Ebből a szempontból a francia és a holland "nem" egyértelműen eregnáló konzervatív kormányok elutasítását bizonyítja" ???
Nem gondolod, hogy kissé elhamarkodott, s túlságosan is szelektíven itéled meg ezt a sommás kijelentésedet? Elismerve, hogy főleg a francia jobboldal követett el hibákat, s a hollandok is túl liberálisan közelítették meg a globalizáció adta kihívásokat, azért még emlékszem azokra az érvekre, amiket a "népszavazáskor" az elutasítók prioritásként hangoztattak. Ebben vezető szerepet kapott az a tény, ami sajnos azóta nagyon is valóságossá vált, hogy az EU. bővítése során, nagyon felhígultak azok az elért eredmények / értékek / amit több évtizedes, következetes munkával értek el.
Az az értékrendnélküliség, főleg a társadalom alapját szolgáló családok kohhéziós ereje amit a volt szocialista diktatúrák működtetői, kiszolgálói képviselnek mind a mai napig volt felháborító számukra, s elfogadhatattlan.
A mostani koalíció elmúlt öt év ámokfutásának eredménye, hogy Magyarország, soha eddig nemlátott gazdasági, pénzügyi válságba zuhant, ami annak a többévtizedes , tudatos ideológiának az eredménye, amit a családok szerepének szétverésében testesítettek meg.
Ennek prominens "képviselője" a mostani min. elnök, aki ideológisai alapon tagadta meg a saját édesapját. Egy demokratikus értékrendben soha nem ideológiai alapon, főleg nem a pillanatnyi előnyének érdekében, hanem a cselekedetei alapján itélnek meg embereket. / egy szülőt is megtagadhat a gyermek, de soha nem származása, ideológiai beállítottsága miatt, hanem mert nem teljesítette szülői kötelezettségét. /
Sajnos, az elmúlt hatvan évben nem Ő az egyedüli, aki emígyen értékelte szüleit.
Ennek, már egyenes következménye, hogy a szülőhazájukkal szemben is így foglalnak állást.
Ez a mostani koala / legalábbis a prominensei / ezért alkalmatlanok arra, hogy egy demokratikus jogállam keretei között alternatívát jelenthetnek a globalizáció kihívásaira /
Eddigi utazásaim során, azt az értékrendet, amit az EU. más országaiban tapasztaltam, a mostani kormány soha nem fogja tudni megvalósítani.
Tudod, a szociális gondoskodás, nem csupán pénzpocséklás az EU-s értékrendben, hanem elsősorban BEFEKTETÉS! a jövőbe / K+F támogatása a gazdaságba, családok támogatása a társadalomba / de prevenció is egyben, az eddig elért értékek védelmében. / hamár a franciákat említetted, a hajléktalanok elhelyezéséről hozott törvény, mely súlyos bűntetést helyez kilátásba, ahol ezt megszegik /. Ha esetleg nem értenéd mindazt amit leírtam eddig, kérdezz bátran, válaszolok a kérdéseidre, hogy megértsétek már végre a demokratikus jogállam alapelveit, azt az értékrendet, amit az EU-ban több évtizedes következetes munkával értek el 2007-ben, amit óvnak, féltenek. Ez a mostani koala eddigi szűk öt évben több pusztítást végzett a magyar társadalomba, mint egy atombomba.
ÉLESSZÜK FEL A POLGÁROK EURÓPÁJÁT Az európai haladó baloldal kezdeményezése Brüsszel, 2006. január 14. ÉLESSZÜK FEL A POLGÁROK EURÓPÁJÁT I. A „nem” tanulságai: a ma Európájának négyfajta bírálata
A referendum olyan szavazás, amelynek túl gyakran van népszavazás-jellege. A polgárokra legalább annyira hat, hogy ki teszi fel a kérdést, mint maga a kérdés.
Ebből a szempontból a francia és a holland „nem” egyértelműen a regnáló nemzeti konzervatív kormányok elutasítását bizonyítja. Ugyanakkor az egyezmény támogatóinak gyenge, túlságosan megkésett, szétszórt és defenzív kampányából is fakad. Tágabban tekintve az alkotmányos egyezmény a magyarázathiánynak esett áldozatul Európában: a nemzeti kormányok, amelyek gyakran sietve „Brüsszelt” hibáztatják, amikor nehéz reformokat kellene igazolniuk, nem tudták kommunikálni polgáraik felé, miért kellene csatlakozniuk az Európa-tervhez.
Alapjában véve az alkotmányos egyezmény elutasítása a lassan, különösen az elmúlt évtizedben kialakuló európai bizalmatlanság kifejeződése. 1.1. Európa nem hatékony
A polgárok úgy érzik, Európa éppen abban vall kudarcot, amihez a legjobban látszott érteni: a gazdaságban. És igazuk van.
Az 1990-es évek közepe óta Európa egyike a világ azon térségeinek, amelyekben a legkisebb a növekedés. 1995 és 2005 között a 15 EU-tagállam átlagos éves növekedési mértéke 2% volt, szemben az afrikai 4, az egyesült államokbeli 3,5 és a kínai 8,5%-kal. Csak Oroszország teljesített még rosszabbul: 1993 és 2001 között éves átlagban 1,9%-kal csökkent a GDP. Ugyanilyen egyenlőtlen az egy főre jutó jövedelem: ugyanezen időszak alatt az egy főre jutó amerikai GDP-növekménynek csak mintegy a 70%-át érte el.
Az egységes piac, az euro és a lisszaboni menetrend nyomán vissza kellett volna találni a prosperitáshoz. Csakhogy túl sok ígéret maradt betartatlanul. Európa kudarcot vallott a növekedés és a foglalkoztatottság frontján. Nagyrészt ebből a kudarcból eredeztethető, hogy Európa veszített hitelességéből és legitimitásából. A hatékonyság hiánya tarthatatlan. I.2. Európa nem eléggé védelmező és erőt adó
A polgárok erősek akarnak lenni, hogy hozzáférjenek a beígért lehetőségekhez, amit a 450 millió lakos alkotta egységes piac nyújthat. Ám védelemre is szükségük van abban a világban, amely minden eddiginél gyorsabban változik, veszélyesebb és kockázatosabb. A polgárok manapság úgy érzik, hogy Európa vagy a globalizáció legnegatívabb következményeinek trójai falova, vagy legalábbis nem képes megfelelő választ adni a globalizációs kihívásokra, például az állások kiszervezésére. A jelenleg regnáló Bizottság számos törvényjavaslata – például a „Bolkestein”-irányelvek, a munkaidő-irányelvek vagy a harmadik vasúti csomag – járult hozzá ahhoz, hogy igazolva legyen az „ultraliberalizmus” vádja, amelyet a referendum kampánya során hallhattunk.
A globalizáció fenyegetéseket hordoz, de nagy lehetőségeket is nyit. Ahhoz, hogy kihasználjuk az utóbbiakat és leküzdjük az előbbieket, a nagyobb növekedésnek a szociális védelem új formáival kell párosulnia.
Európát politikai, szociális és gazdasági tervnek kell tekinteni, ha azt akarjuk, hogy polgárai elfogadják. Alkalmassá kell tenni arra, hogy a szabadság, a világ biztonsága és a mindenkinek kijáró igazságosság értékeivel összhangban kezelje a bevándorlást. Végezetül, mindenkit meg kell győznie, hogy hatékony választ képes adni azokra a globális problémákra, amelyek közvetlenül érintik, mint például a terrorizmus, az atomfegyverek elterjedése, az állam kudarca, a szervezett bűnözés, illetve a közeli és távoli regionális konfliktusok kirobbanása. Európa mindeddig nem kapott felhatalmazást a védelmezésre, ami a tagállamok szinte kizárólagos kiváltsága maradt. Nem tartható tovább a védelmezés és az erőt adás megfelelő párosításának hiánya. I.3. Európa túl távoli és felelősségre vonhatatlan
A polgárok úgy érzik, nincs beleszólásuk az európai döntésekbe, s az utóbbiakat, bár alapvetően megszabják jövőjüket, a fejük fölött hozzák.
Könnyű megérteni az ilyen érzéseket. Amikor a legtöbb politikai felhatalmazás az átláthatatlanul működő miniszteri tanácshoz és a demokratikus felelősséget nem vállaló végrehajtó hatalomhoz, azaz az Európai Bizottsághoz kerül át, a politikatudósok „demokratikus deficitről” és a „politikai legitimáció hiányáról” beszélnek. Hétköznapi nyelven egyszerűen azt lehetne mondani, hogy az európai integráció folyamata az európai polgárok tevékeny részvétele nélkül alakul. Nem tartható tovább a távoliság és a felelősségre vonhatatlanság. I.4. Az Európa-terv homályos
A bővítés alapvetően pozitív fejlemény minden európai polgár számára. Vitathatatlan tény ugyanakkor, hogy Európa vezető rétege következetesen lemondott azokról a politikai eszközökről, amelyek segítségével unió-szerte elfogadhatóvá tehette volna a bővítést; ezt példázza a „lengyel vízvezeték-szerelő” szindróma, amely a referendum franciaországi kampányában bukkant fel, de a nemzeti visszahúzódás más jelei is ezt tükrözik.
A fent említett hiányzó eszközök nyilvánvalóan a megfelelő intézményi struktúrákat is magukba foglalják, amelyek hiánya egyre inkább megmutatja a korlátokat; de kiterjednek egy tisztább, megújult politikai tervre is Európa számára.
Tegnap Európát még a béke biztosítékának, a kibővült belső piachoz való hozzáférés zálogának, az egyetlen módnak tekintették, amellyel földrészünk a szovjet totalitarizmus okozta 45 évnyi megosztottság után ismét egyesülhet. De mit jelent ma az Európa-terv, és melyek Európa határai?
A negyvenes évek végétől az integráció Monnet-féle módszere, gyakran sikerrel, olyan konkrét lépéseknek adott elsőbbséget, amelyek tekintetében konszenzusra juthattak egymással a tagállamok, és nem valamiféle politikailag elérhetetlen föderális építményről álmodoztak. Ugyanakkor sohasem nyilvánították ki, mi is volna az európai folyamat végső célja. Jóllehet a közös valutával és, potenciálisan, az alkotmányos egyezménnyel új erőt öntöttek ebbe a célba, a mai válság megmutatja, hogy nem tartható a homályos Európa-terv. II. Egy haladó európai kezdeményezés felé
Az Európai Unió megújulást és új jövőszemléletet igényel. Európa felélesztése legyen a haladó európai baloldal egyik fő célja. A szociáldemokrata pártokon múlik, hogy az Európai Unió fáklyavivőivé válnak-e, képesek-e közös kezdeményezésre, majd munkálkodni annak sikeréért.
A francia és holland „nem” keltette válságot leküzdendő egyes kormányok mintha továbbra is a „második esély” stratégiájában hinnének. Elgondolásuk szerint elég nagy számú nemzeti ratifikációt kell összegyűjteni ahhoz, hogy elszigetelődjenek az egyezményt elutasító országok. Ez a többség igazolná egy, az előzőhöz közel álló alkotmányos egyezmény újratárgyalását. A kedvezőbb nemzeti politikai „konfigurációk” azután lehetővé tennék, hogy az egyezményt azok a népek is elfogadják, amelyek 2005-ben elutasították.
Szerintünk a „második esély” stratégiája kudarcra ítéltetett, mert nem venné figyelembe a polgároknak a mai Európával kapcsolatos sérelmeit és bírálatát, s nem reagálna őszintén ezekre.
Hatékonyabb megközelítést javaslunk, hogy ismét sínre kerülhessen az Európa-terv. Ez három pilléren nyugszik, amelyeknek párhuzamosan kell épülniük:
– Első pillér: működőképes európai gazdaság. Meggyőző választ kell adni a csekély gazdasági hatékonyságot hangsúlyozó bírálatra: miért is pártolnák az európai polgárok az Európa-terv folytatását, ha a jelenlegi konstrukció nem jár a várt haszonnal? Európának ismét rá kell találnia a növekedés, foglalkoztatottság és jólét felé vezető útra.
– Második pillér: teremtsük meg a védelmező és erőt adó Európát. Osztjuk azt a felfogást, hogy az Európai Unió terve nem ér véget a gazdasági integrációval. Meggyőződésünk szerint ki kell terjednie az európai polgárok védelmére és megerősítésére szociális, környezeti és biztonsági szempontból is.
– Harmadik pillér: teremtsük meg a demokratikus Európát. Elismerjük, hogy a különféle politikai és nemzeti kultúrák miatt eltérően érzékeljük az európai intézmények működését és az EU-szintű kompetenciák hatókörét. Mindezen különbözőségek dacára mégis van egy közös víziónk: a demokratikus Európa felépítése, amelyben testet ölthetnek az európaiak által vallott közös értékek. A szellemek pedig találkoznak, hogy kifundálják a létrehozás eszközeit: szülessen meg az európai tudat, azaz „teremtsünk európai embereket”. II.1. Működőképes európai gazdaság: a növekedést elősegítő hatáskörök az EU-nak
A polgárok nem bíznak a mostani Európában. Igazuk van: a mai európai gazdaság nem működőképes, és kudarca megbénít minden előrehaladást a holnap Európája felé. Ezért ismét szögezzük le a nyilvánvaló tényt: tegyük működőképessé azt, ami létezik, tegyük sikeressé az európai gazdaságot. Az európai növekedés újrafelfedezésének napirendje jól megalapozott, ám hiányoznak a végrehajtására szolgáló eszközök. II.1.1. A növekedéspárti európai napirend jól megalapozott
Növekszik a konszenzus Európában a kétirányú növekedéspárti napirendet illetően. Először is: az Egyesült Államok gazdasági dinamikájához képest a növekedési ráta igen alacsony (2%, szemben a csaknem 4%-kal). Európának tehát strukturális reformokra van szüksége. Másodszor: Európa gazdasági teljesítménye tartósan növekedési tendenciái alatt marad. Ebből a makrogazdasági reformokat igényel.
Strukturális téren Európa diagnosztizált betegségben szenved: nem érte el azt a technológiai küszöböt, amelyen átlépve bekerülhetne a 21. század tudásalapú gazdaságába, és nagyobb, fenntartható növekedésben lenne része. Ismeretes, melyek e cél elérésének kulcsfontosságú sikertényezői. Ezek tekintetében a 2000-ben tartott lisszaboni csúcstalálkozón egyetértésre és közös elhatározásra jutottunk: óriási befektetésekre van szükség a kutatás, a felsőoktatás, az innováció és az infrastruktúra terén.[1]
Makrogazdasági téren Európa rossz teljesítménye az euroövezet makrogazdasági irányításának hiányában gyökerezik. Egyesített gazdasági térséget teremtettünk ugyan, de azt nem irányítjuk, ennélfogva a benne rejlő lehetőségeket sem aknázzuk ki. Az Európai Központi Bank (ECB) által vezérelt monetáris politikán kívül az eurozónában semmiféle közös politikáról nem beszélhetünk. Az eurozónának pilótára van szüksége. Ez utóbbinak kellene foglalkoznia a közfinanszírozás minőségével, és különösen azzal kellene törődnie, hogy megkönnyítse az erőforrások átirányítását a növekedésre orientált pénzköltésre és adózásra, miközben tartja magát a Stabilitási és Növekedési Egyezmény irányelveihez.
A napirend készen áll, ám a végrehajtása késlekedik, mert hiányoznak hozzá az eszközök. Számunkra azért kudarcos a gazdasági Európa, mert még befejezetlen a terv. A folyó közepén vagyunk, és ereszt a csónak. Viszont rá kell szánnunk magunkat, hogy átkeljünk a folyón. És növekedéspárti felhatalmazást adjunk az EU-nak, hogy konkrét politikára és lépésekre váltsuk át növekedéspárti napirendjét. II.1.2. Befektetés a jövőbe: „új lisszaboni eszközök”
A lisszaboni napirend azért maradt „holt betű”, mert nem láttuk el a megfelelő eszközökkel; nincsenek „fogai”, amikkel harapni tudna. Az uniónak most el kell látnia magát mindazokkal az intézményi és költségvetési eszközökkel, amelyekre a hatékony cselekvéshez szüksége van, beleértve az Európai Bizottság fokozottabb, tevékeny szerepét is.
A következő döntő fontosságú reformokat javasoljuk: II.1.2.1. Növekedéspárti Miniszteri Tanács
A többségi szavazás elve alapján működő Növekedéspárti Tanács legyen felelős a lisszaboni napirend valóra váltásáért, megkönnyítve az utat a tudásalapú gazdaság felé. Úgy működne, ahogy a Belső Piaci Tanács az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején: összehangolná valamennyi belső piaci döntést az adózás, a vállalkozások, a kutatás-fejlesztés, a gazdaság és a pénzügyek, a környezet és az oktatás területén, amelyek, közvetve vagy közvetlenül, hozzájárulhatnak a lisszaboni stratégia valóra váltásához. A Növekedéspárti Tanács szabályozó (pl. törvények) és politikai (vagyis horizontális nyomásgyakorlás, indikátoralapú monitorozás) eszközöket egyaránt használna. Ennek során a Tanács konkrét iránymutatást adna azon irányelvek alkalmazásához, amelyek a lisszaboni stratégia nemzeti cselekvési terveiben megfogalmazott makrogazdasági és strukturális intézkedések között teremtenek kapcsolatot. II.1.2.2. Jövőre orientált kiadási politika
Tekintet nélkül az EU 2007–2013 közötti költségvetésével kapcsolatos mostani megegyezésre, az Európai Uniónak alapvetően felül kell vizsgálnia kiadási prioritásait.
■ A kutatás, az új költségvetési prioritás az EU számára. A kutatás-fejlesztésre fordított közösségi kiadások ma az európai GDP 0,04%-ra korlátozódnak, jóllehet nyilvánvalóak a kritikus tömeg szinergiái és hatásai. Az amerikai Nemzeti Tudományos Alap mintájára felállítandó Európai Tudományos és Kutatási Ügynökség hozzájárulna az unió-szerte tett erőfeszítések áramvonalasításához és maximalizálásához. Végezetül, fokozni kell a magánkutatások pénzügyi ösztönzését is: egyebek között bátorítani kell a PPP-kezdeményezéseket és az adóhitel-rendszereket a vállalati kutatási-fejlesztési beruházásokhoz.
■ A felsőoktatás mint az EU-tagállamok közös vállalkozása. A tagállamokon múlik, hogy nagy erőfeszítéseket tegyenek az e területen történő felzárkózás érdekében. Az uniónak is meg kell jelölnie azonban valamilyen közös célt: jelen esetben azt, hogy az európai lakosság 50%-ának legyen felsőfokú végzettsége. A cél valóra váltását az EU-nak kellene ellenőriznie. Ezenkívül finanszíroznia kellene azon kiemelkedő európai központok hálózatát, amelyek képesek megállni helyüket a világ legjobb egyetemeivel szemben.
■ Szállítási infrastruktúra eurokötvények kibocsátása révén. Annak ellenére, hogy a szállítási infrastruktúra döntő fontosságú az egységes piac létrehozása szempontjából, az erre fordított kiadások a mai EU-költségvetésnek csak az 1%-át teszik ki. Már húsz évvel ezelőtt, Jacques Delors bizottsági elnöksége idején is javasolták eurokötvények kibocsátását Európa „hiányzó kapcsolatainak” finanszírozása céljából, most pedig valóra kellene váltani ezt a javaslatot. II.1.3. Egységes makrogazdasági keret. Az „eurozóna-eszközök”
Az eurozónában azért nincs megfelelő makrogazdasági irányítás, mert hiányoznak az ezt végző EU-intézmények. A következő változtatásokat javasoljuk, hogy pilótával lássuk el az eurozónát. II.1.3.1. Az Eurocsoport intézményesítése
A Eurocsoport – az eurozóna pénzügyminisztereinek találkozója – jelenleg informális fórum, amely nem hozhat jogilag kötelező döntéseket. Koordináló szerepe valójában sohasem fejlődött ki. Emiatt hiányzik a gazdasági irányítás, mindenekelőtt pedig nincs közös fiskális stratégia és hatékony párbeszéd a költségvetési hatóságok és az Európai Központi Bank között. Az európai polgárok közvetlen szenvedő alanyai ezeknek a fogyatékosságoknak. Az eurozóna egységes külső képviseletének hiánya ezenkívül hatásos szószólótól fosztja meg az egységes európai valutát.
Az Eurocsoport intézményesítése független döntéshozói jogosultsággal ruházná fel azt. Ez utóbbit kibővítendő javasoljuk idesorolni a közös fiskális politika elfogadását az eurozóna számára, a nemzeti politikák összeférhetőségének ellenőrzését és irányelvek megszabását az átváltásiárfolyam-politikában. II.1.3.2. Európai pénzügyminiszter
Az Eurocsoport elnöke legyen felelős az Európai Központi Bankkal folytatott párbeszédért, az eurozóna nevében folytatott kommunikációért, illetve neki kellene biztosítania, hogy az eurozóna egységesen lépjen fel a nemzetközi pénzügyi fórumokon. Annak érdekében, hogy növeljük az Eurocsoport elnökének befolyását az unión belül és kívül, javasoljuk, hogy az a személy, aki betölti ezt a pozíciót, legyen az unió pénzügyminisztere, lehetőség szerint annak az „ikerkalap”-mintának megfelelően, amelyről az unió külügyminiszterével kapcsolatban rendelkezik az alkotmányos szerződés. II.2. Jöjjön létre a védelmező és erőt adó Európa: a fenntartható jólét Európája a 21. század számára
Megmagyaráztuk, miért meggyőződésünk, hogy a növekedés fokozása az európai integrációs folyamat folytatódásának feltétele. Arról is meg vagyunk győződve, hogy ha azt szeretnénk, hogy Európa visszanyerje polgárainak támogatását, ennek további és ugyanilyen szükséges feltétele egy védelmező és erőt adó Európa felépítése. Azért nevezzük ezt „a 21. század fenntartható jóléti Európájának”, mert összhangban kell lennie a mai globális gazdaság valóságával. Támogatjuk az EU ez irányú hatáskörének bővítését és erősítését.
Először is: az Európai Uniónak közös alapértékeket kell vallania. Ezen értékek magva a védelmezés. Ideértendő a teljes és jobb minőségű foglalkoztatás, illetve a társadalmi igazságosság folyamatos keresése az unión és annak tagállamain belül, az optimális környezetvédelem, végül pedig a külső és belső biztonság. A fenti feladatok ma többnyire a tagállamok hatáskörébe tartoznak.
Másodszor: az Európai Unió a tagállamoknál jobban képes védelmet nyújtani a mai globális környezetből fakadó kockázatokkal szemben. A külön-külön cselekvő tagállamokkal szemben csak az unió éri el azt a kritikus tömeget, amelyből kiindulva már döntően hozzá lehet járulni a globalizáció szabályozásához, a klímaváltozás kezeléséhez vagy más olyan új biztonsági problémákhoz, mint a nemzetközi terrorizmus.
Harmadszor: az európai szociális rendszerek valódi alternatívát nyújtanak az uralkodó neoliberális megközelítéssel szemben. Európának képessé kell válnia arra, hogy előmozdítsa a társadalmi-gazdasági kohéziót a tagállamaiban és azok között. Európának hatékony választ kell találnia a lakosság elöregedésének problémájára, méghozzá anélkül, hogy aláásná a tisztességes nyugdíjrendszereket, ugyanakkor egymással szorosan összefüggő célkitűzésekként jelölve meg a strukturális erősítést és a gazdasági konvergenciát. II.2.1. Új biztonsági hálózatok a globális gazdaságban
Történelmileg a második világháború után tagállami szinten épültek ki a szociális biztonság hálói. Ezek hozzájárulnak az adott ország nemzeti kohéziójához, és nyilvánvalóan nem szükséges uniós szintre áthelyezni őket. Az unió azonban új biztonsági hálókat képes és köteles kialakítani, hogy megvédelmezze az európaiakat a globalizáció árnyoldalaival szemben, és segítsen nekik kihasználni a globalizáció teremtette lehetőségeket.
Felfogásunkat az alábbi három javaslattal szemléltetjük: II.2.1.1. Európai minimáljövedelem-juttatás
Az európai minimáljövedelem-juttatásban az európai polgárok joga tükröződne a „létbiztonságra”, azaz bizonyos minimális életszínvonalra. Kifejezné az összes európai polgár közötti szolidaritást, és a „21. század jóléti Európáját” jelképezné. A minimális jövedelem szintje nem lenne egyforma egész Európában, minthogy a 25 tagú unión belüli jelentős gazdasági fejlettségi különbségek mellett ez a javaslat vagy hasznavehetetlen lenne (ha a szintet túl alacsonyra szabjuk), vagy kivitelezhetetlen (ha túl magasra). Azonban mindegyik nemzeti minimumszintet közös számítási módszerrel határoznánk meg, amely megengedne nemzeti eltéréseket, az egyes tagállamok közötti vásárlóerő-különbségeknek megfelelően. II.2.1.2. „Szakmai szociális biztonság”, az első európai szociális jog
Az alkalmazottak Európa-szerte a karrierváltozások általánossá válásával szembesülnek. A dolog egyszerű: vége az egyazon cégnél befutott élethossziglani karriernek; a dolgozók egyre gyakrabban változtatnak állást, és ebből jelentős egyenlőtlenségek fakadnak: egyesek képesek hasznot húzni az állások mobilitásából, mások viszont szenvednek ettől az új valóságtól. Annak érdekében, hogy az ipari változásokkal járó költségeket az egész társadalmon „terítsék”, az uniónak támogatnia kellene az elveszített állásokból az új állásokba való átmenetet. A mai gazdaságban azonban egyre nehezebb megvédelmezni az állásokat. Ezért inkább a munkásoknak és pályaívüknek kellene újfajta védelmet és erőt kölcsönözni, fokozva például az egyén alkalmazhatóságát, megkönnyítve mobilitását és a szakmai előrehaladást illető kilátásait. Ez utóbbit a dolgozók egész pályafutása során proaktív foglalkoztatási ügynökségek, a szerzett készségek átadhatósága és az élethossziglani tanulás révén kell garantálni. II.2.1.3. Európai támogatási alap a kora gyermekkorért
Minthogy a dolgozóknak aktív életük során többször is állást kell változtatniuk, folyamatosan új és új készségekre kell szert tenniük. A tanulás képességéhez olyan „kognitív tőkére” van szükség, amelyet főként kora gyermekkorban lehet megszerezni. Ebben a korban óriási egyenlőtlenségek állnak fenn a gyermekek között: egyesek intellektusát tevékenyen ösztönzik szüleik, míg másokat a tévékészülékek előtt hagynak. A társadalmi örökség kulcsszerepet játszik az első életévekben, ezért jelentős hatása van az egyén kognitív tőkéjére. Ezért kell „beruházni a csecsemőkbe”, és unió-szerte széles körben hozzáférhetővé tenni a bölcsődéket, ami egy sor északi tagállamban már napi gyakorlat.
A kora gyermekkorba történő beruházás nagyrészt a helyi közösségektől függ, az uniónak azonban egy külön „kora gyermekkori” alapítvány segítségével meg kellene könnyítenie az ilyen vállalkozások közös finanszírozását. Közösségi beavatkozással csökkenteni lehetne az előrelátható nehézségeket is egyes új tagállamokban, amelyek megszüntették a kommunista bölcsődéket, de nincsenek erőforrásaik arra, hogy újakat hozzanak létre helyettük. Ebben ismét az unió politikájának lényegileg kohézív jellege fejeződne ki minden EU-polgár hasznára. II.2.2. Európai program a környezeti állapotok közelítésére
Európa valószínűleg az a régió, amelyben a legmagasabb a környezeti tudatosság. Erőfeszítései mégis messze nem elegendőek. A fenntartható fejlődés globális megközelítést igényel, amelynek középpontjában a megelőzés, és lényegében már nem a gyógyítás áll. A széndioxid-kibocsátás például a globális felmelegedés folyamatait váltja ki: a klímaváltozás még a széndioxid-kibocsátás drasztikus csökkentése után is sokáig folytatódni fog. Ezért a fenntartható fejlődés már nem fér össze az egyszerű utólagos orvoslattal: át kell térnünk egy előzetes kezelésre támaszkodó megközelítésre. Ezért javasoljuk a megelőzés elvének bevezetését az EU környezetvédelmi politikájába.
Az elvet átfogó akcióprogram keretében kell érvényre juttatni, amelynek mintájául a gazdasági konvergenciának az a programja szolgálhat, amely lehetővé tette az euro sima bevezetését. Fel kell vázolni a „környezeti közelítés uniós programját”, azzal a céllal, hogy előmozdítsuk a fenntartható fejlődés valódi modelljének megteremtését. A program visszanyúlna azokhoz a mutatókhoz, amik lehetővé teszik a hosszú távú változások elemzését. Teljes érvényre juttatását biztosítandó megfelelő pénzügyi és törvényhozói eszközökkel kell alátámasztani. II.2.3. Az EU szabadság-, biztonsági és igazságszolgáltatási, valamint közös kül- és biztonságpolitikájának korszerűsítése
Globális környezetben nincsenek határok belső és külső között. Az EU polgárai akkor hisznek majd a védelmező Európa fogalmában, ha konkrétan érzékelik az EU szerepét a belső, tehát a tagállamokban érvényesülő és a külső biztonság javításában. Ezért, mint a Maastrichti Szerződés és Amszterdam óta mindig, most is erősen támogatjuk, hogy az egész Európai Unió valóban a szabadság, a biztonság és az igazságosság honává váljék erősebb közös kül- és biztonságpolitikával.
A meglévő közös kezdeményezések (Europol vagy EuroJust) korszerűsítendők, és egyfajta Euro-FBI-já alakítandók át, ahol az Európai Ügyészségi Hivatal koordinálja a tagállamok tevékenységét ezeken a területeken. Haladéktalanul létre kell hozni az európai őrizetbe vétel intézményét. Ezek az intézkedések szükséges feltételei annak, hogy sikeresen küzdhessünk meg az olyan nemzetközi veszedelmekkel, mint a terrorizmus, a nukleáris fegyverek terjedése, az államcsőd és a szervezett bűnözés.
Az erős közös kül- és biztonságpolitika hozzájárul ahhoz, hogy az unió határain túl létrejöjjön a nemzetközi jogra, az emberi jogokra és a jószomszédi kapcsolatokra épülő többoldalú nemzetközi rendszer, továbbá hogy a fontosabb viták az ENSZ alapokmányával és az EU szabályozásával összhangban rendeződjenek. A közös kül- és biztonságpolitikai döntéshozatal legyen rugalmasabb, hogy gyors és hatékony választ tegyen lehetővé a – közeli és távoli – regionális konfliktusok kirobbanásánál. Ez nemcsak az érintett harmadik országoknak, hanem legalább ennyire Európának és polgárainak is érdekében áll. II.3. Érvényesüljön a demokratikus Európa
Mi Európa célja, és mi az Európa-terv végső célkitűzése? A polgárok nyílt válaszokat várnak. Az európai szocialistáknak és szociáldemokratáknak önálló politikai és nemzeti elgondolásaik vannak. Nincs például egyetértés közöttük a föderális Európát illetően. A haladó erők mindazonáltal mindnyájan ugyanúgy képzelik el a demokratikus Európát.
Ez utóbbi nem öncél. Európa azért legitim, mert a nemzeti különbözőségek ellenére léteznek közös európai értékek, amelyekben valamennyi európai ember osztozik, és amelyek sajátosan világunknak erre a részére jellemzőek. Ezek az értékek igazolják olyan közös intézmények megteremtését, amelyekben testet ölthetnek. Ezek az értékek az alábbiak: az emberi jogok sérthetetlensége; a kultúra mint a felszabadulás eszköze; fenntartható fejlődési modell, amelyet sajátos egyensúly jellemez gazdasági jólét, társadalmi igazságosság és a környezet védelme között; és a multilateralizmuson alapuló nemzetközi rend víziója.
Végső célunk az európai intézmények teljes demokratizálása. Meggyőződésünk, hogy ehhez a politika irányítóinak hozzá kell járulniuk az európai tudat létrejöttéhez. Az európai demokrácia és legitimitás megteremtéséhez európai polgárokból álló európai közvéleményre van szükség. II.3.1. Az Európai Unió demokratizálása
A demokratikus deficit felszámolása érdekében javasoljuk, hogy az európai intézmények teljes mértékben az európai polgároknak legyenek felelősek:
4 A Bizottság váljék az unió végrehajtó hatalmává, amelyet a parlamentben demokratikus többségi szavazással választanak meg.
4 Az Európai Parlamentet teljes törvényhozói és költségvetési felhatalmazással kell ellátni.
4 A Miniszterek Tanácsa alakuljon át az unió második törvényhozó kamarájává, amely a tagállamokat képviseli.
4 Az Európai Tanács legyen az intézményes építmény csúcsa. Elnöke Európa elnöke, aki az EU külügyminiszterével együtt az Európai Unió szószólója a nemzetközi színtéren.
Az intézmények mellett eleven „európai demokratikus tér” létrehozására szólítunk fel, amely előmozdítaná az aktív európai közéletet. Javasolt célunk megvalósítását a következő reformok segítenék:
4 Az európai választások egyik témájává tennénk az Európai Bizottság elnökének megválasztását. Ma az Európai Bizottság elnökét az állam- és kormányfők nevezik ki. Jelentősen nőne az európai választások iránti érdeklődés, ha már a választások előtt minden politikai párt nyilvánosan jelölné meg, kit javasol a Bizottság elnökének posztjára.
4 Megbízottak választása az Európai Parlament tagjai közül. Ez jelentősen növelné a nemzeti politikusok között az európai választások vonzerejét, mivel az európai karrierhez európai parlamenti mandátumra lenne szükség.
4 Az európai parlamenti helyek egy részét (például 20%-át) európai listán választott képviselőknek kellene fenntartani. A mostani választási rendszer nem jó, mert az európai választási harc alapja még mindig túl gyakran a nemzeti politika. Az európai lista létrehozásának az lenne az előnye, hogy élénkítené az európai vitát, és lekapcsolná a választást a pusztán nemzeti vagy regionális színtérről.
4 Az egész EU-ban egyszerre kellene közzétenni az európai parlamenti választás eredményeit. A más-más időpontban történő közzététel az európai választás nemzeti jellegét erősítené. Az egyidejű közzététel viszont az eredmények összeurópai elemzését és értelmezését. II.3.2. Az európai identitás erősítése
Az alkotmányos szerződés kudarcából levonandó egyik legfontosabb tanulság az, hogy „Európát akartunk csinálni”, mielőtt még „európaiakat csináltunk volna”. Az unió polgárai igen gyakran nem-tudatos európaiak. Ezért a demokratikus Európa megteremtésének szükséges feltétele az Európához tartozás közös érzésének felkeltése. Miféle célt szolgálnának az európai intézmények, még ha, reményeink szerint, sokkal demokratikusabbá válnának is, ha az európaiak nem érzik magukat egyazon értékközösség tagjainak?
Számos módszerrel hozható létre az európai polgárság igazi érzése:
4 Mobilitás. A csere ennek az összetartozás-érzésnek a legfőbb garanciája. Az Erasmus program évente egymillió diákot érint. Hatalmas siker. Az kell legyen a célunk, hogy ez 30 millió európai diákra terjedjen ki. Javasoljuk, hogy a felsőoktatási tantervekbe további ösztönzők épüljenek be, amelyek arra késztetik a diákokat, hogy legalább egy évig hazájukon kívül tanuljanak. Ennek megfelelően kell átalakítani az EU vonatkozó költségvetési fejezeteit, hogy minden diák, saját erőforrásaitól függetlenül, hozzáférhessen a programhoz.
4Oktatás. Az európai oktatás beteg. A polgárok nem ismerik az európai intézményeket – de hát ki tanította volna meg őket ezekre? Javasoljuk, hogy az iskolákban tanított nemzeti tantervet egészítsük ki az európai értékek megvitatásával és az unió intézményeinek bemutatásával.
Ugyanígy gyengélkednek az európai történelmi kurzusok: az európaiaknak gazdag közös történelmi örökségük van – de nem sokat tudnak róla. Egy közösségnek azonban emlékezetre van szüksége. Felbecsülhetetlen értékű lenne a diákoknak elbeszélt európai történelem, ugyanazokkal a történelmi hivatkozásokkal, nagy emberekkel, teljesítményekkel. Javasoljuk, hogy tanítsák az iskolákban az európai történelmet és annak sokféle elágazását, méghozzá Európa-szerte ugyanazon történelmi tankönyv alapján.
Végezetül, még nem kielégítő a nyelvoktatás sem. Egyetértünk abban, hogy lényeges megőrizni az összes európai nyelvet. Sok európai számára azonban a nyelvi sokféleség még mindig a demokratikus európai közösség megteremtésének akadálya. Egy sor, elsősorban észak-európai tagállam sikeres példája alapján erősen hisszük, hogy ez az akadály leküzdhető. Ezért javasoljuk, hogy már általános iskolai szinten kötelező legyen egy idegen nyelv tanulása.
4 Kultúra. A kultúra kulcsszerepet játszik az Európához tartozás közös érzésének megteremtésében. Európa legyen büszke kulturális sokféleségének gazdagságára, és dolgozzon keményen megőrzéséért a globalizációs kihívások közepette. Az unió költségvetésének csak 0,1%-át költi kulturális politikára. Javasoljuk e költségvetés jelentős megemelését, illetve azt, hogy elsőbbséget kapjon az európai kultúrateremtés támogatása.
4 Információ. Nem beszélünk eleget Európáról az európaiaknak. Egy európai hatósugarú nagy közszolgálati rádió a helyes irányba tett első lépés volna. Ezenkívül ahhoz, hogy elkerülhessük az Európával kapcsolatos képzelgéseket és félreértéseket, folyamatos nyilvános vitát kell folytatni az európai ügyekről EU-, nemzeti, regionális és helyi szinten, nem pedig csak szórványos formában, például amikor referendumokat szerveznek. Így lehetne a leghatásosabban ellensúlyozni számos nemzeti politikus rendszeres próbálkozását arra, hogy úgy állítsák be, mintha minden pozitív fejlemény csakis tőlük eredne, ami pedig rossz, az Európa számlájára írandó.
Élesszük fel a polgárok Európáját
Ahhoz, hogy működtetni tudjuk Európát, miközben előmozdítjuk egy erőt adó és védelmező Európa létrejöttét, növekedéspárti hatáskörrel kell felruháznunk az uniót, és számos konkrét lépést is kell tennünk a 21. század fenntartható jóléti Európájáért. Mindez lényeges ahhoz, hogy biztosan visszatérhessünk a növekedéshez és foglalkoztatottsághoz, ugyanakkor hozzájáruljunk a jólét, kohézió, méltányosság és a nemzedékek, illetve népek közötti szolidaritás megteremtéséhez. A harmadik pillér a demokratikus építkezéssel kapcsolatos: erősíteni akarjuk az Európához tartozás közös érzésének létrejöttét, amely, nézetünk szerint, egyengeti az utat a valóban demokratikus európai intézmények és az európai „demokratikus tér” kialakítása előtt.
Mi, Európa minden szegletéből összegyűlt haladó szellemű agytrösztök, közös meggyőződésünket tolmácsoljuk minden haladó felfogású embernek, különösen pedig az Európai Szocialisták Pártja tagpártjainak. Termékeny vitát várunk politikai családunkon belül és azon túl, valamint konkrét politikai tetteket, amelyek valóra váltják javaslatainkat.
Átfutva a szöveget - helyenként figyelmesebben olvasva is -, olyan érzésem támad, hogy Magyarország ezerversztákra fekszik Európától... vagy legalábbis a magyar "balközép"...
Az emberek szívét és eszét egyformán meg kell nyernünk
A 2002-es svéd, németországi és amerikai választások zavarba ejtô képet adnak a baloldal helyzeté-rôl. Miközben a jobboldal megkaparintotta Franciaországot, Hollandiát és Amerikát, Németországban szoros vereséget szenvedett, az Egyesült Királyságban pedig egyszerûen megtizedelték. Erôs gazdaságot teremtô balközép kormányokat váltottak le az emberek szorongására játszó jobboldali pártok. Más balközép erôk ugyanakkor annak ellenére is megszilárdították helyzetüket, hogy ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, és hasonló megoldásokat kínálnak. A New York Timesban Alan Cowell azt írja, hogy Európa „csak pislog a jobboldal felemelkedésének láttán”, s kijelenti, hogy „ami ezt a fordulatot akutabbá teszi a rutinszerûen jobbra-balra kilengô ingamozgásnál, az az, hogy a szavazók úgy érzik, a toleranciát és társadalmi igazságosságot ígérô baloldali pártok kimerültek… ezen túlmenôen a jobboldal hasznot húz abból a mélyen gyökerezô félelembôl is, hogy a kényelmesen és jómódban élô Nyugat-Európa az Afganisztánból, az iraki Kurdisztánból, a harcoló Maghreb-országokból, a robbanásveszélyes Szahara alatti Afrikából kiinduló kaotikus bevándorlási hullám célpontja.”
Ám a 2000-es évtized elejének európai választásait úgy tekinteni, mint amelyek csak ügyekrôl szóltak – a közszolgáltatásoktól az Európai Unió szerepéig és a bevándorlásig –, annyit jelent, hogy szem elôl tévesztjük azokat a legalapvetôbb felismeréseket, amelyeket ezek a választások kínálnak, s az alkalmat, hogy e felismerések alapján alakítani tudjuk a baloldal jövôjét. Ha meg akarjuk érteni az eredményeket – gyôzelmeket és vereségeket egyaránt –, amelyeket a balközép pártok Európa-szerte s másutt elértek, értékelnünk kell, hogy a mai politikán belüli narratívák mennyire segítenek a választópolgároknak abban, hogy értelmesnek tartsák a felkínált alternatívákat. Más szóval, a sikeres politikai pártok a politika érzelmi és racionális dimenzióját egyaránt megértették, s ennek megfelelôen értékeiket olyan szakpolitikai lépésekre tudták lefordítani, amelyek egységes narratívává álltak össze, emiatt pedig visszhangra találtak a választók között. Minthogy alábecsültük a politika érzelmi tartalmát, a közös európai diskurzus túlzottan a szakpolitikát állította a középpontba.
Hangsúlyeltolódásra van tehát szükség a közös politikai diskurzusban: a kizárólagos „szakpolitikai” (policy) fókuszt feladva az ideológia, a szakpolitika és a kampány holisztikusabb szemléletére kell áttérnünk. Az említetteket összefûzô közös szál az a politikai narratíva, amely üzenetünket és hivatásunkat egyaránt élteti. Ez az ideológiai narratíva nem csak a haladó politika napirendjét alapozza meg, de a megismertetésére irányuló kampányunk a kulcsa annak a tervnek, mellyel víziónkat el akarjuk juttatni a választókhoz. A világos narratíva megfogalmazására való képesség kulcsfontosságú próbája az olyan hatalmon lévô pártoknak, amelyek újraválasztásukért küzdenek – nyilvánvalóan attól, hogy egy párt hatalmon van, még nem kellene abbahagynia a kampányolást, de igen gyakran mégis ez a helyzet. Emiatt a hatalmon lévô pártok különösen sebezhetôek azokkal a kampányolókkal szemben, akik más politikai perspektívát képesek kommunikálni, amely figyelmet kelt, ennélfogva biztosítja a választók támogatását.
A haladó pártok eredményei az elmúlt idôszakban a szavazóurnáknál igencsak igazolják ezt, s arra utalnak, hogy a baloldalnak tisztában kell lennie saját narratívájával, ha formálni akarja a jövôt.
Erre a legjobb példa talán nem Európából, hanem Amerikából ered – maga George W. Bush jelentette ki: „Elképesztô, hogy gyôztem. A béke, a jólét és a hivatalban lévô párt ellen kampányoltam.” Al Gore kampánya jelentôs politikai teljesítményeket kapott örökül, a gazdasági növekedéstôl a munkahely-teremtésen át a szegénység csökkenéséig, Bush azonban, részben mivel fegyelmezetten hajtogatta vízióját, az „együtt érzô konzervativizmust” Amerika számára – mégis félmillió szavazattal meg tudta verni. A gazdaság irányítása furcsa módon éppen azért került le a napirendrôl, mert a demokratáknak sikerült megerôsíteniük a gazdaságot, s ezért a választók szemében ez a siker nem Gore-t illette meg. A 2002-es ciklusközi választások eredményei azt mutatják, hogy két év elteltével a demokratáknak még mindig szükségük van egy új, meggyôzô narratívára. Sok demokrata el is ismeri ezt – John Edwards észak-karolinai szenátor, maga is lehetséges demokrata elnökjelölt [késôbb John Kerry demokrata elnökjelölt alelnökjelöltje a 2004-es elnökválasztáson – a szerk.], vallja, hogy „nem elég bírálni Bush-t, világos vízióra és alapvetô elképzelésekre van szükségünk arról, hogy merre akarunk menni”. Az Amerika jövôjére vonatkozó meggyôzô demokrata történet hiánya 2002-ben azt eredményezte, hogy a választások csak az elôtérben álló ügyekrôl szóltak – a terrorizmusról és Irakról –, ami a republikánusoknak volt elônyös.
Holland és francia testvérpártunk tapasztalatai párhuzamosak a demokratákéval. A Progressive Politics elsô számában Dick Benschop és Pierre Moscovici írnak arról, milyen nehézségekbe ütközik olyan kapcsot teremteni a jó gazdaságirányítás és a társadalmi haladás között, amely utat talál a választókhoz. A jobboldal viszont olyan narratívát kínált, amely megragadta a köz képzelôerejét – míg Amerikában ennek középpontjában a személyes szabadságot fokozó adócsökkentés állt, addig Európában a félelem. A felszínen integrációs nyelvezetet használva Pym Fortuyn kampánya az „idegenekkel” szembeni gyanakvást hirdette, ahogy Le Pen is – csak ô leplezetlenül. A szóban forgó választások azt tükrözik, hogy a szélsôjobboldal sikerének Európa-szerte az a titka, hogy támogatói számára olyan identitást kreált, amely a „mások” démonizálására épül. A társadalmon belüli sokféleségben fókuszálódnak mindazok félelmei, akik azért nem tekintik magukat másnak, mert történetesen nem tagjai valamilyen „más csoportnak”. John Lloyd így jellemzi a szélsôjobboldal vonzerejét: „A politikát így látják: ôk szabadítják ki népeiket azokból a láncokból, amelyekbe évtizedekig szociáldemokraták, kereszténydemokraták, konzervatívok és liberálisok verték ôket, akikben csak egy közös vonás van: nem figyelnek a népre.” Olyan identitás ez, amely a bevándorláson alapul, s következô célpontként most az Európai Uniót szemelte ki.
E választások kétféle tanulsággal járnak. Elôször: ha továbbra is sikeresnek akarjuk látni a szociáldemokrata pártokat Európában s azon kívül is, akkor fel kell hagynunk az „erszény”-politikával – azzal a 80-as években népszerû hiedelemmel, hogy a választók csak a pénztárcájukra gondolnak –, és figyelmünket az önazonosságunkat meghatározó ideológiai alapelvek felé kell fordítanunk. Évtizedekig bevett bölcsességnek számított, hogy a politikában a fej és a szív között kell választani – egy hozzáértô, ám hidegszívû jobboldal és egy társadalmilag együtt érzô, de gazdaságilag megbízhatatlan baloldal között. Az elmúlt évtizedben gazdaságilag hozzáértônek bizonyultunk, de a mostani új légkörben a haladó politika mércéje magasabb, mint valaha – pénzügyi kompetenciánk szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy magunknak igényeljük a hatalmat. Annak megértése, hogy mi vált ki visszhangot a választókközött, megköveteli a politikai vízió vonzerejének felismerését, valamint a választók azon vágyának méltánylását, hogy politikánkat egy nagyobb szabású terv részének tekinthessék.
Azokban az országokban, ahol a baloldal sikeres volt, a szakpolitikájához csatolt narratívához képest gazdasági teljesítménye voltaképpen másodlagosnak bizonyult. A 2002-es német szövetségi választásokon az SPD két ügyet – Irak kérdését, illetve az ország déli és keleti részét sújtó árvizet – használt fel arra, hogy a választók számára az értékeit kommunikálja. Charles Wallace ezt írta a Time Magazinben: Schröder „megszegte a politika legalapvetôbb szabályát”, amikor választási évben az árvízi helyreállítás érdekében elhalasztotta az adók csökkentését, ám ezzel szívtelennek tüntette fel mindazokat, akiket a gazdasági ügyek foglalkoztatnak. A vita soha többé nem tért vissza a gazdaságra, mert mint Mathias Müller megjegyezte, „Schröder könyörtelenül kiaknázta választói félelmét egy új, Irak elleni háborútól”. Schröder e téren képviselt erôteljes álláspontjával szemben a CDU menedzserszemléletûnek és unalmasnak tûnt; egy adócsökkentést mániákusan hajtogató párt állt szemben az amerikai érdekek ellen szólók tudatosan vállalt radikalizmusával.
A német választások azonban egy második tanulsággal is szolgálnak:
a narratívának olyannak kell lennie, hogy segítsen megôrizni a haladó politikát, és ne legyen alkalmas arra, hogy aláaknázza a gyôztes elôtt nyíló lehetôségeket. A választások cselekvési felhatalmazást adnak, s ha a gyôzelmet egyedül az említett két ügy hangoztatásával érik el, akkor még nem világos, vajon ez egyenlô-e azzal, hogy az emberek a nagyszabású változások, köztük a gazdasági reform mellett állnak. A Times vezércikke nemrég az SPD csökkenô támogatottságáról számolt be; az emberek dühösek az emelkedô adók miatt alig egy hónappal a választások után, és „széles körben elterjedt vélemény szerint Schröder úr a kampány során nem mondott igazat a gazdaságról”. Európa más országaiból származó bizonyítékok arra utalnak, hogy a gazdaságban legkönnyebben a választási felhatalmazás során szerzett széles koalíciós támogatottsággal lehet szerkezeti változtatásokat végrehajtani.
Nagy-Britanniában kétségtelenül ez a helyzet. Ezt nem utolsósorban az ellenzékünktôl tanultuk meg – második miniszterelnöksége elején Margaret Thatcher a reakciós politika egységes narratívájában kezdte összekapcsolni a szakpolitikáját (például a vásárlás joga, alacsonyabb személyi jövedelemadó és szakszervezeti reformok) tágabb céljaival (individualista és piaci alapú társadalom kiépítése). A Munkáspárt 2001-es gyôzelmének mértékéhez természetesen a brit választási rendszer és az alacsony részvétel egyaránt hozzájárult. A tanulságok azonban, amelyeket a narratíva fontosságára vonatkozóan levontunk, a jelenlegi európai vitákra is érvényesek. A jobboldal viszonylagos gyengesége miatt fennállt annak a veszélye, hogy a sajtó inkább az Új Munkáspárttal kapcsolatos népszavazássá változtatja a 2001-es választásokat, semmint hogy elismerné: fontos választásról van szó két politikai álláspont között. A Munkáspárt azzal, hogy világosan és következetesen a közszolgáltatásokba való befektetések és e szolgáltatások megreformálásának kérdését állította a középpontba, el tudta érni, hogy a választás ideológiai csatává váljék azok között, akik jobb közszolgáltatásokat kívántak, illetve azok között, akik nagyobb adócsökkentést akartak. A napirenden levô értékeket megszabva, s ezt a narratívát szakpolitikai elgondolásokra lefordítva, a Munkáspárt képes volt megmutatni, hogy nemcsak eredményei, hanem további célkitûzései is vannak azokban az ügyekben, amelyek a választók számára a legfontosabbak.
Ezért ne vegyük szó szerint a szélsôjobboldal és a félelemre épülô politika kihívását, inkább tekintsük emlékeztetônek, hogy ismét megerôsítsük ideológiai önazonosságunkat. A szakpolitikai lépések mögött az azonosulás áll azzal a narratívával, amelyet egy adott politikai párt a megteremteni kívánt társadalomról alkot – a jó pénzügyi irányítástól az egészségügyi ellátásra vonatkozó tervekig –, s ez segít a választóknak tájékozódni a vetélkedô pártok között. Ahol a baloldalnak nem sikerült emberi léptékûvé tenni a szakpolitika eredményeit, és ezzel a választók elôtt valóságossá tenni politikai menetrendünk kimenetelét, ott vagy meg sem tudta szerezni a hatalmat, vagy ha igen, megtartani már nem tudta . Ezzel szemben a jobboldal Európa-szerte megosztó politikát hirdet (helyenként sikerrel), amely egyes csoportokat, például a menedékkérôket veszi célba, és megpróbálja rájuk hárítani a felelôsséget a modern társadalom problémáiért. A legtöbb jobboldali párt fô kampányeszközévé így a választók növekvô elbizonytalanodása és félelme válik. De tisztázzunk valamit: sohasem próbálhatunk meg kizárólag az ellenfeleink által megszabott feltételek mellett versengeni!
Ezzel csak azt érnénk el, hogy érvényessé nyilvánítsuk az általuk választott keretfeltételeket, s elmulasszuk az alkalmat arra, hogy egy ezzel ellentétes, haladó menetrendet dolgozzunk ki. A baloldalnak ahelyett, hogy behódolna a társadalmi problémákból adódó bizonytalanságoknak, kétségbe kell vonnia ôket, és meg kell mutatnia, miként csökkenthetôk együttes cselekvéssel a modernitás kockázatai, s miként teremthetôk mindenki számára lehetôségek.
A jobboldal démonizálni igyekszik azokat, akik „mások” – nekünk e helyett világosan meg kell mutatnunk, kit tekintünk a társadalmi igazságosság igazi ellenfelének.
Hogyan építhetô fel ez a progresszív narratíva? Durkheimet parafrazeálva a választók szakítanak a tiszteletteljes megközelítéssel, ahol a politikai pártok támogatása a hagyományban gyökerezô mechanikus reflex, és egy olyan felfogás felé fordulnak, amelynek értelmében a politikai pártok támogatottsága szervesen következik abból, hogy programjuk megvalósítása mennyire elônyös a választók számára. A brit tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek nem vesztik el érdeklôdésüket a politika iránt, a politika éppannyira foglalkoztatja ôket, mint húsz évvel ezelôtt. Inkább arról van szó, hogy fokozottabban vesznek részt különbözô megmozdulásokban – például egyetlen ügyet szolgáló kampányokban –, amelyeket viszont nem tekintenek politikai tevékenységeknek. A választópolgárok szükségletei és igényei ennek folytán sokrétûbbek, ezért az egyenfazonú kampányok nem igazán ragadják magukkal a szavazókat. Amikor tehát a kampányok résztvevôihez szólunk, és vitára hívjuk ôket a haladó politika napirendjérôl, nyíltan meg kell mondanunk, miben illeszkednek – vagy miben nem – elképzeléseik a mieinkhez, s ki kell fejtenünk, hogyan kapcsolódnak ezek az érdekek értéknapirendünk más ügyeihez. Gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy a politikai részvétel általuk választott különbözô módjait tiszteletben tartva üzeneteinkkel a szavazókhoz kell alkalmazkodnunk; 2001-ben Nagy-Britanniában ennek megfelelôen személyes levelet küldtünk a konkrét ügyekkel kapcsolatban, országos hívásközpontunkon keresztül a személyes kapcsolatfelvételre is mód nyílt, és új módszerekkel (például videók vagy szöveges üzenetek) is igyekeztünk eljuttatni üzenetünket. Sokat várhatunk az európai progresszív pártok értekezletétôl, ahol megtárgyalhatjuk, mely kampányeszközök teszik leginkább lehetôvé, hogy üzenetünk eljusson az egyre sokrétûbb választóközönséghez.
Ám még a legsikeresebb kampánygépezetet is erôs politikai küldetésnek kell fenntartania. Narratívánkat annak világos felismerésére kell alapoznunk, hogy mit jelent korunkban a progresszív politika, megjelölve, hogy miben különbözünk a populistáktól. Cikkem gondolatmenetének ezért szerves része, hogy a szakpolitikát a narratíva élteti. Az európai és azon túli baloldal múltbeli vitái túl gyakran forogtak pusztán a szakpolitika körül, s nem tették diskurzus tárgyává sem a kampányeszközöket, sem filozófiai gyökereinket. Ha kertelés nélkül terítékre kerülnek a progresszív politika filozófiai dimenziói, akkor ennek természetes folyományaként kommunikációs stratégiánk és taktikánk egyaránt magasabb fokra lép majd. Ha tehát tartani kívánjuk magunkat a progresszív napirendhez, akkor elkövetkezô vitáink során ezt a narratívát kell továbbformálnunk azokkal az elvekkel együtt, amelyekbôl a szakpolitika és a kampány fakad – legutóbbi választási eredményeink megbeszélése idôszerû is, és fontos is.Nagy-Britanniában az elért választási gyôzelem nyomán a Munkáspártnak alkalma nyílott arra – s ez egyszersmind felelôssége is –, hogy éppoly biztos kézzel formálja újra a politikai színteret, ahogy a választói szcénát tette. Ebbôl a szempontból négy ügynek válhat a javára, ha megbeszéljük ôket európai partnereinkkel, s így alakíthatjuk narratívánkat az elkövetkezô évekre.
Az elsô az állam és az egyén viszonya, az állampolgári létet fenntartó jogok és kötelességek. A baloldal teremtette meg az állampolgárság szociális dimenzióját az olyan intézmények útján, mint a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service – NHS) és az állami oktatás, de a baloldal ismeri fel azt is, hogy a modern élet bonyolultabbá válása miatt ezeket az intézményeket meg kell változtatni. A baloldal Európa-szerte a kulcsfontosságú társadalmi intézményeink jövôbeli alakját érintô döntések elôtt áll, s ebben a helyzetben mindennél idôszerûbb emelni a közszolgáltatások egyéni igénybevételének szintjét. Fôként azt a kérdést kell felvetnünk, miként békíthetô össze a választási szabadság az eredményességgel, hogyan lehet összeegyeztetni a közszolgáltatások fogyasztását megteremtésükkel. Világos narratívát kell kialakítanunk arról, hogy mit várhatnak az emberek az ilyen progresszív napirendtôl, és cserébe mi mit várhatunk tôlük.
A második: a progresszív napirend meghatározása során szükség van az egyenlôség és szabadság összekapcsolására. Túl sokáig engedtük meg magunknak, hogy egymás ellentéteiként határozzuk meg az egyenlôséget és a szabadságot, és az egyenlôségben való érdekeltséget az egyformaság vágyaként jellemezzük. Ahelyett, hogy az egalitáriusabb társadalom iránti vágyat úgy fognánk fel, mint ami gátat vet az egyéni szabadságnak, arra kell utakat-módokat találnunk, miként teremthetnénk újra kapcsolatot a közéleti részvétel egyenlôsége és a nagyobb személyes szabadság között. Meg kell mutatnunk, miként kapcsolódik az egyén képessége lehetôségeinek valóra váltására a társadalom ugyanilyen képességéhez, ezzel szemléltetve, hogy egyenlôség és szabadság inherensen társadalmi változók, amelyek mindenkitôl társadalmi cselekvést követelnek ahhoz, hogy ki-ki maga is megtapasztalhassa ôket. Lényegében a közös cselekvés fogalmának kell új értelmet kölcsönöznünk, hozzásegítve a társadalmi intézményeket – a helyi önkormányzattól a nemzeti kormányig –, hogy nagyobb szabadságot nyújtsanak az egyénnek.
A harmadik: ahogy egyre jobban tudatosul bennünk a nemzetek elôtt álló problémák összefonódottsága – legyen szó akár a környezet pusztulásáról, a terrorizmusról vagy a globalizációról –, arra is rájövünk, hogy e problémák megoldása közös cselekvést igényel. Csak a baloldal ismeri fel teljes mértékben, hogy az ilyen megoldások csupán egy olyan retorikára épülhetnek, amely méltányolja, hogy együtt többre jutunk, mint ki-ki magában. Világosan felismerve a politikát alátámasztó értékeket, elômozdíthatjuk az együttmûködést az egyes országok között, hiszen csak így küzdhetünk meg a nemzeti határokon átnyúló problémáinkkal. Ahogy az állampolgári létnek is a modern világra szabott felfogását kell kialakítanunk, úgy a politikai részvétel terén is egy olyan felfogásra van szükségünk, amelyben a modernitás bonyolult viszonyai által megkövetelt döntéshozatali szintek tükrözôdnek. Ez azt jelenti, hogy útitervet kell kidolgoznunk a részvételen alapuló demokrácia kifejlesztésére a közélet minden szintjén; arra kell törekednünk, hogy a részvétel különbözô formái, a regionális vagy helyi kormányzatok, a lakásbérlôk egyesületei és az online közösségek, a nemzetközi konferenciák és a globális csúcstalálkozók mint a progresszív jövô hordozói közös identitássá kapcsolódjanak össze.
Végül: amennyiben felismerjük, hogy a modern világot alakító erôk többsége kívül áll a politikai élet hagyományos kötelékein, meg kell próbálkoznunk kétségbe vonni e határokat. Tegyük nyilvánvalóvá a mindennapi élet politikai tartalmát; ne hagyjuk, hogy a politika arra zsugorodjék, hogy négyévente választunk a politikai pártok között, bôvítsük a politikai diskurzus határait, hogy abba ne csak a kormány férjen bele, hanem azok a struktúrák és szervezetek is, amelyek értelmet adnak az emberek életének! A munkahely, a civil és az önkéntes intézmények, valamint a család – mindezek nem önálló entitások, hanem a köz világát alkotó társadalmi szövedék részei. A progresszív társadalmat meghatározva a modern korban olyan narratívákat is meg kell fogalmaznunk, amelyek éppúgy segítenek megérteni az ilyen intézmények szerepét egy társadalomban, miként a kormány szerepérôl szóló hagyományosabb fejtegetéseket is. Ez viszont hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy az állampolgári lét általunk vallott felfogását a részvétel olyan új szemléletére alapozzuk, amely túlmutat a puszta szavazáson, s ehelyett a köz terein végzett közös tevékenység révén valóban hatalommal próbál felruházni egyéneket és közösségeket.
Ezek nem szakpolitikai, hanem „politikai” ügyek. Nem is reménykedhetünk abban, hogy megtaláljuk a progresszív társadalom elômozdítására alkalmas szakpolitikákat, ha nem méltányoljuk az ôket alátámasztó ideológiai narratívát. Egyre bizonytalanabbá váló világunkban a progresszív politika értékeink magabiztos alkalmazásából fakad, és kell is fakadnia. Ezek az értékek küldetésünket és üzenetünket egyaránt alátámasztják; formálják szakpolitikai elképzeléseinket és kommunikációnkat. Mi több, politikánkat az értékek világába gyökereztetve biztosak lehetünk abban, hogy a helyes oldalra állunk, mert az ellenzékiségbôl születô politika leginkább az elvi alapokon álló érveléssel szemben sebezhetô.
Tudjuk, hogy a szélsôjobboldal csak egyszerû megoldásokat képes ajánlani összetett problémákra – happy ending nélküli történet –, s amint a jobboldal kezd Európa-szerte elakadni, meg kell ragadnunk az alkalmat, hogy megmutassuk: mi másmilyenek vagyunk. Ezzel a kihívással szembe kell néznünk: az európai partnereinkkel folytatott megbeszéléseink során közkinccsé kell tenni kampánytechnikáinkat, és meg kell fo-galmaznunk ideológiai válaszainkat a fenti problémákra. Célunk az, hogy a modernitásra olyan összefüggô szakpolitikai napirenddel reagáljunk, amely a saját, nem mások által meghatározott értékeinkre épül. Ha a baloldal megmutatja, hogy a jobboldal világos szakpolitikai alternatívákat nélkülözô tarthatatlan napirendet hirdet, s ezt a társadalmi igazságosságra alapozott szakpolitikai megoldások kínálta lehetôségek világos felismerésével állítja szembe – akkor diadalmaskodhat, és diadalmaskodni is fog. Ezért hát a nemzetközi élet valamennyi mai bizonytalansága mellett sem szükséges borúlátóan megítélnünk a baloldal lehetôségeit – ellenkezôleg, bíznunk kell abban, hogy képesek vagyunk megnyerni az európai emberek szívéért és eszéért folyó csatát.
Az alapítványt nem ismerem, Dessewffy Tibort annál inkább, Gyurcsány tanácsadóinak és propagandistáinak egyike, ez kormányzati teljesítmény őt is minősíti meg a kiadványt is...
Nem tud0m, lehet, hogy kicsit, igen kicsit, előítéletes vagyok, talán a pr0gresszió szó az oka, de így olvastam: "Az emberek szívét és eszét egyformán meg kell nyerennünk"
És el is hittem nekik, hogy ezt akarják. Hiszen erre volt példa az Élenjáróban:-DDD
A DEMOS Magyarország Alapítvány gondozásában jelent meg a Progresszív Politika című, új, magyar nyelvű politikai folyóirat avval a céllal, hogy bemutassa a jelen haladó politikai programjait és a haladó szakpolitikai elképzeléseket, eszközöket.
A Progresszív Politika eredeti, angol verzióját Progressive Politics címmel négy éve indította nemzetközi partnerünk a Policy Network. Az első magyar számhoz az eddig megjelent legérdekesebb írásokból készítettünk válogatást. Arra törekedtünk, hogy a magyar olvasó számára is különösen inspiráló írásokat válogassunk.
Az érdeklődőknek két, a választási kampány alatt nagyon aktuális írást (Dougles Alexander: Az emberek szívét és eszét egyformán meg kell nyernünk és Philip Gould: Új választók, új stratégia) előre elérhetővé teszünk itt, a honlapon.
A kiadvány megrendelhető könyvesboltunkban is. Kattintson a képre a képgaléria megtekintéséhez! Progresszív Politika bemutató - Képgaléria
A Progresszív Politika című kiadvány 1. számának részletes tartalomjegyzéke:
Dessewffy Tibor – Köszöntő
Matt Browne – Előszó a magyar kiadáshoz
Haladó kormányzás
Tony Blair – Köszöntő
Bill Clinton – Terv a jövőre
Gyurcsány Ferenc – Jólét a globalizáció korában
Matt Browne – Merre tart a harmadik út?
Anthony Giddens – A baloldaliságon túl
Haladó politika a globalizáció korában
Poul Nyrup Rasmussen – Haladó politika a globalizáció korában
Göran Persson – Egyenlőség és fejlődés: az igazságosságot és a növekedést összekapcsoló reformok
Pascal Lamy, Zaki Laidi – A globális kormányzás – európai megközelítésben
Progresszív nézőpontok – újragondolt igazságosság
Patrick Diamond – Újragondolt társadalmi igazságosság: a jóléti állam új határai?
Hans Anker, Kees Boef – Bocs… El kell érnünk a vonatot! Miért nélkülözhetetlen Lisszabon egy erős és tisztességes Európához
David Mepham – Ami a vállalatok társadalmi felelősségén túlmutat – a nemzetközi vállalatokra vonatkozó tennivalóink újragondolása
Progresszív nézőpontok – választók és stratégia
Douglas Alexander – Az emberek szívét és eszét egyformán meg kell nyernünk
