Az az érdekes, hogy a zenék egy részét, amit mi Katie Melua albumairól ismertünk meg, Mike Batt a hetvenes, nyolcvanas években írta, egy részüket filmzenének, más részüket másoknak, együttesnek, előadónak. És Katie eddigi albumain ezeken kívül is mindig volt feldolgozás-dal, ez lesz az első olyan album, amin nem lesz ilyen. Itt minden dalt direkt erre az albumra írtak.
De amire én gondolok, az sokkal régebbi (talán már a hetvenes években is a Slágermúzeumban játszották a rádióban), és sokkal-sokkal jobban hasonlít a ritmusa.
Éppen tegnap vagy tegnap előtt hallottam a rádióban egy régi-régi ismert külföldi számot, a címét nem tudom, azt sem, ki énekli, de a kísérőzene alap ritmusa egy az egyben ugyanaz volt, mint a Two Bare Feet-é.
Biztosan van ennek a ritmusnak zenei/tánc szakmai megnevezése, de arról sincs fogalmam, hogy az mi lehet.
Meg kellene kérdezni Mike Batt-et, hátha válaszol rá. :)
A "Forgetting all my troubles" valóban új és érdekes, de az az album lényegében mégiscsak egy feldolgozás lemez. A "Moonshine" is feldolgozás. Eredetileg nem is rendes KM studióalbum lett volna, csak egy "side project"-ként indult, aztán úgy döntöttek, hogy legyen ez az ötödik KM studióalbum.
És amíg az előző (The House) albumon az egyetlen feldolgozás-dal (The One I Love Is Gone) kivételével Katie M. mindegyik számon dolgozott szerzőként is, és William Orbittal sokat kísérletezgettek új hangzásokkal az album elkészítése során, a Secret Symphony visszatérés a klasszikus liftzenei hangzáshoz, és nincs benne Katie, a szerző. (Kivétel a Forgetting, meg a másik kettő, amelyeket Mike Batt-el közösen írtak.)
Mondom, szép, de szmáomra a The House-hoz képest nem egy különösebben "érdekes" album.
A The House egy olyan album, amivel Katie bekopogtatott a modernebb, maibb zenei világba (bár ez a világ nem annyira akart erről tudomást venni), míg a Secret Symphony-val lóhalálában visszarohant Mike Batt "védőszárnyai" alá, a klasszikus hangzáshoz, Katie korábban jól megszokott komfortzónájába. De úgy, hogy először még dalszerzést sem akart vállani ehhez az albumhoz... Bár aztán mégis született három új dal, amiben szerzőként is benne volt.
Ez a mostani "lead single" dal, az "I Will Be There", az új album zárószáma, hát ez igazán egy klasszikus, nagyzenekaros dal, itt Katie teljes erővel kihátrál a slágerlistás zenék világából, valahová arrafelé, ahol Charlotte Church él és virul, de anélkül, hogy például a magyar pop/rock/R&B stb. zenét hallgató közönség egyáltalán tudomást venne róla.
Nyilván az albumon lesznek más jellegű dalok, sőt, ez a dal nem is a legjellemzőbb az új albumra... De akkor miért ezt választottál hozzá lead single-nek? (Na jó, nyilván a királynő koronázási ünnepsége egy nagy lehetőség volt az album promójára, azért...)
De az azért nagyon jellemző, hogy amíg a The House albummal Katie a kritikusok szemében egy méltányolandó, bár talán túl bátortalan, nem elég nagy lépést tett a modernebb zenei világ felé a szép, de ártalmatlan "liftzenétől", most a koronázási ünnepség tévés közvetítése után megint megjelentek olyan twitter-bejegyzések, hogy na előkerült Katie Melua (ez még él? hol volt eddig, ennyi évig?) egy újabb unalmas liftzenével.
A fiatalabb korosztály jelentős része nem vevő erre a zenére a briteknél, bár ez a lengyeleknél például egészen másképpen van, ott azért sokkal nagyobb részük hallgat szívesen ilyen "klasszikusabb" hangzású zenét.
"Viszont például Katie Melua ötödik albumáról (Secret Symphony) egyetlen szót sem írtak, miközben az előzőekkel azért foglalkoztak korábban. (Az is igaz, hogy az SS album egy visszalépés Katie pályáján, a The House-hoz képest mindenképpen. Nincs benne újdonság, túl sok érdekesség. Szép, és ennyi van benne. Ami mondjuk nem kevés, de azért mégis...)"
Ne kacagtass, bár valóban nem az összes, nem egyenletesen "remekmű", mondhatnám izgalmas, de azért a "Moonshine" és a "Forgetting all my troubles" igazi finoman kimunkált gyöngyszem az albumon. A Moonshine a "leg osonósabb" cimborám szerint, aki szerelmes lett abba a számba, vagy 6x meghallgatta azt a tracket 200km alatt :DDD
"Amit a Quarton csináltak Katie 2010-es albumával (The Home), az minden volt, csak nem méltányos."
Én ezeket a kritikákat annak idején nem olvasgattam, meglepő, mert már említettem, de ha nem akkor most megteszem, nekem a The House az egyik kedvencem, valóban "bátrabb" picit, mint az előzőek, de olyan gyöngyszemek vannak rajta, mint a "The one I loved is gone" brilliáns. De a happy places, és a The flood is tökéletes, nemhiába ha új válogatást írok ki a "The House"-ból én mindig szemezgetek, számomra az az album nagyon betalált. erősen meghúzható határvonalat én nem találok, mondjuk ez azért is lehet, mert én ha szabad ezt mondani K.M. rajongó vagyok :-)
A The Collection (2008) viszont valóban a klasszikus az én érzésem szerint.
Nem arról van szó, hogy elfogultan pozitív kritikát várnék mindenkiről, akit én kedvelek, de azt igenis elvárnám, hogy tisztességesen írják meg azt a kritikát, fordítsák rá a megfelelő időt, és tegyék bele a kellő energiát, munkát. Mert valakinek a munkáját illik annyira tisztelni, hogy korrekt, alapos kritikát írnak róla a potenciális hallgatóknak, a vásárló közönségnek.
Amikor Nerina Pallot-ot javasoltam nekik (2011-ben), hogy írhatnának kritikát az új albumáról, akkor Bárány D. tisztességesen foglalkozott az albummal, és úgy írt róla kritikát. Ami nem volt elsöprően pozitív, de nem is volt rossz.
Viszont például Katie Melua ötödik albumáról (Secret Symphony) egyetlen szót sem írtak, miközben az előzőekkel azért foglalkoztak korábban. (Az is igaz, hogy az SS album egy visszalépés Katie pályáján, a The House-hoz képest mindenképpen. Nincs benne újdonság, túl sok érdekesség. Szép, és ennyi van benne. Ami mondjuk nem kevés, de azért mégis...)
Ezek nem fizetett kritikusok, már úgy értem, nem a Dramatico fizeti őket.
Olvastam én már ilyen kritikát is, meg olyan kritikát is Melua albumról.
Polly Scattergood albuma is szeptemberben jön ki, egy héttel Katie albuma után, na az ő első albumáról (2009) is olvastam nagyon pozitív, de kevésbé pozitív kritikákat is.
Amit a Quarton csináltak Katie 2010-es albumával (The Home), az minden volt, csak nem méltányos.
Akkor írtam azt nekik, hogy legalább vegye a fáradtságot az a nyomorult kritikus, hogy ha már elvállalja, hogy ír egy albumról, akkor legalább halgassa meg kétszer, de ha az nem megy, mert túl lusta, legalább egyszer teljes egészében. És ne csak bele-bele hallgasson a számokba egyszer, hogy aztán írjon az egészről három lekicsinylő mondatot.
Legalább azt tisztelje benne, hogy emberek időt, energiát, tehetséget, munkát, pénzt öltek bele, hónapokig dolgoztak rajta, beletették a szívüket-lelküket, és akkor egy senki itt Budapesten úgy írja le, hogy még csak meg sem hallgatja tisztességesen, ez világosan látszik a mondataiból.
(Plána, hogy egy olyan albumról volt szó, aminek William Orbit volt a producere, akinek a neve azért eléggé fogalom.)
Egyet érzek veled, olvasva ezt a kritikát, rögtön és azonnal én is meghallgatnám, valyon nekem mi lesz az érzésem, az adott számról, erőteljesen mézesmadzag szaga van a dolognak, de a jó értelemben, hiszen bizonyos, hogy jókat fognak írni, amiről meg nem annyira, arra méginkább kíváncsi lesz az ember.
A Szept. 16 gondolom az angliai megjelenés, kíváncsi leszek itthon mikor fog megjelenni, talán érdemes lenne megrendelni kintről? :-)
