Ezt egyszer és mindenkorra nyugodtan lezárhatjuk. Nem vagyok híve a tekintélyelvűségnek, márpedig a képzettség, a "papír" tisztelete valamiképp ezt jelzi számomra. Vannak olyan területei az életnek, ahol a "papír" nem igazol érdemben semmit. Ilyen pl. a zene. Csak mert valaki konzervatóriumba jár, még nem lesz művész. Ahhoz valami több, valami plusz kell. A filozófia esetében is ez a helyzet: még csak nem is szükséges feltétel a "papír". Lexikális tudáshoz persze fontos, de ettől még messze nem nevezhető valaki filozófusnak (kivéve, ha számít a formális megnevezés). Az ugyanis alapvetően alkati kérdés és nincs az az egyetem, amely képes lenne átadni azt a "krónikus szellemi betegséget", amely ahhoz kell, hogy valakit igazán filozófusnak lehessen nevezni. Vagyis simán lehet, hogy épp Te vagy itt a legbetegebb! :-)
Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, íme egy konkrét példa arra, hogy kit is tartok a fentiek alapján filozófusnak:
Csak egy elemre reagálva: megtisztelő a fórum nagy filozófusai közé sorolni engem, de a felsoroltakhoz képest, Téged is beleértve messze én vagyok a legképzetlenebb, csak egy botcsinálta amatőr vagyok, de azért jólesett, kösz.:)
A hozzászólás első részét érintőleg: értem, amit mondasz, de én másképp látom.
"Úgy látom, hogy egy-egy elköteleződés nem határolja el a filozófusokat úgy, mint a vallásosokat, abból az apró tényből kifolyólag, hogy a vallások igazságot hirdetnek és determiisztikus alapúak, míg a filozófia flexibilitása révén folyamatos filozófiálásra ösztönöz, és egy-egy aspektus felvillantásánál a filozófus természetes tudati prekoncepciója inkább a logikai menetek összekapcsolására ösztönöz."
Ezt könnyű cáfolni. A vallások sem mind dogmatikusak. A dogmatizmus, amennyire tudom, a monoteizmus, a monoteista vallások - a teista tanítás természetéből szükségszerűen fakadó - alapjellemzője. De a keleti tanok, a buddhizmus, hinduizmus épp ellenkezőleg jár el; bennük a filozófia és a vallások keveredik és a dogmatikussággal szemben (legalábbis a buddhizmus) maga a par excellence toleráns vallás, kész integrálni más vallásoknak egyes tanításait is (pontosabban szinkronba hozni a buddhista doktrínákkal). Ami a filozófiát "teloszát" illeti: itt alapvetően a filozófia fogalmát kell definiálni. Mást jelent a görög értelemben vett philo-sophia (a bölcsesség szeretete) és mást a modern, analitikus filozófia, nem beszélve a kontinentális filozófia sajátosságaival és önfelfogásáról. A mindenkori filozófia számomra egyszerre tudomány és művészet, és mindenképp az Igazság iránt elkötelezett (független attól, hogy ez az igazság éppen valamilyen paradoxon, abszurditás, vagy valamilyen homogén igazság "látszatát ölti"). Azzal sincs feltétlen bajom, ha valamely filozófia ellentmondást nem tűrően, profetikus módon kinyilatkoztat, szentenciákat fogalmaz meg (lásd pl. Nietzsche aforisztikus stílusa vagy különösen a korai Wittgenstein) a hagyományos dialektikus (érvelve kifejtő) stílus helyett. A filozófiai közlés inherens sajátossága mindenkor az érvekben, az argumentációban rejlik, amelyek akkor is kibogozhatók a szövegből (kövesse el akár egy vallásos, misztikus vagy épp egy szikár racionális gondolkodó), ha azok expressis verbis nincsenek artikulálva. Valamely filozófia szerintem akkortól tekinthető igaznak, elfogadottnak, ha már nem támadható, ha elfogytak az ellenérvek (már ha voltak), ha mind intelligibilis, mind empirikus módon plauzíbilisnek tűnik. A becsületesség kedvéért persze mindvégig fenntartva a tévedés lehetőségét és azt, hogy még a legimpozánsabb gondolati építmény is csak emberi kreáció - így hipotézis - marad, amely magán viselheti az emberi gyarlóság még oly jól álcázott bilincseit, torzításait. De ettől még felléphet az igazság igényével. A vallásnak, a hitnek erre nincs szüksége.
***
Chesterton.
"Chesterton nem látta be és nem is láthatta be, hogy a különböző filozófiai állásponto cáfolása önmagában csak a saját állásfoglalásának bizonyítására tett kísérlet."
Ez felfogható őszinte gesztusnak, de mi van, ha álszerénységről van szó (egy remélt még nagyobb elismerés reményében)? Költői...
De nem értem, hogy jön ez Schopenhauerhez? Egy árva szót nem írtál erről. Így a soraid alapján nekem úgy tűnik (ami számos Schopenhauer-interpretárorra jellemző volt), hogy az akarat itt pszichológiai erőként van értelmezve és nem abban a metafizikai, principiális értelemben, amiként Schopenhauer értette...
"A filozófia humor és vágyak nélkül olyan, mint egy kifacsart citrom. "
Ugyan már. Ez inkább valamilyen önáltató, gyengeségből fakadó téveszme, amely nem annyira megismerni kíván, nem az igazságot akarja elérni (még ha az illúzió is), hanem épp ellenkezőleg: kerülni vágyja a konfliktust, háziasítani akarja a gyilkos felismeréseket, ki akarja rántani a talajt a filozófia felelőssége alól. Márpedig minden komoly, becsületes filozófia - számomra - a legszélsőségesebben mentes minden humortól (nem összetévesztendő az irónia, pláne a kierkegaardi irónia fogalmával!). Vagyis halálosan komoly. Hérakleitosztól, Parmenidésztől kezdve Platónon, Senecán, Pascalon, Kanton, Hume-on, Spinozán, Kierkegaardon, Schopenhaueren, Nietzschén, Wittgensteinen át Heideggerig és még rajtuk is túl...
Igazából nálam is Schopenhauer (és az Akarat-tan) áll mindenek előtt és fölött, a szubjektív idealizmus pedig csak egy általános "mellékszál" a világképemben, amit Berkeley történetesen egész kellemesen vezetett le, de attól még nincs Berkeley kitűzőm, vagy ilyesmi. :)
Bezzeg Schopenhauer... Róla nemrég sikerült beszereznem még egy circa 100 éves levelezőlapot is. Már ki is találtam, hogy mi legyen a sorsa.
(És természetesen én csak egy hülyegyerek vagyok. Ellenben Gregorral, aki viszont valóban elismerésre méltó filozófiai vénával bír.)
Ronsdorf (korábban: carnap és mások) számomra persona non grata. Bárcsak a filozófiai félműveltsége és szűklátókörűsége miatt! Nem. Durván személyeskedő, primitív alak, akinek semmi érzéke a filozófiához. (Bár lehet, hogy ettől még kiválóan főz vagy úszik.)
Való igaz, alapvetően - ha már címkék - schopenhauerista vagyok, igen. Vállalom. De emellett nem kis részben ateista egzisztencialista, "kierkegaardista" és egy sor más gondolkodó alapvető gondolatait (legalábbis egy-egy életszakaszának valamely jellemző gondolatait) érzem nem kevésbé azonosulhatónak, miként az Schopenhauer esetében fennáll. A többire kicsit később...
Az okfejtésed a redukcionizmus egy formája, amivel nem értek egyet (semmilyen redukcionizmussal sem). Elismerem, csábító ugyan az emberi történések világát neurotranszmitterekre, genetikára, biológiára redukálni, de a helyzet sajnos ennél dimenziókkal komplexebb, nemcsak társadalmi, de már egyéni szinten is. Egy ember sem csak és kizárólag molekulák és atomok halmaza. Egy társadalom meg pláne nem. A depresszió sem csak felborult biokémiai egyensúlyzavar az agyban. De tegyük fel, igazad van és valóban minden úgy van determinálva, ahogy írod. Attól az még csak következmény, leírás, de ami igazán számít, az ok, már ha az egyáltalán megragadható és közölhető... Az élet értelmének mibenléte, oka pedig univerzálisan és abszolút módon (a priori) nem létezik, nem elképzelhető a plurális világban, a posteriori pedig szükségképp csak relativisztikus lehet. Ami, ha belegondolunk, valójában végtelenül szomorú, sőt talán botrányos is.
Nyilván helytelen és minimum pontatlan boldogságnak hívni valami olyasmit, ami mást takar, mint a "boldogság" szó eredeti értelmében. De nem szeretnék etimologizálni, inkább kibontom a fogalmat: a boldogság hétköznapi értelemben triviális. Egyéb értelemben meg ezt jelentené: "lét-derű", harmónia, kiegyensúlyozottság, rendíthetetlenség, a dolgok, körülmények feletti szellemi (mentális és pszichológiai) kontroll és az ebből fakadó biztonságérzet. Nem a hétköznapi értelemben vett boldogság féktelen, délibábokat kergető vágya a kívánatos, hanem a szenvedés, a fájdalom elkerülése, amely aztán előidézheti ezt a "második boldogságot", a harmóniát.
"A szellemes ember mindenekelőtt szenvedéstől mentes, zavartalan, nyugodalmas állapotot igyekszik teremteni magának, miért is az úgynevezett emberekkel való némi ismeretsége után a visszavonultságot, sőt, ha kiváló elme, a magányt fogja választani. Mert minél többet jelent az ember önmagának, annál kevesebb külső dologra van szüksége, és annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a szellemi kiválóság a magányossághoz. Hiszen ha a társaságban a mennyiség pótolhatná a minőséget, akkor még hagyján volna! De sajnos száz ostoba egy rakáson: nem jelent egyetlen okos embert sem." (A. Schopenhauer: Életbölcsesség. In: Szerelem, élet, halál - Életbölcsesség. Göncöl Kiadó, Budapest, 1992, 187.)
Bocs, elkerülte a figyelmem. Mindjárt válaszolok arra.
Megértés és megmagyarázás csak látszólag kapcsolódik össze racionálisan. Más dolog ugyanis megérteni valamit intuitíve, ahogyan az a valami önmagában van, és mást jelent magyarázni, közölni, interpretálni, ahol is egyfajta racionalizálás történik és a megélt igazságok kisebb-nagyobb antropomorfizálása. Bölcsesség és okosság - két egymást nem feltétlen kizáró, de alapvetően eltérő világ. A legbölcsebb emberek ezért szerintem azok, akik vagy soha nem próbálják szavakba önteni mindazt, ahová belül eljutottak, vagy egyfajta spirituális-misztikus élményt élnek át újra és újra. A buddhisták ezért alapvetően bölcsek. Jakob Böhme, Eckhart mester, Montaigne vagy Seneca szintén inkább bölcsek. Ők a világ megértésére fókuszáltak és nem léptek túl ezen. És voltak persze sokan mások, okosak, pl. Wittgenstein vagy Descartes, akik magyarázni kívántak több-kevesebb sikerrel.
Úgy gondolom, hogy paradox módon maga a megértés lehet a legtökéletesebb, -teljesebb magyarázat, mindaddig, amíg az élmény benső, intim marad. Amint artikulálódik az így átélt igazság, máris torzul lényege szerint, gondolok pl. a nyelvnek mint közvetítő közegnek a fonákjaira, visszásságaira (nyelvfilozófia, Frege, Wittgenstein stb.) Még Schopenhauer is, amikor az Akarat - amúgy alapvetően pszichológiai - fogalmat tágítja ki filozófiai (metafizikai) kategóriává, még ő is pontatlan, s csak "jobb híján" használja a szót.
Rendben van, nyugodtan ömlengj, engem nem zavar! Sőt, jót tesz az elitista lelkemnek, hogy van valaki, aki nemcsak Heideggert olvas, de még lelkesedni is tud érte, a filozófiáért! :-)
"Ám boldogságon az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyûszerrel történõ elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rendíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete." - írta out of order az idézetben.
Schopenhauer aforizmájában nem ebben a jelentésében áll a boldogság fogalma, hanem abszolút hétköznapi, konvencionális értelmében.
Nekem nem kevésbé. Inkább megérteni a világot, a létezés törvényszerűségeit - benne az emberi létezés sajátosságaival - és nem annyira magyarázni, ami eleve bizonytalan kimenetelű - bár kétségtelenül izgalmas és sokszor szép, sőt heroikus - vállalkozás.
Ok, én Heideggert másképp látom, de egyrészt teljesen szubjektívek a benyomásaim, másrészt bőven vannak lukak a filozófiai műveltségemben...a Lét és idő számomra egy reveláció egyelőre, nem érzem azt a trivialitást benne, amelyre oly gyakran hivatkoznak. Nekem ő már egy szellemóriás marad, a magabiztosságával, az őstehetségével, a lendületével, ahogy 2500 éves kategóriákat és lételméleti problémákat értelmez újra, a nagyon nehéz, de brilliáns elvonatkoztatásaival, melyek mégis tündöklően fényesek.
No nem ömlengek tovább...:)
Egyébként a többi következtetésedben alighanem igazad lehet (persze lehet, hogy Heidegger megítélésében is, én elfogult vagyok:).
"A magamfajta filozofálást egy olyan tradíció részének tartom, amely Németországban inkább elcsökevényesedett, vagy egyáltalán nem is igazán mûvelték. Ezt Wilhelm Dilthey- -Bernard Groethuysennek a tanára, akirõl disszertációmat írtam - legalábbis történetileg feldolgozta; ez a görög-római életfilozófia tradíciója, ami a francia filozófiában és pszichológiában elevenen él tovább. Olyan filozófia ez, mely életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezõben, az életen való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belsõ felvértezettség mûvészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogságon az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyûszerrel történõ elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rendíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete."
"Filozòfàlàssal nem tudod az életet a legmélyebb szinten megélni."
Filozofálással nem feltétlen, de út lehet hozzá. És aki eljut végül az ő perszonális Filozófiájához, az igenis átélheti az életét, mégpedig a legmélyebb szinten. Ugyanakkor el tudok képzelni más utakat is, nincs kizárólagos privilégiuma a filozófiának: a vallás, egy alkotó tevékenység gyakorlása és/vagy szemlélete (értsd: művészet) is lehet az élet legmélyebben történő megélésének módja, de akár - horribile dictu - bizonyos kábítószerek is alkalmasak lehetnek.
Én is kedvelem Heideggert, bár nem tartom olyan kiemelkedő (pláne nem zseniális) gondolkodónak, ahogyan szokás tekinteni rá és nem is a kedvencem. Vele kapcsolatban vannak bizonyos fenntartásaim, már ami az eredetiségét és a filozófiatörténetben kivívott előkelő helyét illeti. És nem a torzóban maradt főműve miatt. Egy jó ismerősöm (filozófus, a Sorbonne-on végzett) pl. volt olyan ádáz, és nem átallott kikeresni a Lét és Időből sorról-sorra azokat a gondolatokat, amiket - szintén konkrét hivatkozással - Kierkegaard korábban már megfogalmazott. Nem egy és nem kettő ilyen van. Persze ez önmagában még nem feltétlen von le sokat Heidegger érdemeiből és filozófiai konklúzióiból, de épp a megfogalmazásai, a rendkívül körülményes és nehézkes írásmódja teszi kvázi életidegenné őt. A gondolatait, a Lét és Idő konklúzióit valójában triviálisnak gondolom, amiknek szerintem a cirkalmas terminusai adnak egyfajta tudományos ízt. Mondom mindezt persze "a tévedés kockázatával". A kozmológiákkal kapcsolatban igazad van és ebben revideálom magam: tényleg nem feltétlen szükséges az empíria a filozófiában; valamely teória igaz lehet úgy is, hogy nem áll kapcsolatban az empíriával... Ám ez - leginkább Hume óta - megmarad esztétikumnak, egy szép hipotézisnek, műalkotásnak, amelynek igazságértékét igazából sosem lehet a priori igazolni. Hegel rendszere lehet jó (ellen)példa itt: felépített egy nagyjából koherens és konzisztens gondolati építményt, épp csak minimálisan sem korrelált a valósággal - sem kozmológiai, sem hétköznapi szinten, hogy az etikáról már ne is beszéljek -, hogy végül törvényszerűen bukjon meg. De ilyen lehet Boethius filozófiája is. Szép gondolatai voltak és pazar élmény olvasni őt, mégis ezer sebből vérző teória, amely szükségképp vált az idők során irrelevánssá. A pozitivista filozófia pedig (főleg a logikai pozitivisták, Carnap-pal az élükön) egész egyszerűen egy tarthatatlan filozófia számomra, egy pszichológiai jelenség, akik szimplifikálni szerették volna maguk - és követőik számára - a legtágabban felfogott életet, a létezést. Elfojtani, ill. racionalizálni akartak. Freud óta tudjuk, minek a megnyilvánulása ez. Mit kezdjek például azzal a véleménnyel, amely szerint a metafizika kiküszöbölendő, mondván, hogy az pusztán egy "életérzés"? (Carnap) Nem véletlenül jutott viszonylag hamar zsákutcába a pozitivizmus és követőinek (elsősorban a Bécsi kör-t értve itt) intenciói...
"Az a filozófia, amely magát csakis szigorú tudományként definiálja (mint tette pl. Husserl vagy a logikai pozitivisták), és magával az élettel nincsen szoros kapcsolatban, tévút."
Ezzel nem értek egyet, egyrészt szubjektív okokból, mivel a kedvenc filozófusom, Heidegger is ebbe a kategóriába tartozik, másrészt sokszor nincsen meg, főleg ontológiák esetében ez a szoros kapcsolat, maguk a művek mégis hallatlanul értékesek. Persze értem, amit mondasz, csak ez kikivánkozott belőlem, hogy a pozitivista filozófiának is meg lehet, és meg is van a maga helye, szerepe, fontossága. Párhuzamként a kozmológia jut eszembe, ott is számtalan alternatív elmélet verseng, egy részük egyelőre egyáltalán nincs "tapasztalatilag" megalapozva, de a szépségük és értékük pont a nagyívű elvonatkoztatáson, és a szellemi erőfeszítés L' art pour L' art szépségén alapul ott is.
Nos szàmomra itt kezdödik az agy hatàra, ne értsd félre semmi szàndékom a sértegetésekre. Az agy szerepe az életet ugy làtni, ahogy akarja. De ennek még semmi köze a valòs élethez. Ami te magad vagy. Ha felhagyunk az életröl valò értekezésröl, csak akkor ismerhetjük meg azt. Csak akkor tàrulkozik az fel elöttünk. Ez ugyanugy érvényes egy filozòfusra mint egy "egyszerü" kapàlòra. Mert a kapàlònak is meg van az életröl gondolt meggyözödése. Fogadd el az életet olyannak, amilyennek szàmodra a jelen pillanatban megmutatkozik és az megmutassa magàt a sajàt valòsàgàban neked. Bemutat téged magadnak.
Az egò szerepe az életünkben sokkal többrétübb mint mondjuk egy szerepbetöltés utàni vàgy. Az egò kérdezheti azt is, hogy van e valaminek egyàltalàn értelme. Ezt akàr egész életen keresztül kérdezheti. Lényeg az, hogy van dolga. Egyik embernél ez, a màsiknàl az.
Filozòfàlàssal nem tudod az életet a legmélyebb szinten megélni. Az egòd kattanàsig megélt szintje lehet ez csak. Kétségtelenül ez egy esély arra is, hogy az egònak annyi legyen, felrobbantsa sajàt magàt, mert elöbb utòbb ez lesz a sorsa. Ezutàn jön a valòs megértés, felismerés. De ennek màr semmi köze a filozòfiànak.
Különben a belyegyzésem màsodik részét teljesen figyelmetlenül hagytad... Pedig ez volt az egésznek a lényege szàmomra. Itt nyer a kapàlò ember filozòfàlgatàsa teret. Egészséges, életerös, az élettel egyévàlò teret.
