"Fokozatosan egy gazdagabb és érettebb személyiség jelenik meg, amely fokról fokra hatékonyabbá és mások számára is észrevehetővé válik. Az a tény, hogy gyakran "megakadt fejlődésről" beszélünk, azt jelzi, hogy feltételezéseink szerint minden ember számára adott a fejlődés és az érés lehetősége. A pszichikus fejlődés nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem akaratlanul és természetes módon mintegy megtörténik; a pszichikus fejlődést az álomban a fa szimbolizája, melynek lassú, erőteljes, akaratlan növekedése meghatározott mintát követ.
A szervező központ, amelyből a szabályozó erő fakad, pszichikus rendszerünkben egyfajta "atommag". Van aki feltalálónak, szervezőnek és az álomképek forrásának nevezi. Jung "ősvalónk"-nak (Selbst, Self) hívja ezt a központot, és úgy írja le, mint az egész psziché totalitását, azért, hogy megkülönböztesse az egótól, ami a teljes psziché csak egy kis részét alkotja.
Az emberek, intuitív módon, minden korban tudatában voltak egy ilyen belső központ létezésének. A görögök az ember belső daimonjának nevezték; Egyiptomban a Ba-lélek fogalmával fejezték ki; a rómaiak a minden emberrel veleszülető "genius"-ként tisztelték. A primitívebb társadalmakban gyakran egy állatban vagy fétisben megtestesülő védelmező szellemnek tekintették.
A még ma is a Labrador-félsziget erdeiben élő naszkapi indiánok ezt a belső központot kivételesen tiszta és romlatlan formában képzelik el. Ezek az egyszerű emberek olyan vadászok, akik elkülönült családokban élnek, olyan messze egymástól, hogy sem törzsi szokások, sem közös vallási hiedelmek és ceremóniák nem tudtak kialakulni körükben. Ebben az életreszóló magányosságban a naszkapi vadász saját belső hangjaira és tudattalan revelációira kénytelen támaszkodni; nincsenek vallási tanítói, akik elmondanák, miben higgyen, nincsenek rítusok, ünnepek vagy ceremóniák, amelyek segíthetnék. Életszemléletében az ember lelke egyszerűen "belső társ", akit "barátomnak" vagy Mista-peó-nak, "Nagy Embernek" nevez. A Mista-peó a szívben lakik és halhatatlan; a halál pillanatában, vagy röviddel előtte, elhagyja a testet, és később egy másik lényben reinkarnálódik. Azok a naszkapik, akik figyelmet szentelnek álmaiknak, megpróbálják jelentésüket megtalálni, és ellenőrzik azok igazságát, mélyebb kapcsolatba kerülhetnek a Nagy Emberrel. Ő kegyben részesíti az ilyen egyéneket, több és jobb álmokat küld nekik. A naszkapi legfőbb kötelessége, hogy kövesse álmai utasítását, majd pedig azok tartalmát művészi formákba öntse. A hazugság és tiszteletlenség elúzi a Nagy Embert az egyén belső világából; a nagylelkűség, a többi ember és az állatok iránti szeretet viszont vonzza őt, és életet ad neki. Az álmok biztosítják a naszkapi számára a teljes képességet a világban való eligazodáshoz; és nem csak a belső, hanem a természet külső világában is. Az álmok segítenek megjósolni az időjárást, felbecsülhetetlen segítségük a vadászatban, amelytől a naszkapi élete függ. Azért hoztam fel példaként ezeket a primitív embereket, mert semmilyen módon nem érintkeznek a mi civilizált ideáinkkal, és mégis természetes tudással bírnak annak lényegéről, amit Jung "ősvalónknak" nevezett. Az ősvalónkat olyan belső irányító tényezőként lehet meghatározni, amely eltér a tudatos személyiségtől, és amelyet mindenki csak az álmai tanulmányozása révén tud megragadni. Az álmok azt mutatják, hogy az ősvalónk olyan szabályozó központ, amely a személyiség állandó növekedését és érését idézi elő. Elsőre úgy tűnik, mintha a pszichének ez a terjedelmesebb, még inkább közel teljes jellege pusztán velünk született lehetőség lenne. Tűnhet nagyon gyengének, vagy viszonylag teljesen kifejlődhet az élet folyamán. Hogy mennyire fejlődik ki, attól függ, hogy az ego meghallgatja-e vagy sem az "ősvalónk" üzenetét. A naszkapi indiánok azon észrevételét, mely szerint az az ember, aki fogékony a Nagy Ember jeladásaira, jobb és több segítő álmot kap, mi azzal egészíthetjük ki, hogy a veleszületett Nagy Ember a fogékony egyénben még valóságosabbá válik, szemben azokkal, akik nem vesznek róla tudomást. Így maga az ember is tökéletesebbé lesz.
Még úgy is tűnhet, mintha az egót a természet nem arra hozta volna létre, hogy az a saját önkényes késztetéseit kövesse, hanem hogy segítse a teljességet, az egész pszichét létrehozni. Az ego feladata, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve ezáltal, hogy tudatossá és ily módon felismerhetővé váljon. Ha például valaki művészi tehetséggel rendelkezik, de ennek nincs tudatában az egója, semmi sem történik. A tehetség ekkor olyan, mintha nem is létezne. Csak ha az ego tudomást szerez róla, akkor tudja az illető felszínre hozni, megvalósítani. A psziché veleszületett, de rejtett totalitása nem azonos a tökéletesen megvalósult és megélt teljességgel.
Képszerűen kifejezve a mondottakat: a hegyi fenyő magja latens formában az egész jövőbeli fát tartalmazza; de az egyes magok egy bizonyos időben, egy sajátos helyre hullanak. Számos speciális tényezőt kell figyelembe venni, olyanokat, mint a talaj és a kövek minősége, a terület lejtése, a szél és a nap hatása. A fenyő latens totalitása a magban úgy reagál ezekre a körülményekre, hogy elkerüli a köveket, a nap felé törekszik. Ennek eredményeként a fa fejlődése kezd formát önteni. Így a fenyő lassan létrejön, beteljesítve totalitását, létezővé lesz. Az élő fa nélkül a fenyő nem több puszta lehetőségnél, vagy elvont ideánál. Viszzatérve az emberhez: az individuáció célja az ember egyediségének megvalósítása.
Bizonyos szempontból ez a folyamat az embernél - és minden más élőlénynél - magától, azaz a tudattalanban zajlik; olyan folyamat ez, amely révén az ember veleszületett emberi természetének megfelelően él. Szigorúan véve azonban az individuáció folyamata csak akkor valódi, ha az egyén tudatában van, és tudatosan létesít kapcsolatot vele. Nem tudhatjuk, vajon a fenyő tudatában van-e saját fejlődésének, örül-e, vagy esetleg szenved azoktól a különböző megpróbáltatásoktól, amelyek formálják. De az ember képes arra, hogy tudatosan részt vegyen saját fejlődésében. Még azt is érzi, hogy időről időre, szabad döntéseket hozva, képes aktívan együttműködni saját fejlődésével. Ez az együttműködés a szó legszűkebb értelmében vett individuációs folyamat része.
Az ember azonban valami olyasmit is tapasztal, ami nincs benne a fenyőfáról szóló metaforánkban. Az individuációs folyamat több mint az "egész-mivolt" veleszületett lehetősége és a sorsszerű események közötti kompromisszum. Szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik. Van, aki néha úgy érzi, hogy a tudattalan egy titkos terv szerinti úton vezeti. Olyan, mintha valaki nézne, valaki, akit én nem látok, de aki lát engem - talán a Nagy Ember, itt bent a szívemben, aki az álmok révén elmondja rólam a véleményét.
A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult az összes céltudatos és sóvárgó törekvésétől, és megpróbálja elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját. Az egónak képesnek kell lenni a figyelmes hallgatásra, és arra, hogy átadja önmagát - minden további célt vagy szándékot mellőzve - a fejlődésre irányuló belső ösztönzésnek. Sok egzisztencialista filozófus próbálja leírni ezt az állapotot, de csak a tudatosság illúziójától képesek ezúton megszabadulni: eljutnak a tudattalan köszöbéig, ám azt áthágni képtelenek."
(Carl Gustav Jung: Az ember és szimbólumai) |
