Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Én is kedvelem, az ára és persze a minősége is piaconként változó.
A Szabó Ervin könyvtári látogatásom alatt a Nagycsarnokba mentem, kifejezetten a lángosért, Ott 1750.- forint volt az alap, Viszont a külföldiek mindenféle feltéttel ették, legalább 5-6 mindent rakattak rá, és késsel-villával fogyasztották. Hosszan ácsorogtam, és már három embert is kiszolgáltak, mire én is elrebegtem a szerény óhajomat. Most jött a meglepetés. a felszolgáló a markomba nyomta a lángost, és azt mondta, hogy amiért ilyen türelmes voltam, nem kell fizetnem érte. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam illő módon megköszönni!
Igaz, annyi helyem nem volt, hogy helyben egyem, de kivonultam a villamosmegállóba, leültem, és miután egy utcazenész is játszott a közelemben, még ezt is hallgattam!
Egy jelentéktelen, de engem csöndes mosolyra késztető dologról szeretnék írni. Ha nem is rendszeresen, de nézem a dr. Pol állatklinikája című tévésorozatot. Nos, meglepetésemre egy ottani vásáron sok minden más mellett lángost is sütöttek, fogyott is rendesen! Eleinte azt hittem, hogy tévedek, de így volt. Sok sikert egy újabb magyar terméknek!
Ha egy, számomra kevésbé ismert költőt említett volna, nem lett volna okom kételkedni az infóban. Bár az idézett részlet nagyon megérintett, lehet, akkor is elkezdem keresni a verset.
De pechére a nekem legkedvesebb, legjobban ismert költő versének idézésére azonnal felkaptam a fejemet, rögtön tudni akartam, honnan való a részlet. Mint kiderült, egyik nagyobb költeményének néhány sora. Sok versével nyertem anno szavalóversenyeket is, ez nem volt közöttük. Régen olvastam, nem emlékeztem rá. Örülök, hogy megtaláltam.
Már az is eszembe jutott, tán azt hitte, rögtön rájöttem, hogy rosszat mondott, és direkt provokálni akartam a kérdésemmel.
De már mindegy is - azzal, hogy nem válaszolt, bennem kialakult egy kép a mentalitásáról. Én a helyében megírtam volna, hogy bocs, ezt eltévesztettem, a helyes ez és ez. Mert én mindenben az egyenes megoldások híve vagyok.
Mindenekelőtt jobbulást, gyors, teljes gyógyulást!
Igen, igazad van - ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy rendre bebizonyosodik: az igazi művész egyben más tekintetben is KULTÚREMBER, alapból, zsigerileg! :-))
A héten különben megéltem ellenpéldát is.
Egy közismert verstudor idézett a műsorában egy verscímet, a versből néhány sort, a költő megnevezésével.
A költő az egyik, sőt, legnagyobb kedvencem, de ez a részlet sem, a cím pedig végképp nem volt ismerős. Az illető honlapján felkínál lehetőséget írni neki. Éltem a lehetőséggel. Válasz nem érkezett.
De csak dolgozott bennem az idézet, nagyon szerettem volna többet tudni róla.
Beírtam az általa említett címet a Google keresőjébe. Kiderült: létezik ilyen című vers, de egy egészen más költő tollából!
Na, akkor pláne felajzott, hogy járjak már utána, akkor ez most mi!
Kitartó keresés után megtaláltam a You Tube-on az elhangzott műsort!!! Onnantól gyerekjáték volt soronként megállítva leírni a versidézetet.
Ezt követően bemásoltam a Google-ba - és kiadta, hogy honnan való a versrészlet!!! :-))
Az eredmény: a költő stimmel, csak a verscím a kakukktojás!
Válasz azóta sem jött az illetőtől. 2 eset van: - vagy egyáltalán meg se nézi az oda érkező üzeneteket, - vagy látta, de közben tán maga is rájött, hogy ezt az infót bizony jól összekeverte a műsorában, oszt' zsenánt lett volna beismernie a tévedését - inkább nem reagált rá.
Neveket: sem az illetőét, sem a 2 költőét szándékosan nem említettem - de aki néz a tévében versekkel kapcsolatos beszélgetős műsorokat, elég könnyen rájöhet, ki az említett verstudor.
Jó ilyenről olvasni! Volt néhány programom vasárnapra, de olyan náthás vagyok, hogy inkább ki sem mozdultam otthonról. Azért bízom abban, hogy pár nap múlva elmúlik.
Ma reggel olvasom, hogy még tegnap késő este jött válasz Sárközi Gyulától, az együttes vezetőjétől! Közreadom, legalább itt legyen olvasható! Mert tényleg nagyon megérdemlik, hogy név szerint megismerhetők legyenek! :-))
"Köszönjük szépen kedves sorait!Nagy öröm számunkra, ha osztozni tudunk közönségünkkel a Karácsony varázslatán. A szereposztás nem titkos, csak technikai okok miatt elmaradt a publikálása.
Szólisták:
Drosselmayer - Kováts Gergely Csanád
Nevelőnő - Rókusfalvi Lili
Mária hercegnő - 14.00: Cserepi Regina
17.00: Bank Lili
Diótörő herceg 14.00: Cserháti Gergely
17.00: Sárközi Gyula József
Masa - Szabó Hanna
Diótörő kisherceg - Szabó Jázmin
Keleti szoló - Gubacsi Vivien
Kínai - Kolek Luca Hanna
Kínai - Batiz Júlia
Rózsa szóló - Steward Lili Dorottya
A produkció közreműködői nevében is viszont kívánunk nagyon kellemes ünnepeket! Üdvözlettel Sárközi Gyula Alapító, művészeti vezető"
Ma volt a színházbérletünk 2. előadása: a Diótörő.
Idehozom a róla közölt ismertetőt, ugyanis jól összefoglalja, a klasszikus Diótörő Csajkovszkij-zene és koreográfia miként öltött új arcot:
Diótörő
mesés táncshow
A klasszikus karácsonyi történet kicsit másképp…, új értelmezésben és szereplőkkel. 28 szóló- és 65 kartáncos eleveníti meg egy kislány álmát, melyben szeretetével érző szívű emberré változtatja a Diótörő-figurát. A pazar látványvilágú előadás a modernkor igényeit tükrözi, megtartotta Csajkovszkij klasszikus zenei stílusát, de újrahangszerelte.
Előadja a Sárközi Gyula Társulat, közreműködnek a Madách Musical Tánc- és Színművészeti Iskola növendékei. A klasszikus történetet átdolgozta és színpadra alkalmazta,
Dramaturgia, koreográfia, rendezés: 4 for One: Jurányi Patrick, Sárközi Gyula, Kováts Gergely Csanád, Kovács Zsolt
Díszlet, jelmez: Kentaur
Zene: Csajkovszkij zenéjét Weisz Nándor ötlete alapján átdolgozta: Faltay Csaba és Lustyik Ákos
Nagy sikerük volt, hosszan tartó vastapssal honoráltuk a produkciót.
Amit hiányoltam, és az imént meg is írtam Sárközi Gyula társulata honlapján, hogy sehol nem tüntetik fel a táncosok nevét, a szereposztást, pedig igazán megérdemelték volna!
Van Pesten (és talán Budán is) néhány védett utcanév, például a Práter, Nagydiófa, vagy a Práter utca, Azért könnyen lehetne találni a belvárosban is valami olyan helyet, ahol megemlékezhetnének Martinelliről.
Elismerem, hogy a szobor irodalomtörténetileg hiteltelen, de mint szobor remekül sikerült! Óbudán is van egy szobra, ott viszont jellemzőbb módon egy asztal mellett ül, amin szódás, illetve borosüveg és egy pohár van.
Létezése történelmileg nem igazolt, életének történetét a mai kutatók nem tekintik valóságnak. Kristóf alakja már a késő középkori egyházban is vitatott volt: több helyi zsinat betiltotta a kultuszát; II. Piusz pápa is kétségeinek adott hangot.
Ehhez képest Martinelli nagyon is létező személy volt, amit épített, ma is funkcionál.
Elkezdett érdekelni, és rákerestem, mitől Szervita tér volt és lett újra:
Magyarországon a szerviták csak a török kiűzése után jelentek meg, Pesten pedig 335 évvel ezelőtt telepedtek le. Történetük azonban évszázadokkal korábban kezdődött.
A szervita rendet 1233. augusztus 15-én alapította hét firenzei kereskedő, akik már korábban is Istennek tetsző életet folytattak: tagjai voltak egy olyan egyesületnek, amely a szegényeket és a betegeket gyámolította. Azon a napon – Szűz Mária főünnepén – azonban végleg felhagytak polgári foglalkozásukkal, hogy életüket egészen az Istenszülő szolgálatának szenteljék. Latin nevük is ezt fejezi ki: Ordo Servorum Mariae, vagyis Mária szolgáinak rendje, röviden O. S. M.
Hét évvel később, 1240-ben kiköltöztek a Firenze melletti Senario-hegyre, ahol remeteként éltek tovább. Példájukat egyre többen követték, míg végül 1304-ben XI. Benedek pápa hivatalosan is elismerte a szervita rendet. Az ide belépők azóta is fogadalmat tesznek a keresztény életre, a missziós tevékenységre, legfőképpen pedig Szűz Mária tiszteletére. Hazánkban a középkorban még nem voltak jelen, a török kiűzése után viszont szinte azonnal megtelepedtek, már 1689-ben elkezdték szolgálatukat Pesten.
A város északi végében leltek otthonra, egy olyan helyen, ami a következő évszázadokban rendkívül sok változáson ment keresztül. Pár évvel korábban még a törökök jártak ide istentiszteletre, hiszen itt állt a négy pesti dzsámi legnagyobbika, a szerzetesek azt alakították át templommá. A XVIII. század elejére azonban sikerült végre elegendő anyagi hátteret előteremteniük, hogy új épületeket emelhessenek: kolostoruk 1717–1722 között valósult meg, a templom terveit pedig 1725-ben Hölbing János készítette. A Pauer János György vezette kivitelezés hét évig tartott, ez idő alatt a rend közadakozásból még egy Mária-szobrot is állított az épülő templom elé. Az új Istenházát végül 1732-ben szentelték fel, patrónusául pedig Szent Annát választották.
A következő évben a közterületet is erről nevezték el Servitien Gassé-nak, amit 1804-ben Servitien Platzra, 1817-ben pedig Szerviták piacára változtattak. Mai nevét 1872-ben vette fel. A terecske arca is sok változáson ment keresztül a XIX. század folyamán, tulajdonképpen csak a szomszédban álló Invalidusház, vagyis a mai Városháza barokk épülete maradt meg eredeti alakjában. Az átalakulás láza a templomot sem kímélte, főleg azért, mert Hölbing meglehetősen jellegtelen homlokzatot tervezett. Amikor az állam 1871-ben megvásárolta a kolostortól délre elterülő kertet a mai Petőfi Sándor utca 13–15. szám alatt a leendő főposta céljára, a rend szerződésben vállalta, hogy székházukat teljesen újjáépítik az új szomszéd stílusához igazítva, és hogy a templom főhomlokzatát is kicsinosítják.
Érdekes, amit írtál, mert én 1970-77 között a Budapest 4 postán dolgoztam, akkor belülről szörnyen le volt pukkanva. Később helyrehozták, erre a Posta elkótyavetyélte, a megvásárló pedig nem nagyon tud mit kezdeni vele.
Én sem értem, szegény Martinellit miért kell mellőzni, holott megérdemelte, hogy megemlékezzenek róla.
Teljesen jogos az ezek miatti füstölgésed! A Váci utcában ritkán járok, a Pesti Színházba is inkább a Petőfi Sándor utcán mentem végig. Engem főleg a hajdani posta ebek harmincadjára ítélt és hagyott épülete zavar! Sok évtizede rengeteget jártam oda a munkámmal összefüggő feladnivalókkal - rémes most így látni, a Petőfi Sándor utca képét jól agyoncsapja.
Visszatérve az előző beszámolódhoz, ahol írtál Martinelli építészről, akinek magyarországi fő műve a pesti Invalidus ház, amelyet 1892-ben Központi Városházává alakítottak át, és ma is a Fővárosi Önkormányzat épülete. Tehát nem értem, hogy a nevét évtizedekig viselő Martinelli teret miért kelltett átnevezni!!!
Nem hinném, hogy az ott dolgozókat közvetlenül érdekelné a hely története, bár ki tudja!
Azt viszont elmondta a vezetőnk, hogy van itt olyan biztonsági őr, aki itt járt óvodába.
Először arról írnék, ami nagyon bosszant! A Váci utcán és közvetlen környékén legalább három elhanyagolt épületet láttam. Az első a Váci utca sarkán van felállványozva, el sem lehet menni mellette, az úton oldalogtam körül. Aztán ott van a Petőfi Sándor utcában az egykori Budapest 4 posta. Abból szállodát t4erveztek, bezártál, és úgy maradt. A vele szemben lévő egykori étterem három éve bezárt, azóta semmi. Bosszant a látvány, sehogy nem tudok összebékülni vele.
Rátérek a kirakodóvásárra, Lehet, hogy tévedek, de kevesebb az árusbódé, mint amire emlékszem, igaz, nagyon szép dolgokat láthattam. Például kovácsoltvas holmikat, ajtózárakat, bronzból készült gyűrűket, vasalatokat. A kedvencem eg falra szerelhető fogas volt, bármikor elfogadtam volna. Alighanem ezt a kovácsmestert láttam Aquincumban, már ott is tetszett, amit láttam.
Legalább három olyan árus volt, aki szaruból készült dolgokat árult, itt is volt kedvencem, olyan fésű, amit úgy lehetett a tokjába visszahajtani, mint a borotvát.
Nem álltam meg, és vettem három nagyon szép képes levelezőlapot, remélem, tetszeni fog azoknak, akiknek küldöm!
Rengeteg élelmiszerárus volt, szintén rengeteg, főleg külföldi étkezővel. Nem sajnálom tőlük, váljék egészségükre! Bár ahogy elnéztem, a töltött kápszta felől kételyeim támadtak.
Én tegnap megint hoztam a formámat: bár a térdem mocskosul viselkedik, de ez sem tarthatott vissza attól, hogy színházba menjek. Ezúttal is az általam már emlegetett LOUPE Színházi Társulás egyik siker-darabját, "A kezdet/vége" című előadást láttam Földes Eszter, Mohai Tamás ésMolnár Áron szenzációs interpretálásában! Névsorban soroltam fel őket, mert nincs fő- és mellékszereplő közöttük, mindhárman zseniális, amit produkálnak!
A történet akár banálisnak is mondható: egy fiatal házaspár gyermeket vár, az asszony már szinte mindenórás, miközben a férj (Molnár Áron) még nem érzi igazán készen magát ennek a felelősségnek a vállalására. Barátjával jót nosztalgiáznak a boldog független életük élményeiről, közben rengeteget idétlenkedve.
Csakhogy a lényeg abban van, AHOGY ez a 3 ember bő 2 órában, non stop hihetetlen mozgás- és verbális poénesővel, a kifejező arcjátéktól a profi artistáktól ismert mutatványokig, extra látványokkal megspékelve, szinte commedia dell'arte stílusban, tüneményes ötletekkel, bevonva a közönséget is, veszik igénybe a nevetőizmainkat és ejtenek ámulatba.
Földes Eszter ezek mellett egy lírai, nagyon bensőséges jelenettel is megajándékozza a nézőket: ahogy megmutatja, mennyire vágyik a gyöngéd szeretetre a férfitól, akit szeret.
Egyszerűen zseniálisak, mind a hárman!
De kijár az elismerés a rendező Horváth János Antalnak, Csuzi Márton koreográfusnak és Frányó Viktor artista konzulensnek is!
Hihetetlen jó fejek, megint csak meg tudom erősíteni!
Ez nagyon érdekes, elég változatos funkciója volt az épületnek! A jelenleg ott dolgozók vajon belegondolnak-e, mi minden volt hajdan ott, ahol most ők ülnek?
A december első napját a Korzózz velünk sétán töltöttem, egy olyan érdekes című bemutató, miszerint: Az invalidus, a grenadier, és az officier. Mindez a budapesti Városház épületére vonatkozik, ami most 300 éves, és egész jól tartja magát! Megismerkedtünk az épület hosszú és érdekes történetével, aminek egy részét megosztom veletek. Nem jegyzeteltem, ezért csak emlékezetből írom le a hallottakat, a pontatlanságokat tessék belekalkulálni.
Nos, a történet a török háborúk után kezdődött. Jó néhány katona megsérült, végleg megnyomorodott, és nem nagyon tudtak mit kezdeni ezekkel az emberekkel. Mind közbiztonsági, mind egészségügyi szempontból komoly veszélyt jelentettek, és a kialakult helyzetet valahogy kezelni kellett. Felmerült egy olyan terv, hogy külön kórházat, illetve lakóhelyet hozzanak létre számukra. Ez ugyebár szép és jó, de miből? Nos, a kérdést részben megoldotta Széchényi György esztergomi érsek felajánlása, aki erre a célra szánta három birtokának éves jövedelmét. Úgy látszik ez a szokás eléggé általánosnak mondható a családban. A legendás hadvezér, Savoyai Jenő is nagyobb összeget ajánlott fel erre a célra. El is kezdték az építkezést az akkor még külvárosnak tekintett területen, hiszen érthető módon senki nem akarta, hogy ilyen alakok éljenek a szomszédjukban. Az építkezés lassan haladt, mert ha télen nem őrizték a már felhúzott falakat, akkor azokat részint a kemény tél rongálta meg, részint a környékbeliek tekintették építőanyag raktárnak. Aztán felkértek egy építészt, Anton Martinellit, hogy tervezzen egy megfelelő szállást. Meg is tette, egy olyan, négyszög alaprajzú, négyzetekre osztott házat tervezett, ami nagyon emlékeztetett a római táborokra. Elvégre ami bevált, azon nem kell sokat javítani. Gondos terve volt, nemcsak a fertőző betegek számára akadt elkülönítő, de kutakat, csatornákat, mi több, zöldséges, illetve gyógynövénykertet is tervezett. Ráadásul volt egy 100 fős torony, azt az elmebetegeknek szánták, hiszen a háború után nem csak fizikai sérültek voltak. A pénz persze megint szűken csordogált, ezért aztán minden katona egy garast fizetett a zsoldjából, és a halottak háromhavi pénzét is ide utalták. Az épület főbejárata fölött egy timpanon, a csúcsán Atlasz, balról Pallasz Athéné, jobbról a béke istennője. A kapu két oldalán, domborművön, Savoyai Jenő két győzelmét ábrázolta. A mellette lévő lapu fölött szintén dombormű, ezen VI. Károly császár dicső tetteit ábrázolták, Ebben a korban divat volt a dicső elődökre hivatkozni, ezért aztán az Aeneas stílusában és idézeteivel ábrázolták a „fényes” diadalt.
A továbbiakat már a díszteremben tudtuk meg, ahol kellemes meleg és kényelmes székek vártak ránk, mindkettőt örömmel nyugtáztuk. Nos, miután ennyi viszontagság urán elkészült, a lakók kezdtek beköltözni. Mielőtt helyet kaptak volna, orvosi vizsgálaton esetek, át, és nyilatkozniuk kellett, van-e feleségük, gyerekük vagy sem. Ha volt, velük költözhetett. Külön szobát kaptak, az agyban fekvők gondos ápolást. Fura mód nem volt közös konyha, öt-hat család összeállt, kapott egy közös üstöt, meg a nyersanyagokat, és szépen megosztoztak. Külön pénzük is volt, ami az épületen kívül nem volt használható, volt viszont kocsma is, nem kellett mindig otthon búslakodniuk. Elég szigorú volt a rend, napi kétszer misére kellett járni, és napi egy alkalommal katonai gyakorlatot is végeztek. A helynek pallosjoga volt, ami annyit jelentett, hogy az ottaniak fölött a főnökeik ítélkezhettek. Ha valaki botor módon meggyógyult, akkor mehetett vissza a frontra. Ha az invalidusnak felesége és gyerekei voltak, ők is ott laktak, viszont nem kaptak ellátmányt. A feleségek az épület melletti szövőgyárakban dolgoztak, a gyereke pedig iskolába jártak, ahol az írás-olvasás mellett valami használható mest4erséget is tanultak.
Mindez még jó darabig működött, még Mária Terézia ideje alatt is. Aztán viszont jött a rendeletgyártási mániában szenvedő II. József, és eldöntötte, hogy az épület ezek után a gránátosai kaszárnyája lett. Ez volt az akkori elit fegyvernem. A régieket kiköltöztették, ide-oda-amoda. Ezek után jó darabig kaszárnya is maradt az épület.
Jóval később lett Városháza. A háborúban bombatalálat érte az egyik szárnyát, újjáépítették,
Az 1980-as években 1800-an dolgoztak ott, még óvoda is volt a dolgozók gyerekeinek. Aztán lecsökkent a létszám. El kell ismerni, az épület nem túlzottan alkalmas erre a célra, csak nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Remélem, rájönnek!
Pontosan délben lett vége a vezetésnek, én pedig elindultam a Vörösmarty téri kirakodóvásárra.
