Már régóta szeretném elmondani, hogy nagyon csúnyán viselkedtél a Magyarulezben Kis Ádámmal, aki soha nem nézi le a mási embert (nicket), nem neveti ki például az én dilettantizmusomat, és másokét sem, jószándékkal segít mindenkinek. Én elfogadom, hogy vannak más nézőpontok is, és egyetértek Veled abban, hogy beszélni kell ezekről nyelvészekkel, és azzal is egyetértek Veled, hogy nem szabad lesöpörni ezeket a nézeteket csak azért, mert nem tetszik egyes nyelvészeknek. A stílusod nem volt megfelelő.
Itt szeretném elmondani mindenkinek, hogy a jobboldalt ne azonosítsa ezzel a stílussal, mert a jobboldalon én ideáig nagyon szeretetreméltó, kedves, barátságos, intelligens emberekkkel találkoztam, és meggyőződésem, hogy egy csak egy kis csoport, amelyik így viselkedik. Viktor tábora nem ilyen emberekből áll, ezt tanusíthatom.
Macskusz! Ha valaki megkérdezi, milyen bőröd van, száraz, vízhiányos, zsíros stb., akkor Te csak annyit mondj: vastag.
Hétfőn voltam egy hangversenyen, melyet az Olasz Kultúrintézet, a Németh László Kulturális Alapítvány és a Fidesz Kulturális Tagozata szervezett, mely a Magyar Rádió Szimfónikus Zenekarának és Énekkarának ünnepi bemutató-hangversenye volt, két művet mutattak be:
1. Nógrádi Péter: Magyar requiem-1956 áldozatainak emlékére
2. Dubrovay László: 1956-szimfónikus képek versmondóra és zenekarra, Gyurkovics Tibor verseivel, melyeket Koncz Gábor szavalt el.
Hatalmas sikert aratott. Magát a forradalmat komponálták meg zenében, kiválóan.
A bevezetőt Pálinkás József elnök úr tartotta, de a nagyérdemű soraiban ült Dalma asszony, Kondor katalin, Gyurkovics Tibor, Sunyovszky Szilvia is.
Ha valaki még nem ismeri e műveket, mindenképp érdemes lesz meghallgatnia.
Árpádházi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója
yoda
Kedves Testvérek!
Közös Európánk az alapvető szabadságjogok egységére, valamint a gazdaság közösségére épül. Ezek az elemek adják fő mozgató rugóit. Ugyanakkor egyre többen hiányolják Európából az igazi emberséget.
800 évvel ezelőtt, 1207-ben magyar földön, Sárospatakon, megszületett egy gyermek, Árpád-házi Szent Erzsébet. Még kislányként elkerült Thüringiába, jövendőbeli férje, Lajos őrgróf családjához. Mi magyarok mégis magunkénak érezzük őt, bár tudjuk: ő az egész Egyházé. Most 800 év távlatából keressük: mi tette őt Európa szívévé, miért annyira vonzó ma is az ő alakja?
I. Az Árpád-házi szent királyok nemzetségének legsajátosabb és a világtörténelemben példaadó hagyományát, az életszentséget vitte tovább II. András királyunk leánya. Mindezt azzal az egyszerűséggel tette, amely a szentet Istenhez köti. Szent Erzsébet misztikus volt, a legtökéletesebbek közül való. Isten szeretetében élt, az evilági dolgok is Istent juttatták eszébe. Ahogy körülöttünk, úgy körülötte is kavargott a múlandóság, a családi viszályok, az ármánykodók, a hálátlanok, a földi boldogság, a királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom – mind jött és ment, Erzsébet csak imádkozott és derűs maradt. Azon munkálkodott, hogy „vidámmá tegye az embereket”. Az ő élő istenszeretetének sugárzása szelídítette meg rosszakaróit és ragyogta be férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit, egész életáldozatát.
Amikor korunk válságát vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy az nem egyszerűen pénzügyi vagy környezeti, hanem magának az embernek a válsága. Világszerte és hazánkban is fogyatkoznak a mély barátságok, egyre többen félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert megfogyatkozott az erősítő példa, a tapasztalat. Igen sokan áldozatul esnek a valótlanság káprázatának, miközben „való világnak” hiszik és mondják. Szükségünk van arra az egyszerűségre, amely Szent Erzsébetet a világhoz, Istenhez kötötte. A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a teljes Igazságot. Valahányszor megújultunk a történelem során, ez mindig olyan embereken keresztül történt, mint Szent Benedek, Szent Ferenc, Szent Erzsébet, boldog Teréz anya, boldog Batthyány-Strattman László, akik újra indultak Krisztustól. Európának és benne nemzetünknek sincs más útja a megújulására.
II. A fiatal Erzsébet és Lajos őrgróf házasságot kötöttek. Szentségi házasságuk testi-lelki egység és a megszentelődés forrása lett. Olyannyira, hogy amikor Erzsébet a szeretet örömében odáig ment, hogy az éhínség idején a fejedelmi raktárakat is megnyitotta, férje, Lajos őrgróf azt felelte az áskálódó udvari előkelőségeknek: „Engedjétek jót tenni”.
Az isteni vonzás, a szentségi titok erejében Erzsébet férje iránti szerelme annyira kiteljesedett, hogy beleegyezett: kövesse lelkiismerete szavát, induljon az Úr életének és halálának szent helyeit védelmezni. Később a férje halálának a hírét ugyanezzel a hittel tudta elfogadni.
Az igazi szerelem, a házasság, a család „nagy titok” (Ef 5,32). Ugyanakkor bátorság is, melynek erejében két egymást szerető ember mer a családi életre vállalkozni, arra, hogy egy testté legyenek a házasságban: önátadóak, képesek Isten szeretetének befogadására és továbbadására. Az ilyen szeretet több egyszerű érzésnél, fellobbanásnál, ideiglenes kapcsolatnál, mert „nem szűnik meg soha” (1 Kor 13,8). Ismertető jegye a felbonthatatlanság. Ez köt bennünket a hűség Istenéhez.
Keljünk a család védelmére: a magunkéra és a környezetünkben lévőkére. Imádkozzunk a magyar családok egységéért, a nagyszülők, a gyermekek és távolabbi rokonok boldog együttműködéséért. Tegyük ezt az összes rendelkezésünkre álló eszközzel, példamutatással, különféle jótettekkel, tudásunkkal, szervezéssel, házas- és családcsoportok létrehozásával, a rászorulók anyagi segítésével is.
Lépjünk fel a családellenes személyiségromboló törekvésekkel szemben. Törekedjünk megélni a házasságon alapuló család misztériumát, hiszen a jó család olyan közösség, ahol az élet megtelik hűséggel, igazsággal, szépséggel és szeretettel, vagyis értelmessé válik.
Fiatalok, készüljetek boldog házasságra! Az Egyház örül szerelmeteknek. Ne hagyjátok, hogy a zátonyra futott házasságok elbátortalanítsanak benneteket! Isten hívása képessé tesz titeket arra, hogy a tisztaságra alapított házasságotokból sohase haljon ki az igaz szerelem.
Házastársak, köszönjük, hogy igent mondtatok egymásra és az életre, és hogy újra meg újra tanúságot tesztek a hűség öröméről. Legyetek érzékenyek Isten vonzására. Imádkozzatok együtt a családban, találjatok mindig időt a beszélgetésre egymással és gyermekeitekkel.
Özvegyek és egyedülállók! Nagy tisztelettel tekintünk arra a küzdelemre, amelyet az egyedüllét okozhat. Szent Erzsébet példája abban erősíthet minket, hogy minden életállapotban lehetünk önmagunkat is gazdagító ajándék mások számára.
Testvéreink, akiknek másképp alakult az életük, mint szerették volna! Szeretettel fordulunk hozzátok, hiszen a keresztség szentségének erejében ti továbbra is az Egyház közösségének tagjai vagytok. Éljétek mindennapjaitokat Isten irgalmas szeretetében bízva!
A közélet felelőseit és minden jó szándékú embert, tisztelettel és szeretettel emlékeztetünk arra, hogy közös lehetőségünk és felelősségünk mindent megtenni az életért és a családért.
III. Az Isten vonzásában élő ember szeretete és önajándékozása nem korlátozódik szűk családjára, túllép háza küszöbén és egyre tovább terjed. Szent Erzsébet hitt abban, hogy amit a legkisebbek közül egynek tesz, azt az Úrnak teszi (vö. Mt 25,40). Erre az evangéliumi igazságra képes volt ráirányítani férje figyelmét is. Így ismerte fel Lajos őrgróf Krisztust a leprásban. Erzsébet tizenkilenc évesen özvegyen maradt három gyermekével. A palotát önként elhagyta, hogy továbbra is a Krisztussal való egységben éljen a szegényekért.
Szent Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés, abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI. századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti közönytől, az elhidegüléstől. Nagylelkű szeretetre bátorít minket.
IV. A mai válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet tette. Minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem magánügy, a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül.
Engedjünk az isteni szeretet vonzásának, győzzük le kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is Európa szíve lehessünk.
Budapest, 2006. november 19.
Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
(Ezt a körlevelet 2006. november 19-én a magyarországi katolikus templomokban felolvassák a szetmiséken.)
Varga Csabával már kétszer találkoztam, mielõtt személyesen is megcsodálhattam bajuszát és ízes magyar beszédét (mert találkozás az is, ha egy mûalkotás lelkünk mélyéig megragad). Talán húsz év is eltelt azóta, hogy az Uránia moziban a nagyfilm elõtt levetítették Varga Csaba Szél címû mûvét. Olyan hatással volt rám, hogy a fõmûsort meg sem néztem, kijöttem Mátyásföldre, és csak üldögéltem a templom körüli platánok alatt.
A második szellemi találkozás éve 2001 ., a Jel Jel Jel címû könyvének megjelenése idején. Az õsi írás könyve több szempontból lép elõre a Jel Jel Jel-hez képest: bemutatja az újabb gyûjtések, bizonyítékok anyagát, õsi írásunk 30 ezer éves életkorát még 10 ezer évvel megtoldja, felvállalja a tanítás, a feladatok készítésének gyakorlati és nehéz munkáját, és õseink számrovásáról is meglepõ felfedezést közöl.
Bizonyára feltûnt önöknek, hogy Varga Csaba könyvével kapcsolatban eddig egyszer sem használtam a rovásírás szót, pedig errõl van szó. Szerinte a rovásírás kifejezésnél nem maga az írás, hanem az írás módja és eszköze került elõtérbe, ezért a szkíta-hun-székely-magyar írás vagy a Kárpát-medencei ABC kifejezéseket használja. Valóban pontosabb így, de hosszabb. A rovásírás kifejezés már teljesen átment a köztudatba, hála Forrai Sándor és követõi felvilágosító munkájának, az emberek tudják, hogy õseink latin betûs írást évezredekkel megelõzõ kulturális hagyatékáról van szó. Kiszely István pedig az õsmagyar írás kifejezést javasolja.
Végül, ami nagyon fontos: Varga Csaba mindkét könyvében jelen van, de ebben a másodikban még elmélyültebben, õseink tisztelete. A 30-40-50 ezer évvel ezelõtt élt Kárpát-medencei atyáink és anyáink nem az atombombát, hanem az írást találták fel számunkra. Az õ útjukat kell járnunk.
Friedrich Klára Varga Csaba: Az õsi írás könyve - Frig Kiadó
A rádiószózat után visszaadtam Tildynek látogatását parlamenti lakásában. Nagyon örült látogatásomnak. Gondolom, ha felesége és velem jött kísérőm, Dr. Turchányi Egon nem lettek volna jelen, ugyanúgy ellágyult volna magatartásában, mint előzőleg, prímási palotámban. Amikor a látogatás után visszasiettem lakásomra az Úri-utcába, a rádiók már a világnyelveken sugározták szózatom egyes részleteit. A sokszor támadott és fondorlatosan meghamisított szózat hiteles szövegét szükségesnek tartom itt is közreadni:
„Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és bel%ldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára. A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenek előtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.
valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta. Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a hátárainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik. Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzet életének folytatásához szükséges ez - haladéktalanul. Amikor ezt megtesszük, nem tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.
Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. $n pártokon kívül és - állásom szerint - felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk. A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vona lon és pedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk. Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúr-nacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy -amint azt a püspöki kar 1945-ben, közös körlevelében kijelentette - nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy multú és nagyértékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.
A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elváguk. Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. - S nem hiába." Az Egyház és állam viszonyát érintő kérdéseket csak tömören említettem. De rövid megjegyzéseimből is kitűnt, hogy a püspöki kar minden függő kérdést tárgyalás útján kívánt rendezni. Csak a békepapi mozgalom felszámolását végeztük el saját hatáskörünkben: az általuk okozott romlás megszüntetését a saját joghatóságunkba tartozó belső egyházi ügynek tekintettük. A kommunisták teljesen illetéktelenül, gonosz szándékkal kényszerítették rá a békepapok üzelmeit az Egyházra. Ezért neveztem a békepapi mozgalmat a „bukott rendszer kényszerének és csalárdságának."
Én ugyan nem vagyok szélső jobboldali, én Viktor "táborához" tartozom, de jelenlegi politikai célunk közös. De csak ennyi. Ami a nyelvészetet illeti, eszembe jutott egy történet a capuccino eredetéről. Egy nagy olasz család a vasárnapi ebédje után még kávézni szeretett volna, de a gyerekek ezt már nem várták meg és ahogy végeztek az ebéddel kirohantak focizni, játszani. Az anyjuknak mindig a legkissebb után kellett szólni: A kapu Dzsino! Nem zárta be a kaput. :( Hát innen a capuccino eredete, mely annyira reális mint a ti elképzelésetek...
Visszajött a csengőfrász! Fogjunk össze a diktatura ellen!
Eduardo
A tegnapi napon, azaz 2006. november 12-én 13.00-kor csengettek. Az ajtó előtt 4 rendőr állt, és kérték, hogy engedjem be őket, pár kérdést szeretnének feltenni nekem. Mint kiderült, Budaházy Györgyöt keresik, és feltételezték, hogy netán tudok érdemi információval szolgálni nekik. Én ugyan nem tudtam, ők viszont igen. Mindenek előtt elvált, hogy ők is tisztában vannak azzal, miszerint nevezett személy nem követte el, csupán magára vállalta azt, amiért keresik. Ami azonban a jelen ügy szempontjából lényeges, hogy kiderült:
jobboldali rendezvényeken azonosított személyeket keresnek fel. Mint mondták, ők kész név és cím listát kapnak a feletteseiktől, de hogy ezek a listák mikor és milyen jogalapon készültek, hol és kik tárolják őket, arról nem adhatnak, de egyébként nem is tudnának adni felvilágosítást, nem rájuk tartozik.
Ez már több a soknál! Fogjunk végre össze a diktatura ellen!
TISZTELT FŐVÁROSI BÍRÓSÁG!
Alulírott Kalmár László, 1055. Bp. V. Falk Miksa u. 12. alatti lakos, a folyamatban lévő 4.P.20.544/2006.sz. perben az alábbi új fejleményekről
TÁJÉKOZTATOM
a tisztelt Bíróságot:
A tegnapi napon, azaz 2006. november 12-én 13.00-kor csengettek. Az ajtó előtt 4 rendőr állt, és kérték, hogy engedjem be őket, pár kérdést szeretnének feltenni nekem. Mint kiderült, Budaházy Györgyöt keresik, és feltételezték, hogy netán tudok érdemi információval szolgálni nekik. Én ugyan nem tudtam, ők viszont igen. Mindenek előtt elvált, hogy ők is tisztában vannak azzal, miszerint nevezett személy nem követte el, csupán magára vállalta azt, amiért keresik. Ami azonban a jelen ügy szempontjából lényeges, hogy kiderült:
jobboldali rendezvényeken azonosított személyeket keresnek fel. Mint mondták, ők kész név és cím listát kapnak a feletteseiktől, de hogy ezek a listák mikor és milyen jogalapon készültek, hol és kik tárolják őket, arról nem adhatnak, de egyébként nem is tudnának adni felvilágosítást, nem rájuk tartozik. Pár órával később hívott telefonon a múlt tárgyaláson kihallgatott Beck György, és elmondta, hogy nála is jártak a rendőrök, ugyancsak Budaházy Györgyöt keresték. Az interneten pillanatok alatt körbementek az e-mailek, és elvált: kivétel nélkül mind az 51 embernél jártak, akiket annak idején, 2003. december 1-én jogtalanul előállítottak. (Ezek között sok olyan személy is van, akik kizárólag ezen alkalommal kerültek kapcsolatba a rendőrséggel, ilyen például Beck György is!) Mára kiderült, hogy ugyancsak megkeresték az Erzsébet térről szintén jogalap nélkül előállítottakat és a Csepelen - ahol Hamar Károly alperes kiérdemelte a megtisztelő "Hamis Tanú" becenevet - jogtalanul előállítottakat is. A fentiekből megállapítható, hogy a rendőrség listákat - "feketelistákat" - készít azokról, akik egyrészt vélhetően jobboldali meggyőződésűek, másrészt bátorkodnak gyakorolni az Alkotmányban, illetve a Római Egyezményben lefektetett jogaikat. Az Alkotmány szigorúan tilt mindenféle politikai meggyőződésen, vagy joggyakorláson alapuló diszkriminációt, a hatályos adatvédelmi törvény pedig nem teszi lehetővé ilyen listák készítését. Ráadásul a bűncselekményekkel meggyanúsított személyekről felvett adatokat is előírás szerint meg kell semmisíteni, ha a gyanúsítás alaptalannak bizonyul. Mindezek alapján elképesztő, minden létező demokratikus normával ellentétes az, hogy kifejezetten jobboldali rendezvényekről rendre törvénytelenül állítanak elő embereket, majd listákat - "adatbázist" - készítenek róluk. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ezen előállítások valódi célja eleve a "listakészítés", ezzel magyarázható, hogy Gergényi Péter már előre parancsot adott a Gesztenyés kertben is a begyűjtésre, mielőtt még bármi is történt volna, és ezzel magyarázható Rozgonyi Károly rendőr szabálysértési ügyben tett vallomása, miszerint rendre a szabályokkal ellentétes utasításokat kaptak a feletteseiktől.
Megállapítható tehát, hogy a törvénysértő előállításomnak "utóélete" van: még három évvel az események után is rendőrségi zaklatást eredményez, ami nyilván nem örvendetes dolog, az ember általában nem vágyik ilyen meglepetésekre a vasárnapi ebéd közben. (Idős, szívbeteg édesanyám jól ismerte a "csengőfrászt", egy társbérlőjét agyonverte az ÁVH, és egy alkalommal őt magát is bevitték, mert a naplójában - amit elloptak tőle - említést tett arról, hogy a nagyszülei belehaltak a kitelepítésbe... Könnyű elképzelni, hogy mit érez, amikor váratlanul rendőrök állítanak be vasárnap.) A házban is szégyen és szóbeszédet eredményez, ha valakihez négyesével látogatnak nyomozók. Fentieket tehát kérem "beszámítani" a keletkezett nem vagyoni kárba, amelynek összegét a későbbiekben a "listázás" tisztázásától függően elképzelhető, hogy ismét kénytelen leszek megemelni. Ugyanakkor kérem, hogy a tisztelt Bíróság kötelezze a BRFK-ot a nevem és adataim törlésére mindenféle politikai alapon készült feketelistáról, és a jövőre nézve tiltsa el az ilyen listák készítésétől. Végezetül megemlítem, hogy az Erzsébet téri eset után, most pár napja a csepeli ügyben is megszületett a jogerős ítélet: az ott jogtalanul előállítottaknak is 500.000Ft kártérítést ítélt meg jogerősen az Ítélőtábla. Ennek ismeretében kimondhatjuk, hogy a budapesti bírói gyakorlat teljesen egységes ebben a tekintetben: egy jogalap nélküli előállítás stabilan minimum félmilliós kártérítést kell, hogy maga után vonjon.
Talán felejtsétek már el ezt a kifejezést: Árpád-sávos zászló.!
Passuth László nagyon szépen fogalmazott erről az elemről: "Hétszer vágott mező " a könyv címe. És itt valóban az a réges-régi színelem található - a nemzeti címerben is, a jelenlegiben is - amely korában megegyezik a Dávid-csillag korával, nagyjából hasonló tájáról is származik a földgolyónak. Miért kell folyton ezen lihegni, mint a svasztikán is - amely szankszkrit eredetű, és a létforgást jelképezi. Ne azt keressük ami szétválaszt, hanem ami összeköt. És bizony valamennyi magyart összeköti a hétszer vágott mező, meg a mellette lévő kettős kereszt. Én úgy gondolom: aki ellen ágál nem viszi előre az ügyet. Az, hogy a nyilas-kereszt kiegészítéssel együtt az azt használók is e jelképet vették fel, csak annyit jelent: egyes eszmei alapkérdésükben talán vissza akartak térni az eredeti magyar történelemhez. Hogy hogyan az másik történet, de erről az ősi jelkép nem tehet. És inkorrekt dolog összemosni a dolgokat. Miért nem sérelmezitek, hogy a régi "nagy"királyaink - még az egyidőben német-római császár, valamint az egyidőben lengyel-cseh király - is ezt használták ?
Bennem a Szabadság téri szovjet emlékmű kelt félelmet a vörös csillaggal. Vedd figyelembe kedves, hogy a tüntetéseken az Árpád sávos zászlókon nincs horogkereszt. Mi a véleményed a Szabadság téri szovjet emlékműről? És arról, hogy Sztálin Budapest díszpolgára volt ebben a liberális városban 2004-ig? Hm? Amikor ma, 16 évvel a rendszerváltás ??? óta, megjelennek diktatórikus elemek, és csak fél demokráciáról beszélhetünk, neked ez a legégetőbb problémád? Szerinted miért mennek ki tüntetni? Keresd az okot, és ne hagyd, hogy értelmes ember létedre mások magyarázzák meg neked a történéseket. Emberek tudják, látják mi történik, és mégis arra várnak, hogy a tévében valaki magyarázza el nekik az egészet, és így beveszik azt a sok maszlagot. Már nem képesek gondolkodni sem. Hát persze, hisz épp ez a cél, hogy az emberek elbutuljanak a sok hülye műsor láttán, és fölöttük azt csinálhatnak ezzel az országgal amit akarnak...
Ma Márton napja van. E topik kiváló alkalmat kínál arra, hogy néhány kulturtörténeti érdekességet küldjek Márton nappal kapcsolatosan.
Márton, egy római tribunus i.sz. 316-ban született fia 18 éves korában apja kívánságára a légió katonája lett, s a legenda szerint 18 éves volt, amikor palástját odaadta egy didergő koldusnak. Nem sokkal később Amiens-ben megkeresztelkedett, otthagyta a sereget és misszionárius lett, majd 371-ben a Loire menti Torus püspökévé választották.
A hagyomány szerint Márton elbújt a nagy megtiszteltetés elől a libák között, de a nagy gágogás elárulta. Úgy tudni, meggyőző és hiteles püspök volt, aki az imádságot és a lelkészséget össze tudta egyeztetni a jótékonysággal. Időszámításunk után 397-ben hunyt el.
Halála után váratlanul igen népszerűvé vált: ő az első keresztény szent, aki nem mártírként emelkedett az oltárokra, Franciaországban pedig az 5-6. század fordulóján egyenesen nemzeti szentként tisztelték.
Ausztriában csak Karintia tartományban 44 templomot szenteltek Szent Mártonnak: november 11. körül a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával emlékeznek rá máig, és más népszokások is élnek még, amelyek e naphoz kötődnek.
A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
Szent Márton azon védőszentek egyike, aki életében ugyan nem volt kapcsolatban a borral, de ünnepének időpontja a must kiforrásával, az újbor kierjedésével esik egybe. Valószínűleg ez a momentum hívhatta életre a borral kapcsolatos Márton-napi szokásokat. Szent Márton és a bor szoros kapcsolatát fejezi ki Nyugat-Európa számos szőlőtermő vidékén elterjedt hiedelem is, miszerint Márton Krisztushoz hasonlóan a vizet borrá tudta változtatni. Tours-i Gergely (538-594) Mártont a bor gyarapítójának és adományozójának nevezi. Feljegyzései szerint Tours-ban volt egy csodatévő szőlőtőke, melyet Márton ültetett. Gergely leírásában egy Ingetrud nevű apáca a szent sírjáról egy edénybe vizet gyűjtött. Ebből a vízből egy cseppnyi elegendő volt ahhoz, hogy sírra helyezett félig töltött boros-edény egy éjszaka alatt tele legyen borral.
A magyar nyelvterületen sokfelé elterjedt Szent Márton személyének és a bornak az összekapcsolása. A szatymazi és a balástyai (Csongrád m.) szőlősgazdák szerint Márton napjára már kiforr, lehiggad az újbor. A hordóba be lehet ütni a dugót, s lehet inni a borból. Ezért tisztelték meg a Borfújtó Szent Márton névvel. Bálint Sándor szerint Szent Márton pohara a középkorban szentelmény lehetett, az elnevezés pedig a Márton-napi áldomás és a gyógyító célú borivások emlékét őrzi. A középkori hagyomány szerint Márton tours-i sírjától a kenyér és bor elfogyasztása után a lázbetegek és az ördöngösök gyógyultan távoztak. Csíkszentmártonban a Márton-napi búcsú alkalmával kóstolták meg az újbort. Innen ered a patrónus Nagypoharú Szent Márton elnevezése. Sopronban a XVII. században a bérlők dézsmaszedés előtt Márton-napján megvendégelték a városi tanács tagjait és a dézsmaszedő tisztségviselőket.
Ambrózy Ágoston Mártont a síkvidéki szőlők védőszentjének tartja. Szerinte a borkötés határnapja is ekkor volt. Az abroncsokat összefogó berkét ez idő tájt kellett megújítani. Márton-nap a fehéregyházi hegyen a hegyközség harmadik törvénynapja volt. A német és a szlovén szőlővidékeken napjainkban is sokfelé elterjedtek és közkedveltek a borral kapcsolatos Márton-napi szokások. A német szőlősgazdák Márton napján bort ittak a jó termésért, valamint azért, hogy erősek és szépek legyenek. Sok helyen szokás volt a Márton-napi borkeresztelés is. A Rajna-vidéken Márton-nap előestéjén kóstolták meg az újbort. A borcégéreket szőlőlevéllel díszítették, és meghívták az embereket az ivóba bort inni. Alsó-Ausztria szőlőtermő tájain Márton-naptól lehetett az újbort kóstolni. A szőlőbirtokosok a gazdasági év ezen ünnepnapján borkeresztelést végeztek. Aki megszegte ezt a szabályt, annak egy pint bor büntetést kellett fizetnie. Szinte egész Ausztriában azt tartották, hogy a bor Márton napján lesz megkeresztelve, ekkor kapja meg a nevét. Márton-nap előtt viharosnak, utána pedig újbornak hívják. A szőlőkapások ezen a napon meglátogatták egymást, Bécsben pedig a kézműveseket az elöljáróság "Márton-borral" ajándékozta meg. Ausztria szőlőtermő vidékein, főként a kolostorok környékén a szüret záró ünnepén, azaz Márton-napkor már a 12. század óta szüreti vagy préslibát (Lesgans, Pressgans) ettek.
1. Ideológia, kultúra, közgondolkozás 2. Építészet, térhasználat 3. Művészetek 4. Oktatás és tudomány
1. Ideológia, kultúra, közgondolkozás
A második világháború befejeződését követő, rövid demokratikus periódus után 1948-ra már egyértelművé vált, hogy koalíciós időszak kulturális sokszínűségének megőrizésére nincs lehetőség. Helyébe egy olyan, a marxizmus–leninizmus platformjára épülő kultúr- és művelődéspolitika lépett, aminek legfőbb célja a társadalom totális ellenőrzésének kialakítása, az egyes társadalmi csoportok homogenizálása, az önálló társadalmi-kulturális kezdeményezések felszámolása volt. Ennek érdekében a kommunista politikai berendezkedés igyekezett uniformalizálni a kultúrát, és központi ellenőrzés alá vonta az élet legkülönbözőbb területeit. Ezt a törekvést szolgálta a helyi és országos művelődési egyletek, olvasókörök megszüntetése, az irodalmi, művészeti plurarizmus felszámolása éppenúgy, mint a marxista esztétika egyeduralkodóvá tétele, a gyakorlatilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen ún. „szocialista művelődési eszmény” piedesztálra emelése, az oktatási rendszer átalakítása.
A második világháború befejeződését követő években a Szovjetunió érdekszférájába került országban a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok között az ideológia gyorsan elvesztette eredeti funkcióját, dogmává, megkérdőjelezhetetlen tanítássá, kvázi „vallássá” merevedett. Ebből következően már nem a legitimáció erősítése volt a legfontosabb szerepe, hanem a társadalom totális alávetettségének kialakítása és az ellenőrzés fenntartása. A párt által képviselt tanítás – a klasszikus sztálinista viszonyok között – a társadalom valamennyi tagja számára kötelező volt, az ettől eltérő értékek nyilvános képviselete szigorú tilalom alá esett. Az egyetlen „tudományos megalapozottságú álláspont” képviselete az uralomra került kommunista párt számára azért volt fontos, mert ezzel megakadályozhatónak tűnt az uralkodó szemléletnek ellentmondó értékek és értelmezések képviselete.
A társadalom gyökeres átformálásának programjában kiemelt szerepet kapott a kommunikáció átalakítása és a nyelv jelentéstartalmainak megváltoztatása. A hivatalos nyelvhasználat legtöbb eleme a paternalizmus és a katonai nyelv szókészletéből eredt. Ha változásról vagy a társadalmi-politikai átalakulásról esett szó, akkor a „harc” volt a leggyakrabban használt kifejezés. Ennek megfelelően nem a kultúráról, a kulturális és szellemi életről, hanem a „kultúra frontjáról” beszéltek. A militáns nyelvhasználat értelmében a termelés valójában „csata”, a hiba helyébe pedig az „ellenség támadása” lépett. A felmerülő kérdésekre csak a „párt tanítása”, a „párt segítsége” alapján lehetett választ adni. Magányosnak és elhagyatottnak pedig senki sem érezhette magát, hiszen „országunk a szocialista tábor hatalmas nagy családjának része” az állampolgárokról pedig „szocialista államunk gondoskodik”.
A kommunista párt számára, az általa képviselt ideológia következtében vált elsőrendűen fontossá, a kultúra, az alkotó értelmiség behódoltatása. A totális politikai hatalom – jellegénél fogva – önmagát tartotta minden (kulturális) érték forrásának. Ebből következően valamennyi társadalmi, kulturális és művészeti jelenség politikai kérdés lett, illetve szélsőséges módon átpolitizálódott. 1948 után – a szovjet érdekszférába került közép-kelet-európai országokhoz hasonlóan – Magyarországon is egyeduralkodóvá vált az a hatalmi-politikai gyakorlat, amely a szellemi és a társadalmi élet minden területén elszakította az európai tradícióhoz fűzödő szálakat. A korábban omináns európai, hagyományelvű kulturális tradíciót 1948–1949-től a szovjet mintájú, a szovjet mintára átalakított kulturális szervezet- és értékrendszer váltotta fel. Kezdetét vette az ország, a kultúra beolvasztása abba az idegen hagyományba, amit a sztálini – pragmatikus – szovjet birodalmi politikává silányított szocializmus fémjelzett. Az egytényezőssé formált politikai-társadalmi-kulturális életben az egyenrangúságon és egyenjogúságon alapuló vita helyét a hatalmi kinyilatkoztatás vette át. A művészetek autonómiáját felszámolva, az állami kultúrpolitika ítélte meg az egyes művek és alkotók értékét.
A második világháborút befejeződését követő esztendőkben, a háborús szerepléssel és a közelmúlttal való szembenézés jegyében, komoly esélyei voltak a magyar társadalmi tudat demokratizálódásának. A modern nemzettudat kialakulását azonban az 1948–1949-es fordulat hosszú időre elodázta, tisztázatlanul hagyva olyan kérdéseket, mint az 1947-es párizsi békekötés által ismételten megerősített „kisnemzeti tudat” vagy éppen a zsidóság asszimilációja és befogadása. Az 1948-at követő évtizedekben a magyar társadalom értékrendje jelentős változásokon ment keresztül. A marxizmus gondolatköréhez kötődő értékek társadalomra való ráerőltetésének legintenzívebb időszaka 1948 és 1956 közé esik. A szélsőségekig vitt kollektivizmus, a nemzeti érzések sárbatiprása, az emberi jogok semmibevétele ekkor öltötte a legélesebb formákat. A negyvenes-ötvenes évek erőltett „modernizációja” Magyarországon az individualizáció, az atomizáció és a szekularizáció erősödését eredményezte, aminek következtében új társadalmi integrációs helyzet alakult ki. Ebben a háború előtti magatartásminták már egyre kevésbé játszhattak szerepet, a hatalmon lévők – a kommunista káder-elit – által megjelenített új viselkedési normák pedig inkább dezintegrációs hatást fejtettek ki.
Az 1945–1947 közötti időszakot követően folyamatosan és egyre nagyobb mértékben korlátozódott az egyházak mozgástere, társadalmi integrációban betöltött szerepe is, bár a a társadalom vallásos hite, kötődése meglehetősen erős volt. Az elvilágiasodás folyamata nem mutatott érdemi eltérést Európa más országaihoz viszonyítva. A huszadik század közepén a magyarországi egyházaknak jelentős társadalmi presztízsük volt, s ugyancsak fontos szerepet töltöttek be a társadalmi élet legkülönbözőbb területein, az oktatásban és nevelésben, a karitatív tevékenységben, az egészségügyben, a helyi társadalmak kulturális tevékenységének szervezésében. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint a magyar társadalom 67,8 százaléka vallotta magát katolikusnak, 21,9 százaléka reformátusnak, 5,2 százaléka evangélikusnak, 2,7 százaléka görögkatolikusnak, 1,5 százaléka izraelitának, 0,9 százaléka pedig görögkeletinek, unitáriusnak és baptistának.
Az 1948–1949 folyamán megerősődő, az addigi kulturális és társadalmi hagyományokat élesen elutasító, az „új embertípust” megteremteni akaró rendszer, az egyházakkal és a vallással szemben is igen erőszakosan képviselte egyeduralmi törekvéseit. A háború végét követő rövid átmenet után 1948–1949-től került sor a vallás és lelkiismereti szabadság drasztikus korlátozására, a vallási mozgalmak, egyesületek és szervezetek betiltására. Az iskolák államosítása és az 1948 nyarán ezt követő Pócspetri-per már az egyházak ellen indított koncentrált támadás megindulását jelezte. 1948 májusában lemondatták Ravasz László püspököt, a Református Egyház Egyetemes konventjének elnökét, az evangélikus egyház több vezetőjét, köztük Ordass Lajos püspököt letartóztatták és koncepciós perben elítélték. A protestáns egyházak vezetésében a kommunista rendszert támogatók kerültek túlsúlyba, a református tisztségviselők közé került többek között Péter János (későbbi külügyminiszter), Erdei Ferenc, az evangélikus egyházban pedig Darvas József. 1948 őszén a református és az evangélikus egyház egyezményeket kötöttek a kommunista kormányzattal, ami a fennálló viszonyok, ezen belül a vallásszabadság korlátozásának, az egyházi intézmények részleges felszámolásának elfogadását jelentette. Ezt követően a Magyar Katolikus Egyház egyedül próbálta meg védelmezni az egyre jobban csorbuló jogokat, ám nem járt sikerrel. A fokozódó politikai nyomás hatására – Mindszenty József érsek, hercegprímás 1948. decemberi letartóztatását és 1949. februári elítélését, a szerzetesrendek betiltását, mintegy 10 000 női és 3000 férfi szerzetes 1950 kora nyári internálását vagy kitelepítését követően – 1950 augusztusában – a püspöki kar is megegyezést kötött a kormánnyal, utólag elismerve az iskolák államosítását, a vallásgyakorlást és az egyház mozgásterét korlátozó intézkedéseket. Az egyházak és a vallásosság elleni lépések azonban ezzel sem értek véget, 1951-ben a megállapodni kész Grősz József érseket és a katolikus egyház más vezetőit is sorra őrizetbe vették és börtönbüntetéssel sújtották, az egyházkormányzatot szigorú állami felügyelet alá helyezték. Az egyházak állami politikai felügyeletének biztosítására létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. Itt döntöttek az egyházi állások betöltéséről, a személycserékről, a hivatal gyakorolta az egyházi sajtó és könyvkiadás cenzúrázásának jogát is. A különböző felekezetek általában egy-egy heti és havi lap kiadására kaptak engedélyt.
A fokozódó politikai nyomásra 1950-ben az izraelita felekezet országos gyűlésén egységes közösségi szervezetet hoztak létre, ami egy évvel később a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) nevet vette fel. Az izraelita felekezet a háború után 263 hitközségbe tömörülve folytatta tevékenységét, a hitközségeket hat kerületbe fogták össze az országban. A különböző, főként protestáns gyökerű szabadegyházi vallási közösségeket pedig az 1948-ban megalakított Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának ellenőrzése alá helyezték. A magyarországi egyházak és vallási közösségek ettől kezdve fokozott politikai-ideológiai nyomás és rendőrségi ellenőrzés alatt álltak. Az állami egyházpolitikával szembekerülő papok, lelkészek letartóztatása és elítélése szerves részét képezte ennek a politikának.
2. Építészet, térhasználat
A háborút követő években az építészet legfontosabb feladata a helyreállítás, a háborús káros felszámolása volt. A negyvenes-ötvenes évek fordulójától a – szocialista – kor építészetére jellemző volt egyfajta megalománia, nagyméretű, monumentális épületek, köztéri alkotások és közterek létrehozása. A szocialista realizmus követelményének való megfelelés az építészetben is megkerülhetetlenné vált. Az effajta építészet elsődleges funkciója az egyenlőségnek, a szocialista rend demokratizmusának, a munka és az élet összetartozásának, a közösségi élet magasabbrendűségének a közvetítése volt. Az épületeknek, köztereknek tükrözniük kellett a szocialista gazdasági rend fölényét, a munkásosztály hatalmát és célkitűzéseit. Az „új élet” megteremtését szimbolizáló szocialista városok építészei igen gyakran egyszerűen olyan épületegyütteseket, köztereket hoztak létre, ahol egyszerűen nem jutott hely a zöldövezetnek. Bár a művészeti ág jellegénél fogva az építészeti fordulat évei inkább 1950–1951-re tehetők. A kizárólagossá vált szocreál építészeti elmélet és gyakorlat formakészletét az eklekticizmusból emelte át. Az építészeknek egyszerre kellett megfelelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek középpontjában az „új világ megteremtésének”, a nemzeti nagyság vizuális kifejezésének és egyfajta puritánság, személytelen célszerűség megjelenítésének az igénye állt. A szocialista korszakban – az ideológia agresszív terjeszkedő jellege miatt – fokozott figyelmet fordítottak a társadalmi terek politikai-eszmei tartalommal történő megtöltésére. Így a negyvenes évek végétől a magyarországi közterek által nyújtott vizuális élmény is jelentősen átalakult. Eltávolították azokat az alkotásokat, amelyek az előző korszakra emlékeztettek vagy a kultúrpolitika megítélése szerint a szocialista elvárásokkal szemben álló értékeket közvetítettek, és az új követelményeknek megfelelő szobrokat állítottak a helyükbe. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, aminek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust sugározva, a szebb jövő ígéretét közvetítette. Az „ötvenes évek” során nagy számban felállított köztéri szobrokra jellemző volt, hogy a monumentális méretű szobrok jelentős része felnagyított kisplasztikaként nyert művészi megformálást. A Rákosi-korszak jelképévé vált nyolcméter magas Sztálin szobrot 1951. december 16-án nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel Budapesten, az akkori Felvonulási téren. Mikus Sándor alkotása az ötvenes évek első felében betöltötte a propaganda által kitűzött célt. Nem csupán a korszak jelképévé, hanem kultikus tartalmakat is hordozó bálvánnyá vált, amiben – a kommunista párt vezetőinek értelmezése szerint – „egy évezred magyar történelmének valamennyi progresszív törekvése megtestesül”. A Szabad Nép korabeli cikke úgy vélte, „a városunk fölé magasodó Sztálin-szobor azt hirdeti, ... hogy a hazát szeretni és hűnek lenni a Szovjetunióhoz, hazafiasnak lenni és proletár módra nemzetközinek lenni – egyet jelent.” Az 1956-os forradalom után, az események során ledöntött Sztálin-szobrot nem állították vissza. A háborút követő évek során, szinte minden magyar település központi helyén, igen gyakran a templomkertben vagy közvetlenül mellette, emlékművet állítottak a második világháborúban elesett szovjet katonáknak. A kegyeleti funkció ezek esetében rendszerint másodlagossá vált, a társadalom számára elsősorban a szovjet impérium részévé válást szimbolizálták. Az ötvenes években a direkt propaganda eszközeivé váltak a középületek. Homlozatukat jelszavak, vörös csillagok díszítették, a községházák előtt szégyen, és dicsőségtáblák álltak.
3. Művészetek
A mai modern irodalomtörténet-írás, a korábbi gyakorlattal ellentétben, nem fogadja el 1945-öt irodalmi korszakváltásként. A hangsúly sokkal inkább az 1945-tel kezdődő és 1948–1949-ben befejeződő átmenetre helyeződik. 1945 és 1948 között számos változás történt az irodalmi életben, irányzatok és erőcsoportok rendeződtek át értékelődtek fel vagy éppen le. De a folyamatosság nyújtotta biztonságra épülő irodalom, illetve az irodalmi-művészeti élet történetében nem klasszikus korszakváltásról, hanem a folytonosság erőszakos megszakításáról kell és lehet beszélni, ami 1948–1949-ben vált évekre visszafordíthatatlanná. Ekkorra ment végbe az intézményrendszer átalakítása, és ettől kezdve vált kizárólagossá a szovjet minta követésére törekvő, politikai totalitarianizmust megtestesítő irodalompolitika. Ennek következtében a magyar irodalom és a magyar kultúra leválasztódott a kortárs Európa kulturális és szellemi életéről. A korszakváltás lényegét irodalmi formában Illyés Gyula 1950-ben keletkezett – de csak az 1956-os forradalom napjaiban megjelentetett – Egy mondat a zsarnokságról című verse fejezte ki elementáris erővel. A Révai József nevével fémjelezhető nyers szocreál kultúr- és művelődéspolitika azonban csak átmenetileg volt képes az érték- és minőségmentes irodalmi-művészeti eszmény egyeduralmának megteremtésére.
1948-tól kezdve az irodalmi és egészében véve a művészeti élet, az alkotás folyamata és az „életvalóság” közötti kölcsönhatás lényegében megszűnt. Hiszen a valóság elemeinek ábrázolására nem volt mód, s ha készültek is ilyen munkák, nem jelenhettek meg, a sokszínű irodalmi kultúra helyét a szocreál egyhangú didaktikussága vette át. Ebben a kultúrpolitikában a művész nem autonóm alkotó, hanem a jelen és a „rövidesen bekövetkező szebb jövő” propagátora. A párt által kiadott tématervek alapján olyan „valóságábrázoló” ir/realista művek születtek, amelyeknek legfőbb hivatása az volt, hogy ideológikus üdvtörténetet kreáljanak a mindennapok társadalmi és szellemi nyomorából. A termelési és osztályharcos regények sorát gyarapította többek között Aczél Tamás: Vihar és napsütés, Déry Tibor: Felelet, Veres Péter: Három nemzedék című művei.
A váltás igen komoly veszteségeket okozott a magyar irodalmi és szellemi életben. 1948-tól belső emigrációba vonult Németh László, Vas István, Weöres Sándor, Füst Milán, Kassák Lajos, Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós. Ugyancsak kiszorult az irodalmi nyilvánosság fórumairól az újholdas nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván. Nem jelenhettek meg Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Sinka István írásai. Számosan pedig külföldre menekültek, mint Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Zilahy Lajos. A betiltásokkal, elhallgattatásokkal „majd félszáz jelentős magyar író szellemi életidejét rövidítették meg egy évtizeddel”. Szinte lehetetlen számba venni a terror és a félelem miatt meg nem született vagy évtizedes késéssel megjelentetett művek sorát. Megszűntek a háború után indított folyóiratok. A Válasz, a Magyarok, a Fórum, az Újhold, az Alkotás, a Kortárs, a Valóság helyét az 1947-ben alapított Csillag és az 1950-től megjelenő, a Lityeraturnaja Gazeta mintáját követő Irodalmi Újság vette át. Az államosítási hullám keretében felszámolták a magánkönyvkiadókat és minden szakterületre egy-egy nagy állami kiadót hoztak létre. A kultúr- és irodalompolitikai fordulat záróaktusa az 1949-50-es Lukács-vita volt, aminek során azt a Lukács Györgyöt érték sorozatos, a sztálinista szempontokat számon kérő támadások Révai József vezényletével, aki elkötelezett marxista filozófusként és vitathatatlan szellemi tekintélyként a háború utáni években maga igen sokat tett a szocreál egyeduralmának megteremtéséért. Ez a vita egyben azt is jelezte, hogy már nem a plurális irodalmi-művészeti élet felszámolásáról, hanem a sztálini „művészetfelfogás” kizárólagossá tételéről volt szó. A magyar irodalom mélypontra jutott, amit a legmarkánsabban 1952-ben, a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára kiadott, vezérdicsőítő verseket és novellákat tartalmazó kötet fejezett ki. 1952–1953-ra már a kialakult sematizmus sem felelt meg maradéktalanul az irodalompolitikai elvárásoknak. Tulajdonképpen ez állt annak a vitának a hátterében, ami Déry Tibor: Felelet című regényének második kötete kapcsán bontakozott ki 1952 nyarán. Érdemi politikai és alkotói szemléletváltozásokra azonban csak az 1953-as politikai fordulatot követően kerülhetett sor. Ez volt az első tétova kísérlet az irodalom autonómiájának részleges helyreállítására. A lassan bővülő publikációs lehetőségek, az új folyóiratok – Új Hang, Művelt Nép – indítása, számos korábban hallgatásra kényszerített író műveinek kiadását tette lehetővé 1953–1956 között. A változásokat jelezte Mészöly Miklós, Kodolányi János, Vas István Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Kassák Lajos, Weöres Sándor régi és új verseinek, regényeinek megjelenése. A totalitariánus politikai viszonyok következtében, az 1953–1956-os reformkezdeményezéseket kísérő viták többnyire irodalmi köntösben jelentek meg. A normális politikai kommunikáció hiányában sajátos metakommunikációs jelek és rendszerek alakultak ki. Az irodalmi és képzőművészeti alkotások és kifejezési formák a szabad sajtó hiányában gyakran akkor is politikai jelentéstartalmakat kaptak, ha valójában nem is volt ilyen töltésük. A dolog másik oldala, hogy miután az egycsatornás politikai rendszer nem volt képes reálisan értékelni a dolgokat, az irodalmi, művészeti vitákat is politikai kérdésé alakította, és ennek megfelelően kezelte.
A fordulat éveit követően az új rendszer lelkes és őszinte híveivé vált kommunista írók többsége az ötvenes évek elején döbbenten csodálkozott rá a való világ tényeire. 1953 után született műveikben – Kucka Péter: Nyírségi napló, Zelk Zoltán: Este egy munkásvonaton – a valósághoz és az igazsághoz való visszatérés élménye fogalmazódott meg. Ugyanez a hatás érezhető annak a fiatal, pályakezdő költő-nemzedéknek a lírájában, amelynek tagjai Csoóri Sándor, Simon István, Fodor András, Szécsi Margit voltak, illetve az Emberavatás antológia prózaíróinak – Csurka István, Fejes Endre, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet elbeszéléseiben. Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc költészetében már megfogalmazódott a kiszolgáltatottság, a megrendülés, a csalódottság és a korszak ellentmondásainak egy része. (Illyés Gyula: Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt; Nagy László: Gyöngyszoknya; Juhász Ferenc: Tékozló ország). A totális rendszer által okozott emberi szenvedéseket ábrázolta Déry Tibor a Niki, és a Szerelem című novelláiban. Ha 1956 tavaszára nem is állt helyre az irodalmi élet és értékrend néhány évvel korábban megszakított folytonossága, a művek és az alkotók szabadsága lassan és folyamatosan növekedett. Az irodalmi nyilvánosságnak igen jelentős szerepe volt az 1956-os forradalmat megelőző politikai küzdelmekben. A Nagy Imréhez kötődő reformer-kommunista írói-újságírói ellenzék – amely az 1954-es Memorandum-ügyben, a Szabad Nép lázadással felérő párttaggyűlésén, az Írószövetségben folyó vitákon szerzett politikai tapasztalatokat – számos tagja a forradalmi eseményekben és a bukást követő ellenállási kísérletekben is meghatározó szerepet vállalt.
Időről-időre változó formákat öltve, de tovább élt viszont a harmincas években kialakult népi-urbánus ellentét, amit a Révai József nevéhez kapcsolódó kultúrpolitika is felhasznált – taktikai elemként – céljai elérése érdekében.
1945 után a Magyarországon bemutatásra kerülő filmek vetítési engedélyét a cenzúrabizottság hagyta jóvá. Ezt az engedélyező szerepkört 1948 márciusában az akkor felállított Országos Filmhivatal vette át. Ugyanekkor kormányrendelettel tették kötelezővé a mozikban a Magyar Híradó vetítését, és ez év őszén a különböző műhelyek összevonásával létrejött a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat. A politikai változásokkal egyidejűleg a filmhíradó is elveszítette korábbi információs szerepét, agitációs-propaganda eszközzé vált, csak úgy mint az ötvenes évek első felében készült magyar filmek döntő többsége. 1949 után a hazai filmipar ellenőrzése és irányítása az MDP KV kulturális és agitációs-propaganda osztályának, valamint a Népművelési Minisztérium Filmfőosztályá-nak a feladata lett. A hatvanas-hetvenes években a filmforgalmazást területi elven szervezett moziüzemi vállalatok végezték. 1948 a filmgyártásban és a filmforgalmazásban is a magánvállalkozások felszámolásának és a központi, állami irányítási rendszer bevezetésének esztendeje. A következő években a hazai filmforgalmazásban aránytalanul megnőtt a legfőképpen propaganda értékkel rendelkező szovjet filmek forgalmazása.
A színházakat szintén államosították, átszervezték a színészképzést, lehetetlenné tették a magán színitanodák további működtetését. Színészi és rendezői képesítést kizárólag az 1948-ban egyetemi rangra emelt Színház- és Filmművészeti Főiskolán lehetett szerezni. A magyar és a világirodalom klasszikus színdarabjai hosszú időre lekerültek a színről. A magyar színjátszásnak a „fejlett szovjet színművészet” eredményeit kellett alkalmazni, amiben szovjet tanácsadók segédkeztek. A sematizmus idegen és művészeti-történeti értelemben elavult műfaji minták kötelezővé tételével megakadályozta a modern színjátszás elveinek és gyakorlatának meghonosítását, ami a darabok kiválasztásában, rendezői értelmezésében, a színpadképek kialakításában egyarán hosszabb-rövidebb ideig éreztette hatását.
A repertoár döntő mértékben szovjet (Gladkov, Azsajev) és az őket követő magyar szerzők sematikus, osztályharcos, a „munkásélet hétköznapjait” bemutató művekből tevődött össze. Ilyen sematikus szemlélet jegyében született színdarabok voltak: Földes Mihály: Mélyszántás című tsz-drámája, Fehér Klára: Idézés bűnügyben, Háy Gyula: Az élet hídja, Mándi Éva: Hétköznapok hősei, Tabi László: Kártyavár című alkotásai. A klasszikus színpadi szerzők közül Moliére és Shakespeare egyes művei kerülhettek időnként színre. A szűkre szabott mozgástér keretein belül is érvényesülni tudtak a nagy színész- és rendezőegyéniségek (Várkonyi Zoltán, Tímár József, Dajka Margit, Tolnai Klári, Gobbi Hilda, Szendrő József), akiknek jelentős szerepe volt abban, hogy megőrződhettek, illetve kialakulhattak egyes színházi műhelyek. Ugyancsak a kor sajátossága volt 1951-ben az Állami Faluszínház, később az Állami Déryné Színház létrehozása. Ezeknek az állandó játszóhellyel nem rendelkező társulatoknak a „színházi kultúra széles tömegekhez” való eljuttatása volt a feladata.
A fordulat évei jelentősen átrendezték a hazai filmes mezőnyt is, hiszen a magyar filmgyártás meghatározó személyiségei közül volt, aki emigrációba kényszerült (Radványi Géza), mások pedig, miután nem alkalmazkodtak kellő mértékben az ideológiai elvárásokhoz, hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorultak. Ám annak a művészeti megújulásnak a lehetősége, amit többek között Szőts István filmjei, a Radványi Géza által 1947-ben készített Valahol Európában, illetve a Bán Frigyes rendezésében 1948-ban forgatott Talpalatnyi föld képviseltek, hosszú időre elveszett. Az ötvenes évek első felének termelési filmjei között szinte alig lehet említésre méltó alkotást találni. Ellenben ez volt a patetikus-romantikus történelmi filmek (Rákóczi hadnagya, Föltámadott a tenger) és a szórakoztató filmek dömpingjének időszaka (Civil a pályán, Mágnás Miska, Állami Áruház). A sematikus, de a klasszikus vígjátéki fordulatokat többnyire követő történetek közönségsikeréhez olyan népszerű színészek és rendezők járultak hozzá, mint Latabár Kálmán és Gózon Gyula, Gertler Viktor és Keleti Márton.
A szocreál sematizmusától való eltérésre az ötvenes évek közepétől lehet jellemző példákat találni. Ezek közé tartoztak Fábri Zoltán ekkor készített filmjei (Körhinta, 1955; Hannibál tanár úr 1956). Az évtized közepén erősödött meg az elsősorban Máriássy Félix nevéhez köthető lírai neorealizmus irányzata (Rokonok, 1954; Egy pikoló világos, 1955; Csempészek, 1958). Az 1953-at követő politikai olvadás időszakában készültek az első parabolisztikus, politikai tartalmat hordozó és társadalmi kérdéseket kritikai alapállásból megfogalmazó alkotások, amelyek a későbbi évtizedekben a magyar filmben mindvégig jelenlévő társadalomkritikai realizmus előfutárainak tekinthetők (Keleti Márton: Csodacsatár, 1956; Várkonyi Zoltán: Keserű igazság, 1956; Banovich Tamás: Eltüsszentett birodalom, 1956). A váltás a színpadokon is éreztette hatását. 1955-ben – nyolc évnyi kényszerszünet után – a Nemzeti Színházban ismét bemutatták Az ember tragédiáját. Színre kerülhettek Csehov, Ibsen és Garcia Lorca színművei. Nagyobb számban állíthatták a színpadra kortárs szerzők műveit, amelyek már a való világ kérdéseihez történő visszatérést tükrözték. Ezek közé tartozott Karinthy Ferenc: Ezer év és Sarkadi Imre: Szeptember című drámája. Ugyancsak a sztálinista kor kérdéseit állította középpontba Urbán Ernő nagy sikerrel játszott szatírája az Uborkafa és Déry Tibor szatírikus darabja a Talpsimogató. Az 1956-os esztendő egyik legjelentősebb színházi eseménye Németh László Galilei című drámájának nemzeti színházi bemutatója volt. Az 1956-os forradalmat követő restauráció ismét szűkítette az alkotói mozgásteret.
A második világháború utáni zenei élet magától értetődő természetességgel kötődött a század két legjelentősebb magyar zeneművészének, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a munkásságához. 1948 után azonban a szocreál fordulat a zenével szemben is sajátos követelményeket támasztott. Bartók Béla életművét szűkös ideológiai szempontok szerint értékelték újra, és fontos darabjait kiutasították a magyar zeneirodalomból. Dohnányi Ernő 1949-ben elhagyta az országot, Lajtha László belső emigrációba vonulva komponálta műveit.
A zeneművekben is a szocialista valóságot kellett megjeleníteniük, pártos és népi szemlélettel, közérthető módon. A zenei élet hivatalos kereteit az 1949-ben létrehozott Magyar Zeneművészek Szövetsége szabta meg. A kiadással kapcsolatos ügyeket pedig az 1950-ben alapított Zeneműkiadó Vállalat fogta össze. A koncertszervezés pedig az ugyanekkor életre hívott Muzsika Nemzeti Vállalat – 1952-től Országos Filharmónia – feladata lett. A kultúrpolitikai fordulat következtében az 1949–1950-es évad végén távozott az Operház karmesteri posztjáról Ottó Klemperer. Az új idők szellemének megfelelően a zeneszerzők is túlteljesítették kongresszusi felajánlásaikat. 1951-ben az MDP II. kongresszusa tiszteletére az eredetileg felajánlott 52 zenemű helyett 43 zeneszerző 63 új szerzeményét nyújtotta be a Zeneművész Szövetséghez.
A korszak kezdetén háttérbe szorult a kamarazene, a kórusművek, az induló és a tömegdal vált jellegzetes műfajjá. A kantátákból, az indulókból, a zenés népszínművek dalaiból áradt az optimizmus. Egy 1950-es kimutatás szerint az év legnépszerűbb magyarországi dalai között, a következők voltak megtalálhatók: Győz a terv, Süss fel munka napja, Sztálin köszöntése, Békedal, Sződd a selymet elvtárs, Zúgnak a traktorok. Meglehetősen abszurd, hogy a szocreál művészetszemlélet jegyében Bartókot a negyvenes évek végén formalistának bélyegezték. A zeneesztétikailag gyenge minőségű darabok dömpingjének időszakában ritka volt az olyan maradandó értékű alkotások megszületése, mint Járdányi Pál Vörösmarty-szimfóniája, Ránki György Pomádé király új ruhája című operája vagy Bárdos Lajos 1953-as Kossuth-szvitje. A zeneszerzők a közérthetőség és az énekelhetőség szempontjait kizárólagossá téve, megelégedtek a bevált dallami és harmóniai fordulatokkal, az alacsony színvonalú, művészeti szempontból nem túlságosan igényes zenei népműveléssel. A kultúrpolitika leegyszerűsítő és vulgarizáló gyakorlata a provincializmus és a középszerűség előretörését segítette elő az ötvenes évek magyar zenéjében. A zeneszerzők ideológiai elkötelezettségét a zenei stíluson mérték le, az elvárt stílusiránytól eltérőket formalistának, kozmopolitának bélyegezve kizárták a zenei nyilvánosságból. A magyar zenei élet elszigetelődött a világtól.
A Zeneművészeti Főiskolát, a hazai zenei képzés központját egybeolvasztották az amatőr zenei képzést segítő Munkás-Zeneiskolával, a táncosképzést pedig az újonnan létesített Állami Balett Intézet irányította. 1949-1950 folyamán erős politikai nyomás alkalmazásával levetették az Operaház repertoárjáról a klasszikus zeneirodalom alkotásainak többségét, elvették az Operaház törzsközönségének bérletmegújítási jogát. A kultúrforradalom hangzatos jelszavával a bérletek terjesztését a munkás közönség körében a békekölcsön jegyzéséhez tették hasonlóvá. Az Opera – és a Városi Színház, 1953-tól Erkel Színház – látogatottsága az ötvenes évek elején több mint 1 millió fő volt évente. 1948-ban jött létre a Gördülő Opera, aminek feladata az opera vidéki népszerűsítése volt.
A változás kezdete 1955–1956-ra tehető. Az újra megélénkülő hangversenyéletben olyan kitűnő karmesterek tűntek fel ismét, mint Ferencsik János, Somogyi László. 1955-56 fordulóján már a kor drámai feszültsége is megjelent Kodály Zoltán Zrínyi-szózatában.
A magyar festészetében jelenlévő három jellegzetes irányzat: a posztnagybányai (Bernáth Aurél, Pátzay Pál), az avantgarde (Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Szántó Piroska, Barcsay Jenő, Vilt Tibor) és az újrealizmus képviselőinek tevékenységét a II. világháború után a rivalizálás jellemezte. A „Magyar Művészet” a Szinyei Társaság lapjaként, a nagybányai hagyományokra épülő érzékletes látványábrázolás, az esztétikai értékek védelmezésének egyik legjelentősebb fóruma volt. Az avantgarde törekvések képviselőit az Európai Iskola fogta össze, a „szerdásoknak” is nevezett új realisták – Baksa Soós György, Koffán Károly, Mikus Sándor, Szalay Lajos, Papp Oszkár, Pogány Ö. Gábor – laza csoportot alkottak.
A második világháborút követően, jelentősek voltak a művészeti szabadiskolák és a NÉKOSZ művészkollégiumai (a Derkovits-, a Dési Huber-Kollégium, és a Rózsa Ferenc Iparművész Kollégium), amelyek 1949–1950-re sorra bezárták kapuikat. A szocreál fordulatot jelezte a művészeti kollégisták által 1948 végén megrendezett „Munkaverseny” kiállítás és a „Közösségi művészet felé” című tárlat. Ugyanebben az évben szűnt meg az 1945 októberében létrehozott Európai Iskola is. A kommunista párt 1948–1949 fordulójától a művészeti-képzőművészeti élettel kapcsolatos határozataiban is elutasította „a művészet a művészetért reakciós polgári elvét” és „a valóságot, tehát a nép életét és harcát bemutató optimista művészet” kritériumait fogalmazta meg. Ez az „esztétikai” fordulat tükröződött a Tanácsköztársaság 30. évfordulója alkalmából, 1949-ben rendezett kiállításokon és a szovjet festészetet bemutató tárlaton is. Majd rövidesen megjelent az első művészeti munkaverseny-felhívás is. Megváltozott a művészeti kritika hangvétele. A leggyakrabban megfogalmazott kritikai észrevétel az „üres formalizmus”, a „pesszimizmus”, a „szocialista realizmus nem kellő mértékű érvényesítése” volt. A művészeti kérdések igazgatási szempontból a Népművelési Minisztérium illetékességi körébe kerültek. A magán mecenatúra gyakorlatilag megszűnt. A létrehozott egységes művészeti szövetség alapszabályában vállalta a kommunista párt politikájának megvalósítását és a szocialista realizmus képviseletét.
1949-ben már a nagyobb tárlatok annak az új „értékrendnek” a jegyében szerveződtek, amely szerint „megvalósul hazánk művészetében is a szocialista realizmus (...) a marxizmus–leninizmus eszméi által vezérelt magas színvonalú szobrok és képek irányzata. Termékeny példa áll az ifjúság előtt, a világ legfejlettebb képzőművészete: a szovjet képzőművészet...” A fordulat évei után az avantgarde irányzathoz kötődők többsége teljesen visszahúzódott, a progresszívnek tekintett művészek másik – szocreál – csoportja, kifejezésmódját átalakítva alkalmazkodott az elvárásokhoz, a harmadik csoport tagjai – a plebejus realisták – pedig megpróbáltak kompromisszumot találni az új elvárások és művészi alapállásuk között.
A negyvenes évek végének magyar szobrászatában többnyire azok voltak a meghatározó művészek, akik már az évtized elején, illetve korábban is jelen voltak alkotásaikkal a magyar képzőművészetben (Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Vilt Tibor). Az 1948-ban, a szabadságharc centenáriumára Ferenczy Bénitől rendelt Petőfi szobor már nem kerülhetett felállításra, mert nem felelt meg az új követelményeknek. Az ötvenes évek elejétől a magyar szobrászatban is a sematikus naturalizmust és az optimizmust sugárzó művészi megoldások váltak egyeduralkodóvá. A baloldali művészek többségétől nem volt teljesen idegen az, hogy művészetüket a politika szolgálatába állítsák, de arra csak kevesen gondoltak, hogy ez a személyiség teljes önfeladásával, az egyéni kezdeményező készség és ízlés megszünésével jár együtt. A hivatás- vagy pályaváltásra képtelen művészek közül sokan kompromisszumokat kötöttek, többek között Pátzay Pál és tanítványai. Mások pedig a nyilvános pályázatok elvárásai és a saját művészi igény megvalósítása közötti keskeny ösvényen próbáltak egyensúlyozni (Somogyi József, Vilt Tibor, Borsos Miklós). Művészeti értelemben a szigorúan vett ötvenes évek vége 1956–1957-re esik. 1956 szeptemberében került sor hét avantgarde művész – Anna Margit, Bálint Endre, Barta Lajos, Gadányi Jenő, Jakovits József, Korniss Dezső és Rozsda Endre – tárlatára, majd az absztrakt és szürrealista munkákat is bemutató, 1957-es Tavaszi Tárlat jelezte a lassú nyitás, ahol immár olyan alkotók és alkotások is szerepelhettek, akik és amik az előző évek során a háttérbe kényszerülve, jószerével ismeretlenek maradtak.
4. Oktatás és tudomány
1947–1948-tól egyre erőteljesebbé vált az oktatási rendszer többszektorúságát felszámoló és az új közoktatási rendszert bevezető politika. Az oktatási rendszer gyökeres átalakításának kezdőpontját, az 1948. június 16-án elfogadott, 1948. évi XXXIII. számú – az iskolák államosítását elrendelő – törvény jelentette. Az egyházi iskolák néhány kivétellel, a magániskolák pedig teljes egészében megszűntek. Így 1948 őszére hat és félezer oktatási intézmény került állami kezelésbe, ennek mintegy 85 százaléka elemi iskola, 15 százaléka pedig középiskola és tanítóképző intézet volt. Folyamatosan megszűntek a gyermek és ifjúsági szövetségek, helyüket az úttörőszövetség és az ötvenes évek elején megalakított Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) vette át. A törvény előírásainak megfelelően az óvodákat is állami felügyelet alá vonták. A négyosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos alapfokú képzés, a korábban többnyire nyolcosztályos középfokú oktatást pedig a négyosztályos középiskola váltotta fel. A középiskolák típusai 1950-től az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokkal bővültek.
Az oktatási rendszer alapfeladata lett, hogy az új politikai rendszer igényeinek megfelelően kizárólag materialista-ateista szellemben neveljék a fiatal generációkat. 1949 őszétől kötelező lett az orosz nyelv oktatása, más idegen nyelvek oktatását jelentősen korlátozták. Ugyanekkor formálisan fakultatívvá, valójában pedig szinte lehetetlenné tették a vallásoktatást. A gyakorlati pedagógiában csak a marxista neveléstudomány elvei érvényesülhettek. A tanügyi igazgatás korábban létező tagoltsága, helyi autonómiája teljesen megszűnt. 1950-ben felszámolták a tankerületeket, az oktatás helyi irányítása és felügyelete a tanácsok művelődési osztályához került. Az egységesítés szellemében felszámolták a tankönyvkiadás korábbi rendszerét és 1949-ben létrehozták a Tankönyvkiadó Vállalatot. 1950-től ötfokozatú értékelési rendszert vezettek be az iskolákban az 1948-tól alkalmazott hétjegyű helyett.
Ugyancsak 1950-ben felül kellett vizsgálni a könyvkereskedések, valamint a köz- és az iskolai könytárak állományát. Bezúzásra ítélték, illetve kivonták a forgalomból többek között Benedek Elek összes műveit, Grimm meséit, Sienkiewicz, May Károly, Dante, Dickens, Dumas, Kipling, Stefan Zweig, Cervantes, Ady Endre, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Márai Sándor, Tamási Áron, Gárdonyi Géza, egyes műveit, azért, hogy ezek a „nacionalista”, „érzelgős”, ”vallásos” és „kispolgári” szemléletet árasztó munkák ne „fertőzzék” az olvasókat és a tanuló ifjúságot. Ezzel egyidejűleg a pedagógusok számára kötelezővé tették az ideológiai továbbképzésen való részvételt. A katolikus püspöki karral történt megegyezést követően a bencés, a ferences, a piarista és a szegény iskolanővérek rendjének kezelésében 2-2 gimnázium maradhatott meg. Az ötvenes évek elejétől a református egyház 4, az evangélikus egyház és a zsidó hitközség pedig egy-egy gimnáziumot működtethetett. 1952-től bezárták az evangélikus gimnáziumot, a reformátusok kezelésében pedig egy középiskolát hagytak meg.
Az új politikai berendezkedés igényeinek megfelelő felsőoktatási rendszer kialakítására az 1948–1949. évi egyetemi reform keretében került sor. „A reform célja a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel.” A változások másik fő célkitűzése volt a munkás és paraszt származású fiatalok egyetemi tanulmányainak elősegítése. Folyamatosan felülvizsgálták az oktatói kart, ennek során igen sok Európa-szerte ismert, neves professzort – Bibó Istvánt, Hajnal Istvánt, Domanovszky Sándort, Heller Farkast, Papp Simont Mályusz Elemért, Navratil Ákost, Prinz Gyulát – fosztottak meg egyetemi katedrájától, állásától, tudományos címétől, akadémiai tagságától. Az átalakulás 1949-ben szélesedett ki, az egyetemi karok átszervezésével és új intézetek alapításával. 1947-ben, a budapesti tudományegyetemen Orosz Intézetet létesítettek. A hat tanszékből álló, 1952-ben Lenin-Intézetté alakított intézményben orosz- és magyar nyelven folyt az oktatás, orosztanárokat, fordítókat és tolmácsokat képeztek. A Műszaki Egyetem közgazdasági karának bázisán önálló Közgazdaság-tudományi Egyetemet hoztak létre, ami 1953-ban vette fel Marx Károly nevét. 1950–1951-ben a budapesti mellett, szakosított – kohó- és gépipari, valamint vegyipari profilú – műegyetemi intézmények létesültek Miskolcon és Veszprémben. A bölcsészet- és természettudományi karok elváltak egymástól, a budapesti, a pécsi és a debreceni tudományegyetemekről leválasztották, és önálló intézményekké alakították a római katolikus, az evangélikus és a református hittudományi karokat, a felekezeti jogakadémiákat pedig bezárták. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Eötvös Loránd nevét vette fel, s még 1950 őszén létrejött az egyetemen belül az ország első önálló marxista–leninista tanszéke. 1951 elején a tudományegyetemek orvosi karai önállósodtak és Orvostudományi Egyetemeként folytatták tovább működésüket. A felsőoktatás szervezeti átalakulása a hagyományos értelemben vett egyetemek megszünését jelentette.
Az egyetemeket megfosztották a tudományos címek adományozásának jogától. A tudományos minősítés és a tudományos fokozatok rendszerét átszervezve, szovjet mintára bevezették a kandidátusi és a tudományok doktora fokozatot, a minősítés ügyeinek intézésére pedig az MTA keretén belül felállították az Országos Tudományos Képesítő Tanácsot. 1952-ben Rákosi hatvanadik születésnapja tiszteletére az Elnöki Tanács Rákosi Mátyás Tanulmányi Érdemérmet és Tanulmányi ösztöndíjat alapított a kiemelkedő teljesítményt nyújtó főiskolai és egyetemi hallgatók számára. Az oktatás szovjet típusú átalakítását mutatja az is, hogy 1950 és 1952 között 175 új egyetemi tankönyv jelent meg, ebből 86 szovjet tankönyv magyar fordítása volt.
Az ötvenes években az oktatás szervezeti átalakulását a mennyiségi mutatók gyors emelkedése kísérte. Az 1953-54-es tanévben a háború előttinek több mint kétszeresére, 121.000 főre emelkedett a középiskolai tanulók létszáma. A felsőfokú tanulmányaikat megkezdők száma, 1949 és 1951 között több mint kétszeresére nőtt, majd 1955-re lényegében az 1949. évi szintre csökkent. A felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatóinak létszáma 1950–1951-es tanévben 31 852 fő volt, 1954–1955-ben 33 617 fő volt.
Az 1947–1949-es politikai rendszerváltással egyidejűleg a tudományos intézetek is elveszítették autonómiájukat, a Magyar Tudományos Akadémia független köztestületből, költségvetési intézménnyé vált. Vezető testületeit, intézményeit átszervezték, egyes kutatási ágazatokat, intézeteket megszüntettek (pl. a Teleki Intézetet, vagy az agrárkutató intézeteket). A változások lényeges vonása volt, hogy az egyetemek jelentős mértékben elveszítették a tudományos kutatásban korábban betöltött szerep- és feladatkörüket, amit az ötvenes évek első felében folyamatosan megszerveződő akadémiai kutatóintézeti hálózat vett át. A Tudományos Akadémia szovjet típusú átszervezése a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején fokozatosan ment végbe. Az előkészítő lépések közé tartozott többek között a testület kiegészítése marxista tudósokkal (Lukács György, Molnár Erik, Fogarasi Béla), a külkapcsolatok leszűkítése és a szovjet orientáció erősítése. Ebben a korszakban és az 1956-ot követő kivándorlási hullám következtében felbecsülhetetlen szellemipotenciál-veszteséget szenvedett el az ország. 1948-ban – akadémiai másodelnöki tisztéről lemondva – hagyta el az országot Szent-Györgyi Albert, majd rövidesen követte őt az utódjául megválasztott Bay Zoltán.
Az MDP I. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat szerint „a tudományos kutatást és a művészi alkotást fel kell szabadítani a tőkétől való függés alól és a nép szolgálatába kell állítani.” A Magyar Tudományos Tanács 1948-as létrehozása már előrevetítette a szerkezeti és szervezeti változások elkerülhetetlenségét. Az Akadémia ezzel a lépéssel gyakorlatilag már elveszítette önállóságát, hiszen a „tudományos élet tervszerű irányítása” céljából létrehozott Tudományos Tanács valamennyi, korábban az Akadémia által gyakorolt tudományszervezési és irányítási jogot megkapta. A tudományos intézményrendszert átszervezték, tudományáganként szigorúan elválasztott kutatóintézeti hálózat jött létre. Ekkor alapították többek között a Központi Fizikai Kutatóintézetet, az Agrobiológiai Intézetet, az Állam- és Jogtudományi Intézetet, a Történettudományi Intézetet, a Mezőgazdasági Kutatóintézetet, a Földrajztudományi Kutatóintézetet. 1950-ben öt, 1957-ben már 33 önálló kutatóintézmény tartozott az Akadémia fennhatósága alá. Az Akadémia Atommagkutató Intézetét 1954-ben alapították meg debreceni székhellyel. Az ötvenes évek közepétől a társadalomtudományi kutatóintézményi hálózat is fokozatosan bővült a közgazdaság-tudományi, az irodalomtudományi és a filozófiai intézetek létrehozásával.
1949 őszén az Akadémia elfogadta a szovjet mintára módosított alapszabályát, ami egészen az 1990-es évek elejéig érvényben volt. A megváltozott alapszabály értelmében jelentősen csökkentették az akadémiai tagjainak létszámát, 257 főről 128 főre. Lényegében mindenkit kizártak, aki nem felelt meg az ideológiai elvárásoknak. A kizártak között volt többek között Moór Gyula, Szent-Györgyi Albert, Bay Zoltán, Thinemann Tivadar, Papp Simon, Márai Sándor, Laky Dezső, Alföldi András. Az Akadémia új elnöke Rusznyák István orvosprofesszor lett. Az ötvenes évek első felére az Akadémia tudós testületből centralizált, bürokratikus intézményrendszerre épülő, országos tudományos főhatósággá vált, amely a kutatómunkát a „tervszerűség” jegyében irányította. A tudományos kutatás ideológikus megközelítését pedig jól jelezték az Akadémia 125 éves fennállása alkalmából rendezett ülésszak előadásainak címei. Az 1950-ben megrendezett előadások többek között a dialektikus materializmus tudományban betöltött szerepét, Sztálin nyelvtudományi cikkeit és a micsurini biológia kérdéseit taglalták.
A tudományos minősítés rendszerében is jelentős változások következtek be. Az egyetemek nemcsak a tudományos – egyetemi doktor, egyetemi magántanár, egyetemi címzetes nyilvános rendkívüli tanár, egyetemi címzetes nyilvános rendes tanár – címek adományozásának jogát veszítették el, hanem a tudományos utánpótlás irányítása is kikerült az ellenőrzésük alól. A hároméves aspiránsképzéssel együtt került bevezetésre a kandidátusi és a tudományok doktora cím. Ez ismét alkalmat teremtett a hazai tudományos élet képviselőinek felülvizsgálatára, hiszen a korábban tudományos minősítéssel rendelkezőknek csak töredéke kapta meg az új rendszerű fokozatokat, az átminősítést kérő 2447 fő közül 148-an kaptak tudományok doktora és 757-en kandidátusi fokozatot. A politikai és személyi változások következtében a magyar tudomány az ötvenes évek elején gyakorlatilag kizáródott a nemzetközi tudományos élet vérkeringéséből. Formális értelemben is megszűntek Magyarországon a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a szociológiai és a pszichológiai kutatások és e tárgyak oktatása.
Az Élet egyetlen esély - vedd komolyan! Az Élet szépség - csodáld meg! Az Élet boldogság - ízleld! Az Élet álom - tedd valósággá! Az Élet kihívás - fogadd el! Az Élet kötelesség - teljesítsd! Az Élet játék - játszd! Az Élet érték - vigyázz rá! Az Élet vagyon - használd fel! Az Élet szeretet - add át magad! Az Élet titok - fejtsd meg! Az Élet ígéret - teljesítsd! Az Élet szomorúság - győzd le! Az Élet dal - énekeld! Az Élet küzdelem - harcold meg! Az Élet kaland - vállald! Az Élet jutalom - érdemeld ki! Az Élet élet - éljed!
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón!... Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk - - Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Megköszönném, ha valakinek van más történelmi adata is a zászló történelmével kapcsolatban és itt közzétenné.
A magyarországi törvénykezés 1998-ban úgy módosította a büntetőtörvénykönyvet, mely szerint tilos az olyan önkényuralmi jelképek használata, mint a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, az ötágú vörös csillag sarló-kalapáccsal. Az Árpád-sávot nem sorolta közéjük.
A piros-fehér vonalak nem csak a magyar szimbólumoknak gyakori részei (mint például a magyar címer, amelyből csak a szocializmus éveiben került ki), hanem több külföldinek is. Ennek egyik, mindenki által ismert példája az Amerikai Egyesült Államok zászlaja.
Az Árpád-sávos zászlón csak „csíkok” vannak
Az Árpád-sávos zászlón piros és fehér sávok négyszeri ismétlődése látható, azaz legfelül piros, alul pedig fehér sáv van. (Olykor olyan formában is megjelenik, hogy alul van még egy „lezáró” – kilencedik – piros vonal, ez viszont nem „szabályos” királyi zászló, ugyanis mind az Árpád-házi, mind az Anjou-királyok nyolcsávos lobogót használtak.) Ezen kívül viszont semmilyen más elemet nem tartalmaz a zászló! Tehát nincs benne címer vagy valamilyen szimbólum. Ellentétben a nyilas zászlóval, melyben ott van a nyilaskereszt.
A zászló eredete
Árpád-sávos zászló a 13. század végéből
Az Árpád-sávos zászlót eredetét illetően a kutatók többsége aragóniai – közvetve pedig akár svájci – hatást tartanak valószínűbbnek, vannak viszont olyan feltételezések is, hogy ázsiai eredetű. Árpádnak - illetve a Magyar Királyság Kr. u. 1000-ben történt megalapításáig a többi magyar vezérnek - alighanem vörös lobogója volt, amelyet sokak szerint turul (vagy valamilyen karvalyszerű) madár díszített. Erre utalnak a jóval később keletkezett bécsi Képes Krónika ábrázolásai. Szent István korában a turult már minden bizonnyal felváltotta a kettős kereszt a továbbra is vörös alapú zászlón. Ez jelentette az ezüst (fehér) szín első biztos megjelenését a királyi zászlón.
A sávok megjelenése az Árpád-kor végére tehető. Sem Árpád, sem Géza fejedelem, sem István király nem használt – legalábbis mai ismereteink szerint – ilyen lobogót. Az Árpád-sáv a magyar történelemben előbb a címerben tűnik fel, már az 1200-as évek elején. Zászlón 1270-ben jelenik meg, tehát az Árpád-ház utolsó évtizedeiben, nem igazán „ősmagyar”, „hun”, esetleg „ázsiai” mintára.
Az Anjouk zászlaja
Hogyan lett sávos a vörös zászló, és miért került a fehér szín a lobogóra? Az Árpád-sávok – Bertényi Iván (egyetemi tanár, az MTA doktora) szerint – spanyol, pontosabban ibériai mintákat követnek. Imre király (1196-1204) Aragóniából hozatott magának feleséget. Az aragóniai uralkodók címerében vörös mezőben arany cölöpök láthatók (a nyugat-európai szakirodalom szerint ezek Arles régi zászlójáról vagy Svájcból erednek). Bertényi ezután így fogalmaz: „Úgy tetszik, a magyar király sem akart szégyenben maradni messze földről érkező felesége és annak lovagi kísérete lőtt, s a függőleges osztású vörös-arany pajzsmező magyar párjaként a vörös-ezüst sávok vízszintes sorát feltüntető pajzsmezőt választott.” A kutatók egy része ázsiai eredetűnek tartja, sumér, iráni vagy más ázsiai hatásokat próbálnak igazolni. Perzsa, pontosabban iráni hatás ugyanis érhette a honfoglalás kora előtti magyar törzseket, ázsiai kapcsolataik pedig lehettek a honfoglalóknak.
Mátyás király zászlaja
Abban általában meggyeznek a kutatók, hogy a közhiedelemmel ellentétben a fehér sávok nem a Kárpát-medence négy folyójára, a Dunára, Tiszára, Drávára, Szávára utalnak.
A színek jelentéséről ma is vita folyik, mint például, hogy a piros a vér, a fehér pedig a szabadság szimbóluma, ezek viszont csupán feltételezések. Az Árpád-sávok később is visszatértek az Anjouk, majd Mátyás király zászlójában. A kurucok is használták a Rákóczi- szabadságharcban, ők viszont egy „apró” módosítással - a királyi zászlóval ellentétben ők csak hét sávot használtak -, lehagyva az alsó fehér vonalat.
A nyilasok zászlaja
A nyilasok zászlajában a piros-fehér vonalakban helyezték el fehér rombuszban a fekete – H-betűvel díszített – zöld színű nyilaskeresztes jelvényt. Ez ma tiltott önkényuralmi szimbólum. Abban is különbözik az Árpád-sávos lobogótól, hogy az a nyolcszor vörössel és ezüsttel vágott magyar címerrel ellentétben kilenc sávot – öt piros, négy fehér – tartalmazott.
A Horthy-rendszer bukásával, 1944 októberében hatalomra került hungaristák államcímere a koronás kiscímer volt, mely alá szintén nyilaskeresztet helyeztek.
Az Árpád-sávos zászlóhordozók is leggyakrabban úgy nyilatkoznak, hogy a lobogó számukra nem Szálasit, hanem az Árpád-házi királyokat, Mátyást vagy éppen Rákóczit jelenti, akik a legdicsőbb magyar korszakokra emlékeztetik őket. Meggyőződésük, hogy az Árpád-sávos zászló, gyökereink jelképe, őseink hagyatéka. Vallják, eredeti jelentését nem írhatja felül semmi és senki.
Ezen nem is értem mit kéne megvitatni, hiszen ez a lobogó jelenleg is használatos, illetve egyes címerekben ma is látható.
Ha -tegyük fel - holnap egy Mickey (?) egeres zászlóval lemészárolok pár tucat embert, valószínüleg, nem fogják betiltani a figurát.
A jelképet mondanivalóval mindig az ember tölti meg, aki éppen használja....késsel vághatok valakinek egy szelet kenyeret is, vagy átvághatom valakinek a torkát.
(mégsem kell engedély, ha pl. egy filézőkést kívánok venni...)
Az Árpád-sávos lobogó ott van a hivatalos történelmi zászlók között, ott van az állami ünnepségeken is, ott volt október 23-án a Kossuth téren is. A nyolcvanas években megjelent egy magyar bélyegsorozat is Történelmi zászlók néven, amelynek első darabja az Árpád-sávos lobogó. A régi rendszernek sokminden felróható, de az biztosan nem, hogy nyilas jelképeket propagálását megengedte volna. Tiszteljük hát bátran ősi jelképünket! Én ezt teszem.
,,Az erőszakra épített világ akkor hull véres darabokra, amikor a békét örökre biztosítottnak véli. Ennek a világnak nem több hatalomra, erősebb hadseregre, különb harcieszközökre, körmönfontabb diplomáciára van szüksége: ennek a világnak kis jóakaratra, jézusi erőkre van szüksége. Ezt a világot nem kívülről kell széppé tenni cicomás műveltséggel, technikai vívmányokkal: ezt a világot csak belülről lehet széppé tenni: az Isten szellemének, a lelkiségnek kiragyogtatásával.''
(Ravasz László)
V É R E N V E T T O R S Z Á G
Egy ország van a lelkünk mélyén, más országokkal nem határos. Úgy épült fel a szívünk vérén sok könny-falu, sok bánat-város.
Egy ország van a lelkünk mélyén, úgy építgetjük napról-napra. Csalódás-házak gond-falakból, keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország, önnön vérünket adjuk érte, s addig fog bennünk egyre nőni, amíg telik még könnyre, vérre.
Amíg, hogy fa égig ne nőjjön: alkony vigyáz a napsugárra. Míg minden este gyújtott mécses koromba fullad éjfél tájra.
Egy ország van a lelkünk mélyén: más országokkal nem határos. Véren vett ország ez az ország, nagyon ködös és nagyon sáros.
"Kilencven éve halt meg Szentkatolnai Bálint Gábor. Kevesen tudják, ki volt, mert az arra hivatott tudós társaságok halálában éppen úgy megfeledkeznek róla, mint ahogy életében is mellõzték. Ki volt ez a talán még Kõrösi Csoma Sándornál is jelentõsebb tudós, felfedezõ, és mi volt a bûne, hogy 130 éve agyonhallgatják? Igazi vasfejû székely a Bálint, Nem arra megy, amerre Hunfalvy int. ( Arany János )
Korának egyik legnagyobb világutazója, Kõrösi Csoma szellemi örökösének bûne az volt, hogy tanulmányai és kutatásai alapján nem fogadta el a magyarul alig tudó Budenz és Hunfalvy-kitalálta finnugor elméletet. 1877-ben ugyanis Trefort Ágoston kultuszminiszter (a budapesti gimnázium névadója) kiadta az ukázt: „A külsõ tekintély szempontjából elõnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövõben csakis azokat a tudósokat fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Függetlenül ennek tudományosan megindokolható igazságától, ma is ez a szellem él és virul a tudomány fellegváraiban. Ezzel szemben az 1844-ben Szentkatolnán született tudós kimondta: „ Az egész suomi rokonság csak arra jó, hogy a dicsõ németségbe olvadást tekintsük az egyedüli magasztos dolognak.” Nem csoda, hogy fennmaradt mûveit máig rejtegetik a Széchenyi könyvtárban. A kivételes nyelvtehetséget – életében 30 nyelvet tanult meg, Vámbéry Ármin, a török nyelvrokonság kutatója vette szárnyai alá. Bálint Gábor azonban mestere elméletét sem vette át, hanem – a hivatásos finnugor mellett – egy harmadik elmélet bizonyításának szentelte életét. Elsõ, kaukázusi útján a cseremisz nyelvet sajátította el és megállapította, hogy ez nem csak hasonló a magyarhoz, hanem nélküle a magyar nyelv több jelensége sem érthetõ. A cseremisz kérdés a hunokig visz, a hun kérdés pedig összefügg a bolgár-kazar-székely kérdéssel, fejti ki 1901-ben megjelent A honfoglalás revíziója c. könyvében. Az 1868-ban kiadott akadémiai nagyszótár egyik szerzõje Czuczor Gergely javaslatára és anyagi támogatásával fiatalon Mongóliába jut. Itt nemcsak megtanulja a mongol, mandzsu, tatár és kalmük nyelveket, hanem szótárokat és nyelvtanokat is állít össze – elsõként a világon. Valamint párhuzamokat fedezett fel a magyar és a mongol között. 1877 és 1880 között Széchenyi Béla nagy expedíciót vezetett Ázsiába, a felfedezõútról szóló tanulmányokat szintén a Széchenyi könyvtár õrzi három vaskos kötetben. Ezzel az expedícióval jutott Bálint Gábor a dél- indiai Bangalore-ba, ahol két hónap alatt megtanult tamilul. Ezután két évtizedet szentelt tamil-kutatásainak, amelynek eredményeként megjelent ’Tamul (dravida) tanulmányok’ címû könyve, és amivel végképp kiérdemelte az Akadémia minden ellenszenvét. Ebben ugyanis nem állít kevesebbet, minthogy a tamil nyelv a turánság legrégibb írott okmánya, s a tamil féle nyelvek a magyarral jóval szorosabban összefüggnek, mint amelyeket a finnugristák ránk akarnak erõszakolni. Kimondja, hogy hangtanilag, szótanilag, alaktanilag a magyar áll a legközelebb a turáni nyelvekhez, fõleg a tamilhoz. A még mai is hivatalosnak számító finnugor emlõkön felnõtt nemzedék természetesen nem hallott a turáni nyelvekrõl. Tudósunk tanulmányai alapján egy másik tudós is kutatott Ázsiában: Baráthosi-Balogh Benedek. 1930-ban jelentette meg Déli turánok c. könyvét. Ebben megemlíti, hogy az indiai turáni és turáni keveredésû népekrõl az angol irodalomban egy egész könyvtárra való van már összeírva… Ha egy képzett magyar nyelvész ezeket ellenõrizné, hiányaikat kipótolná, olyan szolgálatot tenne a nyelvtudománynak, amilyent még kevesen tettek. Kötetét pedig ezzel zárja: „… reá mutattam minden valószínûségére annak, hogy a magyarság a turáni fajnak nem a legutolsójából került ki, s hogy nem lesz mindig csalóka délibáb az, hogy a 7000 éves kultúrájú turáni fajban népem történelmét is legalább 3000 éves múltra vihetjük vissza.” A turáni kultúra India északi részén virágzott (ezen a területen tárták fel Mohenjo-Daro és Harappa máig rejtélyes dravida városait), majd az árják megjelenésével a turáni népesség a Himalája hegyeibe és délre szorult. Múltunk és régi kultúránk feltárása érdekében fontos lenne e népek nyelvét, néprajzát, szokásait, történelmét, irodalmát, meséit kutatni. Ezeket a földmûvelõ népeket az árják, a mai észak-indiai hinduk õsei, szolgaságra vetették. (A kontinensnyi országban 3000 év alatt nem sikerült Dél és Észak szellemi egyesítése, a kölcsönös ellenszenvrõl érdekes észrevételeket tett az indiai származású író, V.S. Naipaul is. A híres kasztrendszerben a földmûvelõk a legalsó, negyedik kasztba tartoznak, alattuk már csak a kasztnélküliek, a páriák vannak.) A Dél-Indiába szorult dravidák a déli ugorok, a turáni család legrégebben levált tagjai pedig az északi ugorok, a finnek, vogulok, és egyéb kis népek. Baráthosi-Balogh velük kapcsolatos megállapítása máig nem veszített aktualitásából: „És mégis: jó száz éve a hivatalos kutatás ezt a pár milliónyi népséget kutatja; különös hogy ennyire ragaszkodnak az ötlethez, hogy a 15 milliós magyarság 1000 éve egyetlen nagy és jelentõs kultúrájával Európában ezektõl származott volna. Ezzel szemben az Indiában élõ déli ugorok száma közel 150 millió.” (Azóta többen lettek.) Szentkatonai Bálint Gábor, a közép-ugor mandzsu, mongol, török, tatár nyelvek nagy tudója e nyelvekbõl vett adatokkal igazolja, hogy a tamil olyan gyökökre és nyelvtani jelenségekre ad magyarázatot, amikre a finn és rokonai nem képesek. ’Gyöknyomozó szótárkájában’ 3500 tételt említ, ezek között kevés olyan van, aminek ne lenne tamil megfelelõje. Hogy nem tudott mélyebben elmerülni a témában, annak az volt az oka, hogy nem volt több dravida szótára. Gondoljuk meg, micsoda anyagi áldozatok és ’logisztikai’ nehézségek árán tudott száz éve egy tudós könyvekhez jutni! Hát még ha azt is tudjuk, hogy Magyarországon ennek a 30 nyelvet beszélõ, sok ázsiai nyelvnek a világon egyedülálló szaktekintélyére nem volt szükség. Tizenöt évre eltûnt – Kisázsiába, ahol lepkefogással, nyelvtanítással tengette életét. Errõl az idõrõl keveset tudunk, de lemoshatatlan szégyenfoltja marad az Akadémiának, a kultuszminisztériumnak és az egyetemeknek. Végül mégiscsak elszégyellték magukat és 1897-ben kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsváron. Késõn. A hivatalos tudományos életnek sikerült elérni a sok gyûlölködéssel, támadással, gáncsoskodással, hogy élete utolsó évtizedében már nem irt. Sikerült ezt a nagy elmét tönkretenni. És még hány más nagy szellemet? Végül szemléltetésképpen néhány magyar és tamil szó összevetése a 3000-bõl: lásd alábbi hozzászólás
Tanulmány: Tharan-Trieb Marianne: „Múltadban nincs öröm…”
<FONT >
Tamilmagyarszolszószolluszólpeszalbeszélvidikkuvidékszappadueszik (v.ö.: zabál)
piszipicipottupettyvittu + il ikerszó, mindkettõ házat jelent
vityillóúrvár (eszünkbe jut a mezopotámiai Úr városa?)
ulbelalambirodalom (állam? Sri Lankán a tamilok Tamil Eelamot követelnek)
tarrangartengertokkutokKicsit bonyolultabb összefüggésekre mutatnak a következõ példák:vel (a hadisten háromágú szigonya)
villa (szúróeszköz), villám (ld. Istenek villája)
velfehér (mint a fény, a villám színe)
vilakkuvilágitvilanguvillanvillanganvillong (veszekszik, tulajdonképpen a szurkálás is benne van.)
ulaguvilág (lehet köze a világnak a teremtõ villámhoz, a fényhez is)
Attila nevét a Volga Atil, Itel alakjából vezetik le, Szentkatolnai Bálint Gábor azonban máshonnét eredezteti: a tamil idalan ’vakmerõt’ jelent, ami valóban lehetett Attila jelzõje, az idalam viszont ’szélességet’ jelent, ami meg a folyóra jellemzõ.
A tamil ’tani’ vizet jelent. A Don, Donyec esetleg Duna nevét egy ’tan’ tõre vezetik vissza. De ha felütjük a Magyar Értelmezõ Kéziszótárt a tanya címszó alatt, meglepõdünk, hogy szavunknak van egy tájnyelvi jelentése is: folyóvíznek csendes folyású része, ill. állóvíz, pocsolya, valamint egy halászatban használt jelentése: az a vízterület, amely húzóhálóval egy vetésre befogható.
Mádéfalva keserû nótájának kezdetét választottam e kis eszmefuttatás címéül. Csak rajtunk áll, hogy lesz-e még öröm is múltunkban!"
A múlt század közepe óta tudatosan terjesztik, hogy a magyarságnak nem voltak a honfoglalás előtt keletkezett és magával hozott mondái, és minden hun történet, a székelyek Csaba-várása külföldi krónikákból, kéziratokból került hozzánk. Attila hun király históriáját legelőször német papok ismertették meg a magyar nemzettel, ők írták a hun mondát, ők a Nibelung-éneket, mondta Hunfalvy, alias Hunsdorfer Pál. A magyarországi nyelvészek, irodalomtudósok közül számosan csatlakoztak ehhez az elmélethez, annak ellenére, hogy voltak magyarok is, németek is, akik a hun-magyar rokonságot hirdették. Arany János a Buda halála c. eposzában állít emléket a hun hősöknek. Mégpedig a magyar hagyományok alapján. Sokakkal együtt a hagyományok becsét, krónikáink tudósításait nem nézte le. Nem tartotta mesének a magyar eredetmondát, és nem a krónikaírók fantáziájának tudta be a hun-magyar folytonosságot.
Aligha tudják ma már, hogy a Nibelung-ének, a németek nemzeti eposza az IX. században magyar földön született. Géza fejedelem udvarában magyar regősök énekelték a magyar udvari népnek, német hittérítő papoknak, lovagoknak.
Nyelvi és képi gyökök - a magyar kultúra megtartói
"A gyök az a minimális szótári egység, amely saját hangtani és jelentésbeli önazonossággal rendelkezik, ragok, képzők, jelek nélkül. A gyökök és a gyökök közötti kapcsolatok betekintést adhatnak a magyar nyelven alapuló kognitív valóság és esetleg tágabb értelemben az emberi szellem működésébe
A magyar önazonosság állapota
A magyar önazonosság kérdésében központi szerepet játszik a magyar nyelv, nyelveredet és a magyar képhagyomány. Az önazonosságtudat alapját képező élő nyelvi és képi gyökök elengedhetetlenek ahhoz, hogy a Kárpát-medence megmaradhasson magyar kulturális térként. A témakör egyben ökológiai-humánökológiai kérdés is, mert a medence természeti, kulturális és társadalmi rendszerei az elmúlt évtizedek alatt komoly sérüléseket szenvedtek, ugyanakkor a térségnek központi szerep jut az európai politikai-gazdasági viszonyokban. E szellemi és természeti tér ápolása, védelme elengedhetetlen ahhoz, hogy a Kárpátmedence stabil tényezője lehessen Európának. A magyar politikai és tudományos közgondolkodás azonban még nagyon messze áll attól, hogy a magyar nyelvi és képi hagyomány gyökrendszereit a Kárpát-medence magyar megtartójaként értelmezze és eszerint cselekedjen, alkosson. Nem elég a magyarságot jelképekkel, dokumentumokkal összekapcsolni, legalább olyan fontos nyelvi, képi kódolás segítségével e jelképeket tartalommal megtölteni. Ezért a magyar nyelvi és képi hagyományok ápolása hatalmi-politikai és katonabiztonsági kérdés is. Ha a magyar nyelvet úgy ápoljuk, mint élő ökológiai rendszert, akkor nem kevesebbet teszünk, mint hozzájárulunk a Kárpát-medence humánökológiai stabilitásához. Maga az a tény, hogy a magyar nyelv alapvető fogalmi és gyökszerkezeteiről, ezek összefüggéséről Magyarországon egyelőre nem folyik komoly tudományos kutatás, azt mutatja, hogy a jelenlegi magyar elit nem gondolkodik mélyebben a magyar önazonnosság kérdéséről.
A nyelvi gyökök
A huszadik század második felében a nyelvészetben teret hódított az a felismerés, hogy a grammatikai szerkezeteket, azaz a hangtani, morfológiai, mondattani szerkezeteket, alapmintákra lehet visszavezetni. Ezeket az alapmintákat a strukturalista, generatív, funkcionalista nyelvtudomány mélyszerkezeteknek mondja. Az alapminták, mélyszerkezetek feltételezése magyarázatot ad azokra a kérdésekre, hogy hogyan képes a gyermek korlátozott nyelvi környezetben rendkívül gyorsan a nyelv összes lehetséges grammatikai mintáját elsajátítani, és hogy miért vagyunk képesek végtelen gazdagságú új nyelvi kifejezést teremteni. A korszerű grammatikaelméletek arra a következtetésre jutottak, hogy az ún. mélyszerkezeteknek, az alapmintáknak és azokat módosító transzformációknak, kapcsolódási szabályrendszernek kognitív valósága van - azaz jelen vannak az ember szellemi szintjén, továbbá ezek a képességek az ember genetikai csomagjában is kódolva vannak. Ez a kutatási megközelítés további megerôsítést nyerhet az itt felvázolt módszerrel, hiszen a gyökszerkezet alapmintái, mélyszerkezetei, illetve az azok közötti kapcsolódások egy és ugyanazon fogalmi körben, azaz kognitív csoportban állnak össze, jönnek létre. Az itt felvázolt gyökkutatási módszer összhangban van a modern nyelvészet eredményeivel. Az alábbiakban feltételezett alapmintákról, mélyszerkezetekről és azok közötti kapcsolódási szabályokról tehát feltételezzük, hogy szellemi szinten valóságértékkel rendelkeznek. Másképpen mondva: a gyökök és a gyökök közötti kapcsolatok betekintést adnak a magyar nyelven alapuló kognitív valóság és esetleg tágabb értelemben az emberi szellem működésébe, minthogy olyan formális mintákról, szabályokról van szó, amelyek programozhatóak, ezáltal betekintést adhatnak az emberi tudás alapjaiba is. A magyar nyelvi gyökök kutatása rosszul áll. A jelenlegi akadémiai nyelvtudomány azt a gyakorlatot örökölte a kommunista tudományműveléstől, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, és hogy a finnugor tábor megnyerte a tizenkilencedik század végén az ún. "ugor- török háborút", hiszen voltak olyanok is, akik a magyar nyelv török eredete mellett kardoskodtak. Ennek a megmerevedett kutatási programnak két következménye van. Először is már több mint egy évszázada nem folyik a magyar nyelv tudományos eszközökkel történő kutatása. Másodszor annak a kutatásnak, amely viszont folyik, eleve megvalósíthatatlan célja van. Olyan nyelvi állapotot akar rekonstruálni, amelyet nem lehet konkrét nyelvi adatokkal alátámasztani, így az egész vállalkozás olyan, mint az égi szivárványt űző kisfiú. Megvalósíthatatlan tudományos programok kutatása természetesen nem tiltott, mindenki azt kutat, amit akar. De mégis szektás állapotokról árulkodik az, amikor a finnugor iskola álvita formájában néha megszervezi a maga "háborús" ellenlábasait. Erre jó példa a magyar nyelv török eredetéről folytatott vita. Nyilván annak idején Vámbéryék is tudták, hogy nem lehet a magyar nyelv kizárólagos török eredetét bizonyítani. A látványért azonban hajlandóak voltak felvállalni a statiszta szerepét. Ezeknek az álvitáknak a megszervezése arra szolgált, hogy a magyar nyelv valódi gyökrendszeréről elterelje a figyelmet. Akik nem a finnugor "egyház" szabályai szerint játszanak, akik például a magyar nyelv sumér eredetét keresik, azokat pszichiátriai esetnek nyilvánítják. Nem látok semmilyen kiátkozni valót abban, ha valaki a magyar-sumér nyelvi párhuzamokat tanulmányozza, vagy esetleg óegyiptomi hieroglifa szövegeket a magyar nyelv segítségével olvas. A tudomány egy nagy laboratórium. Sok mindent ki kell próbálni, mire valamit biztosan állíthatunk. Véleményem szerint a jelenlegi tudásunk alapján nem bizonyított a finnugor alapnyelv léte. Így semmiféle kizárólagos finnugor nyelvrokonságról nem lehet beszélni. Tény, hogy léteznek nyelvi párhuzamok a magyar, török, finn, sumér és egyéb ragozó nyelvek, sőt a nem-ragozó indogermán nyelvek között is. Nyelvtörténeti szempontból ezeket a nyelvi, főleg szótári párhuzamokat, az ún. nostraticus keretben tanulmányozzák, amelynek feltételezése, hogy valamikor egyetlen egy ősnyelv létezett. Ezen a paradigmán belül a finn és a magyar rokonnyelveknek számítanak, de a sumér és a német nyelvnek a korábbi változatai is. A jövő majd kideríti, hogy a nostraticus nyelvkutatás mennyire számít az internacionalista globalizáció eredményei vagy vadhajtásai közé. A magyar nyelv egyoldalú finnugor megközelítésének torzszüleményei közé lehet sorolni azokat a kísérletezéseket, amelyek lehetővé tettek további megfontolatlan, fantasztikus kijelentéseket a magyar nyelvről.. (1) Felvetődik a kérdés, hogy a finnugor nyelvtudomány milyen eredményeket ért el, amikor nem tudta a finnugor nyelvrokonságot bebizonyítani. Nem lenne sportszerű ezt a kérdést válasz nélkül hagyni, hiszen sikerült több úgynevezett finnugor nyelvről leírást készíteni, szótárt írni - azonban nem ez volt a kutatás fő csapásiránya, mindössze a tudományos program "mellékhatásáról" beszélhetünk.
A valódi gyökkutatás felé
Sokkal fontosabb azonban itt megállapítani, hogy a magyar nyelvi szótár ésszerű és tudományos kutatása megakadt a tizenkilencedik század második felében, amikor a Czuczor Gergely és Fogarasi János által a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából készített szótárt a finnugor "egyház" mint tudománytalant, kiátkozta. Czuczor és Fogarasi a magyar szókészlet központi elemének a gyököt tekintette. Magyarországon a huszadik században alig volt grammatikai kutatás, amely komolyan vette volna az ún. mélyszerkezeteket és a transzformációs szabályokat. Ilyen szempontból a Czuczor-Fogarasi féle szótár előfutára volt azoknak a nagy nyelvészeti felismeréseknek, amelyek a huszadik században a nyelvészetből, a nyelvi adatok gyűjtésével foglalkozó amatőrködésből tudományt formáltak. Azóta a magyar nyelv e gazdag kincstára nem játszik szerepet a magyar nyelvkutatásban, a magyar szótár rendszerességének feltárásában. (Egy másik tanulmány tárgya lesz, hogy a reformkori Magyarország a tudományt tekintve szellemileg sokkal szabadabb ország volt, mint bármely utána következő politikai rendszer.) A magyar nyelv kutatását hosszú ideig monopolizáló finnugorizmus is foglalkozik alapmintákkal. A különbség a két felfogás között az, hogy a finnugor alapminták nem rendelkeznek kognitív valósággal, az alapmintákat csak valamifajta historizáló feltételezéseknek tekinthetjük. A finnugorizmus is dolgozik kapcsolódási szabályokkal, de ezeket hangtörvényeknek nevezi. Például ha a finn kota-t rokonítják a magyar ház-zal, akkor minimálisan két hangszabályt tételeznek fel: szóeleji magyar h < finn k, és a másik egy szóközti hangtörvény: magyar z < finn t. Itt azt is feltételezik, hogy a magyar ház-nak az alapmintája a finn kota lenne, és hogy a magyar ház-nak és a finn kota-nak (sátor) ugyanaz volt a jelentése. Ezekkel a hangszabályokkal az a baj, hogy önkényesek, nem rendszerszerűek, emiatt tudományos és magyarázó erejük rendkívül kétes. Mivel a finnugorizmus nem határozza meg a nyelv rendszerét, nem képes arra, hogy a nyelvrendszerben egyértelmű általánosításokat fedezzen fel, mint ahogy például a gyökelmélet esetében az a feltételezés, hogy bizonyos gyökminták összefüggnek bizonyos jelentésekkel. A finnugorizmus ezekről az egyértelmű általánosításokról nem vesz tudomást. Mintha teljesen elsiklana a magyar szótár lényege felett. Ugyanez történik a magyar nyelv ragozó jellegével is. el Elméleti szempontból rendkívül kétséges a finnugorizmus azon állítása, hogy a magyar gyökök rövidülnek a feltételezett finnugor ősnyelvhez viszonyítva. Ez önmagában meglepő, hiszen minden nyelvész egyetért abban, hogy az ún. finnugor nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek ragozó jellegűek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk. Nos, ha ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamot, akkor a rövidebb gyök az elsődleges és a hosszabb gyökalak másodlagos, azaz levezetett. Hiszen ragozó jellegű nyelvben a hosszabb, esetleg több szótagból álló szerkezet az eredeti gyökből és toldalék(ok)ból tevődik össze. A megfelelő magyar gyök a finnugor nyelvek szópárhuzamaiban, főleg a feltételezett alapnyelvhez közel álló finn nyelvekhez viszonyítva: az egyszótagú, rövidebb gyök; ennek a finn nyelvekben a kétszótagú gyökök felelnek meg. A következő képletekben nemzetközi jelöléssel a C mássalhangzót, a V magánhangzót jelöl: finn kala (CVCV) - magyar hal (CVC), finn kesi (CVCV) - magyar kéz (CVC), finn kota (CVCV) - magyar ház (CVC) stb. E szópárhuzamokat csak úgy kapcsolhatjuk össze két ragozó nyelvben, ha a rövidebb, egyszótagú alak az alapgyököt képviseli. A hosszabb, kétszótagú gyök viszont az alapgyök ragozott módosulása. Ezért a magyar nyelvben feltételezett gyökrövidülés nem egyezik a nyelv ragozó jellegével. Így a finnugorizmus teljesen figyelem kívül hagy egyértelmű általánosításokat, és ésszerűtlen, a magyar nyelv jellegétől távol álló gyökmódosításokat feltételez. Ugyanakkor az itt felvázolt rendszerrel képesek vagyunk történeti és esetleges nyelvrokonítási kutatásokat is végezni, hiszen a magyar nyelv gyökmintáinak szilárd feltárásával ezen a területen is biztos eredményeket tudunk majd elérni. Emiatt is az itteni gyöknyelvészet tudományos szempontból magasabb rendű, mint a hagyományos fantomgyökökkel dolgozó finnugorizmus. Minden további ésszerű és tudományos elemzés középpontjában a nyelvi gyöknek kell állnia, még akkor is, ha a rendszer kutatásához alkalmazott korszerű nyelvtudományi felfogásunk már eltér Czuczorékétól. A gyök az a minimális szótári egység, amely ragok, képzők, jelek nélkül rendelkezik saját hangtani és jelentésbeli önazonossággal. Például a következő sorban a FOR egyértelműen gyök: FOR-dul, FOR-gat, FOR-r, FOR-ró. Ez a fogalom még akkor is helytálló, ha a gyök önállóan nem, vagy már nem használatos. Ilyen például a DAR gyök: DAR-a, DAR-abol, DAR-ál. Czuczor-Fogarasi a DAR gyök esetében, azaz csak a származékaikban élő gyököknél, puszta gyökökről beszélnek.
Feltételezésünk szerint a magyar szótár kutatásában további két szerkezeti alapelvet fontos figyelembe venni. A magyar gyökrendszerben a következő három egységből álló hangszerkezet van fölényben: mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzó; továbbá általánosan elfogadott, hogy a természetes nyelvekben a jelentés hordozói nem a magánhangzók, hanem a mássalhangzók. A magyar nyelv alapvető gyökszerkezetét C+C-vel fogjuk jelölni és teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez az elvont szerkezet a modern nyelvészet mélyszerkezetének felel meg. (2) Felszíni szerkezetek úgy alakulnak, ha a mássalhangzókat és a magánhangzókat kiírjuk, és a gyököket, ha lehetséges, ragozzuk. Czuczor és Fogarasi már felfigyeltek arra, hogy a nyelv "rokon fogalmakat rokon hangokkal" (I/65 old.) szeret kifejezni. A magyar nyelv képes szerves szócsoportokat előállítani. Például: a K+R teremtő gyök, amelynek alapértelme "a görbe, kerek, magába visszamenő vagy magafelé visszahajló vonal, vagy ily vonalban mozgás", a következő szerves csoportokat eredményezi: (1) KAR: KAR, KAR-aj, KAR-é, KAR-ika, KAR-ima, KAR-ing (lehet, hogy néhány szó az itt felsoroltak közül nem használatos a mai magyar nyelvben, de a Czuczor-Fogarasi szótárban megtalálható, ezért indokolható hogy itt megjelenjenek); KER: KER-ek, KER-ék, KER-ül, KER-ít KOR: KOR-ong, KOR-ona, KOR-lát, KOR-mány KÖR: KÖR, KÖR-ös, KÖR-öz, KÖR-ny, KÖRnyez KUR: KUR-kál KÜR: KÜR-t Ezekkel a szerves szócsoportokkal nincs még kimerítve a magyar nyelvnek az a tulajdonsága, hogy "rokon jelentéseket, rokon hangokkal" szeret kifejezni. Különböző szerves szócsoportokat is lehet kapcsolni, így újabb elágazások keletkeznek, amelyeket metaforikusan szóbokrokkal, illetve szócsaládokkal szoktak jellemezni. Alább kimutatjuk, hogy ilyen típusú metaforák nem írják le megfelelően ezeket a szerkezeteket, minthogy sokkal bonyolultabb rendszerrel állunk szemben. A természetes hangkategóriák és a Grimm-féle törvények sem képesek megfelelően értelmezni ezeket a kapcsolódásokat.(3) A gyökök transzformálásában minden hang részt vehet, a rendszer ilyen értelemben korlátlan. A rendszert más típusú szabályok korlátozzák: a teremtő gyökök csak akkor transzformálódhatnak, ha rokon jelentéssel bírnak, és a két mássalhangzóból csak az egyik változik. Így jelentéstani és hangtani szűrők korlátozzák a rendszert. Képletben: (2) C(x)_C(y) > C(x)_C(z) vagy C(z)_C(y), ahol minden gyök hasonló jelentéssel bír. Így a további levezetéseket tudjuk felállítani: (3) G+R: GUR: GUR-ul, GUR-ít GÖR: GÖR-be, GÖR-nyed GOR: GOR-nyad (4) GY+R: GYÜR: GYÜR-ü, GYÜR-ke, GYÜR-em (5) H+R: HOR: HOR-og, HOR-ga, HOR-gadt, HOR-paszt HUR: HUR-ok (6) F+R: FÚR: FUR: FÚR-ó, FUR-dal FOR: FOR-dít, FOR-dúl, FOR-gat, FOR-og, FOR-gács FER: FER-eg, FER-de FÖR: FÖR-getyu, FÖR-geteg FÜR: FÜR-ge, FÜR-dik FAR: FAR-ag, FAR-adék, FAR-acskál FŰR: FŰR-ész (7) V+R: VER: VER-ecsen ("szűrszabók fonó eszköze"), VER-őcze ("könnyen pergő forgó ajtócska") (8) P+R: PER: PER-eg, PER-dül PAR: PAR-ittya, PAR-ipa PÖR: PÖR-get (9) B+R: BAR: BAR-angol, BER: BER-eg (10) S+R: SÜR: SÜR-ög, SÜR-ög-FOR-og, SÜR-get, SÜRgölődik SIR: SIR-ing (forog), SIR-ingel SER: SER-de, SER-dül, SER-dít, SER-lő (=sellő) Az utolsó S+R gyökből újabb ágat lehet indítani, a (2)-es képlet alapján, amely forgással, körmozgásokkal kapcsolatos fogalmakat jelöl: (11) S+D: SOD: SOD-or, SOD-rás (12) P+D: PÖD: PÖD-ör, PÖD-rés (13) F+D: FOD: FOD-or (14) B+D: BOD: BOD-or Ezeket a levezetéseket a következő ábrában mutatjuk be: (15)el K+R > G+R > GY+R > H+R > F+R > V+R > P+R > B+R > S+R > S+D > P+D > F+D > B+D Vegyük észre, hogy a fentebb felsorolt gyökkapcsolatok egy és ugyanazon fogalmi csoporton belül léteznek. A rendszer nem csak lineárisan ábrázolható, mert elvileg minden egyes teremtő gyökből lehetne újabb ágazatot nyitni. A kapcsolódási lehetőségek ennél tágabbak, mert nemcsak egy és ugyanazon fogalmi csoport körében lehet kapcsolódásokat kialakítani, hanem fogalmi csoporton kívül is. Tekintsük meg a kerek, gömbölyű növények és gyümölcsök csoportját: (16) M+GY: MOGY: MOGY-oró MEGGY: MEGGY(4) MAGY: MAGY-al (17) M+G: MAG: MAG, MAG-zat, MAG-ló (18) M+K: MÁK: MÁK MAKK: MAKK Ezt a következőképpen ábrázolhatjuk: (19) M+GY > M+G > M+K A (16)-os M+GY szerkezetből újabb ágat nyithatunk a (2)-es képlet alapján: (20) B+GY: BOGY: BOGY-ó (21) B+R: BOR: BOR-s, BOR-só, BOR-óka BAR: BAR-ack Ezt a következőképpen ábrázolhatjuk: (22) M+GY > B+GY > B+R Cserebere-szabállyal nyithatunk új ágat (17)- ból: (23) G+M: GUM: GUM-ó GOM: GOM-b, GOM-bóc, GOM-olya, GOM-olyag GÖM: GÖM-b, GÖM-böc, GÖM-bölyög (24) G+L: GAL: GAL-acsin, GAL-agonya Ezek a következő levezetést eredményezik: (25) M+G > G+M > G+L Az M+K gyökből is lehet még új ágat nyitni: (26) M+L: MÁL: MÁL-na Ez a következő levezetést eredményezi: (27) M+K > M+L (19), (22), (25), (27) megadják a kerek, gömbölyű gyümölcsök levezetési mintáját: (28) M+GY > M+G > M+K v v v B+_GY G+M M+L v v B+R G+L Ezt a szerkezetet már nem lehet lineárisan ábrázolni, mint a K+R szerkezetet (15). De két lehetőség is kínálkozik ahhoz, hogy hurkolással a kör alakú növények, gyümölcsök csoportjából belépjünk a kör alakú tárgyak vagy körmozgások csoportjába. A (21) és (15), B+R> K+R transzformáció megfelel a (2)-es képlet szerinti korlátozó feltételeknek: csak egy mássalhangzó változik, és rokonjelentés mozzanattal bírnak, hiszen kör alakú növényekről, gyümölcsökről van szó. Több helyen is lehet "hurkolni" (28) és (15) között: G+L › G+R; és e két gyök közé be lehet ékelni a G+LY gyököt is: GOLY-ó. A két fogalmi csoport közötti hurkolások lehetősége azt mutatja, hogy sokkal bonyolultabb szerkezetekről van szó, mint ahogy ezeket szóbokor vagy családfa metaforákkal lehet jellemezni. "A gyök a Kárpát-medence magyar megtartója" értelmű stratégiai elvvel összhangban Varga Csaba kutatásai is biztató eredményeket tárnak elénk.(5) Ésszerűen és tudományosan érvel amellett, hogy az egy hangból álló gyökök és azok írásjelei, az ős-ABC, a magyar rovásírás megtalálható volt a Kárpát-medencében már harmincezer évvel ezelőtt is. Az ókori kultúrák (óegyiptomi, sumér) írásrendszerei ebből a harmincezer éves írásrendszerből alakultak ki. "A bonyolultabb rendszerben visszatalálható az egyszerűbb": Az elemi nyelvi és képi gyökök rekonstrukciójával Varga Csaba a magyarság valódi történetének felderítéséhez járul hozzá, és ezáltal erősíti a magyar önazonosság- tudatot.
Varga Csaba szerint az ősi magyar írásrendszer úgy illik a magyar nyelvre, mint egy testre szabott kabát. Ez azt jelenti, hogy a magyar nyelv az elmúlt 30 ezer évben lényegében nem változott. Ha ez igaz, akkor a gyökrendszer is eredetileg 30 ezer éves? Az írásrendszer szétterjedésével a gyököket és a gyökök közötti kapcsolódásokat is magával vonta? A kötet 342. oldalán található a 237. sumér rajzjel, melynek jelentése: anya és dagály, dagad. Varga Csaba szerint ez a rajz nem más, mint egy körülzárt terület, melyen egy bejárati nyílás található, s a körülzárt terület közepén egy csillag van. A rajz ábrázolhat egy megfogant, terhes nőt, aki mind jobban terebélyesedik. A sumérok szerint a csillag a fényt, az isteni életet jelenti. A magyar nyelv is igazolja ezt az olvasatot. A CSILL gyök a csillag szóban összefügg a világosság, világ, villany stb. VILL gyökével, a CSILL gyök pedig rokon a CSIR gyökkel is, a (2)- es képlet alapján. A CSIR gyök teremt olyan szavakat, mint csíra, csírádzik, csírás stb. Hogyan függ mindez össze a dagad, dagály, növekszik a térfogata féle jelentésekkel? A búzacsíra az alapja a dagadó lisztnek, amiből az éltető kenyér készül.
A képi gyökök
Az alábbiakban mindössze néhány szó erejéig térek ki a képi gyökök jelenségére. A témakör taglalásakor fel kell hívni a figyelmet Pap Gábor és társainak több évtizedes munkásságára, külön kiemelve koronakutatását, amely kiderítette, hogy a magyar koronán képi program rejlik, amelynek eredeti képanyagában ősi bölcsességek vannak kódolva.(6) Azt is kiderítették, hogy az eredeti képi gyökök megsérültek, négy eredeti képet kicseréltek. Nagy valószínűséggel meg tudjuk állapítani, hogy a korona megrongálása, az eredeti képi gyökprogram átkódolása a XVIII. század végén történt a Habsburg-udvarban, ahol előkészítették a cári Oroszország egyeztetésével az "új bizánci állam" tervét. A bizáncosított magyar szent korona lett volna ennek az új balkáni államnak a jelképe. Mivel a korona egy bizonyos rendszerben, névnapokba kódolva, kiadja az évkört, és minthogy a korona a szkíta-keresztény kultúrkör tartozéka, nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy milyen eredeti képek voltak a koronán. A korona képi gyökprogramjának kutatása nem holmi megfoghatatlan misztikum, hanem ésszerű kutatás, amelyet tudományos érvelésnek kell alávetni. Az eredeti képanyag kiderítése nemcsak ikonográfiai, hanem humánökológiai kényszer is, hiszen a korona élő szellemi állapotot tükröz. A korona, mint Magyarország összetartó jelképe, csak akkor viselheti újra szerepét, amelyre kijelölték, ha képi programja ismét eredeti, tiszta formájában tudja erejét kifejteni. A korona áthelyezése az országházba e szerep felvállalásának első lépése. Amíg a korona képprogramjának előítéletmentes kutatását a magyar tudományos kutatóműhelyek nem vállalják fel, addig a korona csak jelkép marad, alakulásának hátteréről, tartalmáról, a magyarságnak fontos üzenetek hordozójáról nagyon keveset lehet tudni.
Záró megjegyzések
A fent vázolt levezetések ízelítőt adnak abból, hogy hogyan képzelem a magyar nyelvi és képi gyökrendszerek kutatását. A legfontosabb különbség az élő nyelvi gyökök és a finnugor fantomtövek kutatása között az, hogy az előző esetben a magyar nyelvet úgy kezeljük, mint egy organizmust, amelynek saját rendszere van. A fogalmi csoportok megfelelnek egy adott gyökszerkezet hangalakjának, a Czuczor- Fogarasi féle rokon fogalmak, rokon hangoknak. Tudomásom szerint e tekintetben a magyar nyelv egyedülálló a természetes nyelvek között. Így a magyar nyelv kutatása betekintést ad az alapvető emberi fogalmak különböző csoportjaiba is. E rendszer feltárásának első lépéseit tette meg Czuczor és Fogarasi, megelőlegezve a napjainkban korszerűnek számító kognitív (észlelő) nyelvészetet.(7) Meggyőződésem, hogy a magyar szótár kutatásával többet fogunk megtudni az emberi szellem kognitív képességeiről. Fentebb említettem, hogy Czuczor-Fogarasi óta a magyar nyelvtudomány nem foglalkozott kellőképpen a magyar szótár gyökrendszerével és a gyökök közötti kapcsolódásokkal. A magyar nyelv gyökrendszeréről a magyar nyelv beszélőinek alig van tudomása, mi több, tudományos körökben is ellenzik a rendszer bemutatását. Egy holland-magyar nyelvészeti konferencián áttételesen bemutattuk a fent vázolt gyökrendszert és a gyökök közötti kapcsolódásokat 2002 februárjában a pécsi tudományegyetemen. A különböző magyar és holland egyetemekről megjelent hatvan résztvevő láthatta a magyar gyökrendszer néhány fogalmi csoportját, amelyet Montvai Attila kollegámmal számítógépes rendszer segítségével mutattunk be. A számítógépes technika előnye, hogy a gyökök közötti transzformációs szabályokat dinamikusan ábrázolja, így a gyökök közötti kapcsolatokat élővé teszi. A valódi nyelvi és képi gyökök jelenleg nem játszanak szerepet a magyar önazonosság-tudatban. A magyar tudomány nem foglalkozik ezen nyelvi és képi gyökök kutatásával, ellenkezőleg: hamis és torz gyökök előterjesztését alapozza meg. A legutóbbi példája ennek Jankovics Marcell Ének a csodaszarvasról címu animációs filmje, amelyben a finnugor nyelvi fantomgyökökkel összhangban hamis és torz képi kultúra jelenik meg, mint például a havas tajgán csodaszarvasűző, sítalpon járó magyar.
Jegyzetek: 1. Lásd például Kiss Dénes: Bábel előtt, Isten nyelve, avagy képességünk a magyar nyelv. Miskolci Bölcsész Egyesület, 1999. 2. Lásd László Marácz: Asymmetries in Hungarian. Doctoral dissertation. Rijksuniversiteit Groningen, 1989; László K. Marácz: Asymmetries in Hungarian, Supplements of ASJU. International Journal of Basque Linguistics and Philology, XXII. San Sebastian, 1991. 3. Lásd Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, 1993, 121. old. Itt a szerző az általánosan elfogadott természetes hangkategóriák helyett egy rugalmasabb, de még mindig az alapvető hangkategóriákra épülő rendszert javasol. Ez a rendszer sem tudja a gyökök közötti kapcsolódásokat kezelni, mert ahogyan alább bemutatjuk, ezek nem veszik figyelembe a hangkategóriákat, hiszen a levezetésekben minden hang bekapcsolódhat. 4. A hosszú mássalhangzókat egy hangnak fogjuk tekinteni, attól függetlenül, hogy két betűvel írjuk. 5. Lásd Varga Csaba: Jel jel jel, avagy az ABC 30 000 éves története, Budapest, 2001. 6. Lásd Pap Gábor: Angyali korona, szent csillag. Beszélgetések a magyar Szent Koronáról, Jászberény, 1996. 7. Lásd George Lakoff: Women, Fire and Dangerous Things. What Categories Reveal about the Mind. Chicago, 1987."
Kedvesem, te magad idézted Vargát: "N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.""
