Sziasztok! Szeretném megkérdezni, csatlakozhatnék-e hozzátok? Ha jól emlékszem, amikor 2006-ban szültem, és írogattam ide, (akkoriban villikissa nick-kel) volt külön topik az első trimeszterben levőknek, de most nem találok semmi "működőt", ahová bárki is írna. Vagy ti tudtok ilyet?
Most vagyok a 7. héten, tegnap hallottuk először dobogni a baba szívét. :)
Viszont most egy darabig (a 12. hét végéig) itthon kell maradnom, mert a suliban, ahol tanítok, a lepkehimlő nevezetű betegség fertőz, mégpedig egyre több gyereknél, ami, ha kis százalékban is, de okozhat vetélést az első 3 hónapban. Így a dokim szerint biztos ami biztos alapon nem mehetek.
Ennyi most dióhéjban.
Ja igen, az ikrek szüléstörténete csodaszép volt :)
Bocsánat, most tényleg nagyon messziről pofázok bele, nem követtem ezt a kiabálós fonalat nagyon, de el kell mondanom, hogy nekem kifejezetten jó volt kiabálni, nem a kitolásnál, azt hiszem ott adtam ki legkevésbé hangokat, de a fájások ahogy jöttek valami számomra teljesen ismeretlen mély hangon bömböltem, aztán volt olyan is, hogy mint egy paripa fújtattam, és utólag is azt mondom, meg akkor is úgy éreztem, hogy nagyon de nagyon segítenek nekem ezek a belőlem előtörő hangok, Szóval én azt gondolom, hogy viselkedtem is, mert nem hátradőltem, hogy akkor most tessék kiszedni a gyereket, hanem nagyonis megdolgoztam érte. És használtam minden olyan eszközt, a hangomat is, ami ebben segíteni tudott. Ja igen, és azt is mondtam, hogy én ezt már nem bírom ki, ennek legyen már vége, de talán éppen akkor dolgoztam leginkább azon, hogy legyen vége, azaz nyomtam, mint az állat :)))
Én mind3 gyermekemet természetes úton hoztam világra, mindenféle érzéstelenítés nélkül (az elsőt oxitocinnal), nem éreztem szükségét a kiabálásnak, nem is tudtam volna, de a férjem jelenléte viszont a legnagyobb és legfontosabb segítség volt amellett, hogy az orvosom mondta, hogy mikor mit csináljak amikor már ott tartottunk (igaz csak az elsőnél volt amikor nem volt ott az első perctől kezdve végig, mert a másik kettő villámgyorsan jött, kimenni sem volt ideje :-D). De nem vagyunk egyformák, sőt két szülés sem egyforma. :-)
igen, pontosan ezt ertem "viselkedes" alatt. emlekszem egy olyan esetre, amikor a kitolsi szakaszban a no hatradolt, es kozolte, hogy o most mar meg fog halni, es nem is csinal semmit. eleg szorult helyzet volt.
Nekem az segített az egész folyamatban, hogy elfogadtam a helyzetet és csináltam, amit kellett. Ha úgy vesszük, akkor ez a "viselkedés". Ez szükséges ahhoz, hogy normálisan végig tudja az ember csinálni. Szép is lett volna, ha jajveszékelve elnyúlok, hogy én ezt nem bííírom kiii, szegggyék már ki belőlem a gyerekeeet. Úgy nem ment volna, az fix. Más kérdés, hogy a szülő kismama tudata mennyire szűkül be ilyenkor. Én például határozottan elutasítottam a kengyel használatát és nem engedtem, hogy hasba könyököljön a doki, inkább összeszedtem minden maradék erőmet. De vannak, akik valóban hisztériáznak inkább és sajnálják magukat és végig virnyognak (nem a kitolásra gondolok). Azért ha kitolásnál kiszakad az emberből pár kiáltás, szerintem érthető.
lanyok, en arrol beszeltem, hogy miert kell viselkedni, miert nem jo kiabalni.. a szinszkedes mas tortenet, ez a fele annyira abszurd (marmint hogy konkretan kitolaskor barki szineszkedik), hogy nem is reagalok ra.
Igen, én is erről beszélek - Mikolt, a hisztériázó, bepánikoló gyerek nem megjátssza magát, ő tényleg rosszul érzi magát olyankor szerintem. Most a színészkedésről van szó, hogy egyesek szerint a szülő nő tudatosan irányít(hat)ja a viselkesését, a közönség vagy valamilyen elváráshoz igazodás miatt. Ez szerintem is baromság.
Persze sokszor hallottam már, hogy bizonyos kultúrában nevelkedett ember esetleg már az elején sikítani kezd, amikor még eszénél van, és úgy gondolja, hogy így kell csinálnia, de hogy a döntő pillanatban biztos nem tud színészkedni, "viselkedeni" senki, az fix.
Én biztos nehezen éltem volna meg, ha a férjem akkor nincs mellettem. Enélkül nagyon kiszolgáltatottnak éreztem volna magam, így biztonságérzet megvolt, és segített elkerülni, hogy pánikoljak. Viszont vannak epizódok, amik kiestek nekem és egyáltalán nem is emlékszem rá, férjem mondta el utólag (én meg nem hittem el). Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem féltem a szüléstől előtte. Tudtam, hogy nagyon fájni fog, de csak túl akartam lenni rajta, fel sem merült bennem, hogy nem tudom megszülni természetes úton. De ekkora, mindent elöntő fájdalomra nem voltam felkészülve. Mintha a világ szakadt volna szét. No, aki ebben a helyzetben szinészkedni tud, annak én gratulálok.
Nem értem, miért gondolják sokan, főleg a pasik közül, hogy ilyenkor valahogy viselkedni kell, valamiféle standard módon, illendően. Ki a fenének kellene megfelelnünk? Valami általános, egységes pontrendszerhez kell igazodnunk, vagy mi? Hogy lehet kívülről megítélni, hogy kinek milyen hang szakad ki ilyenkor önkívületi állapotban a belsejéből? Valamiért vissza kellene fognunk, ami jönni akarna?
lattal mar magankivul hisztizo gyereket, aki verkomolyan beleeli magat abba, hogy belehal, ha leveszed a ragtapaszt a terderol? igen, valoban fajni vog, ha lehuzod a tapaszt, de nem mindegy, hogyan eli meg. ha ra tudod birni arra, hogy lelegezzen melyeket es rad figyeljen, nem faj annyira.
a tapasztalatom szerint a magukra hagyott asszonyok sokkal nagyobb panikban elik meg a kitolasi szakast, mint azok, akiket iranyitanak, akar direkt, akar mas modon.
Ezt soha nem bírtam felfogni, hogy miért tekintik egyesek "szerepnek" a szülést, most komolyan azt gondolja bárkii, hogy a nő olyankor valamiféle pózokra tud koncentrálni? Hogy előadást tart kifelé? Nem értem, miért gondolják sokan, főleg a pasik közül, hogy ilyenkor valahogy viselkedni kell, valamiféle standard módon, illendően. Ki a fenének kellene megfelelnünk? Valami általános, egységes pontrendszerhez kell igazodnunk, vagy mi? Hogy lehet kívülről megítélni, hogy kinek milyen hang szakad ki ilyenkor önkívületi állapotban a belsejéből? Valamiért vissza kellene fognunk, ami jönni akarna? Én is hányszor hallottam a könnyebben szülőktől a játszótéren, hogy mellette egy nő a szomszéd szobában úgy visítozott, mintha ölnék, ejnye-bejnye. Hát vaze, legyél a helyében, aztán tartsad szépen csukva a szád, még mosolyogj is hozzá, illendően, hogy megfelelj. áááááááááááá...
Szóval szerintem is teljesen rendben van, ha az ember nem az önuralomra próbálja az energiáit vesztegetni a létező legönkívületibb (van ilyen szó? :)) állapotban :))
Eszembe jutott, hogy Kandász Andrea Szülőszoba c. sorozatában az egyik epizódban a szülésorvos félrevonta az apukát, míg anyuka vajúdott, és azt mondta neki, hogy a nő túljátssza a szerepét, apuka ne féljen, nem is fáj az annyira, amennyire kiabál, de ma ő, az asszony a főszereplő... blabla, és összekacsintott az apukával. Nagyon fel voltam háborodva! Ha rá is játszott a nő, ezt senki nem tudja kívülről megítélni, nincs joga ilyen degradáló véleményt mondani a háta mögött ezreknek! Nem is értem, hogy engedhette a csaj, hogy így leadják azt az epizódot...
Szerintem egyáltalán nem volt gáz, hogy kiabáltál. Aki szerint ez gáz, az csinálja utánnad, és utána lehet dumálni. Egy hős vagy, hogy megszülted a két picit! :)
Pelle, nagyon gratulálok még 1x, jaj, ez nagyon szép történet, én is megkönnyeztem több helyen, de legjobban azt a részt, amikor Somika bejött látogatni. :-)
Pelle, köszönöm a történetet, feltettem az indexesbabak.uw.hu oldalra is. Ritkán sírom el magam szüléstörténeten, de ezzel nagyon együtt voltam. Szívből gratulálok ismét!!
Csak két hónapba telt, míg megírtam a szüléstörténetemet, de végre kész:-)))
SZÜLÉSTÖRTÉNET - IKERMUCIK
A munkahelyemen azt hitték, viccelek, amikor bejelentettem, hogy ikreket várok, és ismét lelécelek pár évre, mert a velem egy íróasztalnál ülő kolléganőm előző hónapban szült ikreket, kis osztályunkon ráadásul enyémek lettek a 3. ikerpár! (Ezek után igazán beírhattuk volna az álláshirdetésbe az ikerterhességet bónuszként az üdülési csekk, étkezési utalvány és egyebek mellé.) Nem csodáltam, hogy meglepődtek, sem én, sem a férjem nem tudtunk megszólalni, amikor az orvos az első ultrahang vizsgálaton közölte: KETTEN VANNAK, egyedül ovis fiúnknak volt természetes, magától értetődő a dolog. Férj sebtében meg is vette a Hurrá, ikrek! c. könyvet. Sokan kérdezték, hogy nem félek-e, hogy ikrek. Ettől nem féltem soha egy percig sem, attól annál inkább, hogy a 48 kilós versenysúlyommal hogy fogom kihordani őket, mert az első mondat, amellyel szembetalálkoztam az volt, hogy a női test nem hiába van egy gyermek kihordására berendezkedve, az ikerterhesség különösen veszélyes, mert… és jöttek a történetek koraszülött babákról, császármetszésről, komplikált terhességről. Az orvos viszont azt mondta, hogy természetes úton éppen a vékonyabb, kisebb nőknél gyakoribb az ikerterhesség, ne aggódjak, a nagyfiam is majdnem 4 kilós lett, de én azért aggódtam, mert a víz sem maradt meg bennem, 16 hetes kismamaként is csak negyvenvalahány kilót nyomtam, nem híztam, fogytam, nem is értem, hogyan fejlődtek az ikermucik olyan szépen, hogy egyikük sem volt soha kisebb, mint az egyedüli babák. Aztán csak összeszedtem magam, több hetes kutatómunka után találtam egy fantasztikus orvost, aki elvállalt és az első perctől fogva, hogy találkoztunk rengeteg önbizalmat adott nekem, eloszlatta a félelmeimet, biztatott végig. A terhesség felétől farkasétvágyam lett, ráadásul nem a könnyed, fitnesz ételeket kívántam, hanem a kolbászt szalonnával, sült combbal, szafttal. Kitűztem a 37 hetet, hogy márpedig én annál hamarabb nem fogok szülni és punktum! Belefogtam egy patchwork takaróba, minden héten egy blokkot hímeztem a soron következő terhességi hét számával és némi dizájnnal. Ehhez úgy ragaszkodtam, olyan babonás lettem, hogy elő nem fordulhatott, hogy a hétfordulóra nincs kész az újabb blokk, mert akkor tutira megszülök.
Nagyon vigyáztam magamra, sokat pihentem, ejtőztem demo üzemmódban, hogy a kisbabák egészségesen, fejletten jöhessenek a világra. (Igaz, hat hónapos terhesen nem átallottam a csömöri susnyásban ralizni mikor kitaláltam, hogy tíz éve komposztálódó jogsimat ideje használatba venni, mikor máskor menjek gyakorolni.) A 30. héttől ez már nem választás kérdése volt, egyszerűen átmentem rokkantba, félterpeszben tudtam csak totyogni, mert a lábam sem összezárni nem tudtam, sem felemelni, az ülés nem ment, mert a babák durván kinyomták az összes eret a lábam között. Az orvos megnyugtatott, hogy ettől még szülhetek természetes úton, de gátmetszésről szó sem lehet. Karácsony előtt jártam nála utoljára, akkor voltam 32 hetes, mindent rendben talált, örömmel konstatálta, hogy zárt a méhszáj és a babák majdnem két kilósak. Meg is beszéltük, hogy csak a 36. héttől kell befeküdnöm a kórházba. Fülig érő szájjal mentem haza a hótól roskadó fák között, nekiálltam sütni-főzni, csodálatos karácsonyunk volt, az első az új házunkban. A rokonság elment, este még bepakoltam a mosogatógépbe és lefeküdtünk aludni.
Bang… Hajnali egykor borzasztó fájdalmakra és hányingerre ébredtem, kivonszoltam magam a fürdőszobába, vártam, hogy elmúljon, hiába. Hajnali négykor már elviselhetetlen volt, a hasam szögletessé merevedett a babák végtagjai körül, nem volt mese, férj azonnal berakott (szó szerint) az autóba és irány a kórház. Az ügyeletes orvos a szülésznővel hajtogatta szét a végtagjaimat a vizsgálóban, mert mozdulni se bírtam a görcsöktől, miközben rendületlenül ismételgettem, hogy nem szülök, az oldalam fáj, attól feszül be a hasam. Az ügyeletes orvos a fejét csóválta, az ilyen vesegörcsök beindítják a szülést, megnézte a méhszájat, húzta a száját, ingatta a fejét, kinyílt a méhszáj, itt a baba feje egészen lent, hát bizony örülhetek, ha még pár napot rá tudnak rakni… Akkor voltam 33 hetes terhes. Este tízig folyamatosan kaptam az infúzióba a koktélokat és tüdőérlelő injekciót a babáknak. Másnap már jobban voltam, de annyira váratlanul értek a történtek, a koraszülés veszélye, hogy napokig csak bőgtem, mint a szamár, mondtam, muszáj hazamennem legalább egy napra, hogy megölelgessem a kisfiamat és összeszedjem magam a továbbiakra. Saját felelősségre két napra hazamentem, ki sem mozdultam az ágyból, ahogy előírták, így nyugodtam meg.
Újévkor – 34 hetesen - már egy kétágyas alapítványi szobába költözhettem, úgysem adtak egy hétnél többet a szülésig, csak kibírja a buksza… Magamban vízkereszt után az út mentén száradó karácsonyfát vizualizáltam kóbor szaloncukros-papírral, amelybe bele-belekapott a januári szél – ennél hamarabb nem szülhetek, az is még legalább egy hét. Ez volt az első bója, amelyet el akartam érni. Kis lépésekkel fogok messzire jutni (illetve úszni, mert egész terhességem alatt vizipók voltam, vízben jártam, merültem, úsztam az álmaimban). Letelt az egy hét, még egy hét és megint egy hét, csak ámultak, hogyan lehetséges ez ilyen méhszájjal, a hasam látványosan elefánt méretűre nőtt (eközben a lábam és a karom maradt piszkafa virgács) nem kellett győzködni, hogy nem hagyhatom el az osztályt, mert alig bírtam járni, de még az ágyban sem tudtam megfordulni egyik oldalamról a másikra, hanem leszálltam az ágy egyik oldalán, és áttotyogtam az ágy másik oldalára. Éjjelente már régóta nem tudtam aludni, általában az ágy szélén üldögéltem vagy karcoltam egy kört az osztályon, ahol már mindenkit ismertem, a részévé váltam, sőt már kérvényezni akartam a leltárjegyzékbe való felvételemet. Számtalan kedves, jófej anyukával ismerkedtem meg, de mindenki hazament pár nap után, búcsúzkodtunk, ők nevetve, kabátban, nyíló liftajtóknál, csak én maradtam ott mindig integetve.
A 36. hét volt a legnehezebb, fogytán volt az erőm, mind fizikailag, mind lelkileg, a szegycsontom, az alsó bordáim is fájtak már, nem csak a medencém, a lábam köze, a vizsgálószékbe nem tudtam felemelni a lábam, mintha elvágtak volna egy izmot, a doktor bácsi rakta fel utánam hősiesen az alkatrészeimet, kint esett a hó, aztán hirtelen meleg front jött, és én már hetek óta nem voltam odakint. Nyűgös voltam már nagyon. A büfés lányok, az újságos csajszi, a liftes bácsi, a nővérek, a takarítók, mind érdeklődtek minden nap, hogy állunk. A család, a barátok, a kollégák folyton csörögtek a telefonomon. Szerda éjjel felkeltettek, hogy a dokim itt van, aggódik, hogy mi van velem, menjek, megvizsgál. Bármelyik pillanatban indulhatnak a babák, mondta, ő hazamegy, de azonnal hívjam a mobilján, ha kapás van. Hah! Hányszor hallottam ezt az elmúlt négy hétben!
A csütörtök eseménytelenül telt, pedig csak a vihar előtti csendet, egy utolsó nyugis napot jelentett. Pénteken hajnalban elkezdtem vérezgetni és folyton vécére jártam. Aznap pont a dokim volt az ügyeletes, meg is vizsgált még a vizitek előtt és elhangzott a mondat: eljött az idő, bizony, szülünk, több mint három ujjnyira nyitva vagyok. Csakhogy nem volt szabad szülőszoba, éppen dömping volt a frontnak köszönhetően. Azzal küldött vissza a kórterembe, hogy amint felszabadul egy, megyünk, készüljek. Lelkendezve lemondtam az aznapi kajámat, mert a szülésznő a lelkemre kötötte, hogy ne egyek semmit, felejtsem el a kontaktlencséket és a körömlakkot, úgyis császármetszés lesz. (Ezt mondták nekem végig az orvosomat kivéve.) Úgy ittam a vizet, hogy azt szuggeráltam, Felix Felicist iszom, könnyű és gyors szülést fog hozni, szerencsét, minden jobban fog elsülni, mint képzeltem. Idétlen dalok szöktek a fejembe, fődíj egy csíkos napernyő, fejem fölött megforgatom… egyszóval teljesen bezsongtam! A rövidebb szülés érdekében nekiálltam mászkálni, fel-le mentem a lépcsőn (ez önmagában extrém sportnak minősült számomra), amivel mindenkire ráhoztam a frászt, vadidegenek emberek ugráltak oda folyton segíteni, biztos attól féltek, legurulok, de se a fájások nem kezdtek döngetni, se a magzatvíz nem kezdett zubogni a lábam között. Sebaj, mondtam magamban, én fájások nélkül is prímán tágulok, a nagyfiammal is csak oxitocin infúzióval tudtak érezhető fájásokat varázsolni.
Aztán eltelt a délelőtt, a szülőszobák előtt ugyanazok a szurkoló brigádok várakoztak műanyagpoharas kávéval, senki nem jött ki. Aztán eltelt a délután, egyre fakóbb fény sütött be az ablakokon, a helyzet változatlan maradt odabent. Csupa maratoni szülő, volt, aki már 30 órája senyvedett. Odakint viszont időközben már hárman vártunk felszabaduló szülőszobára. A többiek görnyedtek a fájásoktól, én viszont egy fájás nélkül ültem a narancssárga szocreál műanyag székek egyikén és a neonfényre fogtam, hogy vörös a szemem, pedig csak a sírás kerülgetett, mert annyira beleéltem magam abba, hogy szülünk, de erre esély sem volt, hármunk közül is nyilván én leszek az utolsó, akit bevisznek, egy fájásom sincs, itt fogok megöregedni, na és még a mentők is megjelentek újabb szülő nőkkel… Újabb ajtócsapódás, aneszteziológusok rohantak, megint császár valakinek, akkor megint minimum plusz másfél órára lefoglalják a dokimat. Kész, felálltam, befejeztem, itt ma nem lesz semmi, visszabillegtem a szobámba, kipakoltam a hűtőt, jól bekajáltam. Komótosan kipingáltam a körmeimet. Betettem a lencsém. Abszurd módon egy abortuszos lányt tettek be mellém, én szülni készültem, életet adni, ő halált. Nem bírtam elviselni a levegőt vele, azon a napon egy abortusz volt az utolsó, amit be tudott a gyomrom venni. A mintha mi sem történt volna jókedve, mintha csak egy kávéfőzőt vitt volna vissza a boltba, ingerelt, egyébként is feszült és csalódott voltam. Kimenekültem a szobából remélve, hogy mire visszajövök, már nem lesz ott.
Felhívtam a férjemet, hogy ne készüljön, nem lesz még szülés, mondta, hogy beszélgetni azért felugrik este. Már egy hónapja aludt csőre töltött mobillal ugrásra készen, elfáradt már ő is. Épp az ital-automatát bűvöltük, amikor megjelent a dokim, aki hajnal óta már egy napja folyamatosan vezette a szüléseket, hogy menjek azonnal a vizsgálóba, megnéz. Nem számítottam már szülésre egyáltalán, így amikor felnézett a lábam közül, hogy menjünk, hozzam a pakkom, nem is tudtam, mit szóljak, férjem se hozott magával semmit. Úgy dörömbölt a szívem, hogy majd kiugrott. Hát mégis, hát máris! A többiek nagyon drágák voltak, hangos drukkolás és ováció kísért, mikor bevonultunk a szentélybe. Persze, elfelejtettem lemosni a körömlakkot és a gyík okulárém sem volt nálam, de nem is a műtőben végeztük…
Új szülésznő volt, megörültünk egymásnak (mindenkit ismertem már addigra) előkészített a szülésre, legalább fél órát zuhanyoztam illatos tusfürdővel, megkaptam a legnagyobb méretű zöld hálóinget a készletből, férj is megjelent zöldben és rögtön ajánlkozott is, hogy mivel úgy néz ki, mint Ross doki, akkor le is vezetné a következő szülést. Egyetlen szülőszoba volt, ahol még sohasem jártam, mert nem volt ikreket mérő nst gép benne, azt kaptuk meg. A szülőágy felett egy kép, rajta különböző méretű és színű szívek. Nagyon érdekes, hogy az utolsó hímzésemen a 37-es szám köré pontosan ilyen szíveket hímeztem, más-más fonalból, más-más méretben, jelnek vettem, tudtam, hogy ez az én helyem, hogy minden rendben lesz, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Indulhatnak a rakéták!
Doki bácsi átszerelte a másik szobából az nst gépet, beszélgettünk egy sort, elmondta, hogy burkot fog repeszteni, megpróbáljuk természetesen világra segíteni őket, semmi akadályát nem látja, hogy ne sikerülne, mikor a szomszéd szülőszobából sikoltozás hallatszott, a doki, aki szimultán vezetett három szülést, elfutott. Mindent hallottunk, szegény lány – leendő szobatársam - nagyon kiabált, beszorult a baba a szülőcsatornába, küzdöttek rendesen. Nagyon sajnáltam. Megjelent a szülésznő, hogy üljek be a szülőkádba, ejtőzzek egy kicsit, a doktor úr most nem tud jönni egy ideig. Jó dolog ez a szülőkád, kivéve, ha valaki nem tudja már a lábát felemelni olyan magasra, hogy be tudjon lépni, na de férj csak belepakolt valahogy. Két és fél óra alatt ráncosra áztam benne, elpocsoltam egy csomó vizet, mert vagy négyszer újraengedtem, de a végére a halvány, elviselhető ötperces fájásokat is elindította a meleg víz. A doki benézett közben, hogy minden rendben van-e, mondtam, ne aggódjon, jól elwellnessezem itt. Tényleg remekül éreztem magam. Közeledett az éjfél, most már biztos 22-én fognak születni, mondtuk egymásnak. 2011. 01. 22-én lettem 37 hetes! Megnyugodtam, lehullott rólam a feszültség, a sok aggódás, a férjem megmasszírozta a lábam, bekent finom citromos testápolóval, semmi fájásokkal már közel 4 ujjnyinál jártunk, nemsokára megszületnek a kisbabáim, akiket már úgy vártunk, akikért már annyit izgultunk, jagadigadaj.
Mire bebújtam a szülőingbe, a doktor bácsi is pont megérkezett egy hosszú piszka szerű eszközzel, hogy burkot repesszen. Ezt fájdalmas beavatkozásnak hittem, és én, nyúlbéla a fejemre húztam a hálóinget, hogy oda se merek nézni, és különben is, remélem, nem karcolja meg a babám fejét. Aztán csak kilestem, hogy mi lesz már, ők meg ott vigyorogtak, hogy már rég túlestünk rajta, s valóban, meleg víz folyt belőlem! El se tudtam helyezkedni normálisan, már odacsaptak a durva fájások, egyből kétpercesek. Nem számítottam erre, annyira beragadtam a nagyfiam születésébe, hogy azt gondoltam, oxitocin nélkül úgysem lesz komoly fájásom, hát jó nagyot tévedtem! Biztos mókásan festhettem döbbent fejjel, kigúvadt szemekkel! Húsz perc múlva már tekeregve kértem, hogy vegyék le az nst tappancsokat, mert képtelen vagyok feküdni bedrótozva, mint mikrobi. Persze, álljak csak fel, ha nekem úgy jó. Lekászálódtam az ágyról. Placcs, újabb fél vödör víz kiömlött belőlem. A szülésznő adott vastag betétet, hogy fogjam a combommal a lábam közé, próbáljak úgy járkálni. Próbáltam, de nagyon erős fájásaim voltak, rémülten néztem a férjemre. Kimentünk a szülőszobák előtti rövid folyosóra, görcsösen kapaszkodtam hol belé, hol a falhoz szerelt korlátba. Közben újabb szülő nő érkezett elfolyt magzatvízzel, de még fájások nélkül vidáman csacsogtak a férjével a vajúdóban. Úgy éreztem, utálom, hogy kaszinózik, én meg már felegyenesedni nem bírok. Rövidesen kettőt lépni sem, nyöszörögve kértem a férjem, segítsen vissza a szülőszobába. Ott megpróbáltam ülni, asztalnak támaszkodni, semmi sem esett jól. Kitaláltam, hogy letérdelek a földre, az bejött annak idején is, nahát azt hittem, ottmaradok, iszonyú rosszul esett a mozdulat maga is, felkelni alig bírtam, ilyet még sosem éreztem.
A doki segített visszakászálódni a szülőágyra, megvizsgált, hogy haladunk, azt mondta, már csak egy kis peremnek kell elsimulni, kiabáljak azonnal, ha tolófájást érzek. El sem jutott a tudatomig, hogy milyen gyorsan haladunk, mert belefolytam a fájdalmakba. Kérdezték, lejövök-e az ágyról, de csak fújtattam, hogy meg sem bírok mozdulni, a legkisebb mozdulat is kín, mindenhogy kegyetlenül rossz. Akkor már rángattam az ágy karfáját, szenvedtem nagyon. A szülésznő szólt a férjemnek, hogy fordítsanak oldalra, az segíti a szülést, de feljajdultam, hogy ne, mert nagyon rossz, ne nyúljanak hozzám könyörgöm, és csak fájt egyre jobban, egyre hosszabb ideig. Kint, az ablakon át koromfekete volt az éjszaka, aztán már csak a saját hangomat hallottam egy ugyanilyen feketeségben, ahogy ordítok torkom szakadtából. Addig a napig folyton a fejem fogtam, ha a filmekben kiabálós-jajveszékelős-üvöltős jelenetként ábrázolták a szülést, hogy ne vicceljenek, mi ez a performansz, most megtudtam, hogy van az úgy, hogy akkora üvöltés szakad ki az emberből, hogy a világegyetem a darabjaira esik szét.
Csak hangokra emlékszem, a lámpa gördülésére, amelyet odahúztak, fémes kattanásra, ahogy a kengyelt felnyitják, az orvosra, ahogy keményen mondja, hogy nagy levegő, nyomunk lefele, lefele, lefele, nagy levegő megint, nyomunk, nyomunk, és én üvöltök a fájdalomtól, aztán pillanatnyi csönd, kiáltás, hogy kislány, micsodaaaa?!- pattant ki a szemem, a mellkasom hullámzott az erőkifejtések után, a lábam remegett, mint a kocsonya, és ott feküdt rajtam egy drága kis csomag, csupa vér, csupa máz kis rózsaszájú tünemény. A férjem tekintetét kerestem, hogy kislány, hogyan lehet, hogy kislány, ő is néz, nem értette. Végig, egész terhesség alatt az összes vizsgálaton a méhszájnál fekvő ún. „A” magzat volt a nagyobb, az erősebb, a kisfiú, számtalan felvételünk van a szerszámról. A „B” magzat, aki még nem jött a világra a kisebb, a kislány. Ezek szerint két lányunk lesz! Úristen, nincs még egy lánynevünk, eszünkbe se jutott ilyen variáció, de hogy a férj mit reagált már nem láttam, a doki csendben megrepesztette a másik burkot is, a kislányt lekapták rólam és indultak a fájások, minden átmenet nélkül egyből a legdurvább, egybefüggő hasító fájdalmak, de fogadkoztam, hogy kibírom hang nélkül, próbáltam jobban összeszedni magam, koncentrálni, uralni a testem, de nem bírtam, mert a bent lévő baba faros volt, és megpróbálták kézzel megfordítani, de nem sikerült, nem volt egyetlen épkézláb gondolatom sem, amelybe kapaszkodhattam volna, egyszer felnyitottam a szemem, de nem volt nyerő ötlet, mert a doktor bácsi szemüvegében visszatükröződött a lábam köze, ezt a mozit viszont nem szerettem volna látni, aztán mikor nyomtam ki a babát, annyira égetett, feszített, fájt, hogy úgy ordítottam megint, hogy héthatárban is hallották. Jó, hogy nem töröltek taknyon, hogy hagyjam már abba. Tizennyolc perc különbséggel megszületett harmadik gyermekem. Kisfiúúúú! Már semmit sem értettem, az rendben, hogy helyet cseréltek, na de a kisebbik volt a kislány, a kis tokagyurka meg a kisfiú, most mégis más lett a felállás: szemmel is láttam, hogy a kisfiú kisebb, vékonyabb. Magas, okos volt a homloka, professzor lesz belőle, bárki megmondhatja! Faros baba, azért ilyen a buksija, mosolyogtak. Rövid volt a köldökzsinórja a kincsemnek, nem ért fel a mellkasomig, a hasamon feküdt, oázott, pisilt és kakilt egyszerre, szegény kis drágám, ne haragudj, hogy anya így kiabált, nagyon szeretlek… Körbenéztem, hol a férjem, ez a nagycsaládos apuka, nem láttam sehol, mert tele volt a szülőszoba köpenyes emberekkel, őt is félretolták. Fogalmam sincs, mikor jöttek be ez a sok ember, orvosok, szülésznők, ápolók (irtó jó, hogy ennyi ember füle hallatára adtam ezek szerint koncertet), kerestem a szememmel a gyerekeket, de csak egy-egy kikandikáló kezecskét-lábacskát láttam a tömegben, dokim magyarázott egy fiatal doktornőnek a faros iker világra segítéséről, én megilletődve feküdtem, odajött hozzám egy fiatal, jóképű férfi, a gyerekorvos (mit mondjak, örültem, hogy nem a béna szemüvegem van rajtam, és a nagy has helyén maradt löttyedt szatyorra is ráhúztam a szülőinget), megnyugtatott, a babák jól vannak, egészségesek, érettek, fejlettek, nagyok, valószínűleg nem kell speciális ellátás nekik, de elviszik a biztonság kedvéért megfigyelésre őket.
Túl voltam a szülésen, már csak a remegő végtagjaim emlékeztettek rá és a sok vér, nem sikerült a gátvédelem, még az odahúzott kerekes állólámpa teteje is pettyes lett, de gáz, nem baj, semmi sem számított már, csak ŐK, ketten, drága szép ikergyermekeim. Szabadkoztam, hogy így kiabáltam, nem számít, nyugtattak, a doki nekiállt összefoltozni miután a padlón átnézték a szülésznővel a méhlepényeket. A szomszéd szülőszobából kiabálás hallatszott, doktor úr, jön a baba, futás ki, szülés hangjai, ő is kiabált, ez most egy ilyen kiabálós este volt… Képzelem, hogy szidtak minket felettünk a belgyógyászaton a fekvőbetegek. Remélem, kaptak néhány füldugaszt vagy ipari altatót az esti zsömlék mellé. Doki visszajött, volt még pár öltés, vicceltem, hogy szépet hímezzen ám, közben mesélt, hogy nagy volt a baba a szomszédban, megszenvedett érte az anyukája, aztán elköszöntünk, megköszöntünk mindent, ő is gratulált, férjjel kezet ráztak. Szülésznő kérte, hogy üljek át a tolószékbe, csakhogy fel sem tudtam ülni, mintha elfolyósodtak volna a csontjaim, majd elájultam, de segített, felöltöztetett, lemosta a lábaimról és a karomról a vért. Nem csoda, hogy úgy szédültem. Átvillant rajtam az első szülésem, ahol virgoncan jöttem-mentem, egy percre le nem feküdtem szülés után, most meg… Újabb szülő nő érkezett, igazi bolondok háza volt, a férjem felajánlotta a szülésznőnek, hogy majd betol ő a kórterembe, menjen csak. Neonfény, folyosó. Hányszor jártam itt négy hát alatt, hányszor vártam, sírdogáltam ezért a pillanatért. Boldog voltam. A többieket kerestem a szememmel, de a szockó székek üresen álltak, hát szülnek már ők is, boldog voltam értük is, szorítottam nekik nagyon. Az éjszakás nővér segítségével bedugtak az ágyba, jól esett lefeküdni, sötét volt, nyugalom, csend, szobatársam a mellettem szült lány, akinek beszorult a baba a szülőcsatornába, izgult, félt, hogy nem lesz-e baj, nagy pukli lett a kicsi fején. Sutyorogtunk még egy sort a szülésről.
Fájdalomcsillapítót kaptam, a nővért kértem, töltsön vizet nekem, mert nem tudtam megemelni az ásványvizes üveget, soha ilyen kiszolgáltatott nem voltam, a telefonomat sem tudtam tartani, rátettem a fejemre, úgy beszéltem, rekedten, mert a hangom odalett, anya, nagyon fájt, nagyon kiabáltam, nem baj, nyugtat, nem számít, kislányom, megvannak, szépek, a legszebbek, és nagyok, erősek, Szonjám 3000 gramm 53 centi, Donátkám 2450 gramm 49 centi, 37 hétre, nagyon örült, virrasztott egész éjszaka, úgy izgult.
Úgy aludtam, mint akit leütöttek, se kép, se hang. Amikor felébredtem, a gyerekeimet kerestem, hol vannak, mi van velük. Szédültem, csuklottam össze, a papucsba is alig tudtam betolni a lábam, de a tüzes láván is átmentem volna értük, hozzájuk. Végtelen hosszúnak tűnt a folyosó, egy bizonytalan, kilengő függőhídnak, ráadásul a nőgyógyászaton feküdtem, mert csak ott volt hely, nem a baba-mamán. Csigalassan, pergamen sárgán, hálóing alatt magzatmázas mellel végighúztam magam a falhoz erősített korláton.
Arra a hírre értem oda, hogy a babákat elvitték. Szaporán szedték a levegőt, ezért oxigénkabinba tették őket, menjek a koraszülött és pathológiás újszülött osztályra. Még egy Himalája. Átvergődtem egy csomó kabátos, sapkás látogatón, huzaton, zajon. Ott szigorú szabályok, csöngetés, kézfertőtlenítés, ez-az, de én, mint aki bekattant (valószínűleg így is volt) egyenesen az inkubátorokhoz mentem, megismertem a véreimet, a két kis kopaszgyurka Lenint. Mögöttem vijjogva repültek az éber nővérek, hogy mit képzelek, de ahogy megfordultam, megsajnáltak, és nem kaptak le a tíz körmömről. Megígérték, hogy délután, amikor zsúrkocsiba kerülnek, kihozzák őket hozzám. Rendesek voltak, pedig magamban már készültem a szöveggel, hogyha nem kaphatom meg őket, akkor én maradok itt, gyökeret verek egy széken, hívjanak rendészt.
Egész délutánig aludtam, amikor szóltak, mehetek értük! Igaz, csak két órára, de kivihettem őket magamhoz a születésnapjukon! Büszkén toltam őket végig a dupla zsúrkocsiban a folyosón, amely remekül szolgált járókeretnek is, sorra szaladtak ki a kismama társak, mindenki látni akarta őket, együtt örültünk, a látogatók összesúgtak, mutogattak, nézzétek, ikrek, de édesek, érkezett a családom is vidékről, köztük a legfontosabb személy, az én nagyfiam, szerelmem, rohant a karomba, anya, hozzád lehet bújni megint, nincs máj nagy hasad, szorítottuk egymást, ezer csókot nyomtam a buksijára, hoztam a jendőj jepülőt meg a jendőjautót megmutatni a babóknak, mondta, Madonnáról nem készült ennyi fotó, mint a tökmagokról.
Nem berzenkedtem, hogy csak pár órára kaptam meg őket, rossz bőrben voltam, nem tudtam volna ellátni őket és jó kezekben voltak, erről meggyőződtem.
A dokim is meglátogatott, megint szabadkoztam, hogy ennyire kiabáltam, nem tudtam ezen túllépni, se azon, hogy miért fájt ilyen rettenetesen. Gyanítom, a kondi hiányzott, mégis csak én, a nagy rollerező és mászkálógép, végigfeküdtem egy terhességet, ebből egy hónapot szigorúan kórházban, az ikerség ténye is közrejátszhatott, akkora lehetett a méhem, mint egy ház. A doki megveregetett, de hisz stramm nő vagyok, két ekkora baba egy ilyen vékony nőben, ő tudta, hogy meg tudom csinálni. Drága ember, hittem is neki, meg nem is. A takarítónő pletykált, hogy én vagyok a nap hőse, tudom-e, hogy mindenki rólam beszél, ez tartott is egészen barátnőm szüléséig, aki természetes úton hozta világra öt kilós, 62 centis fiát. Üzentem is neki, hogy aztán nehogy megegye a kis vasgyúró a csecsemősöket! A dokik jöttek, gratuláltak, négy hete izgultak értem, én pedig megszerettem őket, but it was time to say good bye…
Donátkám arcbőre kisebesedett a kórházi napok alatt, valószínűleg a fertőtlenítővel mosott pelenka irritálta, a kis ráncos homlokú, virgácslábú apóka úgy nézett ki, mint aki elaludt borotválkozás közben a krémtől, amellyel bekenték, de én így sem tudtam betelni se vele, se a csodaszép kislányommal, aki békésen szuszogott a csipogó, pityegő gépek mellett. Hazamenetelünk előtt megkértek, hogy menjek ki a kórház bejáratánál lévő gyógyszertárba egy kenőcsért a kisfiúnak, mert van egy speciális kenőcs, amiből nekik nincs, mert drága, és amit használnak, nem segít, hát hogyne, ez nem kérdés. Közel öt hét fekvés és magánzárka után csizmát húztam, leemeltem a kabátomat, felhúztam a horgolt sapkámat, beszálltam egy lefelé menő liftbe. Néztem a papucsban, köpenyben liftezőket, hogy már nem tartozom közéjük, végre. Már nem vált szét a tömeg a liftben, hogy üljek le a lift hátuljában lévő székre ekkora pocakkal, már nem én voltam a téma, míg az embereket kiszórta a liftes bácsi a különböző emeleteken, kettő baba, kisfiúk, kislányok, hány hetes, hogy bírja… (Most akkor van ugyanez, amikor a „hajóval” – a batár egymás előtti üléses iker-babakocsival – kigördülünk az utcára.)
Leírhatatlan volt kilépni a levegőre, a téli fák és csepegő ereszek közé. Csak ötven métert kellett mennem, de számomra maga volt a mennyország, a szabadság. Mélyeket szívtam a levegőbe, napba néztem, sétáltam, háromgyermekes édesanya lettem.
Másnap, ötnapos korukban hazamehettünk. Nincs több, a pihe kis hajukba ragasztott ragtapasz. (Valaki mondja meg, mi a púpnak kell kicsi babáknak buksiból vett vér után jó kis szőrtelenítős-bőrfeltépős tapaszt nyomni a hajukba…? Enyémeknek nem is egyszer vettek vért ráadásul, egyszer meg kellett ismételni, egyszer pedig még a kontroll kedvéért.) Egy fél napig búcsúzkodtam és még következő héten is beugrottam egy látogatás erejéig.
Köszönöm az orvosomnak, Szentágotai Ferenc doktor úrnak hogy elvállalt és végig hitt bennem, egy fantasztikus ember és orvos (és neki is ikrei vannak:-), a szülésznőnek, Makarász Attilánénak, a kistarcsai kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályának, akik közvetlenségükkel és szeretetükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a babáim a 37. héten épen, egészséges világra jöhessenek.
