A megdobált halál – Csurka István emlékezete
Vannak titokzatos, nehezen magyarázható megérzések, amelyek a tudattalan rejtélyesen izgalmas mélyvilágából törnek olykor a felszínre – nemcsak azt bizonyítva, hogy igazából nincsenek véletlenek, hanem egyértelműen felmutatva a tényt: a Fennvaló pontosan tudja, mikor minek kell következnie.
Még nincs két hete, hogy utoljára beszéltem a legújabb kori magyarság egyik legnagyobb emberével. És szintén nincs még két hete, hogy Csurka István lapjában, a Magyar Fórumban hetente olvasható Hungarica varietas rovatomban egyféle – valamiféle! – sugallat hatására felidéztem az egykori kiváló erdélyi református püspök, Makkai Sándor egyik írását: a vidéki udvarházban sötét, baljós éjszakán az öreg kocsis a haldokló kisgyermekért eljött Halál nagykalapos csontváz alakjával találkozván a falu bolondjának hiszi a félhomályban az udvaron átosonó jelenést, s mivel nem köszön vissza, nem is válaszol néki – meséli a halálra rémült konyhaasszonyoknak –, jól megdobálja mérgében…
A megdobált halál példázatát a páratlan, ma már nyugodtan történelminek nevezhető január 21-i, minimum félmilliós demonstráció kapcsán írtam le, mondván, szemébe nevettünk a halálnak – a szándéknak, hogy el akarnak taposni bennünket. És ugyanennek a lapnak a legutóbbi, február 2-i számában Csurka István Döntetlen című írásában – utolsó írásában – ezt a hatalmas tömegmegmozdulást nevezte, igen nagy örömmel és megelégedéssel, a hazánk és a globális újimperializmus közötti háborúban előállt döntetlen egyik fő okának.
Hosszú hónapokkal korábban ő pendítette meg először ennek szükségét lapja hasábjain – megérte ötletének megvalósulását és fényes, nagy győzelmét. Megérte azt is, hogy február 1-jével a színház legnagyobb magyarországi hősszerelmeseként végre lehetett egy színháza, ami ha nem is övé, hanem a magyar drámáé és magyar kultúráé, de éppen így és ezáltal az övé is: ez volt talán legnagyobb vágya az utóbbi esztendőkben.
Akiket szeret a Fennvaló, nemcsak győzedelmesen veszi magához, nemcsak így engedi a közelébe, mint ahogyan most történt, de titokzatos környülállások bonyolult és áttekinthetetlennek tűnő labirintusain, különféle varázslatos áttételeken keresztül hagyja és engedi Lenni is. Így, nagybetűvel. Most, a magyarságot ért hatalmas veszteség első óráiban íme a vigasz: isteni akarat és egészen elképesztő mérvű Elrendezettség pompájában gyönyörködhetünk, felkavart lélekkel, mégis megnyugvásra ítélve.
Nem tudom, hogy Csurka István, az én jó Pista bátyám ismerte-e Makkai Sándor Pista bácsijának, az öreg kocsisnak a történetét a halállal – de szentül meg vagyok győződve róla, hogy e druszájával még akkor is rokonok, ha történetesen nem olvasta a szóban forgó írást. Csurka István ugyanis voltaképpen egyfolytában, Szent László-i vitézséggel és elszántsággal dobálgatta, hajigálta a nemzetére leselkedő halált, és – lásd az utóbbi idők történéseit – sikerült is jócskán megsoroznia. Nem volt éppen könnyű menet, fújtatott is belé, izzadt, akárcsak Szent László király, de másképp egyszerűen nem történhetett. És ha most csak a magyarságot ért csapásként értelmezzük, ami történt – „életének 78-ik évében” stb. –, akkor csak Pista bátyám rosszalló „hö-hö” megjegyzésére vagyunk érdemesek, semmi másra. Ugyanis akkor nem értjük a lényeget. „Élet! Ez most a hívó szó” – írta már 1992 augusztusában a híres-neves Néhány gondolat… utolsó mondataként. A minimum volt, hogy kiebrudalják az általa alapított MDF-ből, és már akkor két-három éve első számú közellenség lévén még húsz esztendőre azzá vált. Aki a halált megdobálta, aki ezt meg tudta tenni, az a férfiú, egy másik Makkai-címet idézve, az Élet fejedelme. Akinek öröklétbe távozása is győzelem.
Most itt van előttem, amint Csurka István vacsorázik, amint újabb fél liter bort rendel, amint lassan, tempósan, kevés szóval, tömören magyaráz valamit, és közben pontosan tudom, hogy ez az idős magyar férfi nemcsak a kortárs magyar drámának, de a magyar közéleti publicisztikának is a legnagyobb alakja: ki kell mondani, hogy a látó emberek, a kiválasztottak, a Fennvaló kedvelt emberpéldányai közé tartozott.
Nemrég írta – egyszer szóban is célzott rá, szép nyárestén kettesben beszélgettünk órák hosszat egy néptelen budai kerthelyiségben –, hogy „az idő méhébe tán valamelyest belelátó szeme és belehalló füle azt súgja, hogy…” Igen, akkurátusan, következetesen diktált neki az égi távíró, és ezzel pontosan tisztában volt. „El kell végeznünk, amire kiválasztattunk” – fejezte be pár éve egyik írását.
Utolsó éjszakáján azt mondta: tudja, hogy szép, tartalmas élete volt. És e nagy élet során mindvégig írt és írt és írt és írt. Nagyon-nagyon sokat. Értünk. A fajtájáért. Ki merészelné állítani, hogy Csurka István meghalt?
Domonkos László
