A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
Az első bekezdés nekem logikai bukfencnek tűnik. Különösen ez: "mert amúgy a lehetséges (és egyenértékű) többi vonatkoztatási rendszer mind elárulja, hogy amúgy bizony mozog"
Ha egyenértékűek a rendszerek, akkor ennek mi értelme? Minden testre igaz, nem? De akkor meg semmitmondó. Legalábbis nekem nem tűnik különösebben mélyértelműnek, hogy kivétel nélkül minden test bizonyos rendszerekben áll, másokban meg mozog.
Az, hogy valamit valamilyen transzformációkkal lokálisan el lehet tüntetni, abszolút nem jelenti azt, hogy nincs is. Már maga a transzlációs mozgás is ilyen: ha együtt mozogsz egy objektummal, akkor abban a "nyugvó vonatkoztatási rendszerben" természetesen majd nem lesz látható a transzlációs mozgása, de ez csupán egy trükk, egy egyszerűsítés, hogy bizonyos számításokat (meggondolásokat) könnyebben végezhessünk el rajta, mert amúgy a lehetséges (és egyenértékű) többi vonatkoztatási rendszer mind elárulja, hogy amúgy bizony mozog.
Hogy a téridőhöz milyen energiák tartoznak, azt NEM tudjuk, mert egyszerűen szólva nem ismerjük annyira. Hogy lehet értelmezni egyfajta görbületét és ahhoz energiát rendelni, az alighanem csak egy kis szelete az egésznek. Az "önkényes koordinátázással" meg pont az a helyzet, hogy mint már alább is fejtegettem, a különféle fizikai mennyiségeknek sem a dimenzióját, sem a mértékét, sem a koordinátáit nem választhatjuk meg teljesen önkényesen. Az EGYSZERŰSÍTŐ céllal bevállalt önkényes megválasztásoknak utólag meg szokott lenni az ára. Ha most az általános relativitáselméletbe beleértesz pár ilyen önkényes "megválasztást", akkor annak lehet olyan következménye, hogy problémássá válik az egyébként üres téridő saját energiájának a megállapítása, de ez nem magából az általános relativitáselméletből, hanem annek egy konkrét értelmezéséből fakad.
De amúgy minden ilyen spekulácia arra az alapproblémára megy vissza, hogy EGYÁLTALÁN HOL VAN AZ ENERGIA (akár gravitációs potenciális, akár kinetikus). Erre a problémára már alighanem utaltam korábban (most nem keresem vissza). Képzelj el két egyesülni készülő feketelyukat! Kezdetben ismerjük a tömegüket (és ezért az eseményhorizontjaik sugarát is), és ismerjük a végeredményben kapott feketelyuk tömegét is (és az eseményhorizontjának a sugarát), és úgy találjuk, hogy a végső feketelyuk tömege KISEBB, mint a kiindulási feketelyukak tömegeinek az összege. A különbség jellemzően gravitációs hullámok energiájának formájában távozik, de vajon konkrétan honnan? Ha ugyanis az az energia (tömeg) a kezdeti feketelyukak eseményhorizontján belül volt, akkor az onnan NEM kerülhetett ki, nem távozhatott el! Na most azt tudjuk, hogy az egyesülést megelőzően a kezdeti feketelyukak egyre nagyobb sebességgel kerülgetik egymást, vagyis formálisan nő a kinetikus energiájuk, és emiatt a tömegük is (mozgási tömeg). Ámde a gravitációs hullámok kisugárzásának a forrása pont ez a kinetikus energia (illetve a vele kapcsolatos tömeg), és az előbbiek szerint ennek az eseményhorizontokon KÍVÜL kell lennie. Ezért tehát az egymás felé gyorsulva eső feketelyukaknál a gravitációs potenciális energia is kívül kell legyen az eseményhorizontokon, meg a felgyorsulás miatti kinetikus energia is (minimum részben). Amikor tehát az egymáshoz képest elhelyezkedő és mozgó testeknél potenciális és kinetikus energiáról beszélünk, azt NEM a testekhez, hanem a testek közötti térhez (vagy mezőhöz, nevezd aminek akarod) kell rendelni, nem pedig a testekhez - hacsak nem változik meg azok szerkezete is, mert akkor az energia egy része lehet ott is.
Ezt megérteni kb. ahhoz hasonló, mint amikor az egyik Maxwell-egyenletből az adódott, hogy elektromos áram és elektromágneses energia olyan helyen is lehet a térben, ahol NINCSENEK szabad elektromos töltéshordozók. Az elektromágneses tér SAJÁT MAGA képes energiával (továbbá impulzussal, impulzusmomentummal, stb.) rendelkezni.
Az "anyagi testeken" kívüli (azoktól távoli) tér (gravitációs tér) pedig a gravitációs potenciális és kinetikus energia alapvető hordozója - a részecskék csak kiegészítik/színezik ezt a dolgot.
De a téridő görbületekhez rendelhető gravitációs energiát egy pszeudotenzorral lehet kifejezni. Vagyis nem koordinátarendszertől független kovariáns tenzorral. Ez azt jelenti, hogy a gravitációs energia függ az önkényes koordinátázástól is. Olyannyira, hogy bárhol eltüntethető, ha az ott érvényes forgásmentes Fermi-koordinátákat használjuk. Magyarán szólva, ha az ott szabadon zuhanó forgásmentes ürhajóhoz rögzített rendszerben írjuk le. Így aztán a gravitációs energia (potenciál) nem olyan univerzálisan használható mennyiség, mint a kölcsönhatási energiák. Alkalmazásával egyes esetekben ki lehet ugyan kényszeríteni a lokális energiamegmaradást, de ugyanezzel az erővel bármikor energiát lehet eltüntetni vagy elővarázsolni puszta koordinátarendszer választással. Jobb tehát lenyelni a békát, és elismerni, hogy az általános relativitáselmélet szerint általában nem érvényes az energia megmaradása.
Ez csak akkor sérti az energiamegmaradás törvényét, ha a táguló térhez nem rendelsz energiát, ami viszont eleve kétes, hiszen logikusan potenciális energiát kellene rendelj hozzá.
A Föld felszínén észlelhető elektromos térerősséget a légkör ionizációja okozza. Ez az ionizáció részben a Napból érkező sugárzás (és részecskék), részben pedig a kozmikus sigárzás következménye. Mindenesetre ha már ionizálódtak a magas légkör atomjai (molekulái), a róluk leszakadó elektronok vagy 100-szor is nagyobb sebességgel mozognak mint a hátrahagyott ionok, és könnyedén elhagyják a Föld gravitációs terét, ezért a visszamaradó légkör eredőben pozitív töltésre töltődik fel. Ehhez a légkörhöz képest a Föld felszíne negatív.
Ugyanilyen hatással azért nem tudjuk megmagyarázni az Univerzumban az anyag és az antianyag eltérőnek látszó mennyiségét, mert ezek a részecskék és antirészecskék egyforma tömegűek.
Ha az érdekelne, hogy lehet-e mondjuk egy egész galaxisnak valamekkora eredő elektromos töltése, illetve alakulhatnak-e ki benne nagy elektromos térerősségű tartományok, akkor az előbbiek szerint igen, mégpedig ugyanazzal a mechanizmussal.
Valójában nem is biztos, hogy összességben több anyag van, mint antianyag. De mindenesetre a Földön biztosan több van, pontosabban amiből több van, azt neveztük el anyagnak. A kérdés tehát az, hogy miért létezhetnek olyan tartományok az Univerzumban, amelyeken belül az egymáshoz képest ellentétes előjelű töltést hordozó részecskék és antirészecskéik nem ugyanakkora mennyiségben vannak. Még rövidebben fogalmazva, miért sérülhetnek meg a különféle TÖLTÉSMEGMARADÁSI törvények?
Ugyanis amit itt eleve látni kell az az, hogy nem csak a szokásos Coulomb-féle elektromos töltés létezik, hanem vannak továbbiak is. Ha teljesen általánosan igyekszünk gondolkodni a töltésekről, akkor a legjellegzetesebb tulajdonságuk az "előjelesség", amit NEM lehet úgy elképzelni, hogy valami még lehetne "a semminél is kisebb", hanem csak úgy (lerövidítve egy egyébként hosszú történetet), hogy egy bizonyos magasabb dimenziós zárt mozgásnak az IRÁNYA lehet fordított.
E modell szerint minden töltéshez tartozik mozgás, és ezért tartozik hozzá kinetikus energia is, de e mozgást közvetlenül nem észleljük, mert NEM a mi 3D terünkben zajlik. Amikor az önmagába visszatérő mozgás a mi 3D terünkben zajlik, akkor megmaradó mennyiségként impulzusmomentumot észlelünk. Ennek is meg tud fordulni az előjele (a mozgási irány megfordulásával), de mert ez a mozgás a 3D térben zajlik, ebben a 3D térben elfordítani is lehet.
Ugorjunk: ha egy fotonpárból keletkezik mondjuk egy elektron-pozitron pár, akkor az elektront és a pozitront magába foglaló térben az elektromos (és más, pl. lepton) töltés továbbra is megmarad (és ezzel a részecske-antirészecske egyensúly is), de ha olyan kicsi tartományt tekintünk, amelybe csak az egyik fér bele, abban azt látjuk, hogy NINCS töltésegyensúly, és nincs részecske-antirészecske egyensúly sem. Vagyis a párkeltés ELEVE MEGSÉRTI a részecskék és antirészecskéik lokális egyensúlyát. Másszóval, a természettől elvileg egyáltalán nem idegen az ilyen aszimmetria, csak azt kellene még megérteni, hogy hogyan tud ez hatalmas tartományokra is igaz lenni.
És itt jön képbe a Nagy Bumm elmélete, amely szerint valaha az Univerzum sokkal de sokkal kisebb volt. De a részletek nem eléggé ismertek, lehet sokat spekulálni.
Eszem ágában sincs "construct"-ra hallgatni, amikor csupán sokak által elfogadott, de NEM megfelelően végiggondolt véleményeket hangoztat. Szó sincs arról, hogy a C2 csak azért szerepelne Einstein egyenletében, mert más mértékegységet használunk a tömegre és az energiára. Mert nem véletlen, hogy miért használunk mást.
De hogy hozzak előtte egy matematikai példát: a kör esetében a kerület és a sugár arányát mi 2*Pi-ként írjuk le. A "Pi" helyett használhatnánk más nevezetes számot is (persze a Pi-vel szorosan összefüggőt), meg olyan speciális matekot is kiagyalhatnánk, amelyben a kerület és a sugár aránya ÉPPEN 1 - ha már egyszer úgyis állandó. Talán még az is igaz lenne, hogy ez a fajta matek alkalmas volna arra, hogy egyes matematikái összefüggéseket sokkal tömörebben írhassunk fel vele, és így néhány másikat könnyebben felismerni. Hogy ez mennyire tudna érvényesülni, az valószínűleg egyéni ízlés kérdése is: akik nem szeretnek túl sok paraméterrel gondolkodni, azoknak talán szimpatikus lenne. Ám én azt gondolom, hogy az ilyenek lennének kevesebben, és ráadásul van egy olyan probléma is, hogy egy ilyen szerintem TÚLEGYSZERŰSÍTETT összefüggésből kiindulva baromira nehéz felírni a megváltozott összefüggést akkor, ha megváltozik az a paraméter, amit korábban sziklaszilárd állandónak hittünk. Például egy görbült felületen (mondjuk egy gömbön) a kerület és a sugár aránya már csak közelítőleg lesz 2*Pi, és mérettől meg a helytől függően változhat, és ezen a ponton kénytelenek leszünk felhagyni azzal az okoskodással, amely megpróbált olyan egyszerűsítést (olyan speciális mértékrendszert) használni, amelyben a kerület és a sugár aránya definíció szerint 1, mert kontraproduktív.
Most akkor vegyük a hőmérsékletet: azt is lehet "energiával" mérni, és mégis nagyon helytelen azonosítani a kettőt, ugyanis:
- A hőmérséklet ilyenkor nem maga az energia, hanem a SZABADSÁGI FOKONKÉNTI átlagos energia (még ha a szabadsági fokok számának nincs is külön dimenziója), szóval nem ugyanaz.
- És azért sem ugyanaz, mert ahhoz hogy hőmérsékletről beszélhessünk, még termodinamikai egyensúly is kell, ami itt most azt jelenti, hogy a szabadsági fokonkénti energiának egy speciális (egyensúlyi) eloszlást kell követnie.
Ezért ha pl. a k=1 egyszerűsítéssel élünk (vagy inkább Es,átlag=(1/2)kT miatt (1/2)k=1-gyel), az azt a TÉVES benyomást keltheti, hogy bármikor ha energiát látunk, akkor azonnal kiálthatunk hőmérsékletet is, és teljesen elsikkad az a körülmény, hogy termikus egyensúly, illetve az azzal kapcsolatos speciális energiaeloszlás is kell a szabadsági fokok között.
A hőmérséklet energiája NEM egyszerűen csak energia, hanem átlagos energia, ráadásul egy bizonyos energiaeloszlás mellett kapható átlagos energia, a szabadsági fokok között (amelyek ráadásul szintén változhatnak).
Einstein: E=m*c2
Itt sem segít az, ha "kitranszformáljuk" a "c2" tényezőt. Pontosabban, egyes képletek felírását nyilván egyszerűsítheti, ugyanakkor hibás eredményekre vezethetnének azok a képletek, amikor "c" megváltozik, mondjuk a Nagy Bumm körülményei között. Ugyanis a belső lényegét tekintve az ENERGIA és a GRAVITÁCIÓ két teljesen különböző dolog, és amikor az energia gravitációját szeretnénk megállapítani, az nem lehet a tértől (téridőtől) független. A téridő tulajdonságai meghatározzák, hogy az energiához hogyan kapcsolódik a gravitáció, vagyis hogy mekkora gravitáció kapcsolódik hozzá, és az hogyan terjed ki.
Egyelore meg nem siketult olyan nyilt rendszert talalni, ahol nem ervenyesek a megmaradasi torvenyek. Az elekrtomos toltesek meg annyiraxsunyiak, hogy akarmit utkoztetunk akarmivel egy akarmilyen gyorsitoban, ok mindig megmaradnak. Tan csak a normal meg antireszecskeknek sikerul utkozeskor a toltesuket is eltuntetniuk.
A megmaradási tételek zárt rendszerekre vonatkoznak.
Egy ideig a kémiai elemeket is megmaradónak tartották, miután az aranycsinálás évszázadokon keresztül sikertelen volt. Aztán sikerült "feltörni" ezt a "zárt" rendszert is. Miért kellene elhinnem, hogy a töltések abszolút megmaradó mennyiségek? A tömegről is kiderült már, hogy nem az.
Apropó, a húrelmélet mivel magyarázza a töltéseket?
Azt beszélik, hogy a Föld felszínén az elektromos térerősség nagyjából 100 V/m. Azt már elfelejtettem, hogy pozitív vagy negatív töltésekből van többlet. Vajon az univerzumban a pozitív és negatív töltésű részecskék azonos számban vannak jelen?
Köszönöm válaszod. A Planck idő az időmérés elkerülhetetlen minimális hibája. A létéből szerintem nem következik az, hogy minden változás csak ugrás-szerű lehet.
Egyébként a lényeg az lenne, hogy a kis visszacsatolt mátrixunkban egy mini téridő keletkezik...
Látható benne egy "üres sötétség" amiben mindenféle geometriai objektumok keletkeznek. Már ez az üres tér is egy leképzett dolog. Egy rakat vektor csücsül benne nyugiban. Majd ezek fognak összevissza hullámzani, mindenféle objektumokat ábrázolni... (ha kiküszöböljük, hogy stabil állapotba jusson).
(Az egy elemű visszacsatolt mátrix ugye vagy egy inverter, ami oszcillál, vagy egy sima "igen kapu", ami fel van akadva egy stabil +1, vagy -1 logikai értékbe...)
Nem sok mindenkit találtam, aki ilyen irányból közelít a témához. Magyarországon csak Dienes István-t. (matematikus és fizikus)
Érdekes elképzelései vannak (hát számomra érdekesek legalábbis):
Tekintsünk el ettől a "nem digitális" elképzeléstől. Tetszőleges analóg jelet lehet leírni digitálisan. Fel lehet bontani vektorokra és diszkretizálni lehet. Nem ez a lényeg. Ne menjünk bele, hogy egyáltalán léteznek e "nem digitális" dolgok.
Ez a világ egyébként eléggé diszkrét idejű és diszkrét értékű rendszernek tűnik...Tehát digitálisnak...
Nem tudok róla, hogy ebben lennének igazi "analóg" mennyiségek...
