Alaphír : http://www.radio.hu/
Az orosz hadseregben a tisztek Moszkvában is koldulni küldik a katonákat, és a fizikai bántatlanságot csak rendszeres pénzlefizetéssel tudják megváltani a fiatal katonák.
Elvben a Kossuthban voltam, de a kiképzés a Zalkában volt, aztán kint építkeztünk karácsonyig a Bakonyban, aztán a februári bevonulók kiképzése az a Kossuthban volt, akkor meg ezért kellett átköltözni a Zalkába, szóval elég keveset voltam a Hattyas soron, pedig (ha már muszáj), lakni abban volt a jobb, főleg télen.
Nofene, má' mér mentünk volna? Volt nekünk saját étkezdénk, bár krumplit pucolni még átküldtek a Zalka konyhájára, asszem ott főztek mindenkire.
Egyébként, aki azt hiszi, hogy csak a krapekok beszélnek folyton a katonaélményeikről, még nem hallott orosz háborús veterán öreglányokat pletykálni. (És már nem is nagyon fog, ezért hiánypótlásul: be nem állt a szájuk.)
Jaj, te én ott voltam vagy 2 alkalommal is, trotilt kellett vételeznem, vagyis a tisztnek, akit kisértem. Én inkább csak a biztosító voltam.
Egy oltári ellenszenves laktanyaparancsnok volt ott akkor, a trotil nem volt ki mind, csak egy tört része, így ott kellett aludnunk. A tisztemnek sem, nekem sem adatott vacsorát az a gecó, persze a mindenkori ÛTI-vel elintéztük hogy mégis kaptunk. Egész jó kaja volt eltekintve az aluminium bögréktõl , meg tálaktól.
Rohadt szar, horpadt aluminiomtányérok voltak, (nekünk akkor már müanyag tányérjaink voltak).
Valóban!... a tüzérségi fiúk is oda jártak enni a szomszédos laktanyából, a focipálya tulsó végéröl nyilt az átjárás. Az étterem mellett egy középmagas gyárkéményre emlékszem, mert ott snóbliztam az ottani fiukkal. Ha jól emlékszem valami villamos végállomása volt a laktanya bejáratával sréhen szembe. Elõször 3 napot lógtam ott el, mert nekünk az anyagra csak várni kellett. A tisztem kiment a Textilmüvekbe, valami ismerös csajhoz naphosszat, én meg ott kódorogtam, néztem az utászokat, és összehaverkodtam a felcserrel kinomban. Kétszer kimentem a Kárász utcára, de dögmeleg volt, pénzem nem volt, szal eluntam a csavargást.
Aztán ujra el kellett menni ugyanoda akkor sátorlapokat szállitottunk tõlünk hozzájuk, mert a két ellátótiszt ismerte egymást a tisztirõl, és így volt köztük ez az elvtársi kapcsi.
Még a helyõrségi fogdátokat is láttam, mert azzal szemben volt a #.-as számú Honvédségi EFÜ., és ott le kellett valami papirt adni és aláiratni a második alkalommal.
Én nagyon jó helyen voltam. A lakásomtól ezer méterre, Pesten egy csak mozgósításkor feltöltött hírzászlóaljban. Három menü közül lehetett választani, mint a tiszteknek, csak a tiszteknek felszolgálták, a sorállománynak meg oda kellet menni az ablakhoz érte. Ráadásul az első honap után gyakorlatilag akkor mentél haza mikor akartál. Persze először az öregek választottak, de senki nem panaszkodott, egy teljes hétvégén biztos minden hónapban otthon volt a kopasz is eltávon, meg hétközben aki közel lakott akár háromszor is mehetett kimaradásra, reggelig. Ezzel együtt utáltam katona lenni.
Nofene, a Vorosilovban volt szerencsém 11 hónapot tölteni. :-)
A világ legöregebb ágyúit tologattuk naphosszat innen oda, onnan ide. A Pick hűtőtornyának széle volt a segédcél, amihez vissza kellett állítani a "lövéstől" elmozdult irányzékot.
Namost a topikhoz visszatérve: a hetvenes években is mindenki tudta, hogy a muszkáknál a tisztek és az "öregek" is verik a "kopaszokat". Az is rendszeres, hogy a verést megelégelők Kalasnyikovval rendezik a vitát, aztán nekivágnak a sztyeppén át haza.
Az viszont engem is meglepett, hogy a Távol-Keleten egyszer elfelejtkeztek egy kopár szigetre kitett őrjáratról. Mire visszamentek értük, mind éhenhalt.
Persze, aki ismeri a Szuvorov átkelése az Alpokon című festményt, az már nem csodálkozik semmin. (Aki nem ismeri, keresse meg, nagggggyon tanulságos.)
Katonaélmény.
Egyszer kiadták parancsba, hogy vigyek el magyar katonákat szüretelni, lesznek ott szovjet katonák is. Összesen, ha voltunk húszan, olyan tíz-tíz fő. Jött valaki a tsz-től is, hozott vödröket meg egy kis pálinkát. Egy kupicányi jutott mindenkinek mindkét csapatból. Aztán a fiuk nekiálltak dolgozni, a magyarok az egyik oldalon, az oroszok a másikon. Nem mondom, hogy megszakadtak magyar fiaink, de milyen a magyar ember, a szőlő az mégiscsak szőlő, hát leszedi, meg hát gyorsabban is telik az idő. Ahogy letelt a nap, gondoltuk hogy megnézzük a szovjet bajtársainkat, mire is jutottak? Nos, ők egyetlen egy fürtöt sem szedtek le, ellenben valamelyikük beleszart az egyik vödörbe.
Hát így történt.
Mint laktanya igen. Az épületeket a JGYTF kapta meg, pl. az Idegennyelvi Tanszék költözött ki oda. Érdekes lehet, az egykori szobámban körletemben most angolul meg németül tanulnak a fiatalok.
A topikcímről eszembe jutott egy sztori (Szeged, Zalka, '79-80):
Az éleslövészet után visszamentünk a laktanyába, pucoltuk a csúzlit ezerrel, majd - amikor már leadtuk volna - az egyik kopasz jómadár közölte, hogy nem találja az övét ... először csak röhögött rajta mindenki, de Potoczki Lipót szds. őrjöngése rádöbbentette a csapatot, hogy ez nem vicc ... az egész század kereste egy órán át a géppityut, míg valaki megtalálta (arra már nem emlékszem, hogy honnan került elő). Lipót úgy berágott, hogy dühében egy óriási seggberúgással jutalmazta a delikvens, aki ettől elfeküdt a folyosón, mint a gyalogbéka ... mondanom sem kell, hogy az illető ezek után nem rohant el panaszra a pol.tiszthez, pedig elvileg megtehette volna ...
(Ha már minden egyes lőszerrel el kellett számolnuk, akkor egy géppisztoly elvesztése szvsz hadbíróságot, vagy legalábbis futkosót eredményezett volna ...)
Az egy eléggé elit alakulat volt. Tiszti konyháról tápláltak minket.
Vagyis nem volt a tiszteknek külön konyhájuk, teljesen frankó kajánk volt, azt hiszem 19 forintot adott a sereg egy fõ napi étkeztetésére. Ennyi volt akkoriban egy frissensült egy civil étteremben.
Akkor hülyék lehettek, mert akármennyire is megfingatták az embert a kiképzés alatt, de másodévben volt annyi közös idõ hogy összehaverkodjanak a badával.
Nálunk tökfrankó banda volt, igaz hogy több mint 80%-a érettségizett.
Erről a "hazáig verték"-ről meg az jutott az eszembe, amikor gyerekkoromban fölmásztunk a házmesterlánnyal az ötemeletes bérház tetejire és nézegettünk lefele az utcára.
Nem mertek ránk szólni, nehogy megijedjünk, csak szépen lesbe álltak és amikor másztunk lefele, elkapták a grabancunkat. Ütöttek egész hazáig, a negyedikig.
A házmesterlányt is, de az a földszínten lakott...
