Kösz, kérni is akartam az eredetit.>:-))
Egy gyönyörű, csak azt sajnálom, hogy nem én írtam.>:-))
Rimbaud
címe nincs
A csillag könnyezik friss rózsaszínt füledre,
nyakadra hólepelt borít a végtelen!
Mellbimbóidra pírt a tenger hinteget le,
s az Ember vérzik el fenséges testeden.
Franyó Zoltán fordítása
Les sanglots longs
des violons
de l'automne
blessent mon coeur
d'une langueur
monotone.
Tout suffocant
et blême, quand
sonne l'heure.
je me souviens
des jours anciens,
et je pleure...
Et je m'en vais
au vent mauvais
qui m'emporte
de ça, de là,
pareil à la
feuille morte...
Ha lehet, én az elsőre, a Tóth Árpádéra szavaznék.
és egy új Rimbaud:
A magánhangzók szonettje
Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráfól
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!
Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hüvirág, királyi hermelin, jégtűs Gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!
Ü! - az isteni tenger nyugodt, gyürüző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -
Ó! - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! viola sugár az Ő szeméből!
Tóth Árpád fordítása
S ha végre megtérvén mind e hisztériákból,
bús boldogságában meglátja kedvesét
ábrándozni a sok hófehér Máriáról
a nászéj reggelén s a kín szivébe tép:
"Megöltelek, tudod? A szádat elraboltam
s a szívedet s mindazt, ami a férfié;
és most beteg vagyok: ó, fektessetek holtan
éji vizekbe fúlt, püffedt Holtak közé!
Oly ifjú voltam és Krisztus lehelletembe
rondított s undora ökrendésig itat!
Megcsókoltad hajam, mely mint a puha kelme,
s én hagytam...Ó, tudom, ez kell, ti Férfiak,
nektek! nem sejtve, hogy a legszerelmesebb nő,
ha lelkiismerete iszonyatába néz,
a legrimább rima s a legkeservesebb ő,
s mi Felétek sodor, minden csak tévedés!
Mert régen odavan az első Áldozásom.
S nem ismerhettem én csókod és gyönyöröd:
és szívem és husom, mit húsod át- meg átfon,
Jézus bűzlő, rohadt csókjatiól nyűzsög!"
9
Akkor az elrohadt s a gyötrött lélek érzi
átkaid áradó, sötét zuhatagát.
- Szűz Gyűlöletedre hanyatlik rá a Férfi,
s a méltó szenvedély helyett talál halált,
Krisztus! Krisztus, erőnk örökösen kirabló!
ki sápadtságodra kétezer éven át
itélted, szégyen és fejgörcs közt földre csukló
kínban az asszonyok fájdalmas homlokát.
(Somlyó György)
Az árnyékszéken, ott töltötte el a szent éjt.
A mécsre fehér fény hullt a tető lyukán,
s néhány sötét bíborszín szőlőtő dülöngélt
a szoszéd udvaron bolondul és sután.
Vakító fény szívet formált a kis nyilás az
udvarra, hol az ég az üvegablakot
aranyba vonta; s lent a kövön nagymosás-szag
kénezte a falon ingó sok fantomot.
Ki mondja el a vad sóvárgást, ezt a bomlott
szánalmat s vele a gyűlölet viharát,
ti, kiktől a világ torz lett, mocskos bolondok! -
ha lágy idomain végül a lepra rág?
De szép a nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
- Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!
Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
- Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!
De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;
sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.
akkor a változatosság kedvéért:
Rimbaud
Első áldozások
5
Éjféltájt felriad az ablakban a fényre.
A holdsütötte kék függönyök szendere
s hő ünnepe közül a látomás kitépte;
vöröset álmodott. S az orra elered,
s szűznek érezve és gyöngének önmagát, hogy
istenben élvezze kísértet-kedvesét,
az éjre szomjazott, hol sejtett egek áldott
szeme előtt a szív fellángol és kiég;
az éjre, Szűzanyám, ó, te megfoghatatlan,
ki csöndbe áztatod az ifjú lázakat,
az éjre szomjazott, a nagyra, hol titokban
lázonghat s hangtalan a szív, ha megszakad.
S játszva Áldozatot s a mennyei menyasszonyt,
csillaga látta, hogy gyertyát emelve megy
az udvarra, ahol száradt egy kiakasztott
ing-kísértet, és fönn sötét kísértetek.
Halandó, angyal és démon, te, te, aki
könyvem első helyét vagy méltó bírni: Rimbaud,
van bár kontár hülye, ki úgy hív: kurafi
s zöldfülü szörnyeteg s iskolás boroskancsó,
tömjénspirálisok és lanthúrhangzatok
jelzik emlékezet-templomba te belépted,
hol is fényes neved dicsdalt nyerend azért, mert
szerettél engem, úgy, miként kivántatott.
Bámulják majd a nők, izmos, szálfa kamasz
szépségedet, mely oly ravasz, paraszti szépség,
hogy nem vágyhat reá csak indolens merészség.
Lebírtad a halált, - szobornak így maradsz:
a tiszta gyönyörök felső fokát elérve
fehér lábbal tiporsz az Irigység fejére!
Aztán immár a Szűz csak a könyvbéli szűz lesz.
olykor megtörik a misztikus lendület...
S jön a sivár nyomat, mit rézbe lomha tű metsz,
s jönnek a förtelmes színű fametszetek.
Enyhén parázna vágy nő a kiváncsiságból,
hogy elborzassza a szűzen kéklő lepel
ártatlan álmait az égi tunikákról,
mikkel szemérmeit Krisztus takarja el.
És úgy, de úgy akar, egész kétségbeesve,
- feje a párna közt lélegzete akad -
búzni tovább is a villámló égi kegye,
nyála csorran...Homály ül kertet, házakat.
És nem bírja tovább. Felül; sajog az ágyék;
s elhúzza egy kicsit a kék függönyt az ágy
elől, hogy paplana alá szökjon a lágy lég,
hűteni tüzelő kebleit és hasát...
Somlyó György fordítása
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.
Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
Álmodom egy nõrõl, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert õ megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetszõ szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az õ szent könnyei.
Barna, szõke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messzirõl jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
A nagy Nap estelén megbetegszik a gyermek,
s érzi a borzadást - inkább, mint a nyomott
templomi sötétben - az ágy azért melenget - ,
a szörnyű borzadást, s csak hajtja: "Meghalok..."
S mint nővéreitől titokban csent szerelmet,
számlája, szívre tett kezekkel, csüggeteg,
képét Jézusoknak s fényességes Szüzeknek,
míg attól részegül, hogy ím legyőzetett.
Adonáj!... - a latin végződésekben ékes
zord egek fürdetik a piros Homlokot,
s az égi kebelek vérfoltjától pecsétes
nagy hószín lepedők fedik el a napot.
- Hogy szűz maradna a jelenben és jövőben,
csak úgy habzsolja hűs Bűnbocsánatodat,
de könyörületed, ó, Sion Királynője,
vízi liliomnál s befőttnél fagyosabb!
Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szívem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesűljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.
A Külvárosból és az Úri Negyedekből
gyűlt áldozók közül kiszemelte a Ppa
e magányos kislányt, sápadt, szomoru, megtört
szemekkel. Szülei Portásnak látszanak.
"Mert Isten ontja rá, a szenteltvíz csak úgy dől
e sárga főra majd, ha eljövend a Nap."
Somlyó György fordítása
Un grand sommeil noir
Tombe sur ma vie:
Dormez, tout espoir,
Dormez, toute envie!
Je ne vois plus rien,
Je perds la mémoire
Du mal et du bien...
O la triste histoire!
Je suis un berceau
Qu'une main balance
Au creux d'un caveau:
Silence, silence!
Milyen ostoba is e sok falusi templom,
hol tíz rút kis majom hallgat az oszlopok
közén - áhitatos igét raccsolva bugzón -
egy rossz szagú, groteszk, fekete alakot:
de lassacskán a nap átszüremlik a lombon
s az üvegablakok ó színe fölragyog.
A kő itt máig is rávall az anyaföldre.
E sáros kavicsot a táj minden szögén
ott látni térj akár az üzekvő mezőkre,
hol búza ring, vagy az ösvények okkerén,
dús eperfák alatt, mit koszos rózsa nőtt be,
kisült cserjék között, hol kékell a kökény.
Száz évben egyszer e nagy hodályt kisikálni
kis kéfesték meg egy kis aludttej kerül:
s ha tekintélyesek komikus misztikái
a Szűzanya vagy az ormótlan Szent körül,
legyek dús raja, a viaszból bezabálni
kocsma- és ólszagún a mennyezetre gyűl.
Először is saját családjáé a gyermek,
sorvasztó munka és naív gondok között.
Mennek és feledik, hogy a bőrük bizserget,
hol Krisztus Papja egy ujjal rájuk bökött.
a Papnak házzal és árnyas kerttel fizetnek,
hogy hagyja a napon e sok kis barna főt.
Első sötét ruha s a torta napja vár rád,
gyermek, Napoleon s a Kisdobos alatt,
szines szentkép-csokor, hol Józsefek s a Márták
szeretnek áradón és nyelvet nyújtanak,
ehhez járulnak még az áldozási kártyák:
szép emlékül a nagy Napből csak ez marad.
A lányol boldogan mennek templomba este,
mert őket a fiúk, nagyzolva egy kicsit,
már tyúknak nevezik, ha múltán a vecsernye.
Ők, kiknek sorsa már a laktanyai sikk,
hát fittyet hányva a családi illemekre,
ordítva éneklik förtelmes dalaik.
Közben a Plébános - mise utáni csend ez -
a gyermekeknek szánt szentképek közt lapoz,
s míg körötte a lég táncok zajától vemhes,
úgy érzi, - hasztalan eseng a Kegyelemhez - ,
hogy lába megvadul és térgye rogyadoz.
- Arany égen kiköt az Éj, sötét kalóz.
Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:
iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.
Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
minden tőkét a domb oldalán; oda van
az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.
Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok
felfalni kezdenék megint szép holnapod?
S ha megrohan megint régi őrületed?
Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz
a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.
Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, busan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...
Az ifjú - szeme láng, bőre barna, huszéves
remek test, járnia meztelen kellene,
s imádta volna, míg feje rézpánttal ékes,
holdféyben Perzsia egy kóbor szelleme;
romlatlan és sötét bájai közt viharzó,
büszke most gerjedő hevületeire,
s oly tiszta még, akár gyémánt tengelyen forgó
nyáresték könnye, a szűz tengerek vize:
az ifjú, a világ ocsmányságait látva
szívében megremeg, bosszúsan háborog,
s átütve nem muló mély sebbel, megkívánja
az irgalmas nővért, a kedves ápolót.
De ó Asszony, szelíd részvét, marék zsiger te,
nem vagy az irgalom nővére, soha nem!
Sem ében szem, se lágy, könnyed ujj, se remekbe
formált szügy, s puha öl, hol rőtes árny pihen.
Alvó világtalan, roppant pillákkal ernyős,
mind rejtelem csupán a csókunk és a kéj:
mellünkre te tapadsz, pedig te vagy az emlős,
s mi dajkálunk, komoly s igéző Szenvedély.
S te ránk a hajdani erőszakot, a hús mély
kábulatát, alélt gyűlöleted dühét
mind visszaontod, ó, mégse rossz szándokú Éj,
mint havonta öled a vér fölöslegét.
Ha megborzasztja őt a nő, akit ölén egy
percig vitt - ó, gyönyör, lét szava, tett dala!
jöjj, friss zöld Múzsa és jöjj, lángoló Itélet,
hadd tépje már nemes tüzetek mámora!
Ah! ki hol ragyogást, hol nyugalmat kívánna,
s kit elhagy szívtelen a két Nővér, a lágy
karú szép tudomány után esd s a virágba
borult természeten nyugtatná homlokát.
De a sebzett, a gőg zord tudósa utálja
a sötét mágiát és szent fegyelmeket;
érzi, mint hömpölyög gyilkos magány utána.
Most, váltig szépen, és a sírt se vetve meg,
álmok vagy útak, át az Igazságnak éjén,
s nagy célok, bennetek higgyen a szíve már;
ó, irgalmas nővér, ó, rejtelmes Halál!
Rónay György fordítása
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje...
S mint vén galambducok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetje.
De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leöntve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott
szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót...
helyeslést intenek a délceg napraforgók.
Füled köré bibor könnyeket sírt a csillag,
hátadon hószinűn gördült a végtelen;
rózsás emlőiden tenger rőt gyöngye illant,
s a Férfi feketén vérzett nagy öleden.
-
fordította: Somlyó György
Akkor egy Radnóti féle változat, véleményem szerint szebb, mint a másik.
Kóborlásaim
Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
itt sokkal tisztább a rímelés szebb a szonett.
és még egy szonett, ha nem unjátok:
A szekrény
Tágöblű faragott szekrény ez itt; sötét, vén
tölgye: mint a nagyon kedves vénasszonyok.
E szekrény nyitva áll, úgy ont homálya mélyén,
mint óbor habja, oly megejtő illatot.
Zsúfolt halmaza ez sok ódon ócskaságnak:
megsárgult, jószagú fehérneműk, gyerek -
s női ruhák, fakó csipkék s a nagyanyának
kendői, melyeken festett griff díszeleg.
Érmeket lelni itt, fehér vagy szőke tincset,
arképeket, aszott virágokat, amiknek
illatai gyümölcs szagába omlanak.
Ó, vén szekrény, te tudsz aztán sok furcsaságot!
S meséid mondanád és feldünnyögsz, ha nagy
fekete ajtaid lassan-lassan kitárod.
