A regény szerint a vérszerződés és a honfoglalás közötti időszakban Álmos a főfejedelem, fia Árpád a gyula, Kurszán a kündü tisztségét tölti be.
De a honfoglalás távolról sem diadalmenet ebben a regényben, a nyugat felé vonuló, időnként menekülő magyarok a besenyőktől iszonyatos veszteségeket szenvednek el: egyes törzsek szinte teljes állatállománya a besenyők zsákmánya lesz, rengetegen meg is halnak a vándorlás alatt a besenyők kezétől, betegségektől vagy egyszerűen a kimerültségtől. A keleti törzsek jó néhány nemzetsége szinte teljesen elpusztul, csak néhány halálosan kimerült, az éhhalál szélén tántorgó tagjuk éri el a Kárpát-medencét.
A besenyőktől elszenvedett súlyos vereség hatására Álmos hatalma megroppan, a karizmájába vetett hit szintén.
Zúgolódás támad a magyarok között, a besenyőktől elszenvedett méretes zakó miatt valakinek el kell vinni a balhét. ..
A táltosok Álmos ellen hangolják az embereket, azt hirdetve, hogy az Égiek immár megfosztották az öregedő Álmost természetfölötti hatalmától.
Kazár mód szerinti rituális kivégzését sürgetik.
Sokan hallgatnak is a táltosok szavára. Álmos, hogy elkerülje a törzsszövetség végletes megosztását, önként veti alá magát a rituális gyilkosságnak. A táltosok zsineggel megfojtják.
Ezután Árpád országgyűlést, ún, szert hív össze Pusztaszerre (ma Ópusztaszer), ahol megválasztják főfejedelemnek, Álmos utódjának. (Kurszán megtarthatja kündü címét, de már csak második a rangsorban). Az országgyűlés felosztja a megszerzett területeket az egyes törzsek között.
Pl. az is mekkora, amikor Árpád gyula a főerőkkel a Felső-Tisza mellől a Tisza jobb partján vonul dél felé, hogy megütközzön a bolgárok Dél-Alföldön állomásozó hadtesteivel, míg három gyorsan mozgó könnyűlovas különítményt a magyar hadvezetés átdob a Tisza bal partjára, hogy a dél-erdélyi sóbányákig száguldozza be a vidéket és lehetőség szerint verje ki a bolgár katonaságot a sóbányák környékéről.
A regény ezek közül a lovassági különítmények közül egynek, az Ond vezér törzséből, a Keszi törzsből való Ereü (Erő?) százados seregének a sorsát kíséri végig, nekik aztán lényegében komolyabb ellenállás nélkül sikerül kiverniük a bolgárokat az egyik legfontosabb sóakna környékéről.
Benkő László: Honfoglalás trilógiájának A megszerzett föld c. kötetében is lenn délen van a sorsdöntő csata Szalán vezér seregei ellen, valahol közel a Duna és a Tisza összefolyásához.
Mesteri módon szövi a cselekmény szálait Benkő, amikor azt érzékelteti, hogy a magyar hadvezetés hogy vonja össze a csapatait Szalán serege ellenében.
Mondjuk én már jóval a csata leírása előtt sejtettem a regény olvasása közben, hogy mi lesz ezeknek a lovassági csapat-összevonásoknak az eredménye:
egy marha nagy lovassági ütközet "Alpár mezején", ahol 4-5 ezer magyar könnyűlovas indul rohamra villogó szemekkel szablyákkal a galád bolgárok ellen, hogy aztán a Tiszába szorítsa őket.:-)
Ez a Bácsalpár nevű hely a mai Máriamajor (szerbül Степановићево / Stepanovićevo) környékén volt, a Bácska legdélibb részén, Újvidéktől mintegy 20 km-re északnyugatra.
Több történész szerint a legendás alpári csata a valóságban nem a mai Tiszaalpár határában, hanem jóval délebbre, a Bácskában, Bácsalpár falu közelében zajlott le.
A legendás alpári csata Árpád magyar és Szalán bolgár seregei között Anonymus fantáziadús leírásában és a régészeti leletek alapján kirajzolódó valóság:
"Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglaló magyarság története szempontjából kiemelkedő jelentőséggel ruházta fel „Alpár várát”. A regényes elbeszélés szerint a magyarok bejövetelekor ez volt Salán (Salanus, Salan, Zalán) bolgár vezér székhelye, akitől a magyarok Alpár homokjának füvével vásárolták meg az „Attila örökségének” számító területet.
Anonymus leírása szerint a Kárpát-medencében fokozatosan előrenyomuló, területeket szerző magyarok vezére, Árpád a következő kéréseket terjesztette elő követek útján a bolgár vezérnek. „…Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jósvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél.”
Árpád ajándékokat küldött mindezekért cserébe.
„Aztán Árpád vezér (…) küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérnének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst.”
Árpád követei, „Ond és Ketel pedig továbbindultak Tarcal hegyéről, és gyors lovaglással harmadnap megtalálták Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett. (…) Salán vezér Árpád vezérnek különféle ajándékokon kívül nevetni való tréfaképpen küldött még két korsót tele a Duna vizével meg egy nyalábot Alpár homokjának a java füvéből.” A leírás szerint kis idő elteltével Árpád újra követeket küldött, akik „Alpár homokján megtalálták Salán vezért”. Azt üzente általuk Salánnak, hogy immár jóval nagyobb területet követel, éppen a korábban kért ajándékok jelképes erejére hivatkozva.
A követek érvelésében szerepelt, hogy a bolgár vezér, „ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből”. Salán vezér nem engedett a követelésnek...
„…Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.”
Az elkerülhetetlenné vált csata Anonymus előadásában a következőképpen zajlott le:
„Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, fölövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotoktól, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól. Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és a bolgárok közül.
A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy a császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják.”
Anonymus művének nyomtatásban történt megjelenése óta (1746) az alpári vár mint „Zalán vára” vonult be a köztudatba. Széles körű ismertségét különféle szépirodalmi utalások is segítették. Különösen nagy jelentőségű ebből a szempontból Vörösmarty Mihály 1825-ben megjelent Zalán futása című tíz énekes hőskölteménye.
Az alpári Zalán váráról szóló történet hitelességét sokáig a történeti szakirodalomban sem vitatták, ellenkezőleg, tényként kezelték. Az 1950-es, 1960-as években, elsősorban Györffy György munkássága révén azután sorban jelentek meg a Béla király jegyzője művének történeti hitelességét újraértékelő tanulmányok. Ezek summázata, hogy a szerző saját korának viszonyait vetítette vissza néhányszáz évvel korábbra. A leírás főszereplője, Salan (egykorú kiejtése szerint Csalan) neve tulajdonképpen a Calan-Kalan megfelelője, amely egy középkori nemzetség (Bor-Kalán) megnevezéseként más forrásokból ismert. E nemzetség egyik tagja volt a X. század végén Alpár vidékének birtokosa. Györffy szerint „a X. század végén a Csongrád megyében és Alpáron birtokos és a nemzetségnek nevet adó Kalán (Chalan) szolgáltatott alapot Anonymusnak arra, hogy egy Alpáron székelő Salan nevű honfoglalás előtti vezért konstruáljon”.
Ezt a megállapítást támasztja alá, hogy az említett nemzetség Anonymusnál is Ond és fia, Ete leszármazottjaként szerepel, akiknek a Gesta Hungarorum leírása szerint Árpád juttatta a területet fentebb idézett csatája után. „Majd a vezér azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvély-tótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia Ete sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen erős földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz fekete várnak neveztek.”
A fenti csataleírás végén említett „görög rév” elnevezés keletkezéséhez fűzött magyarázat úgy tűnik, szintén Anonymus fantáziájának szüleménye. Az Alpár közelében lévő rév valójában a XII. században e területen birtokos szávaszentdemeteri görög monostorról kapta nevét.
Zalán, a hajdani bolgár vezér alakja kétségkívül középkori történetírói lelemény szülötte. Mindez azonban nem jelentette egyértelműen az alpári földvár honfoglalás kori jelentőségének cáfolatát, amelynek IX–X. századi szerepét és használatát a helyszínen végzett többszöri régészeti kutatások voltak hivatva tisztázni.
Az 1974–77 között folytatott ásatások során a várdomb területén egyetlen VIII., IX., X., XI. századi leletet sem találtak. Az ásatást végző régészek, Bóna István vezetésével, a sáncrétegek és a leletek alapos elemzésével megállapították, hogy a földvár területét az említett századokban nem használták, következésképp a honfoglalás idején sem töltött be semmilyen szerepet. Eredeti, bronzkori sáncára minden bizonnyal a XII. század folyamán építették rá a magasabb középkori sáncot. Az Árpád-kori alpári földvár XII. századi megépítése után körülbelül a XV–XVI. századig maradt használatban, ám katonai szerepét már a tatárjáráskor elvesztve a későbbi századokban nem erődítményként, pusztán lakóhelyként funkcionált.
Noha az alpári földvár honfoglalás kori szerepének cáfolata kétségtelenül megalapozottnak tűnik, mégsem jelenti ez azt, hogy a falu mai területe ne lett volna lakott a kérdéses időszakban: a falu határában (a Dunszt-tanyán) a XIX. század végén honfoglalás kori és kora Árpád-kori leletek kerültek elő. A már többször említett Györffy György szintén nagy jelentőséget tulajdonított Alpár vidékének a X. század időszakában, az Ond vezértől származó Alpár vezér Tisza menti szállásainak sorában a falu mai területét mint a vezér fontos szállásvidékét azonosította.
Györffy véleményét az Alpár és az Ond helynév történeti-földrajzi vizsgálatára alapozta. A két helynév Tisza jobbparti, többszöri együttes előfordulása alapján megállapította, hogy a honfoglalás után Ond vezérnek jutott a Tisza partvidéke az Ondavától Titelig, mely terület a X. század közepéig utóda, Alpár birtokában volt. Falunk névadója, a dalia, hős, bátor levente jelentésű, török eredetű név birtokosa, Alpár vezér 945 körül esett el az általa birtokolt fontos kereskedelmi útvonalakért folytatott harcok során az Árpád fiakkal szemben. Nem kizárt, hogy a régészeti irodalomban elhíresült zempléni vezéri sír Alpár nyugvóhelye."
Én összességében véve néhány ezer főre teszem a honfoglalás okozta emberveszteséget, de ebbe nem számítom bele a tiszalpári és pressburgi csatákban elesett bolgár és bajor harcosok számát.
Azokkal együtt legyen mondjuk 10 ezer, mert egyik sem volt olyan óriási nagy volumenű csta, ahol hatalmas tömegek estek volna el....
A korabeli népességi viszonyok mellett azért 50 ezer fős veszteség az már elég jelentékeny lett volna, de semmi sem utal rá, hogy ennyi emberéletet követelt volna a honfoglalás.
Szerintem arról van szó, hogy egy-két győzelem a bolgárok és a morvák felett elég alaposan meggyőzte az itt élőket a honfoglalók katonai felsőbbrendűségéről.
A helyi elitnek az a része, aki a morvákkal és a bolgárokkal kollaborált, ezek után jobbnak látta minél előbb elhagyni az országot.
A többiek meg behódoltak, aztán néhány generáció után elmagyarosodtak.
Kivéve a peremvidéken élő szlávokat, akik napjainkig megőrizték a szlávságukat, de rajtuk a 19. sz. közepéig nem is volt különösebb nyomás, hogy elmagyarosodjanak, az egész középkorban ugyanis a nyelvi és etnikai hovatartozás másodlagos volt.
Attól, hogy valaki szlávul dumált, de a Magyar Királyság területén élt, az magyar alattvalónak számított.
Csak a 19. századtól kezdve van ennyire túlspirázva ez a nyelvi és etnikai hovatartozás.
A medence belsejében, ahol többségben voltak a maygar nyelvűek, ott viszont jobban elmagyarosodtak a népek, lásd a besenyők, kunok és jászok példáját, bár a kunok és a jászok még sokáig őrizték elkülönültségüket.
A pasi által említett perzsa ökörségvédelmi hivatalnál érdeklődnék. Meg az ottani akadémián. Meg az örmény egyháznál. Ha 1iknél sem tudnak róla,akkor nem létezik,és kész.
És hogy látnál hozzá? A Detre által megadott kolostornévből Iszfahán tartományban több mint száz van...
Kb. annyi lenen az esélye, mintha azt mondanám, hogy egy Pest megyei Szűz Mária patrocíniumú templomban eldugtam egymillió forintot, aztán találja meg valaki. :)
Detre Csabától kérték azt, hogy mondja meg, hol van a kolostor, hogy mások is tanulmányozhassák a kódexet. Nem mondta meg. Ha nem, hát nem, legalább a fényképfelvételeket, jegyzeteket mutassa meg. Nem mutatta. Detre Csaba ráadásul egy gyerekeknek szóló rajzos könyvben publikálta a művét.
Azt gondolom, hogy a hun nyelv kutatása tényleg fontos lenne, de ha létezik egy ilyen nyelvemlék, akkor a kutatás legnagyobb kerékkötője Detre Csaba, aki azóta sem mondott semmi részletesebbet erről a kódexről.
Felesleges szvsz azon spekulálni, hogy mennyi ember halt meg a honfoglalás miatt. Biztos, hogy voltak áldozatok, vagy menekültek, de ezek száma a Kárpát-medence népességéhez képest elenyésző volt. Még akkor is, ha mondjuk 10, vagy 50 ezer emberről beszélünk, akkor sem tekinthető döntő népességi változásnak.
Szia, egyébként, ha az egész folymatot figyelembe veszed, "A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi. Egy feltevés szerint a magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek, de ez a béke nem volt tartós." A szállásterület foglalását ne a mai erkölcsi mértékkel mérjed, hanem a korabeli szokásokkal. Akinek nem tetsszet mehetett nyugatra, északra, délre, jó volt ha minél gyorsabban. ment. Szóval , miért is volt a pozsonyi csata? Mert mások is jogot tartottak egyes területekre a Kárpát medencében. Tehát a népeesség növekedési ráta alapján, ha az egy és két milliós népesség számát vissza viszed 890-900 ra 700 ezer össz lakossággal kellen számolnod. Ezt három részre oszthatod, szlávokra, avarokra, és a honfoglalókra. Ezt a harmadik csoportot is több részre oszthatod. De mégis nyelvben a magyar lett az uralkodó. Valahogy úgy tünik, hogy ők voltak többségben. Vagy igaza van László professzornak, mert az avarok is magyarul beszéltek, vagy a medencében nem maradt számottevő népesség, és a honfoglalók sokan voltak. Többen mint állítjátok. A probléma, hogy ekkora népességnek az Etelközben is kellen nyomának lennie. Arról pedig keveset tudunk.
Vagy már várták őket. Amúgy nem telepedtek oda,ahol már laktak. Még az is lehet,hogy úgy alakult nálunk is,mint a lengyeleknél. A honfoglalók lettek a nemesség. Ez sok későbbi furcsaságot is megmagyarázna. Nemes és nemzetes...
Meg azt is hogy a magyar nenzeten a nemesség csak magát értette.
Én hajlandó vagyok feláldozni a szabadidőmet a nemzet érdekében, ha valaki fizeti nekem az utiköltséget becs szóra bejárom az összes örmény kolostort Iszfahán tartományban. :)
Egy harmadik Tibi 2009. február 06. 17:49
Kedves másik Tibi
Nekem át sem kellett néznem Detre szójegyzékét, ismerem jól.
Nem azért hamisítvány, mert magyar szavakat tartalmaz, ahnem azért, mert nincs meg. Nem tudjuk melyik kolostorban van, Detre Csaba nem hajlandó elárulni. Annyit ír: "Szurb Khács" kolostorában (ami Szent Keresztet jelent, ebből kb. 123 van csak Iszfahán tartományban.).
Egyszer beszélgettem is erről valakivel aki személyes kapcsolatban is áll Detre Csabával. Firtattam, hogy milyen alapon kérik számon az MTA-tól, hogy nem foglalkozik az üggyel, ha nem hajlandók pontos elérhetőséget vagy paramétereket adni. Mondta, hogy ők is mondták már a Csabának, hogy mondja meg hol van, akkor azt mondta hogy nem teheti meg, mert megígérte a szerzeteseknek hogy titokban tartja... szóval mellébeszélt. Én felvetném azt is, hogy adja oda Detre Csaba az eredeti nyelvű jegyzeteit. Mert ugye ez ami az oldalon van egy magyarított, lefordított változat. Adja oda az eredetit, hisz nyilván nem rögtön magyarította a kódexet nézve. Szerintem ha ezzel szembesítenék, akkor jönne az, hogy elvesztek a jegyzetei...
Az már csak hab a tortán, hogy utánanéztem a nemzetközi armenisztikai irodalomban: az örmények semmiféle ilyen tipusú nyelvemléket nem tartanak számon, sem Iszfaháni kódex, sem más néven (mert ugye ez örmény-hun szójegyzék... tehát örmény nyelvemlék is egyben. Biztos annyira titkos, hogy még ők sem ismerik)
Szóval ne hülyítsük egymást. Az Iszfaháni és Krétai-kódex egy szánalmas hamisítvány, amit Detre talált ki, és amikor számon kérik rajta a pontos paramétereket, akkor elkezd félrebeszélni.
Amúgy megkérdezném tőled: téged nem zavar, hogy az alternatív "történetírás" tele van ellenőrizhetetlen "forrásokkal"? Arvisúrák, Kssai-kódex, Iszfaháni- Krétai-kódex, ezeket még soha senki nem látta eredetiben, csak a magyarított, tartalmi összefoglalóikat ismerjük. És még az MTA-t vádoljátok hamisítással, miközben a hivatásos történészek csak ellenőrizhető forrásokból dolgoznak.
