Feléd, Barátom, ím feléd siet Homályom alkonyában elmerűlt, De nem hitetlen érzetem, neked (Ha képes erre) ujra esküszik Csekély sorával e levél hitet, Érezze változatlanúl szived E visszagerjedő hevet, noha Reménytelen csapásival borúlt Reánk az égi végzet és homályt Vetett körünkbe a serény idő. Barátom, íme visszatér, sohajt Feléd, ki tőle távolabb esél, Az, aki egykoron vidáman élt Tanúlt veled, s együtt hevűlt Az ősi büszkeség dicső nyomán, De most, ha kérded, elnyomatva küzd Sulyos bajokkal, és midőn leszór Sokat magáról, többeket talál! Ez ám az élet! - ah de mennyire Botlék hevemben, életünk mi más Mint a negédek tárgya, és
Én már nem élek, régen meghaltam már (Szívemben esztendők tudják hogy nem lehet egyszerre élni és szeretni)
*
Égi hid De te hidd mert a hit üdvözit.
*
Mint jóbarát, aki közel lakik meglátogat gyakorta a halál.
1931
*
Morajait és illatait az örök tengernek néha már messziről érzem.
*
Sok kin gyötör álmomban és félébren de az most kezd múlni s elhalványúlni e nap növő fényében
Boldogúlt ifjuságom kikél a sírból érted.
1932
*
Dobd inkább azt a poharat a földre melyben az emberek emléke van, hadd folyjon el a füvön szétömölve hol semmivé száritja sugaram.
*
A madár csapkod szárnyaival. Bőven buggyan belőle a dal. Ugy látszik, mintha játszana csak. Óh rettenetes! Óh rettenetes! Dalol, dalol, s ide-oda csap.
Ki vagy, ki vagy, hogy játszani tudsz? Veszély fenyeget, de mégse futsz.
1934-1941
*
Öregek módján, mint a mézet üvegen át - azaz hiszen nyitva az ablak, s minde szépet én tárt vonatból élvezem
Szemed és fogad fehére hármas fényjelt vetett felém
vonatnak a lejtőn fölszaladnak bolond bocik és barikák
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután? Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán, annyi véres kínon, kékes dekadencián égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Partos Óperenciának semmisége int: rá sem érünk félni tőle; megtorpanva mind csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő, tompa kínt, kapkodva csallános táncban égő talpaink.
Ó, milyen bál bírt bennünket eddig hajtani? Olyan e homály előttünk, mint a hajnali köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai kínos csókoktól sebessek, tánctól sarkai.
Krisztus urunk, jőjj, jelenj meg méltóságosan, fájó lábunk hűs kezedbe fogd jóságosan, könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan, ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!
A Nap már Nyugatnak dõlt amikor láttam két galamb szelíd- vad édes- szomorú nászát Borzolták tollukat csapkodtak szárnyukkal Övék volt a világ miközben egymásba borultak álmaik Fel- fel röppentek majd újra vissza a porba Egymásnak nem hazudtak nászuk így marad tiszta míg lesznek szelíd- vad édes- szomorú fehér álmaik.
Ma elmentél. Holnap Hiányod Már árnyékot Vetett A szívemre. Kerestem A perceket Amikor Együtt voltunk, S kerestem A magányt, Ahol újra Együtt lehetünk. Sokasodtak A napok, A nappalok Mélázva teltek. Bukdácsolva Rohantak a percek, S mikor Nálad Végre megpihentek, Emléked felkacagott.
Változó fényben úsznak át szemem előtt halhatatlanságodnak víztiszta emlékfoszlányai. Emlékszem rád, ahogyan jöttél azon az eső mosta hosszú betonúton. A lámpák fényei köröket rajzoltak, mint glóriát, fejed fölé. Lehet, csak álmodtam, mégis arcodon láttam nemsoká-halálod. Fenn magasan sötét viharos szelek nyikorgatták a rézkakast, lenn rozsdás láncok csörögtek, sírósan suttogott egy elfeledett régi házban a huzat. Még hallom lépteid, ahogy koppannak a deszkapadlón. Jössz át a szobákon, sötéten.
*** Halálodban most pihensz békében? Vagy mélyen, abban a szűk ládában tested elporladva nyugszik? Nyugszik? Vagy áramlatokon vágtatsz át és nevemet kiáltva halálomat várod?
*** Érzem, egy napon megragadod karom és lelkemmel a semmibe rohansz vakon. Én pedig hagyom…
Megjött a fagy, siklik a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
