Eddig csak "hallgattam" beszélgetéseteket. De közben bennem is felmerült néhány kérdés vagy válasz. Majd azokat is beírom valamikor, most viszont apunk "Szerintem ma már bizony nincsen templom." mondatára ragálnék.
Igaz, már talán két éve, egy osztálytársam meghívott egy koncertre. Egy templomba. Kórus és gitár. Hát komolyan mondom, életem egyik legszebb koncertje volt.
Meg már máskor is volt szerencsém templomban kisebb zenekari-, sőt még orgonakoncertet is hallgatnom.
Most hogy így ráébresztettetek, ezek már jó régen voltak. Sőt hiányzik.
Meg is beszéltem most a szobatársammal, hogy tavasszal elmegyünk egy koncertre a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.
Na majd még benézek.
Üdvözletem minden komolyzene-kedvelőnek
Sysygy
Ja, egy eretnek kérdés: apunk, MP3-ban (is) megvan az említett zenemű? (vagy bárki másnak) (kiváncsi vagyok rá)
Kedves ErikaSZB!
Az "a" betűért elnézést, csak utólag vettem észre - későn. A négyzet viszont fekete. Ma délután fárasztó tanulás után egyébként én is pont a Glass-Shankart hallgattam. Azt pedig nem tudom eldönteni, hogy a Koyaanisqatsi esetében a filmhez írták a zenét, vagy a zenéhez a filmet.
És dauerninak igaza van. Szerintem ma már bizony nincsen templom.
Az iskolákban pedig nem tanítják meg a gyerekeket a zene szeretetére.
Miért alacsonyabbrendű a zene és a képzőművészet, mint az irodalom?
A középiskolákban a - gimnáziumokat kivéve (és ott is csak hetente egy) - már nincs is ének-zene óra. A gimikben meg komolytalanra veszik. Akkor most hogy gyújtsunk rá?
Macika: A mai rohanó világban ki az, aki 3-4x meg tud hallgatni koncerten egy adott kortárs művet? A gyanúm az, hogy a ma szerzői lemezre alkotnak.
Én nem mondtam, hogy az adott művet _koncerten_ kell többször egymás után meghallgatni. Legcélszerűbb, ha a művel történő ismerkedést inkább hanglemezen kezdjük, és csak akkor hallgatjuk meg koncerten is, miután némi "jártasságra" tettünk szert annak értelmezésében. Még a klasszikus szerzők kompozíciói között sincs olyan darab, amely már első hallásra teljes pompájában tárulna fel hallgatója előtt!
A komolyzene - legyen az kortárs vagy klasszikus - mindenképpen többszöri meghallgatást igényel.
"De a gyökerek és maga ez élet nem ad elég időt és lehetőséget."
Ilyen szempontból voltak könnyebb helyzetben őseink, akik az akkori kortárs zenét hallgatták és méltányolták.
Vasárnap mindenki ugyanabban a templomban hallgatta ugyanazt a prédikációt, és évtizedeken keresztül hallgathatta ugyanazt a kántort, aki lehetett szerencsés esetben Bach, lehetett szerncsétlen esetben Herr Nememlékszünkanevére.
Bár biztosan tudjátok, hogy Bachot is épp eleget vegzálták pályafutása hajnalán, de végül volt idejük megtanulni a stílusát.
Ennyit a megértő és beletörődő hangulatból. Most viszont kicsit provokatívabb és gonoszabb hangulatomban vagyok! :-))
Véeletlenül Épp Szőllőssy András zeneszerzőnk mondta egyszer nekem, hogy "a dohányos rágyújtani mindig ráér!"
apunk, Malevics és fehér, egyébként a Glass koncertre én is elmentem (talán azért mert rosszhangulat és hullafáradtság ellen rendszeresen egy Glass- Ravi Shankar CD-t használok. (Ez lenne a zene mint "alkalmazott" művészet?) És rendkívűl hősiesnek éreztem magam, hogy nem aludtam el a koncerten, illetve most már nem is vagyok biztos benn, hogy nem aludtam, olyan baromi egyforma volt minden amit játszott, lehet, hogy egy csomót kihagytam, egyszóval nagy csalódás volt, pedig még azon is gondolkoztam, hogy a kislányomat is elviszem aki zongorázni tanul, így utólag jól tettem, hogy mégse vittem.
Valóban, kicsit outsider vagyok én itt.
Igen én az Illésen meg a Beatlesen nőttem föl, és nem "értelmiségi" családban,
jóval idősebb testvéreim a "Nagy Generáció" tagjai voltak.
Tudom is, hogy "bunkó" vagyok még a továbbiakhoz - amilyen irányba kéne haladnom,
de szociográfiai tanulmányt lehetne írni arról, hogy az átlagember
mikor és milyen zenét hallgat, milyen a zenei ízlése, van-e egyáltalán.
Amit Valérió írt a kortársakról és a sznobizmusról az telitalálat.
Namost dauerninek mondom, hogy inkább erre a sznobizmusra kéne gondolnia,
Glasst én azért szeretem, mert tettszik. Nem sznobizmusból. Technokrata és
munkás közösségben élek és dolgozom, fütyülnek arra kinek mi tettszik, meg általában a muzsikára
(sajnos!!!), rajtatok kívül nem is beszéltem senkivel Glassról még.
Ja, mondjuk az lehet sznobizmus, hogy itt előhozakodtam vele. De valóban:
Glass populáris. De nem baj. Azért populáris, mert például tettszik nekem.
(Nyilvánvaló nem keverendő a "pop-zene" fogalmával a dolog).
És mindenféleképpen érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy emberöltőkkel
ezelőtt a világ kultúrájában milyen szerepe volt a ma klasszikus, akkor viszont
"kortárs"(?) zenének. Szerintem a XX. század jazz, blues, és a szubkultúrális
mozgalmakhoz kötődő (rock, beat, és punk(!)), zenei "alkotások" nem hiszem,
hogy a korabeli nóták, csujjogatók, talpalávaló tánczenék, vagy akár nép- vagy
mozgalmi dalok funkcióját töltik be. És vannak dalok is, és a dalokhoz kötődő irodalom
- Dylan, Cohen, Viszockij... - (na, a sznob apunk - mondja tán(?) dauerni), és voltak régen is.
Ezek a dalok mitől könnyűek, és a régiek mitől komolyak? Miért könnyebb a Végig az őrtorony mentén
vagy a tán frázisként ható, de mégis leírom Blowing in the wind,
mint a (szenségtörés?!) pisztránguszikálás halkan.
Egyébként dauerninek tökéletesen igaza van. Sokkal nagyobb értékek felé kéne tartanom.
Tudom, hogy nagyobb értékek. De a gyökerek és maga ez élet nem ad elég időt és lehetőséget.
Egy zeneműnek időt kell szentelni, mint egy könyvnek, mint egy versnek, le kell ülni és meg kell
hallgatni. Megadni ugyanazt a tiszteletet a zeneszerzőnek, mint az írónak.
Én az autómban mindig a Bartókot hallgatom, mert a többi adó halgathatatlan.
>>> akkor előbb-utóbb (néhány meghallgatás után) mindenképpen előtűnnek a mű mélyebb rétegeiben megbúvó dallamok, és így a zene lassan új dimenziókat nyithat meg hallgatója számára.
Tudod pont ez az én bajom is. A mai rohanó világban ki az, aki 3-4x meg tud hallgatni koncerten egy adott kortárs művet?
De hidd el, hogy elméletben ez olyan szépen hangzik.
A gyakorlat sajnos az – mostmár tudod hol dolgozom –, hogy nincs pénze a fenntartónknak béremelésre már 3 éve. Csak úgy lehet hátráltatni az amúgy is minimális fizetések értéktelenedését, hogyha minden sz@rt felvállalunk, csak fizessenek érte. Mindegy külföld vagy belföld.
Nem panaszképpen de múlt hónapban volt 10 napunk (próbákkal együtt), amikor be kellett próbálni Mendelssohn: Paulus oratóriumát (2 óra 45 perc!), Sosztakovics: XIV. szimfóniáját (csak vonósok+ütők+két énekes), Schubert: II. szimfóniáját és egy teljes koncertnyit J. Strauss műveiből.
Hétfő: Bécs, Musikverein, Paulus. Kedd: Kleve (holland határnál): Sosztakovics, Schubert. Szerda: Freiburg, J. Strauss (svájci határnál) Csütörtök hajnalban repülés haza Zürichből.
Sajnos ez nem egyedülálló, ha nem is ennyire sűrűn, de nap, mint nap előfordul, hogy keresztbe kell próbálni, magyarul két-három koncert más-más műsorát próbáljuk egy időszakban délelőtt-délután-este. Már tényleg csak a tanítás hiányzana....
Ezek után talán kicsit érthető, hogy igyekszünk a könnyebben érthető, elsajátítható műveket előnyben részesíteni. Végül is eljátszunk mi minden kortárs „dallamtöredéket”, csak azt ne kívánják, hogy mosolyogjunk is hozzá....
A "Zappa" ópuszról eszembe jutott az én kedvencem.
Példa az aleatorikus kompozíciókról. Ha jól emlékszem Menuhin "Az ember zenéje" TV-sorozatában láttam.
Egy akvárium oldalára öt vonal volt festve violinkulccsal, és egy klarinétos szépen folyamatosan játszotta az ide-oda úszkáló halakat. :-))
Macika: Dallamos zenének azt tartom, ha egy zenének van első hallásra megjegyezhető dallama. Amennyiben így fogalmazzuk meg a "dallamos zenét", akkor azt kell mondanom, a kortárs komolyzenének nem feladata, hogy megfeleljen ennek az elvárásnak. Nem az _első hallásra_ felfedezhető dallamok megléte az, ami meghatározza egy zene élvezeti, esztétikai és művészi értékét - számomra legalábbis nem.
Ha az adott kortárs-zenemű nem csupán blöff-alkotás sznobok számára (tehát rendelkezik a daunerni által is említett rend-rendszer harmóniával, azaz egy átgondolt és jól felépített struktúrával), akkor előbb-utóbb (néhány meghallgatás után) mindenképpen előtűnnek a mű mélyebb rétegeiben megbúvó dallamok, és így a zene lassan új dimenziókat nyithat meg hallgatója számára. (A legjobb példa erre Alban Berg Kamarakoncertje.) A kortárs alkotások kétségkívül több erőfeszítést igényelnek a befogadótól, mint elődeik. A tragédia az, hogy ezek az erőfeszítések sokszor hiábavalóak, s ezért - érthető módon - lassan mindenki elfordul a kortárs művektől. Ez pedig leginkább az - előző hozzászólásokban már megemlített - kókler blöff-komponisták fércműveinek és az őket támogató műveletlen és gyáva sznob rétegnek "köszönhető".
(Néhány évvel ezelőtt egy kortárs szerzők részére rendezett hangversenyen mutatta be egy fazon "Frank Zappa emlékezetére" című művét, mely a következő módon (szó szerint) zajlott: fickó bevonszolt néhány rohadó bádogvödröt a színpadra, aztán húsz percig püfölte őket egy fémrúddal mint valami eszement idióta. Legnagyobb megdöbbenésemre a közönség nem csak hogy pisszenés nélkül hallgata a "darabot", de a produkció végén tombolva ünnepelte a "szerzőt". Gyalázat. Mivel én már csak felvételről "élvezhettem" az előadást, így nem volt módomban kifütyülni a szerzőt az első öt perc után, amit kétségtelenül megtettem volna ha ott vagyok - egyrészt Frank Zappa munkássága iránti tiszteletből, másrészt mert nem szeretem ha hülyére vesznek.)
http: ...e Topic indulásakor jól belémkötöttél minden érvelés nélkül. Mármint, hogy én "nem ismerem Sztrav., Bart., Schönb. munkásságát. Az volt a problémám a beköszönő hozzászólásoddal, hogy éppen azokat a szerzőket kezdted el ostorozni, akik pedig a 20. századi komolyzene legkiválóbb és egyben legmeghatározóbb egyéniségei, és akik munkásságát igen sokra tartom - különös tekintettel Bartókra, aki a világ zeneirodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja, s nevét csak az emberiség zenetörténetének legnagyobb zeneszerzőéivel lehet együtt említeni.
"Bartók zenéje arról szól, hogy lehet-e zenélni. Állandóan nekifut, aztán küszködik."
Ez a két mondat számomra a zeneesztétikai dilettantizmus non plus ultrája: egyszerűen nem láttam értelmét ilyen kijelentéssel érdemben foglalkozni. Talán csakugyan az volt a baj, hogy holmi botcsinálta zeneesztéta zavaros gondolatait próbáltad továbbfűzni, ahelyett hogy a saját véleményedet fejtetted volna ki.
Ez utóbbit ugyanis szívesen látom - amíg nem kezded piszkálni Bartókot... >;-)
bjudith! Te hogyan látod a komolyzene helyzetét?
Ha itt vagy egyáltalán :-/
Nem szeretném, ha támadásnak vetted volna, amit a te kortárs zenével kapcsolatos véleményedről, hozzáállásodról írtam.
Sajnos én magam nem játszom szimfonikus zenekarban, időnként irigyellek benneteket, időnként pedig nagyon nem. Tudod, az én habitusom mindig inkább teoretikus, mint "csinálós" volt - biztos érted mit akarok mondani. Informatikus könyvtáros vagyok egyébként, bár valaha zeneelmélet-tanár voltam :-))
(Jut eszembe - amikről írtál arra gyanakszom, hogy te viszont a MÁV zenekar tagja vagy, eltaláltam? :-))
Az, hogy nagyon nehéz és hálátlan feladat egy zenekarban kortárs művet játszani, és méginkább hosszasan próbálni, az bizonyára igaz.
( Héthy Apor a Rádiózenekar hegedűse egy Lutoslawski próba másfeledik órájában mondta, hogy "hiába, mindenhol jó - de itt nem! :-))
Hogy visszakanyarodjak az eredeti vitához, csak azt szerettem volna mondani, hogy nekem (tudod, mint teoretikusnak :-)) nyilvánvaló, hogy Richárd Strauss után a zene egy teljesen nyilvánvaló csődjére sokan, sokféleképpen reagáltak. (Messzire vezetne a csőd elemzése, hadd bocsássam előre, hogy SZVSZ annak is szigorú és előre kiszámítható fizikai okai voltak.)
A reakciók között volt sok vagdalkozós, cinikus, nyegle stb. kortárs szerző, (szvsz az aleatória, a konkrét zene stb. irányzatok jó része ide sorolom). Volt sok tévhit és tévút (Schoenberg, Hába)
És végül voltak - vannak páran, akik az eddigi út alapos ismeretében, és annak tiszteletével - konzenkvensen haladnak. Az út és a körülmények ismeretében válik nemcsak érthetővé, hanem élvezhetően széppé például Kurtág.
Csak azt akartam mondani, hogy az imént említett "út és körülmények" ismerete a közönségtől nem várható el, (ezért sincs nagy közönsége a kortárs koncerteknek) tőled viszont talán elvárható. Ne engedd, hogy a délelőtti fárasztó próbák, a késő estig tartó koncertek, (közben tanítás) aztán a minden pihenés nélkülire szervezett brutális turnék annyira kimerítsenek, hogy ne tudd élvezni a zenét!
Nem vagy könnyű helyzetben, hidd el nagyon jól tudom, de felelősséged van!!
Philip Glass őszi zeneakadémiai koncertje volt az egyetlen olyan esemény, amiről úgy írtam beszámolót, hogy nem mentem el!
Hadd ne idézzem szó szerint, akit érdekel megtalálja a neten.
apunk hozzászólása azért releváns, mert lehetőséget ad felhívni a figyelmet arra a jelenségre, ami kitölti a közönségtelen komolyzene és a pop közötti űrt.
A decemberi Muzsikában - Porrectus álnéven publikáló Kovács Sándor zenetörténész minősítette Glass-t sznoboknak szóló neo-gagyi zenének.
Nagyon szeretném, ha apunk nem bánkódna ezen, és azon sem, ha én hajlok arra hogy Porrectusnak adjak igazat. (nota bene én egy hónappal korábban megírtam, hogy miért nem megyek el arra a koncertre.)
A sznobizmust egyébként kifejezetten pozítív emberi tulajdonságnak tartom :-))
Orff valóban vásári - és megintcsak ugyanaz az effektus. A popzenén felnőttek először (nem véletlenül) Orffot és Glasst szokták megtalálni, ha kevés hozzáértéssel de kiváncsisággal megpróbálnak a komolyzene felé tapogatózni. Éppen ez az amiért nagyon-nagyon remélem, hogy apunk harag nélkül kitart (akár Glass mellett!!)
Csak éppen jó lenne ha tenne további lépéseket.
Hallod kedves apunk - Csak így tovább!!! :-))
41-es hozzászólónak....
Kedves Whatson. Köszönöm a megállapításod: "Carl Orff zenéjének "komolyságát" senki nem kérdőjelezte meg,
noha a Carmina Burana pl. kifejezetten könnyűzene-gyanús".
Ezt muzsikus kollégáim sem igen veszik észére. Pedig ordít. Finoman fogalmaztál. Én Carl Orff-ot egészen egyszerűen vásárinak tartom (mézeskalács, tükör stb.)Ma már az sem lényeges, hogy végülis Carl Orff a göbbelsi kultúrpolitika egyik ásza volt. Akárcsak Madách (folyamatosan színen volt a harmincas évek második felében Németországban).
Nekünk zenészeknek van egy nagy hibánk. Páratlanul toleránsak vagyunk a mútébéli kollégákkal.
Én nagyon örülök, ha finoman is, de kimondtad, hol kezd cirkusszá válni a komolyzene.
Annak ellenére teszem ezt (vagy éppen ezért), mert e Topic indulásakor jól belémkötöttél minden érvelés nélklül. Mármint, hogy én "nem ismerem Sztrav., Bart., Schönb. munkásságát.
Kedves apunk, kedves Zenebarátok!
"Glass-nál van dallam..." Állítólag ő maga vallotta be, hogy botfülű :() Van még komolyzene?!? A Mario és a varázslót, a legtöbbet játszott mai magyar operát szerették volna kivinni Németországba. A (berlini?) főherkópáter aszondta, hogy szép is, jó is, milyen kár, hogy nem avantgarde opera. "Azok ottan" tökéletesen be vannak -még mindig- etetve a kókler világnagyságok sormintáival és pacnijaival, és valami különös mazochizmussal kínozzák a fülüket (mármint a közönség), miközben a magukat mesternek tekintő zeneszerzők fürdenek a hírnévben és az anyagi jólétben. Tudom, mindig volt sznobizmus, de azért a zenehallgatóknak lehetne egy kicsitt nagyobb öntudatuk, és határozottabb kiállásuk. Mert hiszen a sarlatánok mellett azért alkotnak ám igen figyelemre méltó komponisták is! Szerintem felsorolás nélkül is tudtok olyan szerzőket, akik maiak, és tetszik is nektek, viszont nincsenek agyonajnározva. Mi, akik itthon sokkal szegényebbek vagyunk (szerzők, zenészek és közönség egyformán...), és egyre ritkábban járunk koncertre, vagy veszünk hanghordozókat, lassan rájövünk, hogy van még komolyzene, csak elrejtették előlünk...
fontos a hangzáshűség, de nincs pénz, meg szegénység is van
nekem régi hifi-szarjaim vannak, NAD lemezjátszó meg Philips CD-160 és hiába akarnék jobbakat, nem futna rá
szerintem inkább "szokolon" zenét, mint csúcshifin hányást
Látom a "hifisták" örök hitvitája (melyik jobb az LP vagy a CD) e topikra is betört. Szeretném elmondani, hogy idestova 30 éve (azaz még bőven az LP érától) gyűjtök lemezeket (szinte kizárólag komolyzeneit), és sok lemezem megven LP és CD formátumban is. A CD - az esetek többségében - jobban szól, különösen, ha régebbi (1950-60-as évekből származó) felvételek digitalizálásáról van szó. A fő probléma szerintem abból adódik, hogy az LP csak akkor szól (észlelhetően) jobban a CD-nél, ha csúcskészüléken (kb. 1 milliós lemezjátszó stb.) hallgathatja valaki. Akinek erre otthon is van módja, ne is cserélje le LP-it. A CD-k viszont közepes (60-100 ezer forintos CD-játszón) is általában elég jól szólnak. Egyébként a 80-as évek eleje óta azért a CD-technológia is sokat fejlődött, nem is szólva a CD-játszókról. Ma szerintem csak mazochisták vagy milliomosok vesznek LP-játszót és LP-t...
Szerintem a "kortárs-zene" néven emlegetett valami: csőd. A képzőművészetben elismerem Malavics Fekete négyzetét, de a zenében hiába csinálják ezt, ez csak fals és hamis hülye hangok sokasága, intellektuális bohóckodás. Jókat lehet derülni, nyilván bele lehet magyarázni dolgokat.
Dallam? Kortárs komolyzene? Csak egy választ tudok: Philipp Glass. Glass-nál van dallam, igaz ez repetatív minimal-art, de a stílusnevét megcsúfolja a Ghani c. operája vagy a Koyaanisqatsi. És stílust teremtett,ő és követői lesznek az új idők "komolyzenészei".
Dallamos zenének azt tartom, ha egy zenének van első hallásra megjegyezhető dallama.
Ebbe Kurtág, Szöllősi, Alban Berg stb, stb, nem fér bele ( nekem :-(((( ).
Érdekes, hogy Bartók zenéje tele van dallamszövésekkel, ha valaki (nem zenész, csak zeneszerető) először hallja akár a Zenét, akár a Concertot, hazafelé már legaláb két-három dallamot el tud énekelni magában a művekből
Azt nem mondtad, Te milyen zenekari hangszeren játszol. És az sem mondtad, hogy játszol-e, ha igen, mióta szimfonikus zenekarban.
Én azt mondtam – ha olvastad korábbi hozzászólásaimat – hogy a kortárs szerzők zenéjét játszani, betanulni – összehasonlítva más zenékkel – sokkal több időt, olykor kínlódást kíván, és még csak meg sem térül, mert a közönség sem szereti.
Kétségtelen, én is találkoztam hallgatható kortárs zenével, de nem ez az általános.
A legnagyobb probléma a kortárs zenében, hogy nehezen (egyáltalán nem) lehet egy_hallásra megérteni. Ahhoz, hogy észrevedd a mondanivalóit, legalább 4-5x meg kell hallgatnod.
Lehet, hogy egy kortárs felvételt újra-újra hallgatva meg lehet szeretni, érteni. Mint már említettem, erre szimfonikus zenekarban (egy hónap alatt 4-6 különböző műsort feltételezve) abszolut nincs idő.
És arra, hogy egyből megértsék a kortárs művek előadását, ma a közönség 90%-a sem képes.
>Hiszem azt, hogy igenis vannak a zenei >esztétikának abszolút, az ízléstől független
>viszonyítási pontjai.
Engem nagyon erdekelne ennek a bovebb kifejtese. Ha az "izlestol fuggeten", raadasul "abszolut" is, akkor az ugyebar egyben objektiv jellegu is.
Akkor meg itt a kanaan, hiszen nehany egyszeru kis (vagy bonyolult, egyremegy) szamtani muvelettel, mindenki szamara egyertelmuen, vita nelkul eldontheto a zenei "alkotmany" erteke. Vagy lehetseges, hogy ugyan mar tudunk a zenei ertekitelet objektiv jellegerol, csak meg a konkret torvenyszerusegeket nem sikerult feltarni? (Ez erdekes eset lenne). Vagy valamit felreertettem? ;-)
A masik kerdesem a "komolyzene" mibenletere vonatkozik. Tudnatok definialni, mi az? Mik a kriteriumai? Miert komoly (nagyon sokak szerint) pl. a szazadokkal ezelott irt populalis, (esetleg tanc) zene, es miert nem az (teszemazt) a mostani "elektronikus tanczene" (techno)? Miert az a jazz, es miert nem az a progressziv rock? Tehat valami meghatarozas-szeruseg kellene: mitol komoly a komoly, es mitol komolytalan a masik?
Ne vegyetek rossz neven ezeket a kerdeseket, vegyre egy topik, ahol ilyet is fel lehet (es remelem erdemes) tenni.
Több komolyzenei témájú topicot találtam az Indexen. Mindegyik halódik a nagyon kevés hozzászólás miatt.
A komolyzenének valóban szomorúan kevés híve van, de legalább mi kevesen tudjunk egymásról! :-))
Jobb lenne, ha egyetlen rovatba koncentrálnánk erőinket.
A Kultúra - rovatban indított "Komolyzene a neten" című topicot javaslom, de alig két hete indult egy másik "Hol van a komolyzene" címmel a Törzsasztal rovatban, de van opera-fan topic is!
Válasszatok egyet, hátha többeket is érdekelne az EMI Red Line, vagy a Hungaroton sorozat.
(Lásd Pigor tasztaltárs nemrég indított topicját a klasszikus CD-k gyűjtőinek.)
De más tippeket is adhatnánk, kaphatnánk!
Ezt a pár sort most bemásolom az általam ismert komolyzenei listákra, nem bánnám ha értesítenétek a döntésről, hol folytassuk?
József Attila mondta, hogy a konszonancia megértett disszonancia.
Sokat idézik ezt az aranyköpést, beláthatatlanul mély az igazsága. (Perotinus korában a tritónusz sátáni hangköz volt, de ugyanez egy domináns szeptimben - tonikára oldódva a barokkban már közhely.)
Egy gyakorló muzsikustól - állítólag Macika ilyen - joggal várhatná az ember, hogy van füle a különböző zenei konstrukciós megoldásokra még akkor is, ha egy szerző nem a dominánst, hanem mondjuk a polárisát választja egy zárlatban.
Egy Kurtág darabban a "rend" és a "rendszer" az, ami harmóniát áraszt, bár tudom hogy ha valaki nem tudja hol lakik, annak nem békés öröm a hazaérkezés! :-)))
Poulenc egyébként inkább posztromantikus, mint kortárs. (ahogyan Kodály is az volt, hiába élte túl évtizedekkel mondjuk Alben Berget).
Egyébként nagyon szeretem - két lemezfelvételt (egy litván, egy francia) ismerek belőle.
Koncerten tényleg nem túl gyakori nálunk, de azért már hallottam élőben is - két éve játszották a Zeneakadémián.
Nem ismerem Poulenc orgonaversenyét, nem valószínű, hogy sokat játszott opus lenne magyar hangversenytermekben (már csak az orgona miatt is).
Ha jól tudom, akkor Poulenc egyébként nem annyira kortárs (valamikor a századforduló környékén született és a hatvanas években halt meg, azt hiszem még Kodály [1967] előtt)
Arvo Part zenejet nekem daunerni listatarsunk mutatta me'g az Internetto elotti idokben... :-)
Egyebkent ki meg az a kortars zeneszerzo, akit erdemes hallgatni? Esetleg ki az az eloado, aki "klasszikus" muvek egyeni interpretaciojaval erdemli ki a "komolyzene megujitasaert" kepzeletbeli erdemermet? Nyilvan nem a 'Klasszikusok popritmusban' mufajra gondolok... Bar Prof. Shickele (alias PDQ Bach) esetleg belefer... ;-))) (Ismeri valaki a "legifjabb Bach" munkassagat?)
Nem először vetődik fel a kérdés Arvo Pärt zenéjének "komolyságával" kapcsolatban. Nos, aki hallotta már Pärt János-passióját, annak számára nem kétséges a válasz: Pärt - komolyzene. (Nem is értem, hogyan lehet ez kérdéses bárki számára is?) A János-passió tiszta, őszinte, mély és megrendítő alkotás. (Mindenképpen hallgassátok meg!)
Egyébként egy kicsit talán példaértékű is lehetne Pärt zenei világa, hiszen élő cáfolata annak a sokak által hangoztatott képletnek miszerint: kortárs zene=hallgathatatlan zene.
(Érdekes momentum, hogy Carl Orff zenéjének "komolyságát" senki nem kérdőjelezte meg, noha a Carmina Burana pl. kifejezetten könnyűzene-gyanús... és akkor még enyhén fogalmaztam.)
Stevie Wonder: John Cage-nek azért nem csak a 4'33" című műve hallgatható... :-)
Az Amadinda ütősegyüttes interpretációjában számos Cage-mű csendült már fel, melyek - számomra legalábbis - egytől egyig élvezetesek!
Macika: ...kortárs zenének azoknak műveit nevezhetjük, akik ma élnek, alkotnak, de semmi dallamot nem tartalmaz zenéjük, aminek megértéséhez legalább 30-50 évre lesz szükség. Meglehetősen kategorikus és szigorú kijelentés, mellyel nem tudok teljes mértékben azonosulni annak ellenére, hogy van némi igazságtartalma a megállapításnak. Azonban ha már itt tartunk: szerinted mi az, hogy "dallamos zene"?...
Ja, a Lajkó Félix. Hónapok óta meditálok rajta. Nem komolyzene. Mix. Komoly mix. Nagyon komoly. És jó. Valószínűnek tartom, hogy igen sok követője lesz. Olyanok is, akik még jobban fogják csinálni. Ez a muzsika nagyon irányzat-csíra gyanús. Valamelyik aluljáróban láttam egy éve négy gyereket. Úgy néztek ki, mint valami kivágott konzis zsenik. Gyakran improvizáltak. Mintha a Mahler, a Bartók, a Mozart és a széki Jani-bácsi álltak volna össze hepajozni. Tátva maradt a szám. Nem lehet csak úgy büntetlenül Pendereczky-t meg Kurtágot tukmálni. Nem biztos, ha volt komolyzene, akkor igenis lenni kell kortársban is. Csakazért is. Ha nem megy, nem megy. Jönnek ezek a rebellis Lajkók, meg aluljárói konzisok, aztán meg megtelnek a klubok, később a hangversenytermek. Ettől még a Fischer Iván párszáz évig eldirigálhalt, lesz igény. De, hogy ma űr van, amit sokáig nem lehet ál-komolyzenével betölteni, azt valószínűnek tartom.
Messzire vezetne, ha megkérdezném: a komolyzene szeparálódása az európai kultlúrában nem a középkorból ered-e? Nem akarok itt belelmenni a lélek és a test máig tartó drasztikus kettéválasztása és a komolyzene gyanítható kultlúrtörténeti összefüggésére.
Elnézést, hogy hosszú voltam.
