Mi van hazudozó, mások tollával ékeskedsz? ez nem cáfolja azt, amit írtam: március 15-én nem volt reform. A reformországgyűlések meg az áprilisi törvények nem március 15-én zajlottak.
Azt hiszem, nagyon nehéz, ha nem lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, már csak azért is, mert pusztán a kérdés felvetése is sokak szemében hazaárulás, nemzetgyalázás: 1848. idusának nimbusza sérthetetlen! Leg-alább is az utóbbi évtizedekben azzá vált, miután gyökeresen megváltozott a napi politikához való viszonya. Amikor egyes szervezetek, pártok kezdték demagóg módon kisajátítani március 15-ét, mindinkább zavaróvá vált annak kritikátlan, túlzott felmagasztalása – és kampány célokra való gátlástalan fel- és kihasználása. A kérdéssel foglalkozó történészek természetesen tisztában vannak valódi jelentőségével, és szakmai körökben árnyaltan, kiegyensúlyozottan fogalmaznak. De úgy gondolom, hogy a köztudatba keményen bevésett, sarkos egyoldalúsággal kialakított nimbusz megítélését csak sommás, sarkos (túlzó?) érvekkel lehet befolyásolni, el-lensúlyozni. Megpróbálom a magam nézőpontjából. Kezdem az elején. „Miként a felvilágosodás is elsősorban főúri kastélyokban, köznemesi kúriákban lelt otthonra Magyarorszá-gon, úgy a liberalizmus fő bázisát is a szokatlanul népes, jövedelmét polgári foglalkozásból kiegészítő, szilárd politikai öntudattal és hagyományokkal rendelkező nemesség képezte. A magyar nemesi liberalizmus legna-gyobb reprezentánsa, az angol eszményeket követő gróf Széchenyi István (1791-1860) felismerte, hogy Ma-gyarország elmaradott állapotának elsődleges oka nem a Bécsnek való alávetettség, hanem a feudális rend-szer.*” A reformországgyűléseken (1932-48) folyó heves viták során az uralkodó elit (a nemesség!) – hála a refor-mereknek, Széchenyinek, Batthyányinak, Deáknak, Kossuthnak stb. – 1848 elején eljutott a végső következte-tésre: a polgári átalakulás (nem a politikai függetlenség kivívása!) elkerülhetetlen. Március 3-án az alsótábla megkezdte a Kossuth által megfogalmazott javaslat vitáját, majd jóváhagyta azt. A felsőház habozott, de a bécsi forradalom hírére az is elfogadta a feliratot március 14-én. Másnap kora reggel elindult Pozsonyból Bécsbe az országgyűlési küldöttség, hogy megszerezzék az uralkodó jóváhagyását. V. Ferdinánd magyar király két nappal később, Széchenyi javaslatára, teljhatalommal ruházta fel a nádort, István főherceget, aki kinevezte Batthyány Lajos grófot miniszterelnöknek. Április 7-én a király kinevezte az első független, felelős magyar kormányt, majd négy nap múlva ünnepélyesen szentesítette az országgyűlés törvényeit, s feloszlatta az utolsó rendi or-szággyűlést. Az u. n. áprilisi törvények rendelkezései (jobbágyfelszabadítás, az ősiség eltörlése, a közteherviselés beve-zetése, a papi tized eltörlése, a származási és vallási megkülönböztetések tilalma, a népképviseleti alapon vá-lasztott országgyűlésnek, mint törvényhozó hatalomnak a létrehozása, az országgyűlésnek felelős minisztériu-mok felállítása, a sajtószabadság kihirdetése, Erdély uniójának létrejötte stb.) a későbbi eseményektől függetle-nül érvényben maradtak! Igaz, egyik-másik rendelkezés gyakorlatba való átültetése az események szerencsétlen alakulása következtében késedelmet szenvedett. Vagyis a polgári átalakulás – mai kifejezéssel a rendszerváltás – április 11-én békés úton, törvényesen meg-történt. Amiről a mai politikusok hallgatnak, vagy sumákolnak. Ugyanis azt nem a „márciusi ifjak”, hanem az uralkodó elit, a (köz)nemesség és néhány polgár valósította meg önakaratából, józan belátásból, a közhangulat erős támogatásával, Batthányi és Kossuth vezetésével. (Sajnos, ezzel Kossuth pozitív szereplése véget is ért.) Hogy közben volt egy 10-20 ezres utcai tüntetés Pesten? „Forradalom?” – ahogy a közvéleménybe mélyen (kitörölhetetlenül?) beleverték? Nos, a Jókai Mór (vagy Irinyi József?) által megfogalmazott tizenkét pont (amúgy mestermunka) már korábban is a levegőben lógott, mivel a országgyűlés vitáját a sajtó, elsősorban a Pesti Hírlap (Eötvös József, Irinyi József) napirenden tartotta, s az alsóházban március elején (!) elfogadott felterjesztést a felsőház is még március 14-én (!) változatlan formában jóváhagyta. Ennek hírét Almásy Móricz gróf hozta meg másnap délelőtt Pozsonyból, aki tájékoztatta a Helytartótanácsot is, amely a helyzet ismereté-ben – a „forradalomtól” való félelem nélkül is – délután elfogadta a 12 pontot, elrendelte Táncsics szabadlábra helyezését stb. Természetesen azért a párizsi és a bécsi forradalom nem kis hatással volt a közhangulatra (töb-bek között a Felsőházéra!), megkönnyítve, meggyorsítva, de nem előidézve a rendszerváltást. Nem véletlen, hogy Magyarország első nemzeti ünnepe április 11-e, a tényleges rendszerváltás napja lett (aminek az eldöntésében természetesen a forradalmi eszméktől való viszolygás is közrejátszott). Az 1898. évi V. törvénycikk kimondta: „A nemzet kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezvén meg az ország történetében korszakot képező 1848. évi azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek, a képviseleti alapon nyugvó felelős kormányrendszer behozatott, a közteherviselés általánosíttatott, a földbirtok felszabadíttatott, a sajtószabadság, a jogegyenlőség s általában a politikai és polgári szabadság magasztos elvei érvényre jutottak: ezen alapvető törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából a törvényhozás ápril hava 11-ik napját, mint azt a napot, a melyen dicső emlékezetű V-ik Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesítette, nemzeti ünneppé nyilvánítja.” Ez a törvény 1927-ig volt érvényben függetlenül attól, hogy az első népköztársaság (!) Károlyi-kormánya 1919-ben március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánította (egy alkalom erejéig). Véglegesen az 1927. évi XXXI. törvénycikk törölte el az áprilisi nemzeti ünnepet. Horthy eleinte nem tudott mit kezdeni március 15-ével (általában a forradalmi hagyományokkal). Miután azonban a nemzetközi helyzet kikényszeríttette a Habsburgok trónfosztását, s Horthy igyekezett minden nemzeti jellegű motívumot felhasz-nálni a trianoni béke revíziója érdekében, rájött, hogy március 15-ét esetleg a demokratikus, netán a baloldali erők saját propagandájuk eszközévé tehetik, hirtelen döntött. Teljes erővel megkezdte az általa nemzeti ünnep-pé (de nem munkaszüneti nappá!) nyilvánított március 15-ét a maga módján értelmezett nacionalista tartalom-mal, az irredentizmussal megtölteni. Sikerült. Talán az összes propaganda fogása közül ezt tudta a legerősebben bele sulykolni a köztudatba. Nem átallott hamis nimbuszokat, valótlanságokat kitalálni (százezres tüntető tö-meg, Petőfit szavalása a Nemzeti Múzeum előtt stb.). Elsősorban a fogékony ifjúságot célozta meg. Nem vélet-lenül rendelt el e napra tanítási szünetet, amikor dagályos ünneplés keretében a kirendelt iskolások előtt egy napra felhúzták a máskor félárbocon lévő (Csonka–Magyarország!) országzászlót az árboc tetejére (Nagy–Magyarország!). Abban az időben a felnőtt lakosság – az állami alkalmazottakat kivéve – nem nagyon hatódott meg március 15-étől. Kokárdát is főleg az iskolásokkal tűzettek ki – kizárólag egy napra! A felszabadulás után természetesen tovább élt március 15-e túlfűtött nimbusza. Az ünneplés a 100 éves év-fordulón tetőzött. Ekkor még Rákosi sem mert ellene szólni, sőt, kicsit elhamarkodottan, munkaszüneti nappá nyilvánította az addig csak tanítási szünnapot. Ugyanis ki akarta sajátítani, mint „népi demokratikus” forradal-mat. Aztán három év múlva, 1951-ben meghagyva nemzeti ünnepnek visszaminősítették rendes munkanap-pá. Több se kellett a jobboldali erőknek, a „reakciónak”. Március 15-e, ami a Horthy-érában az irredentizmus céljait szolgálta, vagyis kimondottan külpolitikai éle volt, átfordult belpolitikai szimbólummá: a „kommunista” rendszer elleni jelkép lett. Külpolitikai vonatkozása leszűkült a szovjet(orosz)ellenességre. A 70-es, 80-as években mind nyíltabbá és merészebbé váltak a március 15-i rendszerellenes tüntetések, elsősorban a rendőrség lejáratása céljából (sikerült). A rendszerváltás küszöbén (1988) a Grósz-kormány (!) által ismét munkaszüneti nappá nyilvánított március 15-ét a jobboldal mind hevesebben és agresszívabban igyekezett (igyekszik) kisajátítani saját politikai céljai érdekében. A március 15-i jelképeket, a kokárdát, a nemzetiszínű karszalagot, a bocskai ruhát tüntetően viselik a legkülönbözőbb belpolitikai megmozdulásokon, rendezvényeken, tüntetéseken. A baloldal – a népszerűség-vesztéstől való félelmében – behúzza a farkát, sőt, mind többen mind nagyobb kokárdát tűznek ki a mellükre. Nem akarnak hazaárulók, nemzetvesztők lenni. Ami pedig az 1848-49-es szabadságharcot illeti, annak semmi köze nem volt március 15-éhez, de az áprilisi törvényekhez sem, hiszen – mint arról volt szó – azok a szabadságharc kimenetelétől függetlenül is érvényben maradtak! Az utóbbihoz talán annyiban volt köze, hogy a szélsőséges radikálisok (Kossuth) nem elégedtek meg az áprilisi törvényekben foglaltakkal, hanem tovább akartak menni a puszta perszonálunió irányába. Ezt azonban a bécsi udvar akkor már tényleg sokallotta. De az így kialakuló vita (pénzügy- és hadügyminisztérium külön vagy közös?) sem vezetett volna szabadságharchoz, ha (a letartóztatás elöl megfutamodott) Kossuth nem utó-lag, az emigrációban teszi le a voksot a Klapka által (!) megfogalmazott Dunai Konföderáció (meglehetősen utópisztikus) gondolata mellett. Kossuth mereven elzárkózott a magyarországi nemzetiségek függetlenségi törekvéseitől („Horvátország pedig nem létezik!”). Míg a horvátok, a románok és a szlovákok rá nem jöttek arra, hogy a magyar kormánynak esze ágában sincs ahhoz hasonló engedményeket tenni, mint amit maguknak kivívtak, addig lelkesen üdvözölték az áprilisi törvényeket, különösen a jobbágyfelszabadítást, de az erdélyi románok még Erdély unióját is elfogadták. Pedig igényeik eleinte nem voltak radikálisak (nyelvi autonómia, belső ügyeik önálló intézése stb.). A magyarokban való csalódás aztán fokozatosan elmérgesítette a helyzetet, érthető és indokolt felkelésekhez vezetett, egyre radikálisabb követelésekkel. Ezek közül történelmileg a legje-lentősebbnek a Jellasics-féle „felkelés” (szabadságharc!) bizonyult. A folytatást ismerjük. Pedig ha Kossuth nem lett volna elvakult, erőszakos, nacionalista, kalandor politikus, akkor nem éleződik ki a vita egyfelől a nemzetiségekkel, másfelől a bécsi udvarral, akkor nem lett volna Jellasics-féle „felkelés” (Jellasics csak a döntetlen pákozdi ütközet után ment Bécsbe, ahol kaptak az alkalmon), nem lett volna szabadság-harc, s ha a fantáziánkat elengedjük, talán nem lett volna Trianon (!), és valamiféle Dunai Konföderáció lehetett volna az Európai Unió magja. Persze ilyen következtetéseket egy történész nem engedhet meg magának, de nekem, mint gépészmérnök-nek, ez talán megbocsátható (?). Végül is szerintem a polgári rendszerváltás valójában két nevezetes naphoz köthető: március 14-e (a felsőház határozata) és április 11-e (a rendszerváltás törvénybe iktatása). Persze azért március 15-e, a rendszerváltás melletti látványos tüntetés is megünnepelhető. Kossuth rendszerváltáshoz vezető tevékenysége is tiszteletre méltó, azonban megbocsáthatatlan az azt követő Kossuth-féle végzetes politika, ugyanakkor mélységes tisztelet illeti a kiprovokált, véres háborúba küldött honvédeket (áldozatokat).
te beszélsz történelemről? Aki azt merte hazudni, hogy a Kádár-korszakban lehetett bármit csinálni, csak az alkotmányos rend ellen szervezkedők járták meg?! Mesélj nekem, milyen reform volt 1848 március 15-én!?
A miniszterelnök úgy fogalmazott, mivel ez az ünnep nem szokványos, ezért ő nem mond szokványos beszédet. Gyurcsány Ferenc a nap folyamán történteket felkavarónak és elgondolkodtatónak nevezte. Emlékeztetett arra, hogy amit az 1848-as forradalomnak hívunk, és ami történelmileg felülmúlhatatlan Magyarországon, az nem az utcán történt, mert március 15. hajnalán már készen volt, indult a hajó Pozsonyból Bécsbe. A forradalom a törvényhozás forradalma volt, ma úgy mondanánk: reform - hangsúlyozta, majd felidézte: március 17-én megalakult az új kormány és a pozsonyi reformországgyűlés programjából áprilisra új törvények születtek, többek között a polgári jogegyenlőség és a sajtószabadság.
