A múlt elmúlt, ezért nem létezik; a jövő még nem kezdődött el, tehát nem létezik; a jelen pedig csupán a kettő közötti határt jelenti, melynek nincs kiterjedése, ezért az sem létezik - az egészet mi magunk konstruáljuk azért, hogy rendet teremtsünk a gondolataink között.
Az idővel az a gond, hogy semlegesnemű; az előjelet mi tesszük ki elé, a fáról földre szállt elitfaj, az emberiség, az öldöklő és érzelmes csimpánzcsalád.
Ha valaha valaki meg akarja tapasztalni, mit jelent az idő és a lét végtelensége, csak nézzen fel az éjszakai égre, és érezze, ahogy drága halottuk visszanéz rá. Ilyen az egyesülés és az elválás kettőssége.
Az emberi élet oly rövidre van szabva, mindenki lázas sietséggel munkál a maga javán, nehogy kifogyjon az idejéből, egymás megismerésére alig jut egy-egy futó pillanat.
Mi az idő? (...) Mióta világ a világ, ezt a legbölcsebb bölcsek sem tudták megmondani. Csak azt, hogy tőlünk függetlenül létezik, halad, visszafordíthatatlan... és jól kell gazdálkodni vele.
Az idő jármű, Mely a fekete lyukhoz vezet. Az idő magyarázat (Nem magyaráz semmit) Az idő szike, Mely elvet, mely leválaszt: A bőrtől - a ragyogást, Csontjainkról - a bőrt, Az el-nem-porladást - Csontjaink porladásától.
A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, S szemedben mégis mindörökké A mának arca tűn elő. (...) Ezért ha illan ez az év is, S a múltba szállva szétomolt, Lelkedben ott a kincs örökre, Amely valaha benne volt.
újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó: csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
Az idő teljessége a teljes idő. Nem változik. Nem nyújt segédkezet. Nem figyelmeztet, nem is magyaráz. Az idő egyszerűen van. Ha pillanatról pillanatra éljük, ön is rá fog ébredni, hogy mindannyian borostyánba ragadt bogarak vagyunk.
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Az idő jármű, ezt mindig tudtuk Mely a fekete lyukhoz vezet. Melynek szépsége ismeretlen. Az idő magyarázat a maga nemében (Nem magyaráz semmit) csak egyeseknek mindent Az idő szike, s ha operálni kell vele Mely elvet, mely leválaszt: de megmarad a meztelen igazság: A bőrtől - a ragyogást, a csillogó koponya csontok Csontjainkról - a bőrt, s alatta keresztbe tett lábszárcsontok Az el-nem-porladást - óvják a jelent a jövőtől Csontjaink porladásától. Míg el nem jő az óra.
