt a nap! Hiszen már olyan nagyon régen Zuhog az eső szakadatlan, És a fekete szél harap.
Ma telihold. Hajnalra kelve Gyűrkőzhetnek az aratók, Surroghatnak a kerekek, Sütkérezhet a jó napocskán A vén ember, a szárnyas jószág, Meg a csipogó gyerekek.
Telihold van. Az idő fordul, Kitárhatjuk az ablakunkat, Szellő, illat és napmeleg! Fölszáradnak a pocsolyák is, Meg a vérfoltok, meg a könnyek, És a mocsár: a gyűlölet!
Telihold van! Holnapra kelve Újra látjuk a kék eget, S a nap csodája ránkköszön, Ó még talán fordulhat úgy is, Hogy újra ember lesz az ember, És nem lesz vízözön!
Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át
De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol
Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
Itt nem lehet csak áhítattal járni. Szent tölgyfa-bolt: itt mindent megtalálni ami volt. Itt a Csend lakik és a szent Magány, csak itt lehet imádkozni talán. Csak itt lehet szívet megnyugtató nagy Estre várni és megtalálni a mosolygó Halált. Itt látni kell, milyen megnyugtató ez a furcsa szó, ez az este szó. Itt látni kell: hogy szép is a Halál, villámfényben ha néha arra jár, mikor áldozati tűz lobban és orkán orgonál. Mert templom ez: a Magány temploma, A Szépség temploma, Az Idő temploma, Az Élet temploma, A Halál temploma, az örökkévaló nagy Csend temploma. Lehet-e itt Isten-tagadva járni, és a Halált remegve, félve várni és megtagadni, hogy szent a Magány, s tagadni, itt, hogy szent a temploma? Nem. Soha.
WASS ALBERT: ELSŐ GALAMB (Egy magyar asszonynak küldöm, Amerikába)
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége. Az ember elveszett. Gépek nyelték el s formáltak belőle juhnyájat és sáskasereget, uniformizált robot-hadat, mely mindent felfalt, mindent megevett: hitet, jóságot, békét és reményt... Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk, romok között és lestük a napot, hogy fölkél-e még számunkra valaha. De kelet felől csupán a fellegek moraja jött s dért vacogott az éj s patkányok rágták ki holtak szájából a legutolsó falat kenyeret. Amerre néztünk: véres volt a tenger s gennyes sebektől fertőzött a föld. Csupa gyűlölet volt az ember s csak az volt ember, aki ölt. Gonoszságot szolgált a tudomány, hozsánna hirdette az embertelenséget és minden ami szép volt ledőlt, leégett. Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége. Az ember elveszett. És aztán már csak a halálra vártunk. Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek. Denevérek szárnya suhogott s hírük sem volt az embereknek. És akkor: egyszerre csak a vaksötéten át kinyúlt felénk egy gyönge női kéz. Meglengetett egy szál fehér virágot: ennyi volt az egész. De mintha bűbájos varázslat történt volna. Emlékek támadta föl bennünk valahol. Zenéltek lágyan réghallott szavak. S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal valahol a romok alatt. - 1 - És felujjongtunk, mint kiket a mélyben elér egy titkos, drága üzenet: Emberek vagyunk még, emberek! Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak! Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak! Emberek vagyunk még, Isten népe! s hiába fojtanak koromba, vérbe, hiába dőlt le minden talmi érték: a mi jussunkat más egekben mérték s van még valahol Isten, jóság, béke, igazság, erkölcs, szeretet... ember...! Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger véres hullámai fölött nyúltál felénk testvért kereső szent egyszerűséggel, kit első galambként viharokon át mint szent iránytű a szíved vezérelt: minden országok bölcs vezérei tanulhatnának tőled szebb politikát. Kik hasztalan keresik három éve a forrást, melyből fölfakad a béke, vén könyvekben kutatják, lombikokban, elméletek varázsszerei közt, boszorkánykonyhák, alkimista titkok bűvös tüzében, vérben, írott törvényben, fegyverben és fegyvertelenségben, csak ott nem, ahol titkos fészkén ül, mint madár, ki már röpülni vágyik: az emberek szívében. Áldott légy, te habfehér galamb, ki mint a gyermek éjek poklain szálltál felénk rémségről mit sem tudva s kezed kinyújtva rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet...! Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett s Isten képét betemette egy összedőlt világ, úgy nyíltál ki romok között, mint egy fehér virág. S előled a fagyos vak éjszaka fekete felhők hátán tovanyargalt s romok fölött, magosan egy csillag meghirdette a hajnalt. (1947.) - 2 -
Hányszor hittem: hazám a fény hazája, s a völgyek szürke rabja nem vagyok, völgy vándorát a hegyek csókja várja és utam egyre feljebb kanyarog. S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek hajnal-pompában búskomor falat! S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van. Nem látom már az utat: hátha most a hegyre fölvezet? Hátha holnap könyörül a távol, s kanyargós úton nyújt testvér-kezet, szelek dalolnak: "messzeföldi vándor rokon-karokba visszaérkezett!"
Virrad. A völgyek csoda-váró rabja távol hegyekre bízva feltekint... De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Hányszor hittem: hazám a fény hazája, s a völgyek szürke rabja nem vagyok, völgy vándorát a hegyek csókja várja és utam egyre feljebb kanyarog. S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek, gyönge-elém hányszor emeltetek hajnal-pompában búskomor falat! S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van. Nem látom már az utat: hátha most a hegyre fölvezet? Hátha holnap könyörül a távol, s kanyargós úton nyújt testvér-kezet, szelek dalolnak: "messzeföldi vándor rokon-karokba visszaérkezett!"
Virrad. A völgyek csoda-váró rabja távol hegyekre bízva feltekint... De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Őszintén bevallom, hogy több véleményt vártam a topik sorsával kapcsolatban. Vannak olyan barátaim, akikre számítottam, ám nem reagáltak
a kérésemre. Nem elfogultságot akartam kérni, hanem őszinte véleményt.
Azoknak, akik megtiszteltek a hozzászólásaikkal, köszönöm a biztatásukat, de köszönöm az ellenvéleményeket is.
Magdi60 a két hozzászólását töröltette, így ez után nem láthatnak tisztán azok, akik még esetleg hozzá szerettek volna szólni, bár az én beírásomat olvasva rá lehet jönni, hogy mi váltotta ki a nézeteltérést.
A hozzászólók többsége a topik megtartása mellett döntött, ezért azt egyelőre nem záratom be.
Kellemes kikapcsolódást kívánok és remélem, hogy sokan fogják olvasni (vagy hallgatni) az ide betett gyöngyszemeket, a politikát kizárva.
Köszönöm nektek, pilisi hegyek, Hogy jóságosak vagytok és szelídek És engedtek elringatóznom Vonalaitok zöld hullámain, Olyan önfeledten, Mint az anti-világban, Amikor még olyan csendesen sírdogáltak A világ eresztékei, Hogy föl sem ébredtünk rája.
Nem akarok fölébredni most sem. Nem akarom hallani most sem a sírást. Mért hallani olyat, Amin segíteni nem tudunk? Mire volna virrasztani ébren, Mikor az éberség csak arra jó, Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja, Gyilkosául a mának.
Ringassatok fenyő-hullámok, Dajkáló hegyek, Árassz el hársfa-illat, Játszó gyerekek édes visongása, Kérődző kecskék, fuvolás rigók. Fogd le szempilláimat, Békességes alkonyi szél. Zümmögjétek mindnyájan velem együtt, Istennek szelíd nem-ember alkotásai, De nem szomorúan, és nem dacosan, Hanem a zöld lomb ringó örömével, A kék ég ölelő jóságával, Hegyek hullámzó áhítatával, Hogy azért is és mindig előlről, A gonoszoknak igazulásul, Rútaknak szépülésül, Emberségül az emberteleneknek: Béke, béke, béke, béke...
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény. Úgy állt az Úristen előtt, mint aki már sokat látott. Sokat látott és belenőtt viharba, télbe, küzdelembe már évszázadokkal ezelőtt, úgy állt az Úr színe előtt.
Valami nyugtalan viharkamasz egy éjjelen valahogy fél kézzel odakapott. Az öreg jajdult egy nagyot, megremegtek a fák és a hegyek.
Reggel, mikor vadászni mentem, ott feküdt. Átléptem rajta. S néhány nap múlva megjegyeztem, hogy a fától még csak éppen tízpercnyi gyaloglás hazáig.
Így lett otthon-fa a neve. Forró nyárban, dermesztő télben ha törzsét végre átléphettem, jó meleg érzés ömlött szívemre fárasztó gyaloglás után: már csak tíz perc az út hazáig.
Az erdő testén borzongás fut át. Isten, add, hogy bujdosásom így végződjék egy szép napon: roskadjak én is le az útra, tettől, tudástól gazdagon, maradjak ott nagy reményjelnek, hogy bárki, aki haza vágyik s átlép felettem gondtalan, úgy mondja halkan, boldogan: már csak tíz perc az út hazáig.
Valahogy mégis megokosodott a világ, megcsendesedett. Az emberek ráismertek az élet rendjére, hogy akik együtt kell éljenek ezen a földön, azok között békességnek kell lenni. Hogy a föld egymáshoz fűzi az embereket, s közös kötélen vonszoljuk valamennyien a sorsot.
Én azt javaslom, hogy egy irodalmi témájú topik, melyben esztétikáról van szó nem arra való, hogy efféle véleményeztetéseket, vitákat lefolytassunk. Ha valakinek e - témaidegen - gondolatokról komoly, és megalapozott mondanivalója van, akkor nyisson magának erre külön topikot, vagy keresssen egy olyat aminek ez a témája.
Topikgazdaként jogod van megtiltani a témától idegen hozzászólásokat, és a moderáció felé felemelheted a szavad, hogy az ezt megszegő illetőt zárják ki abból, hogy hozzá tudjon szólni. A kizárás egyébként is járna topikidegen (azaz OFF) hozzászólásokért (kivéve azokat a ritkán előforduló eseteket amikor a hozzászóló az OFF-olást külön jelzi), amennyiben a moderátor véleménye szerint témarombolás esete forog fenn.
Egyébként pedig nem gondolom, hogy irodalmi értékű versekben való gyönyörködésre nyitott topikot be kellene zárni amiatt mert egyes emberek - alapos bizonyíték nélküli - véleménye szerint fel lehetne tételezni némely szerzők múltjában kérdéses foltokat. Született már olyan - egyébként értékes - filmalkotás, ahol a rendezőről valós vagy koholt vádak kerültek elő! Vagy pl. be kellene gyerekeink elöl tiltani Lewis Carroll műveit bizonytalan híresztelések miatt?
Indokolatlan megbélyegzés a rágalmazás kategóriájába esne, amely egyébként a "ne tégy felebarátodról hamis tanúságot" parancsolattal áll szemben. S ezt illik betartani azoknak aki úgy gondolják, hogy az ezt vallók valamelyik csoportjához tartoznak.
Van olyan kommunista kisztitkár is, aki 4 millió embert tart nyomorba (egyes források szerint csak 3). Annak a pofáját meg hangját naponta hozzád vágják kéretlenül. Ezt viszont ha nem akarod nem olvasod.
