Szervusztok gyerekek. Én Brumi vagyok, medvebocs és első osztályos, vagyis már iskolás mackó. Azelőtt nem jártam iskolába, mert még kicsi voltam. De azóta megnőttem, ha nem is nagyon. Anyácskám gyakran mondogatja:- Nekem már nagy fiam van. Bizony, iskolás!Azelőtt pedig ezt monda:- Az én Brumim kis bocs, még nem jár iskolába. Akkor még mindenki így hívott: a kis Brumi. Mit gondoltok, most hogy hívnak? Hát így: a kis Brumi, aki már iskolás. Ti már jártok iskolába? Nem? Akkor ti még kicsik vagytok, és azt sem tudjátok, mi az az O betű. De erről majd később beszélek, jó? Most azt akarom elmondani, hogy az iskolától nem kell félni. Sőt! Először én is azt hittem, hogy félni kell, mert azt hallottam, hogy az iskolába nem jöhet el velem az anyukám. Csak az iskola kapujáig. Ott azt mondja:- Szervusz kisfiam. Légy jó.- Jó leszek- mondom én.Amikor először beszéltünk erről, megkérdeztem:- Otthon nem lehetek jó?- Dehogynem - felelte anyácskám, és megsimogatta a buksimat. - Otthon is jó lehetsz, sőt otthon is jónak kell lenned.- Mindig jó kismackó leszek otthon - mondtam anyácskámnak -, de ha otthon is jó lehetek, akkor minek iskolába menni? Nem tudom miért, sírnom kellett. Nagyon szeretem anyukámat.- Miért sírsz drága kis Brumikám - kérdezte anyácskám -, miért nyafizol? Aki iskolás, az nem nyafizik! Ejnye, ejnye, Brumi! Nagy mackó vagy te már, nem illik nyafiznod. Tudom anyácskám - feleltem. - Csak még egy kicsit szeretnék nyafizni, amíg szomorú vagyok.Anyácskám ismét megsimogatott.- Miért vagy szomorú aranyos Brumikám?- Azért, mert azt szeretném, ha anyácskám is bejönne velem az iskolába, és beülne mellém a padba.- Csak nem félsz az iskolától, Brumi? - nézett rám anyácskám.- Nem félek - feleltem. - Én még a sötét barlangban se félek. Az iskolában pedig nincs barlang. Ha volna, akkor nem mennék iskolába, mert nem szeretek sötét barlangba menni. A barlangban nincs méz...- Szégyelld magad, kis Brumi! - mondta szigorúan anyácskám. - Mindig az a méz meg a méz. Aki iskolás, annak ne járjon folyton a mézen az esze.Végre elkövetkezett a nagy nap. Elindultunk anyácskámmal, sőt a papám is velünk jött. Vagyis kettőjük közt mentem én. Az iskola rögtön megtetszett nekem, és örültem, hogy nem kell félni, mert igen szép...Bevezettek bennünket egy terembe, ahol szép sorjába padok álltak. És mindenütt virágok, nagyon szép virágok. Anyácskámmal beültünk az egyik padba. A többi padokba is kismackók telepedtek a szüleikkel. Vagyis úgy történt, ahogy először hittem: anyácskám is velem ült a padban. Arra gondoltam, hogy mindjárt hozzák a mézet is, de nem hozták. Sőt. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy minden padra tettek egy kis csokoládét, csak az én padomra nem jutott semmi.- Üljünk át egy másik padba - mondtam anyácskámnak, és nagyon szomorú lettem.- Maradj csendben - súgta anyácskám. - Az iskolában rendesen kell viselkedni.- A másik padban is lehet rendesen viselkedni - súgtam vissza.De nem ültünk át. Bejött a tanító néni, és kedvesen beszélt hozzánk. Én azonban csak félig-meddig figyeltem rá, mert a többi mackó bontogatni kezdte a csokoládé papírját. Először azt gondoltam,: talán rossz voltam, azért nem kaptam csokoládét. De nem voltam rossz. Ekkor mellettem egy bocs elkiáltotta magát:- Ez a mackó nem kapott csokoládét!Én pedig hozzátettem:- Én nem kaptam. vagyis a kis Brumi.- Igazán? - lépett hozzám a tanító néni.- Tessék megnézni - tátottam ki a számat.Most aztán én is kaptam csokoládét. Finom volt, s most már biztosan tudtam, hogy nem voltam rossz.- Az ünnepélyes megnyitó véget ért - mondta a tanító néni, és hazafelé indultunk anyácskámmal. Szorosan melléje simultam:Szeretném, ha mindennap ünnepélyes megnyitó lenne.- Miért? - kérdezte anyácskám.- Metrt akkor mindig felállna egy kis bocs, és azt mondaná: "Ez a kismackó még nem kapott csokoládét." És akkor én is szólnék. "Én nem kaptam, vagy is a kis Brumi."
Édesapám szűcsmester volt. Hat legénnyel, két inassal varrta a sok szép subát, tulipántos ködmönt. Én gyerekeszemmel föl nem tudtam érni, minek az a tenger sok suba, az a tömérdek ködmön. El nem bírjuk mi azt szaggatni, ha mindennap másikat veszünk is magunkra.
- Nem is nekünk készül az, fiam - okosított föl az édesapám.
- Hát ugyan kinek?
- Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akad ennek mindnyájának gazdája a vásárban. Azért megy az ember a vásárba, hogy túladjon azon, amije van, és vegyen helyette olyant, amije nincs.
Másnap reggel, mire kidörgöltem szememből az álmot, se egy árva subát, se egy fia ködmönt nem láttam a házunknál.
- Mind kivitték azt a vásárba még hajnalkor - mondta édesanyám. - Odakint van édesapád is, árulja. Gyerünk ki mi is, szerencsét próbálni.
Ki is mentünk, hanem én egy kicsit megcsalatkoztam a vásárban.
- Nini, édesanyám, hiszen ez a vásár csak olyan, mint a piac.
- Olyan, fiam. Csakhogy ahány száz ember van a piacon, annyi ezer ember van a vásárban. Mindenki abban bizakodik, hogy ahol ilyen sokan vannak, ott könnyebb adni-venni.
Csakugyan, annyi volt ott az ember, hogy csak úgy nyüzsgött, mint varjúsereg a mezőn. A mi városunk népének is kint sürgött-forgott kicsije-nagyja. A pajtásaim is mind itt hizlalták a szemüket. Ki az állatseregletes bódé előtt ácsorgott, ki a bicskahányást nézegette, ki meg a mézeskalácsos sátrak körül tátotta a száját. Legjobban irigyeltem Jani cimborámat: az a forgó komédiában lovagolt valami furcsa lovon, amelyiknek a farka helyén is feje volt. Odarikkantott nekem is nagy büszkén:
- Gyere, öcsém, huszárnak!
Előbb édesapámat kellett megkeresni. Alig találtuk meg a nagy sokadalomban, a sok mindenféle mesterember közt. Ott álltak hosszú sorban a rostások, a kádárok, a szappanosok; takácsok kínálták a hófehér vásznat, kalaposok a pörge kalapokat, csizmadiák a csikorgós csizmákat, szabók a sok szép ruhát.
Édesapám egy híján mind eladta már a sok subát, arra az egyre is éppen alkudott egy nagy bajuszú juhász. Valami szép pávaszemes, tulipántos, selyemmel kivarrott suba volt. Ahhoz való volt az ára is: kerek száz pengő.
- Így van ez - mondta a juhász, ahogy beleolvasgatta a pénzt az édesapám markába. - Az elébb huszonöt birkát adtam el száz pengőért, most meg öt birkának a bőréért oda a száz pengő.
- Az ám, atyámfia - azt mondja erre az édesapám -, csakhogy két hétig dolgoztam ám harmadmagammal azon az öt bőrön, míg suba lett belőlük. Ehol-e, még a fiam is segített benne. Ő nyögött helyettem, mikor nagyon elfáradtam a bőrtörésben.
- Nagyra nőj, öcsém - ütött a vállamra a juhász, s markomba nyomott egy szörnyen penészes krajcárt. - Végy rajta vásárfiát.
- Nini - nevetett édesapám -, hazakerült a krajcárom. Reggel kaptam a helypénzszedőtől, aztán itt a karimáján lekapartam róla a penészt: azt néztem, jó pénz-e.
- Jó ez, csak volna belőle egy tarisznyával - mondta a juhász -, én az előbb kaptam valami kovácslegénytől. Sajtot vett tőlem.
- No lám - csudálkozott édesapám -, pedig én egy bosnyáknak adtam reggel a penészes krajcárt, mikor botot vettem tőle.
Ilyen gyorsan forog a vásárban a pénz. Énnálam se ért rá megmelegedni a penészes krajcár. Lovat nem adtak érte, vettem rajta cukor-fütyülőt. S úgy mentem haza a vásárból, mint a gőzös: fütyülve.
A tatabányai gyerekkoncerten sajnos technikai okok miatt nem voltam végig jelen, de a Róka és a varnyú történetére odaértem. Azt, hogy Láttál-e már valaha, teli tüdőből fújtam a többiekkel, az Így kell járni közben kicsit fájt a szívem, hogy mindjárt vége... Szerencsére a vastapssal sikerült egy ráadás erejéig visszacsalogatni a Ghymest a színpadra. Jól van, kis és nagy gyerekek, jók voltatok.
:-))
Előttem térdmagasságban illegette, riszálta magát egy pöttöm lány. Amikor a zene elhallgatott, megállt, értetlenül körbenézett és elpityeredett. Jött a ráadás, a kislány kivirult, tánclépés! Aztán megint pityergés, de már hiába. Olyan aranyos volt!
https://www.youtube.com/watch?v=VlueCClYcsM
A szerencsésebbek mentek tovább Kaposvárra, a kiskacsa pedig a Csónakázó-tóról mindenkit üdvözöl!
Valamikor réges-régen – igy mesélik – a kerek nagy világ ura fönn trónolt egy Olümposz nevű hegyen, és Jupiternek hivták; ő uralkodott a földkerekség valamennyi embere és állata fölött.
Volt annak az Olümposz hegynek a tövében egy nagy mocsár, abban laktak a békák. Vigan, szabadon éltek, azt csináltak, amit akartak, mert senki sem parancsolt nekik; a hatalmas Jupiternek kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy holmi vartyogó békanépséggel törődjék. A békák azonban egy idő múlva elunták ezt a szép szabad állapotot, s rettentő zenebonával Jupiterhez folyamodtak, adjon királyt nekik, aki uralkodik fölöttük, és megszabja, kinek mit szabad tenni.
Jupiter eleinte ügyet sem vetett a lármára, kuruttyolásra; hanem utóbb elunta a minden esti zsibongást, fogott egy nagy fatuskót, és lehajitotta a mocsár közepén a tóba.
A viz nagyot loccsant, és a békák megszeppenve elhallgattak.
A tuskó sokáig hevert a tóban anélkül, hogy a békák akár csak a közelébe is mertek volna menni. Ki tudja, mire nem képes ez a mozdulatlan, hallgatag király; egyszer csak horkant egyet, és mind egy szálig agyon csapja őket. Lapultak hát, és pisszenni se mertek.
Hanem egy idő múlva egy szemfüles béka mégis elhatározta, hogy szerencsét próbál. Előóvakodott a nád közül, lépett egyet, lépett kettőt, lépett hármat; egyszer csak ott volt a tuskókirály tövében. Hozzáért, aztán rálépett a lábára, aztán, mert a király nem mozdult, elkezdett óvatosan fölfelé másznirajta, előbb csak derékig, aztán válig, s végül ott ült a fején, hát vartyogott is egy diadalmasat.
A tuskó nem mozdult, nem szólt, nem tiltakozott. Erre előjött a többi béka is; valósággal megszállták a tuskót, csak úgy nyüzsögtek rajta, és reggeltől estig azzal szórakoztak, hogy fejest ugráltak a tetejéről a tóba.
Addig mászkáltak rajta, mig egészen be nem mocskolták sárral, moszattal, békanyállal. Akkor aztán megunták, és új királyt kértek Jupitertől.
Jupitert bosszantotta a békák okvetetlenkedése; küldött nekik királyul egy vizisiklót.
No, ha eddig az volt a bajuk, hogy a királyuk meg se moccan, hanem csak áll és hallgat, mint a tuskó, akár a fejére is mászhatnak, mostantól fogva, éppen ellenkezőleg, amiatt jajgattak, hogy a királyuk nagyon is fürge, hol itt bukkan föl, hol amott, s ahány alattvalója a közelébe kerül, azt azon nyomban elnyeli. Ismét Jupiterhez folyamodtak hát új királyért. A földkerekség ura azonban azt mondta nekik:
-Adtam elnéző, jámbor királyt, nem kellett; most hát tűrjétek békességgel a rosszat és a
szigorút, mert könnyen még rosszabbat kaphattok helyette!
Igy aztán azóta is a falánk sikló uralkodik az ostoba békákon.
Második Szilveszter pápának különös álma volt egy éjszaka. Álmában egy angyal jelent meg előtte és ezeket mondta:
- Sok évszázaddal ezelőtt egyik elődöd mezítláb lépett ki Róma kapuján, hogy kegyelmet kérjen Attilától, hunok királyától a város számára. A hatalmas Attila meghallgatta elődöd kérését, és békésen vonult el Róma falai alól. Most ennek az Attilának egyik utóda, magyarok uralkodója, Gézafia István fordul kéréssel hozzád. Királyi koronát kíván magának, és népe számára apostoli áldást. Teljesítsd kívánságát, Szilveszter, mert ha teljesíted, a kereszténység pajzsává válnak a magyarok, s kardjuk az egyház kardja lesz. Több áldozatot hoznak és ezerszer többet szenvednek majd a keresztény hitért ezek a magyarok, mint a világ összes népei együttvéve!
S lám, alig telt el néhány hét a különös álom után, amikor a magyarok földjéről megérkezett Rómába Asztrik érsek, királyhoz illő kísérettel és gazdag ajándékokkal, és királyi koronát kért István névre keresztelt Gézafia Vajk, magyar fejedelem számára.
Szilveszter pápa nagy örömmel fogadta magyarok küldöttjét, és levél kíséretében küldte meg apostoli áldását és a királyi koronát. Így szólt a levél:
„Szilveszter pápa, Isten szolgája, áldását küldi magyarok uralkodójának! A Felséges Isten és a szent apostolok által ránk ruházott hatalmunknál fogva engedélyezzük, küldjük és adományozzuk áldásunkkal együtt mindazt, amit tőlünk kértél. A királyi koronát az apostoli királyi címmel együtt, érsekséget Esztergom székhellyel és a többi püspökségeket. Mindezeken felül apostoli hatalmunknál fogva engedélyezzük és kívánjuk, hogy úgy te magad, mint minden jogos utódod, bárki legyen is az, maga előtt hordassa a keresztet mint apostoli jelvényt. Te és utódaid, ahogy apostoli királyokhoz illik, magatok döntsetek, ítélkezzetek és rendelkezzetek mi helyettünk minden egyházi dologban úgy a jelenben, mint a jövőben országotok földjén. Róma, az Úrnak ezredik esztendejében, március hónapjának huszonhetedik napján."
Ahogy a szent korona megkezdte útját Rómából a magyarok földjére, mennybéli angyalok serege kísérte magosan az égen, elterelve útjából a fellegeket, szeleket, viharokat és árvizeket. Ahol a koronát vivő kis csoport elhaladt, virágok nyíltak ki hirtelen az út mindkét szélén, még a magos hegyi hágókon is, ahol hó lepte a földet.
Sok egyéb csoda is kisérte útját. Az út mentén lakozó népek tehenei kétszer annyi tejet adtak, mint azelőtt. A juhok három bárányt hoztak a világra, és legelők, kaszálók, szántóföldek, gyümölcsösök termése megtizszereződött. A csodák láttára letérdelt a nép mindenütt az út mentén, amerre csak a Szent Korona elhaladt és minden nép a maga nyelvén áldotta az Urat, Róma városától magyarok földjéig.
"Augusztusban összeszedjük gabonánkat mind; ha a munkát bevégezzük, örvendünk megint..."
S. Marsak
*
PICI VERSBEN PICI PÉK
Volt egyszer egy pici pék, Keze-lába pici még. Két szeme két pici lék, Fülei is picikék, Szétálltak egy picikét.
Sütött ez pici pék kenyeret, de picikét. Azért sütött picikét mert a nagyhoz pici még!
Fecske Csaba
*
ANDALITÓ
Nyári este, nyári este Felnézek a fellegekre, Bárányok vonulnak sorba Ezüstös égi akolba. Furulya szól messze, messze Nyári este, nyári este.
Nyári este, nyári este Nem jön álom a szememre Felnézek a csillagokra; Hogyha mind az enyém volna Kinek is adnék belőle? Álmosan dünnyögöm sorra... S hull a csillag paplanomra.
Volt nagyapónak egy sima szőrű, magas tetejű fekete kalapja. Sokszor meséltek róla. Azt mondták, hogy aki azt a kalapot a fejére teszi, mindent tud. Lám, nagyapó is milyen okos, mindenhez ért: tud olvasni az újságból, szépen szóló fűzfasípot farag, malmot csinál a papirosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra. És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van? A nagy fekete kalapban. Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra, majd ha nagyobb lesz! Pista csodálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta, és ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak. Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót. A mindentudó kalap a kis asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is. Pistának szikrázott a szeme örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot. A kalap nagy volt. Az egész feje beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent is tud, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni. Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett. - No, lássuk hát, mit tudok? - kérdezte Pista. Fölvett egy újságot, és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt. - Bizonyosan rossz az újság - szólt a gyerek -, nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőlük magas tornyot építeni ? Az sem sikerült. - Rossz kártyák - szólt bosszankodva -, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni. Megfogta kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem. Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba? - Most már látom - úgymond -, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember. Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette. - No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni! Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlón, és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt. - Mit csinálsz, Pistike ? - kérdezte a hason fekvő kis polgártól. - Mindent akarok tudni - felelte síró hangon. - Hogyan akarsz te mindent tudni? - Hát a mindentudó kalappal. - Jaj, kis barátom - szólt nevetve a nagyapó -, a kalap csak akkor mindentudó, mikor az én fejemen van.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hivták, hogy Kisfiú.
Ez a Kisfiú nevű kisfiú nagyon szerette a nyarat és a nyár is őt. De nemcsak hogy szerette, hanem valósággal kényeztette édes szellővel, lágyan ringató tóhullámmal, cirógató napsugárral. Elhalmozta mindenféle ajándékkal: szines kaviccsal, még szinesebb pillangóval, tündérszárnyú szitakötővel, szóló szőlővel, csengő barackkal, fecskecsiviteléssel, méhzümmögéssel, gólyakelepeléssel - még sorolni is sok, mi mindennel. Mert a nyár bőkezűsége egyszerűen nem ismer határt, mikor igazán szeret valakit. És a Kisfiú nevű kisfiút igazán szerette.
Egy napon még pompás, csodálatos, bűvöletes nyári záporral is megajándékozta.
Az ajándék valósággal az ölébe hulott Kisfiúnak, aki egy nagy diófa árnyékában üldögélt, s éppen egy csigabigát igyekezett előcslogatni a házából. A csigabiga nem mutatott hajlandóságot a kibúvásra, ezzel szemben hirtelen-váratlan elborult az ég, és a zápor egyik pillanatról a másikra leszakadt a magasból. Kisfiúnak alig volt ideje a lombsátor alá menekülni.
Alig, de volt.
És onnan, az édesen illatozó diófalomb alól nézegette a nyári záport, amely zubogó hegyi patakká változtatta a kerti ösvényt, tajtékos zuhataggá a kerti lépcsősort, és végül valóságos tengerré változtatta a kertet. Az eső minden egyes cseppje hólyagot vert a kerti tenger szélén, csillámló vizbuborékot, mely egyetlen pillanat alatt keletkezett, egyetlen pillanatig létezett, és egyetlen pillanat alatt megsemmisült.
Kivéve azt az egyetlen egy buborékot a sok millió közül, amely a Kisfiú orra előtt keletkezett. Csodálkozva látta, hogy a buborék nem pattan szét, nem semmisül meg, mint társai, hanem szilárdan áll a zuhogó zápor közepette, s a kicsiny félgömböcske úgy csillog-ragyog, min egy viz alatti pirinyó kastély viz feletti pirinyó kristálykupolája.
Nézte, nézegette a kisfiú a kristálykupolácskát, vagy a buborék növekedett nagyra, vagy ő maga zsugorodott kicsire, de egyszer csak úgy volt, hogy a buborék már nem buborék volt, hanem valóságos kis félgömb palota. Illetve hát egyszerre volt palota is meg buborék is, egy igazi buborékpalotácska, melynek csillogó-tündöklő vizfalai ezer szinben villogtak az ámuló-bámuló kisfiú szeme előtt.
A buborékpalotácska legközepén pedig ott ült vagy feküdt vagy hevert az iménti szép csavarmentes csigaház. Amelynek nyilásán kibújt... nem, nem a csigabiga, hanem egy valóságos, igazándi kristálytündér, maga is olyan áttetsző és csillogó, mint a palotácskája.
- Szervusz, te Kisfiú - intett csigatündérkisasszony. - Örülök, hogy látlak.
Már az előbb szivesen elbeszélgettem volna veled, de hát nem hivhattalak vendégségbe a csigaházamba, mert ott magam is kissé szűkösen vagyok. De most légy vendégem a buborékpalotába.
Intett a tündércsigakirálykisasszony, de nem hivogatólag, hanem varázsolólag. Mire a buborékpalota egyszerre nőni kezdett széltében is, hosszában is, magasságában is. És a Kisfiú nevű kisfiú máris odabent volt anélkül, hogy elmozdult volna ahelyéről.
- Tetszik neked ez a buborékpalota? - kérdezte a csigakirálytündérkisasszony.
- Nagyon - mondta a Kisfiú nevű kisfiú. Én ilyen szépet még sohase láttam. És csakugyan nem látott még soha ilyen szépet, legfeljebb az álmaiban, vagy még ott sem. Ott ült a buborékpalotában, mellette a királytündércsigakisasszony, mögötte a diófa, körülötte tündökletes zöld füvek és virágok - és ez mind bennne volt a buborékpalotában.
- Ha tetszik, hát legyen a tiéd - mondta a tündércsigakirálykisasszony.
- Nem, ezt nem fogadhatom el - ellenkezett a Kisfiú, aki nagyon jól nevelt kisfiú volt.
- Ilyen szépet, ilyen drágát, ilyen csodásat.
- Nyugodtan elfogadhatod - biztatta csigatündérkirálykisasszony. - Nekem még töméntelen sok ilyen palotám van. És tulajdonképpen egyikre sincs szükségem, úgyhogy mindegyiket elajándélozom szivesen, ha találok valakit, aki méltó rá. Te méltó vagy.
- Mivel vagyok méltó rá? - kérdezte csodálkozva a Kisfiú nevű kisfiú.
- Azzal, hogy megláttad a buborékban a palotát, a palotában a buborékot, a palotabuborékot,
és a buborékpalotát. Ettől egyszeribe a tied lett. És a tied marad. Nézz csak körül bátran a palotában.
A Kisfiú nevű kisfiú körülnézett ajándékba kapott buborékpalotájában.
És látta, hogy a palota egyre tágul.
Már nemcsak a diófát fogadta tündöklő falai közé, hanem az egész kertet.
Már nemcsak a kertet, hanem a házat is, amely a kertben állt.
S már nem csak a diófát, a kertet, a házat, a falut, de körös-körül a mezőket is meg a réteket is meg a szántóföldeket is.
És már nemcsak azokat, hanem odafönt a tovasiető felhőket és a felhők közül kibukkanó napot is.
Mindez benne volt a buborékpalotában. A kiragyogó kék éggel egyetemben.
S ahogy a Kisfiú nevű kisfiú körülnézett, körös-körül megpillantotta azt a láthatatlan
és mégis pontos vonalat, amely megmutatta, hogy a buborékpalota vagy palotabuborék
áttetsző fala hol érintkezik a földdel.
Mások, akik nem kaptak ajándékba semmit, talán legyintettek volna és azt mondják a messze távolba kivehető körre, hogy: látóhatár.
De a Kisfiú nevű kisfiú tudta, hogy az az ő buborékpalotája és palotabuborékja, amit a nyár és a záporeső tündérétől kapott ajándékba. S bárhová jut, bárhová veti a sorsa, ő mindig ott fog élni tündökletes buborékpalotájában, amelynek kupolája láthatatlanul, de mégis leronthatatlanul borul föléje, amig világ a világ.
A falusi élet nekem nagyon tetszik, de lehet, hogy pont azért, mert az én nagyapám és az én nagyanyám falusi ember. Amikor jön a nyár, a vakáció ideje, és anyukám meg apukám Kiskirályháza felé autózik velem, örömömben kishíján kiugrom a bőrömből. Aztán, ahogy közeledünk nagyapámék házához, már bizsereg a talpam. Alig várom, hogy kiszállhassak az autóból, hogy aztán a nagyanyám meg nagyapám nyakába ugorhassak. Ebben a sorrendben. A nagyanyám ugyanis mindig előre furakszik, mert már alig várja, hogy láthasson, a nagyapám meg a tornác árnyékos szegletében mosolyogva várja, hogy rá is sor kerüljön. Attól kezdve viszont alig akar elengedni, és úgy ölel magához, mint aki attól fél, hogy mindjárt elszakítanak tőle. Azután persze mégis visszaad a nagyanyámnak, mert ő szeretné, ha újra átkarolnám és megpuszilgatnám.
A nagyanyámat semmiképpen nem akarom kihagyni a mesémből, mert ő a világ legeslegjobb nagymamája. Láttam, amikor fél kézzel sütötte a palacsintát, és azt is, amikor jókedvében föl is dobta, én meg szájtátva figyeltem, mert ilyet még filmen se láttam, pedig láttam már a Csillagok háborúját, a Vukot meg a Hófehérkét is.
Aki ismeri a nagyanyámat, tudja, hogy nyaranta lekvárt főz kajszibarackból, és ha érik a szilva, akkor szilvalekvárt is, mert amikor nincs lekvár, akkor tudja meg az ember, mennyire hiányzik valami a palacsintából. A nagyanyám csirkepaprikást is főz, meg nokedlit is szaggat hozzá, és amikor megkérem, akkor uborkasalátát is készít, tejföllel nyakon öntve.
Más ételeket is főz, és finomakat süt is, és akármelyik ételt teszi az asztalra, én mindig úgy érzem, nála jobban senki se főz, senki sem süt, még az anyu se, pedig ő tényleg a nagyanyámtól tanulta a sütés-főzés tudományát.
Hú, azok a kolbászos paprikás krumplik meg azok a pörcös túrós csuszák! És a nagyanyám lebbencslevese meg a rizses csirkéje! Amikor Kiskirályházán vagyok, alig várom, hogy az ínycsiklanó illatok töltsék meg a konyhát, és végre aztalhoz ülhessünk. Pedig ott aztán rendnek kell lenni, mert a nagyanyám mindig azt mondja, hogy az evés az egy szent dolog. Örülnünk kell annak, hogy finomságok kerülnek az asztalunkra, és amíg eszünk, addig csak arra figyelünk, semmi másra. Az asztalnál nem illik forgolódni, meg valami játékfélével babrálni, mert abból előbb-utóbb baj lesz. Az pedig nem jó, mert így is van már elég folt a ruhámon.
Nagyanyámmal és nagyapámmal társasozunk is, és játszunk Fekete Pétert, és legalább hatféle pakli Fekete Péterem van. Vagy öt. De három biztosan. Nem tudom, hogy lehet, de legtöbbször a nagyapám lesz a Fekete Péter. Meg egy kicsit a nagyanyám. És nagyon kicsit én.
Este a nagyanyám fürdet, és mindig ellenőrzi, hogy nagyon megmosom-e a fogamat. Pedig én magamtól is nagyon megdörzsölöm. Amikor végre ágyba kerülök, mesél is a nagyanyám, pedig néha már majdnem lecsukódik a szeme. De azt mondja, akkor is mesél, mert én vagyok a szeme fénye.
Abból már sok botrány származott, hogy valakinek szép szeme van. be ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak. Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani: – Semmi kétség, Varga Julcsa szeme olyan, mint én! Ami igaz, igaz, a Karcsú Sisakvirág igen szép, senki szemének nem válna szégyenére, ha rá hasonlítana. Nem is lett volna baj ebből a kijelentésből, ha nem hallja meg néhány másik virág. A Fürtös Gyöngyike fel is csattant mindjárt. – Még hogy olyan, mint te! Jobb, ha elhallgatsz a sápatag színeddel. Varga Julcsa szeme éppen olyan, mint én! Na, lett erre riadalom, zenebona. Rikoltozott a Tavaszi Csillagvirág, hogy márpedig csakis őtőle kölcsönözte a színét Julcsa szeme. Az Ibolya a hasát fogta nevettében. – Még hogy azt képzelitek… hehe… és én? Az Erdei Gyöngyköles erre lelilázta az Ibolyát. – Nem is kék vagy, lila – mondta dühösen. – Ha én lila vagyok, akkor Julcsa szeme is lila. Vegyétek tudomásul! – kiabálta az Ibolya. Erre aztán előpattant a Búzavirág is. – Ti mertek ezen vitatkozni?! Nézzetek meg engem! Még szerencse, hogy nem tudtak egymáshoz közelebb menni, mert biztos hajba kaptak volna. Különösen akkor, amikor a Közönséges Gubóvirág is beleszólt a vitába. Ennek aztán nekiestek mind a hatan. – Te mersz közbeszólni! Hiszen még a neved is közönséges! Akkora volt a ricsaj, hogy a szundikáló füvek mind felébredtek. Hát, mondhatom nektek, nincs annál csúnyább, mint amikor virágok veszekednek., Gondolhatjátok, ki tett itt igazságot. Természetesen Mikkamakka. Éppen arra járt (majdnem mindig arra jár, amerre kell), és felkiáltott: – Te úristen, színvak lettem! A virágok elhallgattak. Egyszerre kérdezték: – Színvak? Miért? – Reggel, amikor erre jártam – mondta Mikkamakka –, világosan láttam, hogy ezen a helyen hét kék virág virít. – Persze – mondták a virágok –, és? – Most meg hét vöröset látok. Hopp, egymásra néztek a virágok! Hát bizony nem Mikkamakka volt színvak, hanem ők vörösödtek ki a méregtől. Gyorsan visszakékültek hát, és előadták az ügyet Mikkamakkának. – Ó – mondta Mikkamakka –, de oktondiak vagytok! Ez a legegyszerűbb a világon. Varga Julcsa szeme hétfőn Karcsú Sisakvirág, kedden Fürtös Gyöngyike, szerdán Tavaszi Csillagvirág, csütörtökön Ibolya, pénteken Erdei Gyöngyköles, szombaton Búzavirág, vasárnap meg Közönséges Gubóvirág. – (Azért mondta a gubóvirágot vasárnapra, mert titokban az tetszett neki legjobban.) – És közben persze – folytatta Mikkamakka – Varga Julcsa szeme egész héten szebb, mint ti heten együttvéve. Ebben meg is nyugodtak a virágok, és azóta is boldogan kékellenek, virítanak.
"...A mi kis falunk valóságos erdő a sok gyümölcsfától, eperfa minden udvaron, százados diófák a kertekben, alma-, körte- s töméntelen szilvafa az összes telkeken. Hanem a mi eperfánk mégis magasabb volt mindannyinál, magasabb a toronynál, amely csak úgy látszott ki vékony, hegyes csúcsával a lombok fölött, mint valami piszkafa. Volt az udvaron valami hirtelen nőtt kis domb, igazi cukorsüveg, majdnem olyan magas, mint a ház, annak a hegyibe nőtt az én derék eperfám. S annak a hegyibe valósággal odanőttem én. Körülöttem csipogtak a verebek, és finnyásan válogatták a mézédes epret; dongtak a méhek, a darazsak, s még jobban kényeskedtek, száz szemet is körülzsongtak, míg meglelték a legfinomabbat. Nagy ínyencek ám ezek. Lent a földről a kacsák gyűltek alám, s fecsegve kiabáltak fel hozzám: - Tass, tass, minekünk is juttass. Nem sajnáltam, megráztam egy-egy nagy ágat, s mint a mannaeső hullott a sok pompás fekete eper. Csirke, jérce, tyúk mind összefutott rá, s felkapkodták válogatás nélkül, porral, kaviccsal, tojáshéjjal, mésszel vegyest. A kacsák mérgesen panaszolták a világnak: - Lássák, lássák, e gazok falását. Nagylármát csaptak odalenn, mert a kotlós sem hagyta magát, és pukkadozva veszekedett velük: - Kot, kot, kot, kot, - kot, kot, kot. Csak ne piszkoskodjatok. Micsoda kavarodás lett ott. Az öreg gúnár sem bírta megállni, hogy rájuk ne szóljon fölényesen: - Gá, gá, gák, izgágák. De hát akármennyi is volt az eper, egykettőre fölszemetelte a sok telhetetlen. Akkor aztán tyúkok, csirkék, libák elkódorogtak másfelé, kapargálni, keresgélni fű közt, szemét közt, csak a kacsák maradtak ott a közelben, s mikor tiszta volt a láthatár, felleselkedtek hozzám fél szemmel, s megszólítottak: - Tass, tass, most hullass. Mintha csak tudták volna, hogy nem tudom, hogy az eper éppen a kacsának tilos csemege, mert felfúvódik tőle. Szerencsére éppen nagy dolgon törtem a fejemet a téres vidéket nézegetve, s egyre kizavartak hápogásukkal gondolataimból. No de nem azért volt nekem odalent a földön jeles barátom és hű alattvalóm, az öreg Rontó, a vén házőrző, hogy ne segítsen rajtam. Füttyentettem neki, s lekiáltottam. - Rontó, hé, hess a kacsákat! A jó öreg bundás mint egy mahomed csörtetett elő, rájuk rikkantott: - Vakk, vakk, átok, vakapátok! Szaladt a sok kacsa, csak úgy gurultak lefelé hanyatt-homlok a dombról. Rontó meg leheveredett a váram kapujába, a fám tövébe, s vállára csapva nyelvét, őrizte a csöndet. Így azután kedvvel nekilendülhettem a képzelődésnek. A nagy, sima Alföld kitárva köröttem. Aranyos zöld már a búza, s elborítja az egész nagy világot, itt-ott zöldell ki belőle egy jó tábla tengeri szigetje, ott a "papirtáson" a nagyapámé is; meg a repce s egy-egy falat kolompér. Már én voltam tengeren. Az igazi nagy Adrián. Három évvel azelőtt, mikor még otthon laktunk a bikki kúriában, s az édesapámnak gulyája, ménese volt és pénze sok. Persze most szomorú a sorsunk, az apám, szegény, egész nap az irodában dolgozik, s édesanyám odahaza sír... Csak nekem van jó dolgom, mert én itt ülök gondtalanul az eperfán, s a kis öcsémnek, mert az otthon szabadon rendetlenkedhet, nem kell a bátyjának a pörölésétől tartania. Mondom, én tudom, milyen a tenger. Sokszor láttam a napkeltét rajta, hogy arra keleten ég a víz, és a villánk tövéig, a fürdőszirtig csillog, hogy szeme vakul bele az embernek. Számtalanszor bámultam alkonyat felé a sötétkék vizet, ahogy a partot csapkodta, s mintha olvadt érc volna, nehéz, apró, törött fodorodásokban reszketett a színe. Ez a nagy világ itt köröttem szintén tenger volt. Ennek is más a színe reggel és este; ez is egyre mozog, hullámzik, s olyan sima, olyan hatalmas, beláthatatlan, mint a tenger.
Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal - minden gyümölcsöt magának akart.
Hiába kérlelte kékszemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelid mosolyú nővére az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csak azért is elvette tőlük a gyümölcskosarat.
Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett - de Tél anyóka a maga hófehér, szelid nyugalmával csititotta őket:
Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét!...
Igy történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egy időben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kinálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant: - Itt vagyok!
A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot.
- Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le!
Ezt még a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott:
- Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldongnak a darazsak. Először engem tégy a kosardba!
- Ohó! - kiabált egy pufók, kerek alma. - Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek!
- Engem is! Engem is! - hangzott százfelől.
A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az izét. Az eper csattogott a fűben, hogy meg ne dézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra.
Haragoskéken harsogott a szilva. Őt kell elsőnek leszedni, mert őt gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét.
Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe:
- Lári-fári, én ülök bele a kosárba!
S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és belepottyant!
Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sirtak a szőlőszemek. De sirt már akkor a Nyár is!
- Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket!
- Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! - hangoskodtak a gyümölcsök. - Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára!
A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak.
A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit.
- Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kivántam! - kérte őket.
- Inkább segitsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem birok velük.
Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret.
A szelid Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni.
Még igy is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kinálja őket annyiféle jóval!
Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs.
Ezért nem tud benneteket megkinálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével.
Húsvét után Ötvenedik nap, Erdő-mező Friss erőre kap, Virágokkal köszön Piros pünkösd napja, Reggel ránk mosolyog Piros rózsaarca. Színes virágszirmok Öltenek tűzruhát, Kóstolják a harmat Páracseppillatát. Csiklandozza a szél A pajkos bokrokat, Huncut szellő cuppant Arcukra csókokat.
Péter Erika
*
KÉT SZÁL PÜNKÖSDRÓZSA Népdal
Két szál pünkösdrózsa Kihajlott az útra, El akar hervadni Nincs ki leszakítsa.
Nem ám az a rózsa Ki a kertben nyílik Hanem az a rózsa Ki egymást szereti
Nem szeretlek másért Két piros orcádért Szemed járásáért Szád mosolygásáért
*
PÜNKÖSDÖLŐ
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, ámen. Nénémasszony,nénémasszony, szabad-e pünkösdölni? Szabad,szabad, csak szépen pünkösdöljetek
A pünkösdnek jeles napját Szentlélek Isten küldötte, Erősíteni híveket, Az apostolokat.
Melyet Krisztus ígért vala Egykora tanítványinak, Midőn menvén Mennyországba Mindenek láttára.
Dicsértessél Atyaisten Mindörökké,Fiúisten, Szentlélekkel egyetemben, A nagy Úristennel.
*
Ácintos-pácintos, tartka tulipános, Hintsetek virágot az Isten Fiának!
*
Meghozta az Isten piros pünkösd napját, Mi is meghordozzuk királyné asszonyát. Ejne,dejne, denejde. Ejne,dejne, denejde.
Ami királynénkat nem is anya szülte, A pünkösdi harmat rózsafán termette. Ejne,dejne, denejde. Ejne,dejne, denejde.
A szép leányoknak háromágú haja, A szép legényeknek vőlegény bokréta. Ejne,dejne, denejde. Ejne,dejne, denejde.
A szép menyecskéknek utcán az ülésük, A kisgyerekeknek porban heverésük.
Hadd nézzem a királynétokat, édes-e vagy savanyú? Látom, nagyon édes. Tessék az ajándék. Köszönjük szépen. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, ámen.
Vitnyéd
*
fotó:mek.szk.hu - pünkösdi királynéjárás
Eredetileg 4 nagyobb lány (később több) körbevisz a faluban egy ötödiket. Ő a legkisebb, a legszebb. Énekelnek, és jókívánságokat ismételgetnek. Megálltak az udvarokon, majd a pünkösdi királyné feje fölé kendőt feszítettek ki, vagy letakarták őt fátyollal.
Énekeltek, közben körbejárták a királynét, a végén pedig felemelték, s termékenységvarázsló mondókát mondtak. Az énekek és a mondókák végén ajándékot kaptak. A dunántúli területen, a termékenységvarázslással összekötött szokás később adománygyűjtéssel párosult.
Jól sikerült, a napsütésben gyakran borongós, csepergős, kissé szeszélyes, változékony, hűvös idő ellenére, a Józsefváros Önkormányzat, a Fidelió Média, az Unicef és az Erkel Színház szervezésében megvalósult Bóbita családi Nap. Mosolygós családok, gyerekek, fitalok, korosztálytól független felnőttek, nagyik, nagypapák..., mindenki válszthatott az egésznapos programban s megtalálhatta a számára legkedvesebb, pihentető, szórakoztató kikapcsolódási formát.
Szem-szájnak..., s minden érzékszervnek ingere, képzelet mozgatója... foglalkoztatta a vendégeket ezen a kedves, családias hangulatú rendezvényen.
Mi koradélután érkeztünk, midőn már javában sokasodott a sokadalom a Nagyszínpad előtti nézőtéren, s az árnyas fák alatt minden talpalatnyi hely foglalt volt az Aranyszamár színház előadásán.
A megújult téren, igényes kézművesek sátrakban kínálták portékáikat. Általuk megfigyelhettük, hogy fonják vesszőből a kosarat, hogyan formálódik agyagból a tál, megcsodálhattuk miként varázsolják fürge, szorgos ujjak a hófehér vászont hímesre, s kinek kedve volt, maga is próbálkozhatott a kézműveskedés fortélyainak elsajátításával.
Micsoda sürgés-forgás volt a "laska sütödénél", mert mifelénk csak így neveztük a "spatni" tetején sült nyers, levestésztából, hólyagosra, ropogósra pirított finomságot.
Külön ötletes megoldás, hogy a csomagoláshoz szükséges tarsolyt, maguk varrhatták a vállalkozó gyerekek-fölnőttek, sőt a tésztát is ők nyújthatták, hagyományos nyújtófával, vagy formanyomó alkalmatossággal. Valamikor, mézeskalács készítésénél találkoztam hasonló formázókkal.
Egyre több gyerek ült a gyöngyfűzők közé, s rövid időn belül sajátkészítésű ékszereikkel földiszítve pörögtek-forogtak tovább egy-egy ügyességi játékhoz, de beülhettek a kosár sergőbe, vagy éppen horgászhattak, ha kedvük támadt. A bátrabbak zsonglőrködtek, s mosolyogva fogadták, ha madárpókkal, vagy imádkozó sáskával találkoztak.
Mindezután már természetes, hogy a mesebeli valósággá válik, mert találkoztunk Hófehérkével, aki karonfogva sétált egy termetes barnamedvével, s hiába loholt utánuk a vadász, csőre töltött puskával, elvarázsolta a mézeskalács házikóból-mézeskalács nyuszival kedveskedő anyóka.
Királyi főméltóságok paroláztak huszárokkal, miközben János Vitéz az óriások földjén, a gólyalábas termetes Dinóval hadakozott.
Délután hat órakor már csak az a kérésem az égiek felé, hogy minden felleget napsütésre varázsoljon, mert " Sej, haj denevér...", Bennünk van a kutyavér, s Csak a világ végire szeretnénk repülni a Nagy Színpad előtt.
Örömmel üdvözöljük egymást ismerősök, barátok, rajongók..., esernyőket a táska mélyére rejtjük, együtt koncentrálunk..., s hála... Újra süt a Napocska!
A Fiúk jókedélyűek, gyors beszerelést követően azonnal belevágnak a világ közepébe..., s a gyerekek pillanatok alatt átveszik az ütemet, ritmust, bőven van hely a mozgásra, ki-ki a maga módja szerint... Lelkesen válaszolunk Gyula mókás kérdéseire, tapsolunk, refrént énekelünk, s a derű hevében még anyukák is jelentkeznek fölmenni a színpadra Kiskacsát énekelni, miért ne... családi a koncert!
Mire Juliskát, Mariskát, Sárikát, Katikát táncba hívjuk, tetőfokon a hangulat, mosolygós arcokat, tapsra járó tenyereket, s még anya hátán is táncbajáró gyöngyöcskét látok..., hát talpra ugrok... és "...Így kell járni, úgy kell járni..."!
Köszönöm a rendezvényhez nyújtott minden segítséget..., köszönöm a szervezőknek,
Aranyosi Ervin: Vakond és a napszemüveg (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)
Hát, sziasztok gyerekek, most nagy csendben legyetek! Égből mese érkezik, - ha elhiszed létezik.
Kerek erdő közepén, apró rétnek szőnyegén, egy kis domb emelkedik, egy kis állat ott lakik. Mond a nevét, – rajta, – mond! Ő bizony a kis vakond! A föld alatt éldegél, lakótársa két egér, de Ők ritkán vannak itt, máshol telnek napjaik.
Egy napon a kis vakond, ki a földben lent lakott, reggelire megevett egy nagy vajas kenyeret. Reggelivel végezve, nem volt már megéhezve. Vakond lyukból kimászott, megnézni a világot. Kidugta a kobakját, - mit gondoltok, hogyan járt? Magasan állt fenn a nap, vakítják a sugarak, arany golyó fénye szúr, vakond duzzog válaszul.
- Elvakítasz, rossz nekem, m’ért ragyogsz oly fényesen? Nem válaszolt rá a nap, csak a fénylő sugarak. A vakond pörölt tovább, játszott vakot, ostobát. - Hagyd abba, mert elkaplak, Föld gyomrába elraklak…
Ám egy hang a távolból, vakond barátunkhoz szól: - Szia Vakond, szép napot, s Nyuszi hozzáballagott. - Mi a bajod kis komám, hogy mérges vagy, látom ám! Mérges? Persze! Van rá ok! Fényes naptól nem látok. S eltakarta a szemét. Nyúl meg törte az fejét: - Ha ez oly nagy baj neked, m’ért nincs napszemüveged?
Gondolkodott a Vakond, hát a Nyuszi nem bolond! - De hát honnan vegyek én, Kerek erdő közepén? Szemüvegbolt kell nekem! Csak tudnám, hogy hol lelem? A Nyuszi szólt: – Barátom, kis bolt nyílt a határon, erdőszélén vegyes bolt, benne mindenféle volt. A boltost meg ismerem, drukkolj majd, hogy itt legyen!
A bolt felé indultak, - nyitva legyen – izgultak. S lám a bolt épp nyitva állt, Mókus Marci, benne várt, S mindjárt nagyot nézhetett, hogy két vevő érkezett! Sziasztok, mit adhatok? Vakond m’ért vagy izgatott? - Napszemüveg kell nekem, addig helyem nem lelem! - Egy még van tán raktáron… - Hozzad gyorsan, megvárom! És a boltos hozza már, három mogyoró az ár!
Nyuszi készült, és hála, pont 3 szem volt nála. Le is tette elébe, s árut kapott cserébe. Napszemüveg, jaj de szép! Védi kis vakond szemét. Nyuszinak hálás nagyon, - mivel viszonozhatom? Köszöni és kérdezi, mit adhatna Ő neki? Barátságod adhatod, mert remélem az vagyok! Szólt a Nyuszi, elvégre, meghívhatnál ebédre, sárgarépa falatok amíg tart én maradok! Rágcsálták a répákat, beszélgettek, tréfáltak. Egész addig maradtak, amíg el nem fáradtak.
Ti is elfáradtatok? Akkor én sem maradok! Hunyjátok le szemetek, szép álmokat gyerekek!
„A családoké lesz a II. János Pál pápa tér június első vasárnapján.
Színvonalas programokkal nyitja meg kapuit a Bóbita Családi Nap Józsefvárosban, június 1-én, vasárnap délelőtt 10 órától.
A Budapest Józsefvárosi Önkormányzat, a Magyar Állami Operaház - Erkel Színház, Fidelio Média és az UNICEF Magyar Bizottság közös szervezésében a család apraja-nagyja megtalálja a számára érdekes programot... 18 órától... a Ghymes zenekar lép színpadra...”
Családi koncert – Bennünk van a kutyavér – Bóbita Szinpad
„...Az előadások mellett a gyerekek vagy gyermeklelkű felnőttek kipróbálhatják az arcfestést, a tündérhaj-szobrászatot, de lesz zsonglőrtanoda és lufivarázs is. Lehet majd nemezelni, papírt meríteni, illatzsákot készíteni és ékszereket alkotni. Az ügyesebbek saját készítésű sárkányt is reptethetnek. A Kézművesek és a Mesterségek utcájában szebbnél szebb portékákban gyönyörködhetnek. A komolyabb szórakozást kedvelő gyerekeknek lesz olvasó- és rajzsarok.
Aki megéhezik a nagy szórakozás közepette, gasztronómiai ínyencségeket kóstolhat a Kalácstekerintőben, a Sárkányfalodában vagy a Szörpentőben.
A Bóbita Színpad házigazdája, konferanszié: Zugmann Zoltán.
Időpont: 2014. június 01. vasárnap, 10.00 - 19.00
Helyszín: Budapest, VIII. ker. II. János Pál Pápa tér.
VÉDETT!!!
Czentyéné Zolnai Irén
Czentyéné Zolnai Irén
Pálnagy Zsigmond: Aratás
