Ez mitől zsidótörvény? Az első zsidótörvény jóval később született. Némi ferdítéssel legfeljebb nulladikként lehetne rá hivatkozni, pedig igazából nem is kifejezetten zsidótörvény, hiszen egyéb "népfaj vagy nemzetiség" nagyobb számban fordult elő. Igaz, a zsidóknak fájt a legjobban, de egyes nemzetiségeknek kifejezetten jól jött.
...arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.
a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályzásáról
1.§ A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak olyan számban, amelyiknek alapos kiképzése biztosítható.
Az egyes karokra (szakosztályokra) felvehető hallgatók számát az illetékes kar (műegyetemen a tanács) javaslata alapján a vallás-és közoktatásügyi miniszter állapítja meg.
Rendkívüli hallgatók csak abban az esetben vehetők fel, ha a hallgatóknak az előző bekezdésben foglaltak szerint megállapított létszáma rendes hallgatókkal nem telt volna be és csak a megállapított létszám-kereten belül.
Ez az intézkedés a jog-és államtudományi karokon (jogiakadémiákon) az államszámviteltanra beiratkozókra nem vonatkozik, a vallás-és közoktatás miniszter azonban az illetékes karok meghallgatása után a pénzügyminiszterrel egyetértőleg ezeknek a rendkívüli hallgatónak a létszámát is megállapíthatja.
2.§ Az 1.§ rendelkezése az előző tanévekben már beiratkozva volt rendes hallgatók, valamint a bölcsésztudományi (bölcsészet-, nyelv-, természettudományi és mennyiségtan-természettudományi), továbbá az orvostudományi karokra középiskolai érettségi bizonyítvány birtokában beiratkozva volt rendkívüli hallgatók további beiratkozási jogát nem érintik, amennyiben nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók.
3.§ Az 1.§ intézkedései szerint beiratkozónak az illetékes karhoz, (műegyetemen a tanácshoz) benyújtott folyamodással kell a beiratkozásra engedélyt kérnie.
A beiratkozási engedélynek az 1.§ rendelkezései szerint megállapított létszám-kereten belül való megadása, vagy megtagadása felett az illetékes kar tanárainak (műegyetemen a tanácsnak) teljes ülése végérvényesen határoz.
Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.
Hasonlóképen csak az illetékes kar (műegyetemen a tanács) teljes ülésén megadott engedéllyel iratkozhatnak be a 2.§ alapján beiratkozni kívánók is. Ezeknek beiratkozására vonatkozó szabályokat a vallás-és közoktatásügyi miniszter rendeletileg állapítja meg.
4.§ Ezt a törvényt, amely kihirdetése napján lép hatályba, a vallás-és közoktatásügyi miniszter hajtja végre.
*
1928.évi XIV. törvénycikk
a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályzásáról szóló 1920. Évi XXV. Törvénycikk módosításáról
1.§ A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályzásáról szóló 1920. Évi XXV. Törvénycikk 3. §-ának harmadik bekezdése helyébe a következő szöveg lép: Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy elsősorban a hadiárvák és harctéri szolgálatot teljesítettek és a közalkalmazottak gyermekei, továbbá a különféle foglalkozási ágakhoz (mezőgazdasághoz, iparhoz, kereskedelemhez, szabad foglalkozásokhoz stb.) tartozóknak gyermekei az ezen foglalkozásokhoz tartozók számának és jelentőségének megfelelő arányban jussanak a főiskolákra és a fölvettek száma az egyes törvényhatóságok között is igazságosan osztassék fel. A vallás-és közoktatásügyi miniszter felügyel arra, hogy ezek a szabályok megfelelően alkalmaztassanak.
2.§ . Ezt a törvényt, amely kihirdetése napján lép hatályba, a vallás-és közoktatásügyi miniszter hajtja végre.
",,az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tõkével nem, de vezetõ szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt".
Tömör és pontos megfogalmazás. A 20. sz. első felének magyarsága egyfajta posztfeudális álomvilágban élt, nem volt hajlandó szinte semmilyen mértékben sem tudomást venni a világ változásairól. A végsőkig kizsigerelet nemzetiségi és magyar jobbágyság, később zsellérség, középkori termelési módszerekkel megtermelte azt a minimumot, ami pár ezer nemes fényűző életéhez elég volt, de a népi tömegeknek csak a zselédszoba, a Mária Valéria telep nyomora vagy még jellemzőbb módon a falvak sárból tapasztott kis házacskáinak egyszerű romantikája jutott. Az ország persze nem rejtőzhetett el Ázsiában, Európa és a Monachia változásai ide is eljutottak valamilyen mértékben, egyre nagyobb szükség volt gazdasági, ipari és tudományos intelligenciára. Ez azonban nem jöhetett a magyarság köreiből, mert a nemesség a végsőkig ragaszkodott társadalmi vezető szerepéhez, maga nem akart ilyen poziciókat betölteni, a népi osztályokat pedig meggátolta ebben, hiszen ha engedte volna, akkor saját kiváltságairól mond le önként. Ezt pedig nem tehette. De a népi osztályok sem jutottak volna spontán módon a tanulás és a társadalmi előrejutás kiváltságaihoz, ha nem küzdenek érte. A polgári forradalom viszont Mo-on elmaradt, illetve egyfajta retrográd nagynemzeti pszeudo-birodalmi romantikába torkollott a 19/20. sz. fordulóján Árpád vezér és a német mentes szittya Nagy Mo. ideájával, ami megint csak a feudális visszarendeződés irányába vitte az országot. A már klasszikussá váló mondás szerint "tetszettek volna forradalmat csinálni", a magyarok viszont valahogy sosem akartak. A népi eredetű értelmiség és gazdasági intelligencia helyébe pedig jöttek a zsidók, betöltve azokat a réseket, amelyeket a magyarok nem tölthettek be, de nem tölthette be az idegenszívűeknek kikiáltott és az országból az 1848-as forradalom eszményével immár kirekesztett német polgárság sem, kivéve, ha nem választják az elmagyarosodás útját. Csahogy ez volt a csapda, az elmagyarosodás egyben a polgári tradíciók elvesztésével is együtt járt, pár nemzedék alatt az ellumpenesedéshez vezetett, nem pedig a magyar polgári osztály kialakulásához. Erre a sorsra jutott gyakorlatilag a városi német polgárság túlnyomó része. A sajátos magyar viszonyok egyedül a zsidóságnak kedveztek ebben a helyzetben. Ők pedig jöttek és valóban igen nagy számban betöltötték azokat a társadalmi pozíciókat, amelyeket a magyar polgárságnak kellett volna betöltenie. Óriási tévedés viszont ezért a magyarság szempontjából valóban kedvezőtlen folyamatért a zsidóságot felelőssé tenni.
Numerus clausus. Mit is jelent ez a két világháború közti magyar történelemben a magyarságot ért trianoni tragédián, és a meglóduló gazdaság folyamatain messze túl emlegetett, a hivatalos történelemtudományban egyértelmûen pejoratív fogalom? Latin nyelvbõl magyarra fordítva a jelentése “zárt szám”. De mit is takart a mindennapi életben ez a kifejezés? Az alábbiakban ezt a kérdést fogom megvilágítani az elõzmények tükrében.
A Deák Ferenc neve által fémjelzett osztrák-magyar kiegyezés idejétõl a frissen alakult dualista állam a galíciai zsidók tömeges bevándorlásának úticélja lett. Az Oroszországban és Lengyelországban a keresztényi elvekkel teljes ellentmondásban álló, a Krisztus elõtti idõk barbár Ázsiájának erkölcsi nihilizmusát tükrözõ, rasszista alapú értékrend és az abban gyökerezõ, kirekesztõ és gátlástalanul nyerészkedõ magatartásformák mindenütt felszították az antiszemitizmus tüzét és a zsidóság ellen fordították az õket jóhiszemûen befogadó gazdanép haragját. A helyenként állami szintre emelt zsidóellenes intézkedések a befogadó ország földjéhez és a gazdanéphez nem kötõdõ zsidóságot újabb vándorlásokra késztették. Mivel a magyar nép legendásan jóindulatú és vendégszeretõ hírében állott, s mert a Dr. Istóczy Gyõzõ által 1882. június 9-én beterjesztett bevándorlási törvényt a parlament nem szavazta meg, minden feltétel adott volt a galíciai zsidóság számára egy új honfoglaláshoz.
A zsidóság saját számarányait sokszorosan meghaladó mértékben volt jelen a magyar felsõoktatásban, egyre inkább kiszorítva a tanulni vágyó magyar fiatalokat az egyetemi helyekrõl. Ennek az évtizedek óta tartó folyamatnak szembeszökõ jegyei voltak: egyre inkább zsidókkal teltek meg a különbözõ értelmiségi pályák, fõként az orvosi és jogi területeken. Budapesten például az orvosoknak háromnegyede zsidó származású volt. Erõs érdekcsoportjaik nem engedtek másnak szakmai elõbbrejutást és érvényesülést, csak a népükbe tartozóknak. Jellemzõ példa erre a Ritoók Zsigmond, a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) elnökének alábbi kijelentése:
“Remélhetõ-e, hogy a fajmagyarság vezetése alatt maradjon ez az ország, ha orvosai 2/3-ában, egyetemi intézeteink orvosi segédszemélyzete 80%-ban, budapesti kórházainké 90-95%-ban zsidó?”
Tovább növelte a magyarság elégedetlenségét az, hogy a zsidó tanárok gyakran nyíltan vagy alig titkoltan elõnyhöz juttatták fajbéli társaikat a többségi nemzet fiaihoz képest. A hagyományosan kontraszelektált zsidó magatartásformák oly mértékben felszították a gazdanép haragját, hogy az több egyetemen is antiszemita kilengésekhez vezetett. A magyarság rovására terjeszkedõ, azt az összefogás protekcionista elveivel minduntalan háttérbe kényszerítõ zsidó tevékenység furcsa anomáliákhoz vezetett: Csonka-Magyarország, a háborúban messze legnagyobb veszteségeket elszenvedett agrárország a világon elsõ helyen állt a lakosság számarányához mérten az ügyvédek és orvosok számában! A zsidóság látva saját értelmiségen belüli elszaporodását, egyre nyíltabban hangoztatta a gój társadalommal szembeni felsõbbrendûségét és nélkülözhetetlenségét, még inkább felingerelve és maga ellen fordítva az addig csendes, békésen tûrõ, a gátlástalan kivételezés felett szemet hunyó többséget. Szekfû Gyula, korának méltatlanul felemelt, zsidó származású írója a Három nemzedék címû, 1920-ban megjelentetett mûvében már egyenesen így fogalmaz:
,,A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlõdéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelõt és embert"; valamint, hogy az ország kulturális haladása ,,alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása". A kapitalizmus és a zsidóság ,,szövetségének" Szekfû szerint az a ,,legújabb történetünkre fontos tény" képezi az alapját, hogy ,,az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tõkével nem, de vezetõ szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt".
Az egyre kihívóbb, egyre magyarellenesebb, becsmérlõ zsidó kérkedés megtette a magáét. A parlament 1920 szeptember 22-én 55 igen és 7 nem szavazattal megszavazta a XXV. törvénycikket, “A tudományegyetemre, a mûegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról.” Egy évvel a törvény hatálybalépését követõen a Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata az alábbaiakban fogalmazta meg az elérni kívánt célkitûzéseket:
“Miután a legfõbb baj abból származott, hogy a magyar állam legfõbb iskoláján, az egyetemen a keresztény tanuló ifjúság egészen háttérbe szorult, s a kis számú zsidóság már teljesen lefoglalta az ügyvédi, orvosi, mérnöki, építészi stb. pályát, s így a munkásság parancsolója, a hivatalok vezetõje, a legjobban jövedelmezõ állások birtokosa mindenütt a zsidóság lett, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva... Így lehet elérni, hogy idõvel a magyar nép vezetése megint saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája.”
Az új jogszabály leglényegesebb, és egyben legtöbbet vitatott eleme kimondta:
“Az engedély megadásánál a nemzethûség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelõl e felvételt kérõk szellemi képességeire, másfelõl arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetõleg elérje az illetõ népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.”
A törvény szövege, de még csak indoklása sem említi meg név szerint a zsidóságot, a mai hivatalos történelemírás által sugalmazottal szemben. Miért is hívják hát e törvényt mégis többen az elsõ zsidótörvénynek? A törvény ugyanis - dacára a többségi magyar társadalom kárára elkövetett gátlástalan eszközökkel folytatott zsidó elõretörésnek – nem diszkriminál, ellentétben a mai kor hatalom által fizetett politológusainak, történészeinek állításával.
A törvény célja egyértelmû - egyértelmûen dicséretes és magasztos: meg kell teremteni a Magyarországon élõ összes nép együttes felemelkedésének esélyeit a felsõfokú tanintézetekben történõ taníttatásuk által. Az elsõ zsidótörvényként a köztudatba dobott jogszabály népek számarányaira vonatkozó kitételeit 1928-ban, Bethlen István miniszterelnöksége idején törölték. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy minden törvény annyit ér, amennyit végre is hajtanak belõle, így hát fennállásának nyolc éve alatt ez a törvény sem tudta eredeti célját maradéktalanul teljesíteni: a zsidóság hazai számarányainak többszörösével képviseltette magát továbbra is az orvosi, jogi és mérnöki területeken. A magyarság kiszorítása ezen a területen gyengült ugyan, de korántsem szûnt meg, sõt a zsidóság számaránya a teljes magyar felsõoktatásban a törvény 1920-as hatálybalépését követõen, a különbözõ adminisztratív csalások ellenére is 1921-re jelentõs emelkedést mutatott. Min bukott meg a törvényalkotók jó szándéka? Nem máson, mint ismét csak a hagyományos zsidó összefogáson: zsidó tanárok biztatták fajtársaikat a színleg történõ kikeresztelkedésre, minden cselre és ármányra, mely a törvény kikerüléséhez vezethetett. A zsidó tanárok másik, az elõbbinél jóval nagyobb része még kihívóbban viselkedett: a törvényes rendért és az ország haladásáért felelõs Magyar Parlament által megalkotott törvényt egyszerûen nem hajtotta végre, illetve annak teljesülését minden létezõ eszközzel szabotálta. A többségi magyar hatalom túlzott türelmére és toleranciájára jellemzõ, hogy ezeknek a törvénysértõ cselekedeteknek az elkövetõit egyetlenegy esetben sem vonták felelõsségre! Csoda-e hát ezek után, hogy minden maradt a régiben, és 1928, a törvény részleges hatályon kívül helyezése után ismét a gátlástalan összefogáson alapuló zsidó térnyerésé lett a fõszerep?
Az események csak egyre inkább súlyosbodtak. A Kohn Béla és társai által a háborúban elárult, a trianoni békediktátum következtében szétszakított testû, megtiport ország ideális terepet nyújtott egy látványos zsidó elõretöréshez. Az egymást faji-vallási alapon, a tehetség és a rátermettség figyelmen kívül hagyásával elõnyhöz juttató zsidó protekcionizmus újra és újra elégedetlenséget szült az ország területi és gazdasági veszteségeivel egyre feleslegesebbé váló magyar értelmiség soraiban. Tovább súlyosbította a helyzetet az, hogy a minket körülvevõ, háborúban gyõztes, ekkoriban alakuló, mesterségesen összeeszkábált államalakulatok szinte mindegyikében tervszerû magyarüldözés folyt. Ennek gyakorlati erõre emelt eszközei voltak az állami szinten végrehajtott, csupán a magyar lakosságot ért jogfosztások, a szélsõséges erõk által szított sorozatos magyarellenes pogromok. Az elszakított országrészekben élõ értelmiség jelentõs hányada az õket ért üldöztetés és hátrányos megkülönböztetés elõl az Anyaországba menekült, tovább emelve az értelmiségi pályákon dolgozók nemzetközi összehasonlításban amúgy is nagyon magas számát. Az értelmiségi pályák túlzsúfoltsága - melyet komoly részben a gójokat kirekesztõ zsidó elõretörésnek tudhatunk be – sürgetõleg hatott a hatalomra, mely ismét engedte a különlegességét és faji felsõbbrendûségét nyíltan és arcátlanul világgá rikoltó zsidó elit számára a minden eszközzel történõ hódítást. Az eltúlzott türelem és tolerancia politikája 1938-ra már olyan válsághelyzetet és elégedetlenséget idézett elõ, melyet csak egy újabb, immár a 18 évvel elõbb hozott törvénnyel szemben pontosan meghatározó, és az abban foglaltakat maradéktalanul teljesítõ jogszabállyal lehetett enyhíteni. Így fogadta el a parlament 1938. május 29-én a XV. törvénycikket a “Társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosításáról", mely elõdjével szemben kevésbé volt szégyenlõsen megfogalmazva, és konkrétan megnevezte a célját, a magyar értelmiség zsidók általi kiszorításának megakadályozásában:
“A kormányzat úgy érezte, hogy ezekre az intézkedésekre a társadalom békéjének és a gazdasági rend megóvásának érdekében feltétlenül szükség van. Szükség van fõként a nemcsak területében, népességében, de gazdasági lehetõségeiben is megcsonkított ország nem zsidó fiatal értelmiségének jogos elhelyezkedési és kereseti igényeinek méltányos kielégítése szempontjából, de abból a szempontból is, hogy a legutóbbi évtizedek közismert birtokpolitikai intézkedései következtében megszaporodott és új erõhöz jutott földmíves rétegek erre hivatott gyermekei a helyes és az egészséges társadalmi emelkedés követelményeinek megfelelõen jussanak be az ország szellemi, kulturális és gazdasági életfolyamatait ellátó és irányító értelmiségi foglalkozások keretei közé. E szempontok figyelmen kívül hagyása és a kellõ intézkedések elmulasztása beláthatatlan zavarokat és komplikációkat idézne elõ az ország gazdasági és társadalmi életében és hátrányosan befolyásolná a békés nemzeti evolúció folyamatát.”
Fel kell tennünk a kérdést: bûn, vagy hiba volt-e az, hogy a magyar vezetõk meg merték nevezni a zsidóságot a törvényben? Milyen más megoldások kínálkoztak számukra a magyarság helyzetének e téren történõ jobbítására, az értelmiségen belül betöltött szerepének számarányához mért emelésére?
Nagyon elgondolkodtató az írás. Mi volt a numerus clausus? Miért volt antiszemitizmus a 20-as években? Az akkori kor szerint más megítélés esik-e a numerus clausus, ha nem a mai liberális mércével mérünk. Mindezt Prohászka személyén keresztül vizsgálja a cikk. Egy jó cikk a Heti Válaszban.
Szőnyi Szilárd, itthon@hetivalasz.hu A VÁDLOTTAK PADJÁN Prohászka Ottokár, a konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja, vagy a rehabilitálandó püspök, akit évtizedekig az antiszemitizmus szellemi vezérének tüntettek föl?
"A konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja" - múlt kedd óta e képaláírás áll Prohászka Ottokár fotója alatt a Holokauszt-emlékközpontban. A székesfehérvári egyházmegye négy napra rá ellenkező előjellel nyitott kiállítást, hogy rehabilitálja korábbi püspökét, "akit évtizedekig az antiszemitizmus szellemi vezérének tüntettek fel".
Jogfosztástól népirtásig címmel nyílt meg múlt kedden a budapesti Holokauszt-emlékközpont kiállítása. A tárlat forgatókönyve elismeri, hogy "nem létezett olyan átfogó központi terv, amelynek első lépcsőfoka a numerus clausus, tudatos végcélja pedig a zsidók és romák fizikai kiirtása lett volna", az 1920-as évek eseményei mégis a vészkorszak előszobájaként tárulnak fel a látogató előtt. Prohászka Ottokár egykori fehérvári püspök így "A konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja" képaláírást kapta, s a rendezők értésre adják, hogy "a keresztény egyházakat jelentős felelősség terheli a két világháború közötti antiszemita közbeszéd kialakulásáért".
A kiállításon kiderül, mi történt a húszas, harmincas, negyvenes években, ám annak megvilágításával, hogy mi állt a zsidóellenesség mögött, a tárlat adós marad. Ahogy kritikájában Szántó T. Gábor író fogalmaz: a tervezők "nem mutatnak rá a zsidógyűlölet komplex gyökereire. Nem próbálják megértetni a leendő látogatóval, mi vezethetett a vészkorszakhoz, és hogyan történhetett meg, illetve egyetlen szimplifikált válasz látszik körvonalazódni koncepciójukból: a zsidók kifosztásának szándéka."
A kiállítás szakértője, Radnóti Sándor esztéta bírálatában arra hívta fel a figyelmet, hogy rá kellene világítani a zsidóellenesség típusaira, hiszen "meg kell különböztetni a keresztény antiszemitizmust és a lekezelő, cigányozó, csendőr-antiszemitizmust az igazán jelentős, halálos veszedelmet jelentő antiszemitizmustól". E kívánalom nem talált meghallgatásra, hiszen itt egy kalap alá került mindenféle zsidóellenesség - anélkül, hogy a látogató megismerhetné a korabeli antiszemitizmus okait. A numerus claususról szóló résznél például megtudni, hogy az 1920-ban született törvény a jogi diszkrimináció első állomása volt, ám nem olvasni statisztikát a hazai nemzetiségi arányokról. Márpedig annak ismerete nélkül, hogy az akkor hatszázaléknyi zsidó kisebbség létszáma egyes egyetemeken elérte, bizonyos értelmiségi szakmákban pedig meghaladta a harminc százalékot, nem lehet megérteni a Tanácsköztársaság és Trianon utáni - és nem mellékesen: a holokauszt előtti - társadalom antiszemitizmusát.
Prohászka már csak azért is különleges elbírálást érdemelne, mert akkoriban ő volt az egyetlen magyar főpap, aki a szegények iránti elkötelezettsége miatt kiérdemelte a "szocialista" jelzőt. A püspök már 1916-ban földreformtervezetet készített, és kiállt az általános választójog mellett, sőt kezdetben támogatta a Tanácsköztársaságot, majd abból kiábrándulva egyre indulatosabban tette szóvá az elmaradt szociális reformokat és a kommün vezetőinek zsidó származását. Emellett bírálta a szociáldemokráciát, a liberalizmust, mi több, a kapitalizmust, "ami a magyarországi objektív körülmények között óhatatlanul a polgári fejlődésben és kapitalista struktúrában túlsúlyos zsidósággal szembeni kritikával párosult" - írja egyik tanulmányában Gergely Jenő történész.
És hogy milyen célt akart elérni a zsidóság korlátozásával? "Az első, hogy meg akarjuk akadályozni a keresztény társadalom letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, a harmadik, hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú s nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti, keresztény társadalommal való összeforrásra" - foglalta össze programját 1918-ban a Hunnia című lapban. Prohászka megítélésekor pedig az a fő kérdés, hogy a zsidóság elleni fellépése meddig tekinthető méltányolható nemzet- és hitvédelemnek, honnantól tévedés, és mettől több mint hiba - bűn.
A dilemmával Orvos Levente somogysámsoni plébánoshoz fordultunk, aki egyik előadója lesz az idei évet a püspök emlékének szentelő székesfehérvári egyházmegye áprilisi konferenciájának. "Prohászka nem volt antiszemita, ha ezen a náci fajelmélettel való azonosulást, a rasszizmust és a faji általánosítást értjük, ám antiszemita volt abban az értelemben, ahogy megfogalmazta nézeteit, de ezt a felfogást, különös tekintettel a történelmi helyzetre, a keresztény erkölcs sérelme nélkül nem lehet elítélni" - fogalmazott lapunknak a lelkész. Amint azonban felhívta a figyelmet, különbséget kell tenni az antiszemitizmus és az antijudaizmus között. Szerinte az előbbi olyan rasszista ideológia, amely ellentétben áll a népek azonos méltóságáról szóló egyházi tanítással; az antijudaizmus ugyanakkor a keresztény erkölcs alapján foglalt állást "a zsidóság jelentős része által képviselt világnézettel, erkölccsel szemben". Orvos Levente hozzátette: az antijudaizmusnak is két fajtája van: az elvi vagy erkölcsi, illetve a közönséges zsidóellenesség. "Prohászka megnyilvánulásai néhány kivételtől eltekintve a keresztényi szeretet hatókörén belül értelmezhető erkölcsi antijudaizmus korlátai közt maradnak" - vélekedett.
A Prohászka-emlékév része az a kiállítás is, amely múlt szombaton nyílt a fehérvári egyházmegyei múzeumban a főpap teológiai, lelki vezetői, papnevelői tevékenységéről. A tárlat nem foglalkozik a püspök antiszemitizmusával; miként Mózessy Gergely történész, az egyházmegyei gyűjtemény igazgatója lapunknak elmondta, ennek oka, hogy azt nem tekintik az életmű meghatározó részének, illetve nem akarják erősíteni a Prohászkával szembeni előítéleteket - áprilisi konferenciájukon azonban szóba kerül a kérdés.
Mózessy elismerte, hogy a püspöknek vannak igazságtalanul általánosító írásai. Szerinte ezek közé tartozik A zsidó recepció a morális szempontjából című 1893-as műve, melyben a zsidóságról csak mint fekélyről, az erkölcs mérgezőjéről és lelkiismeret nélküli lényekről emlékezik meg. "E sorok viszont csak úgy értelmezhetők, ha melléjük tesszük a korabeli liberális sajtó gyomorforgató megfogalmazásait is" - vélekedik Mózessy, aki még azt is aláírja, hogy a numerus clausus "mai szemmel nézve nem volt igazságos törekvés. Ugyanakkor torzítás faji alapú nulladik zsidótörvénynek beállítani, hiszen a jogszabály válasz volt egy nemzetiségi problémára. A korabeli viszonyok megértése nélkül pedig felelőtlenség ítélkezni egy időszakról, melyben a közbeszéd része volt az antiszemitizmus, amely felfogásban a szellemi élet legtöbb képviselője osztozott" - vélekedik. Egyúttal hozzáteszi: Prohászka és a zsidóság kapcsolatáról nem lehet teljes képet alkotni, ha az ember nem követi gondolatfejlődését, és nem veszi figyelembe felfogásának szelídülését. Mint mondja, ennek betetőzése az életművet lezáró Zsidó testvéreimhez című írás, melyben a püspök szép szavakkal ajánlja az Ószövetség népének figyelmébe Jézust mint az általuk is várt messiást, s melynek nyitottsága jóval túllépett azon a határon, amelyet egy akkori főpaptól el lehetett várni.
Szigorúbban ítéli meg a püspököt Ungváry Krisztián, a holokausztkiállítás szakértője, aki kérdésünkre igazolhatónak nevezte a tárlat képaláírását, hiszen, mint felhívta a figyelmet, Szálasi Ferenc példaképe Prohászka Ottokár volt. Igaz, mint a történész egy korábbi, a püspök szerepét árnyaló tanulmányában írja: a tényt, "hogy Prohászkától a jogfosztó antiszemitizmus távol állt, követői nem vették figyelembe".
ELINDULNI A LEJTŐN
A kiállítással kapcsolatos észrevételeinket Molnár Judit, a tárlat programirodájának vezetője az alábbiakban kommentálta:
"Szakmai vita folyt, hogy milyen mélyen foglalkozzunk az előzményekkel, illetve a második világháború utáni korszakkal. A végeredmény az lett, hogy elsősorban a magyar holokausztot tárgyaljuk, és röviden térünk ki az azt megelőző, illetve követő korszakra.
A kiállítás üzenete az, hogy ha elindulunk a jogfosztás "lejtőjén" például azzal, hogy valakit vallása miatt nem vesznek föl az egyetemre vagy kizárnak bizonyos foglalkozásokból, majd sárga csillagot varratnak ruhájára, akkor az elvezethet az élettől való megfosztásig is. Elvezethet, de nem feltétlenül vezet el. Ám ha először olyan plakátokkal találkozunk, hogy "ugye, anyukám, keresztény üzletbe megyünk vásárolni?", majd álláshoz juthatunk a szomszéd följelentésével, akkor később talán közömbössé válunk, amikor gettóba zárnak, majd marhavagonban elszállítanak embereket. Tehát súlya van annak, hogy a korszakot meghatározó személyiségek milyen gondolatokat fogalmaznak meg.
A kiállítás egyik kisfilmje az antiszemitizmus történetét vezeti végig, s foglalkozik az antijudaizmus és az antiszemitizmus különbségével is.
Az adattár a jelenlegi több ezer dokumentum többszörösét képes tárolni, tehát ha újabb adatok, dokumentumok kerülnek elő, azok beépíthetők, és árnyaltabb képet adhatnak a korszakról."
