Én köszönöm. Legközelebbi visszautasított cikkemben ígérem rátérek majd a"kicsoda", "mikor", "mennyi" kérdésekre adandó válaszokra is, aztán ki tudja hová fejlődöm, talán bonyolultabb kérdésekre is választ adhatok, pl.
"Hol volt az a töpörödött melaszszínű vénember, akit én Poppának hívtam, amikor bedöglött a ringlispíl?"
(Aki tudja, hogy ez hol szerepelt, az szóljon!)
Természetesen, az összes Hrabal könyvet sör ihlethette, és szigorúan nem csak nőknek való. Én például sokáig a Sörgyári Capriccio főszereplőjével voltam úgy, mint a maga adatlapján rövid ideig behivatkozott írásban a 40-es író Maria Schneiderrel.
Emlékszem, amikor az orvos meglátogatta betegágyán, de maga is köhögött, és a legújabb fulgurációs gyógyáramlatokkal gyógyító csodakészüléket ajánlotta neki, amibe beleöntött egy kis üvegcséből valamit, majd bepermetezte a jó doktor orrába. Aztán a doktor tíz percen keresztül föl-alá rohangált kiabálva, kirohant az udvarra, elrohant a söröshordókat görgető munkások mellett, aztán vissza, annyira csípte.
Mikor visszaért, lihegett, megnézte a feliratot, és azt mondta:
-Maga égetni való asszony! Elmulasztotta egy a tíz arányban vízzel elegyíteni!
Köszönöm a szomeliének a felvilágosítást! Sajnos én ennél egyszerűbben válogatok, bevallom, ár alapján. Nyilván ez nem szép, de a 1500-2000 körülieket gondolom már elegendőnek. Persze tévedhetek. És valami zavaros megfontolásból csak magyar borokat veszek, pedig néha szívesen megkóstolnék mást is. Például van olyan ötliteres gyenge olasz asztali bor, nekem az is ízlene szerintem. Köszönöm, hogy iszol az egészségemre.
Prosciutto! (ahogy az olasz mondja, ... amikor arra gondol: sonka)
Jó bor legyen. Zamatos, lehet fiatal, gyöngyöző, mint ifjú leányka, vagy erős, markáns, mint már borostás állú legény. Száraz fehér? Gyönyörű bor. Fehérben talán a legzamatosabbak a balatonfelvidéki (figyelem, nem déli oldal!) borok. Ha nem vagyunk igazi borivók, akkor déli lejtőjű Tramini, Ottonel Muskotály, esetleg Hárslevelű (ez már markánsabb). Ha szárazabb, fűszeresebb bort: akkor nyugati-északi lejtőjű bort: Olaszrizling, vagy mehetünk északabbra: somlói Furmint, vagy még szárazabb: Juhfark... Aki különleges ízű, finom szárazat akar: Kéknyelű...
Mindent csakis ellenőrzött helyről, és jó palackozótól.
Most divat lett a barik-bor. Nem rossz, de néha túlzásba viszik a gyümölcs-ízt, és ez már néha gyanús. "Magyar ember nem barikol..." mondanák a régi borászok. Egyébként is: a barikolás során rengeteg hordó megy veszendőbe (vele a fa is), mert 3 év után kidobják a hordót.
Móri borok: újra finom lett az Ezerjó, nagyon szép savakkal. Ha északi lejtős, akkor savasabb.
Vörös borok: ha jól készítik, szinte csalhatatlan ízük, aromájuk van. De itt is lehet csalni... kis bodza, vagy más színezék (kékes marad a pohát fala...) akkor gyanús.
Magam a száraz vöröseket kedvelem: szekszárdiból szinte mindent, villányinál csak a szárazat. Balaton-felvidéken kezd terjeszkedni a Kékfrankos. Egy 22 mustfokkal szüretelt, 4-5 napig héján hagyott kékfrankos olyan, mint a legjobb erőben lévő férfi. De olyan vad is tud lenni...
Portugál, chillei borok maradjanak ott ahol vannak. Vagy rendkívül erős zamatúak, vagy ihatatlanul édesek. nem az igazi (5-6 ezer Ft-os palackár ellenére sem).
Arcképekhez: női, finom: lágyabb Chardonnay, esetleg száraz Szürkebarát, vagy Tramini való. Férfi arckép: ha fiatal, akkor friss, zamatos bor: Kéknyelű, Juhfark, Olaszrizling.
Szoc.fotó: markáns fehér, vagy vörös bor: száraz Kékfrankos, esetleg jó száraz Oportó. Etnikai jellegű: nehéz száraz vörös bor.
Tájkép: tavaszi: lásd női fotók, esetleg idősebb Kéknyelű. Nyári képek: friss Sillerek, rosék.
Őszi: zaatos zempléni borok: Furmint, Hárslevelű, Ófurmint, vagy 8-10 éves balatoni borok.
Ha sötétebb, ködös ősz: idős borok, akár tokajiak, muskotályosok. Jöhetnek az aszúk is.
Téli tájkép: finom, idős, elmélkedésre való borok: aszúk, szamorodnik, vagy villányi Kékoportó.
Sport-fotók: friss, virgonc borok valók: Cserszegi, Juhfark, Ezerjó, Olasz
tehát, csak meg kell keresni a bort. Száraz borok: pincehideg, 10-12 fokosan. Édesebb borok: 12-14 fokon. Vörös borok: szárazak 12-14 fokon, édesebbek 14-16 fokon is jók. És csakis ellenőrzött, jó helyről vegyünk. Nem mindig a név számít (ittam én már híres-neves Bikavért 3 évesen - és pimpósan...)
Tartani a bort csakis úgy lehet, hogy a dugót fedje a bor (vízszintesen pld. De csak akkor, ha jó a dugó!
És most megyek, és iszom egyet az egézségedre, kedves Marquez ezredes!
A vörösbor társ, akivel meg lehet beszélni az élményt, nem szalad el, hanem megtelepszik és véleményt formál. A fehérbor ellenben egy tétova kacajjal etűnik, csak egy bizonytalan érzést hagy maga után. Legalábbis ahogy az én palackaimon végignézek :)
Rosszul. A nick az itt van, a Száz év magányban Aureliano Buendía ezredes van, aki Macondóban született, és ott is halt meg, pisálás közben, az évszázados tölgy oldalához támasztott fejjel.
Mindent megengedek. Bárki tegezhet, barátaimmal magázódom.
A boroknak nem vagyok szakértője, de azért a leírtakkal vitába szállnék. Ne tessék asztali fehérre gondolni, illetve miért is ne, hiszen annak is megvan a hangulata, de mégis, inkább valami távolságtartó, hűvös italra gondoltam, ami segít nem elmerülni végleg saját mélységes mély gondolatainkban, hanem felszínre hozza az idegen ízeket, kicsit úgy, mint egy halvány képen az utómunka, derítés, mittudomén.
Ehhez képest a vörös túl súlyos, ő maga az íz, nem enged koncentrálni a feladatra, más ízek felderítésére.
A sörben talán egyet tudunk érteni, de egyes képeknél azért esetleg indokoltnak tűnhet (pl. groteszk, vagy kelet-európai abszurd).
Köszönöm mindenkinek az eddigi véleményeket. Kicsit hiányoltam a negatív hozzáállást, jól esett volna valakivel vitázni egy kicsit, már csak a magam meggyőzése végett is. A száraz fehérről azért mindjárt bontok egy kis vitát.
Akkor rövidebben: engedjük, hogy a kép lényege belénk hatoljon, elkeveredjen velünk, aztán osszuk meg az élményt másokkal. Vesszenek a hosszú szövegek!
Értékelünk, hogy segítsünk, hogy kredithez jussunk, hogy megmutathassuk a képet végre, amit olyan régen fel szeretnénk tenni, hogy megmutassuk magunkat. Várjuk, hogy értékeljék, hogy értékeljenek minket, hogy elismerjék nagyságunkat. Miért ne értékelhetnénk haszontalanul, az írás öröméért, vagy azért, hogy megmutassuk magunkat a betűk között is, hogy mások alkotásain élősködve kiválaszthassuk, mint levéltetű a nedvét, apró cseppekben mindazt, ami nyugtalanít vagy felemel! Ez az írás útmutató kíván lenni azoknak, akik céltalanul és haszontalanul szeretnének szövegeket elhelyezni a képek alatt. Figyelem, gyerekek! Ne próbáljátok ki otthon egyedül!
1. Válasszunk képet. Lehetőleg olyan képet, ami valamilyen érzést kelt bennünk, vagy gondolatot. Ha a képen közelről felvett tücsök, vagy gombolyító kismacska, esetleg virágszirom látszik, fontoljuk meg az első lépés megismétlését. 2. Soroljuk be valamilyen tetszőlegesen választott kategóriába. Lehet például: „élettelen tájkép, amelyből hiányzik az ember, vagy valami más”, „másféle emberek valamit csinálnak vagy nem csinálnak fekete-fehérben”, „hétköznapi csendélet nyugtalanító kiegészítővel vagy alulról nézve”, „nyugodt táj, nyugodt környezet, nyugodt színek, most mitévők legyünk”, „groteszk”, „női portré szomorúsággal”, „filozofikus mű, mely a világ egészéről mond valamit”, „elesett emberek, részvétlen tájban” „fotó, amelyben ott rejlik egy történet, amit le kell írni”, „egyértelmű idézet olyan műből, amit nekünk kellett volna megírnunk” 3. Rakjunk be valami zenét, igyunk egy pohár bort. Zenében lehet például Tarantino filmzene, borban száraz fehér. 4. Nézzük hosszan a képet, hagyjuk, hogy beszivárogjanak a pixelek a retinánkon keresztül az agysejtjeinkbe, ahol elkeverednek egy fantasztikus történet lassúüvegeivel, Darwin védelmében gyerekkorunkban elszenvedett verés emlékével, hétköznapi rosszkedvünkkel és a reggeli esőfelhőkön keresztülcsillanó napsugár azóta is bennünk bolyongó visszfényével. 5. Most nagyon vigyázzunk, hogy el ne aludjunk ültünkben. Hagyni kell, hogy a szöveg keringjen bennünk, nem szabad kiengedni. Tartsuk vissza, ameddig lehet. 6. És most, írjunk, mindent, ami jön. Válasszunk helyes nézőpontot, helyezkedjünk bele, helyezzük el a szereplőket, akik lehetőleg legyenek azonosak velünk, hagyjuk élni őket. Népesítsük be az élettelen tereket. Emeljük ki, vagy tömjük be a nyugtalanító hiányokat. Éljük a képen megörökített emberek életét, érezzük a bánatukat, örömüket, játsszunk. Juttassuk el a nyugodt csendbe a nyugtalanító kiegészítőket. Vagy töröljük ki őket. Hatoljunk be a szomorú arcú nők belsejébe, nézzünk a szemükkel, lássuk meg a fotóst és írjuk meg, mi fáj neki. Hagyjuk, hogy bánatuk lebegjen, várjuk meg, míg egy szép napon lerakódik, mint a pernye, majd gyűjtsük össze a kihunyt tüzek hamuját, adjuk hozzá a múlt idők mosolyait, az el nem sírt és a hiába folyt könnyeket és keverjünk belőle bársonyszürke árnyalatokat. Ha önportrét vizsgálunk, olvassuk le készítőjének lelkiállapotát, várjuk ki, amíg védtelen, csapjunk le rá, aztán zabáljuk fel a leterített áldozat szétszóródott gondolatait. Ha mélységes mély mindenséggel mérhetőt találunk, emeljük ki, használjunk nagybetűs szavakat, mint Kert, Bárány vagy Élet, hogy Többnek tűnjön, ami Kevés. Ha minden nyugodt a képen, a szépséget nincs kedvünk bepiszkítani, legyünk líraiak, asszociáljunk szabadon, rakjunk egymás mellé jelzőket rogyásig. Ha idézetre bukkanunk, idézzünk. Vagy írjuk le fejből, kiegészítve, átformálva, rakjuk tele utalásokkal az értőknek. Ha groteszk kerülne szemünk elé (hogy mi a groteszk, arra a klasszikus definíciót ajánlanám: hajoljunk előre, nézzünk át a lábunk között…) túlozzunk a végtelenségig, ne ismerjünk kegyelmet, de legyünk készek magunkon is nevetni. Ha elesett embereket látunk, legyünk együtt velük úgy, hogy nem alázzuk őket sajnálkozással, és nem tűrjük mástól a türelmetlenséget. És végül, ha történetre bukkanunk a képen, talán egy belógó drótra akasztva, elhagyott mérleghinta kapaszkodójába tűzve, egy maroknyi napsugárba mártva vagy angyali üdvözlet formájában, ragadjuk meg és ne engedjük, töltsük le egyben, vagy válasszunk folyamatos lejátszást, indítsuk el és írjunk, írjunk, írjunk, lehetőleg változó szósűrűségű tömörítésben, takarékosan, úgy, hogy a szavak közötti szünetekbe legyen kódolva a lényeg, a világegyenlet megoldása, ami végre összehozza a gyenge és az erős kölcsönhatást, a szavak erejének elektromágneses terét és a vágyat, hogy kozmikus porként zuhanjunk a végtelen tömegű szépségbe.
Ha mindezeket megtettük, de félünk, hogy értékelésünk nem felelne meg a szigorú szabályoknak, mert nem mutat rá a hibákra, de változtatásokat sem javasol, túl jószívűek voltunk a szereplőinkkel, vagy ellenkezőleg, túlzott szigorra utalhat, hogy a történet végén meghalt a főszereplő, akkor, kihasználva az új lehetőségeket, ne adjunk pontot, így azt elvenni sem lehet, legfeljebb a hozzászólásunkat törli majd valaki.
