Vigh Rózsa néven gyermekmeséket írok. Megjelent már önálló kötetem, műveim szerepelnek olvasókönyvekben, folyóiratokban,rádióban, telefon meseszolgálatban. 650 kiadásra vár. Meséim egyharmada igaz történet az 1920-as évekből indulnak, amiről ha én elmegyek(80 éves vagyok) Már senki nem tud valósághűen írni, pedig tapasztalatom az, hogy a gyerekek az igaz mesét jobban szeretik, mint a kitaláltat.
Már megtaláltam a neten, mit mondjak, kész csalódás. Hiába, az embert becsapja az emlékezete, szebbnek látja a gyerekkori emlékeket, mint amilyenek a valóságban voltak.
Ismeri valaki az Aranykulcsocska mesefilmet? Egy dal is volt benne, de csak néhány sorára emlékszem. Aki tudja, miről van szó kérem hogy írja le a mese tartalmát.
Igen a vágy, az ami megakadályozza a maradéktalan boldogságunkat, mindig vágyunk valamire , ha honvágyunk van haza, ha hazajöttünk akkor visza oda, ahol azt hittük jól éreztük magunkat, ha nem egy ölelésre , akkor a szeretetre, a szerelemre, vagy éppen egy jó beszélgetésre,vagy egy paprikáskrumplira ...
Mindegy mi a vágy iránya, magában a vágyban benne van az összes szenvedésünk gyökere.
A múltban gyökerezik és a hiány táplálja .
ÓÓÓ bocsi ez mesetopik úgyhogy abba is hagyom a filozófiát :))
Úgylátom csak engem találnak meg, beírom hátha rátalál még valakire:))
Út a mocsáron át...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, és annak a közelében egy hatalmas mocsár, s aki be akart lépni ebbe a városba, annak bizony végig kellett mennie a mocsáron átvezető ösvényen. Mert más út nem vezetett ide.
Az emberek mindenféle furcsa dolgot meséltek erről a mocsárról...
Történt egyszer, hogy két vándor egyszerre érkezett a városba, és egymás mellett ültek a fogadóban. Az egyik láthatóan meg volt rémülve. Kérdezte is a másik, mi a baja. Talán megtámadták az utcán és kirabolták?
- Nem, nem testvérem, ennél sokkal szörnyűbb dolog történt velem! Mondhatni rettenetes! Ret-te-ne-tes!
- Ne csigázz tovább, bátyám! Beszélj hát! bíztatta a másik.
- Ahogyan keresztüljöttem a mocsáron, hát egyszer csak furcsa hangokat hallottam, és utána három rémes lidérc támadt rám, én meg egészen a mocsár széléig futottam ijedtemben! Bárcsak hallgattam volna a falumbeliekre! Ők megmondták, hogy a mocsarat veszélyes lidércek lakják. Nem kellett volna egyedül nekivágnom az útnak, de nem ám!
A másik csodálkozva nézett rá.
- Lidércek?
- Miért, maga nem találkozott velük? Szerencsés ember!
- Mielőtt elindultam volna, a falumbeliek mesélték nekem, hogy ebben a mocsárban szépséges tündérek laknak, akik édes csókjaikkal kényeztetik az arrajáró férfiembert. Hát... Én hárommal is találkoztam, úgy ám... azzal a másik vándor vidáman kiürítette a poharát, elköszönt csodálkozó társától és elégedetten távozott...
Ma kaptam ezt a mesét, gondoltam megosztom veletek:))
A patak látogatói
A Világ teremtésének hajnalán, amikor Gábriel arkangyal még gyermek volt a Tökéletes Lélek méhében, s az Idő és Tér illúziójának megszületése előtt önmagából írták az Egység Leckéit, egy lecke a sok közül nehezebben formálódott a Mester kezei alatt, mint a többi. Ez a lecke pedig a Forma Illúziójának Felszámolása volt. És mivel Isten különösen szerette Gábrielt, akárcsak testvéreit, Urielt, Micháelt és Rápháelt, gyengéd szeretettel munkálkodott tovább
Gábriel, a gyermek egy gyönyörűséges kertben találta magát. Dús, smaragdzöld lombok alatt puha fű nőtt, amelyet virágok tarkítottak, éppen úgy, ahogyan az a legjobban esett a szemnek. Bokrok rejtekén, ágak között élettől duzzadó gyümölcsök értek, a madarak éneke pedig még az éjszakákat is megédesítette. Ebben a kertben állatok is éltek. Naponta annak a kristálytiszta pataknak a vizével oltották szomjukat, amelyik keresztülhaladt ezen az áldott, termékeny földdarabon. De egyikük, még Gábriel sem látta, honnan ered a patak, s hová tűnik, miután elhagyta a kertet. Kerítés nem volt. Köd határolta le ezt a csodát a Mindenségből
A gyermek örömét lelte a kert létezésében, és emiatt több örömöt lelt saját létezésének tudatában is. De mindenek fölött azt szerette szemlélni, ahogyan az állatok a patakhoz járultak hajnalban s napszállta után. Mivel ennek a kertnek része volt az Idő illúziója is, néhány nap elteltével Gábriel már tudta, az egyes állatok szarvasok, elefántok, őzek, farkasok- milyen sorrendben jelennek meg a patakparton. Rejtekéből jól megfigyelhette boldogságukat, ahogyan magukba fogadták ezt a csodálatos elemet, Ő pedig minden alkalommal magába fogadta örömüket, akárha Ő maga csillapítaná szomját a patak vizével. Lelkesedése napról napra nőtt. Amikor a hajnali látogatókat szemlélte a pataknál, alig várta, hogy lemenjen a Nap, s megjelenjen a többi állat is, miután pedig az esti vendégek visszatértek a fák közé, alig bírt nyugovóra térni, úgy kívánta a hajnalt! A Mester pedig csak mosolygott
Gábrielen a napok múlásával annyira úrrá lett a vágyakozás, hogy már nem tudott teljes szívéből együtt örülni a hajnalban a patakhoz érkező állatokkal hiányolta ugyanis az esténként megjelenőket. Ám napszállta után sem volt többé teljes az öröme hiszen a parton nem látta a víz fölé hajolni a hajnal kedves vendégeit. Úgy gondolta, keserűségét eltörölheti egy kívánsággal, hiszen a Tudatos Teremtés Leckéjét már megtanulta a Mesterből. Kivonta hát magát az Idő illúziójából és így szólt: Bárcsak egyszerre láthatnám az összes állatot, akik ehhez a patakhoz járnak hajnalban és napszállta után! Érezte, ahogyan a szél mozgása megváltozik. Elégedetten hajtotta álomra a fejét. A Mester pedig csak mosolygott
A kamasz másnap hajnalban nagy reményekkel eltelve ébredt, amikor a Nap felkelt volna. Ám a hajnal puha rózsaszínje és édes kékje helyett csak tompa, kellemetlen világosságot látott, a Nap pedig egyhelyben állt az égbolt közepén. Az összes állat, amely a patak látogatója volt, engedelmesen hajolt a víz fölé ám nyelvük mozdulatlan maradt, képtelenek voltak magukhoz venni az éltető nedvességet. Gábriel rejtekéből érezte, hogy nincs örömük, amelyben osztozhatna. De a Mester még mindig mosolygott - Mit tettem?! kérdezte Önmagától, döbbenten szemlélve teremtésének eredményét. Arcán könnyek peregtek végig, miközben erőtlen léptekkel a patak fölé görnyedő állatokhoz ért. Egymás után simított végig rajtuk, remélve, hogy ezzel megtörheti ezt a rettenetes képet, ám azok olyanokká váltak, akár a szobrok, melyeket az Emberek egykor majd el fognak készíteni róluk. És ekkor Gábriel meglátta: a patak medre nem kristálytiszta, hűs vizet ringat többé, hanem könnyeket, mind a látogatók könnyeit. Csupán a Mester mosolygott tovább
-De hát hogyan történhetett mindez? gondolta a szavakat Gábriel. -Mi mindannyian itt voltunk. üzente neki a Nyúl. -És mindannyian teljesen a Tiéd voltunk, mert magadba fogadtad az örömünket. üzente neki a Gazella. -És Te tisztelted a pillanatot, amikor mindez megtörténhetett. üzente neki a Farkas. -És tudtad, hogy a hajnalok öröme más úton érkezik, mint az alkonyé. üzente neki a Szitakötő. -Ám hamarosan többet szerettél volna magadnak belőlünk. gondolta számára az Elefánt. -És azt gondoltad, hogy az Öröm majd elhagyja miattad az útját. gondolta számára az Oroszlán. -Mert még nem tudtad, hogy az Öröm nem az Időből ered, és éppen ezért már megválaszthatja magának a megfelelő időt. gondolta számára a Vadmadár. -Mert még nem tudtad, hogy az Örömnek semmi köze a részekhez, ezért már elaprózhatja magát. gondolta számára a Méhecske. -Mert még nem tudtad, hogy az Öröm nem lakik kertekben, sem patakokban, sem állatokban, éppen ezért már bármilyen formába elrejtheti magát. gondolta számára a Zsiráf.
- Igaz. cseperedett Gábriel. Az Öröm utáni vágyakozásomban hajnallá akartam tenni az estét, az estét pedig hajnallá. Az Öröm utáni vágyamban meg akartam változtatni magát az Örömöt. S ezért elvesztettem azt Ahogyan megkönnyebbülésében sírt, a Nap lassan tovább gördült útján, és lebukott. Az állatok egyik fele pedig eltűnt a patak partjáról. Akik ott maradtak, végre boldogan itták magukba az újra kristálytiszta, hűs vizet. Gábriel, az ifjú pedig éppen olyan kristálytiszta örömöt érzett, mint azelőtt. Ha kedvem tartja, megvárhatom a hajnalt, hogy lássam az állatok másik csoportját is. De akár vissza is térhetek az Időn túlra, mert tudom, hogy napkeltekor itt lesznek majd és örülni fognak, hogy szomjukat olthatják. És ez a tudat az én szomjamat is csillapítja. Újra boldog vagyok!
Így hát az ifjú visszatért Mesteréhez, akit az elérzékenyülve, könnyek között talált. Azt képzelte, ölébe hajtja fejét, kezét kezébe fogja. Szelíden kérdezte Tőle: -Ó, miért sírsz, Egység Anyja És Apja? Az pedig rámosolyogva így válaszolt: - Mert úgy szeretem a gyermekeket!..."
"- Bárcsak én is tudnék repülni, mint te Salamon'
- Miért? Miért szeretnél repülni?
- Ó, ha tudnád milyen unalmas mindig itt a földön sétálni. Annyira lassú' Egy örökkévalóság, míg odaérsz valahova, és nem is láthatsz semmit. Nagyon vacak dolog állandóan itt lenn, idelenn a földön. Unalmas.
-Úgy tűnik, nem igazán a kérdésemre válaszoltál.
- De igen. Elmondtam: azért akarok repülni, mert ...
-Mert nem szeretsz sétálgatni az unalmas földön. Látod, nem mondtad el, hogy miért szeretnél repülni. Azt mondtad el, hogy miért nem szeretsz - nem-repülni.
- Miért, van különbség?
-Igen' Óriási a különbség. Gondold át még egyszer'
Kicsit meglepődve Salamon legújabb szőrszálhasogató kérésén, újra megpróbálta.
- Szóval. Azért szeretnék repülni, mert gyalogolni nem érdekes, és sokáig tart itt a földön eljutni valahová.
-Sara, nem veszed észre, hogy megint inkább arról beszélsz, amit nem akarsz, és hogy miért nem akarod azt, amit nem akarsz'? Próbáld újra!
- Na jól van. Azért akarok repülni, mert ... Salamon, nem értem mit akarsz tőlem! Mit mondjak?
- Azt szeretném, hogy azt mondd meg, hogy miért akarsz repülni.
- Repülni akarok! - kiáltotta Sara türelmetlenül, a madár értetlenségén felháborodva.
- Jó. Most azt mondd el, hogy miért akarsz repülni? Milyen is lenne az? Tedd valóságossá. Írd le nekem, milyen érzés repülni? Ne arról beszélj, hogy milyen ott lenn a földön, vagy milyen nem-repülni. Arról beszélj, milyen a repülés.
Végre kezdte kapizsgálni a dolgot. Becsukta szemét, és elkezdett beszélni.
- Repüléskor szabadnak érzed magad, olyan mintha vízen lebegnél, csakk sokkal gyorsabb ... Mondd el, mit látsz, amikor repülsz!
- Látom az egész várost messze lenn. Látom a Fő utcát, az autókat és az embereket hangyaként mászni. Látom a folyót. Látom az iskolát.
- Milyen érzés repülni? Meséld el nekem, mit érzel, amikor repülsz7
Elgondolkodott, és még mindig csukott szemmel úgy tett, mintha repülne.
- Csuda jó érzés. Annyira csodálatos érzésnek kell lennie. Gyorsan suhanok. mint a szél. Szabadnak érzem magam. Annyira jó! - Sara immár teljesen beleélte magát a gondolatba. És akkor hirtelen ugyanazzal az intenzitással, amit nap mint nap látott, amikor Salamon felszállt a levegőbe, valamilyen lélegzetelállító hussst érzett belül.
Úgy érezte egy pillanatra, hogya teste száz kilót nyom, aztán szinte azonnal, mintha súlytalan lenne. És ekkor felemelkedett a levegőbe.
Salamon együtt repült vele, együtt hasították a levegőt, magasan a városka felett. A szülővárosa felett, ahol ismert minden követ.
De most olyan nézőpontból fedezte fel a világot, amiről eddig nem is álmodott, hogy lehetséges.
- Pompás! Ez fantasztikus!
Salamon mosolygott és élvezte a kislány rendkívüli lelkesedését.
- Hová megyünk?
- Ahová csak akarsz.
- Nézd! - tört ki Sara, lenézve csendes kicsi városára. Még sose látta ilyen szépnek.
Egyszer már látta felülről a várost, amikor a nagybátyja repülőn felvitte őt és családját a levegőbe. De akkor nem látott sokat. A repülő ,ablaka túl magasan volt és akárhányszor feltérdelt, hogy kilásson, apja mindig rászólt, hogy űljön vissza és kapcsolja be a biztonsági övét. Akkor nem sok öröme volt a repülésben.
De ez egészen más érzés volt. Mindent látott.
Minden utcát és minden egyes épületet. Látta a sok kis üzletet a Fő utcán ... Hoyt zöldségesét, Peterson gyógyszerárudáját, a postát... Látta a kis folyót kanyarogni a városon keresztÜl. Néhány autó araszolt az úton és egy maroknyi
ember sétálgatott.
- Salamon ez a legcsodálatosabb dolog, ami egész életemben történt velem! Gyerünk az iskolámhoz. - Megmutatom, hol töltöm a napja ... - Sara hangja elfulladt, ahogy iskolája felé irányította röptét.
- Egész másképp néz ki innen fentről! - kiáltotta meglepődve, azon hogy milyen nagy az épület. A tető mintha az örökkévalóságig tartott volna.
- Lejjebb mehetünk, vagy itt kell fönt maradnunk? -lelkendezett Sara.
- Oda mehetsz, ahová csak akarsz.
Sara még egyszer felsikoltott örömében, és zuhanórepülésben megközelítette a játszóteret, majd lassan elrepült az osztály ablakai előtt. Nézd Salamon, látszik a padom, és ott van Mr. Jorgensen is.
Sara és Salamon a város egyik végéből a másikba röpködtek, hol lefele zuhantak, hol felfelé süvítettek, egész az egekig. - Nézd, ott van Jason és Billy.
- Hé, Jason, nézd repülök! - kiáltotta. De ]ason nem hallotta. - Héééé ]ason! Nézz ide' Repülök! - kiáltotta még hangosabban.
- Jason nem hall téged.
- De miért nem? Én hallom őt.
- Jasonnek még túl korai ! Ő még nem kérdez. De majd fog ... Idővel.
Sara most jobban megértette, miért nem látta ]ason és Billy Salamont. - Ők téged se látnak, ugye?
Sara örült, hogy ]ason és Billy nem láthatták Salamont. Lehet, hogy bántanák is ha meglátnák _ gondolta.
Életében még soha ilyen jól nem érezte magát. Magasra szárnyalt, egészen az égig, olyan magasra, hogy az autók a főúton pici hangyáknak látszottak. Aztán szinte erőfeszités nélkül irányt változtatott, és lefelé suhant, le egészen közel a földhöz - sikitva, az örömtől- gyorsan, mint a szélvész. Lesiklott a folyóhoz, olyan közel a vízhez, hogy érezte a folyó illatát, aztán lebukott a Fő utca hidja alá és zúgva kiröppent a másik oldalon. Salamon tartotta a sebességet mellette, mintha már százszor gyakorolták volna a repülést.
Úgy tűnt órákig fent szárnyaltak, aztán ugyanazzal az erőteljes hussal, ami felküldte Sarát a magasba, visszatért testébe és lenn volt a földön. A kislány olyan izgatott volt, hogy alig kapott lélegzetet. Minden kétséget kizáróan ez volt élete legkivételesebb élménye.
- Salamon, ez csodás volt! - lelkendezett. Úgy tűnt neki mintha órákig fenn szálltak volna.
- Mennyi az idő? - ijedten az órájára nézett: Biztos volt benne hogy kikap otthon, amiért igy elmaradt. De az órája szerint csak pár perc telt el. - Salamon, te nagyon furcsa életet élsz. Tudod? Semmi nem úgy van, ahogy az ember elvárná.
- Mit értesz ezen ?
- Hát például, hogy repülhetünk a város felett körbe-körbe, és közben nem múlik az idő. Nem gondolod, hogy ez elég furcsa? És még az is, hogy én láthatlak téged és beszélhetek veled, de Jason és Billy nem láthatnak téged, és nen beszélhetnek veled. Nem gondolod hogy ez is furcsa?
- Ha ők is ilyen erősen akarnának, mint te, ők is tudnának. Vagy ha én elég erősen tudnék akarni, befolyásolhatnám őket.
- Ezt meg hogy érted?
- A lelkesedésük hozott ide téged, pedig nem is igen láttak engem. Nagyon fontos láncszemet képeztek a kapcsolatunk kibontakozásában.
- Gondolom. - Sarának nem igazán akaródzott öccse javára írni ezt a különleges élményt. Kényelmesebbnek tűnt hagyni őt eddigi szerepében, mint egy "mindig zavaró körülmény". De mint kulcsszereplő az ő örömteli megvilágosodásában? Egyelőre ez túl nagy elismerés lett volna.
- Most pedig, mondd el nekem, mit tanultál ma? - mosolygott Salamon.
- Megtanultam, hogy tudok repülni a város felett, és hogy közben nem telik az idő?
- válaszolta Sara kérdően, hogy vajon ez-e az, amit Salamon hallani akar.
- Megtanultam, hogy Jason és Billy nem hallanak ha szólok hozzájuk és nem látnak miközben repülök, mert még túl fiatalok és még nem készek rá? Azt is megtanultam, hogy odafenn egyáltalán nincs hideg, amikor repülök?
- Ez mind igaz, és majd még beszélünk róla, de emlékszel-e rá, hogy amíg arról beszéltél, amit nem akarsz, nem történt semmi? De mikor arról kezdtél beszélni, amit akarsz sőt még fontosabb - amikor képes voltál érezni azt, amit akarsz, akkor megtörtént: azonnal.
Sara egy darabig csöndben gondolkodott, és próbált visszaemlékezni. De nem emlékezett rá, hogy bármire gondolt volna, vagy hogy bármit érzett volna repülés előtt. Inkább a repülés részre akart gondolni.
- Sara, jusson ez eszedbe amilyen gyakran csak lehet, és próbáld meg gyakorolni.
- Azt akarod, hogy gyakoroljam a repülést?
- Rendben!
- Nem csak a repülést. Azt szeretném, ha gyakorolnád, hogyan kell erősen gondolni arra, amit szeretnél, és elgondolkodnál azon, hogy miért is szeretnéd azt, amit szeretnél! Egészen addig, míg képes leszel igazán érezni is azt. Ez a legfontosabb dolog, amit tőlem megtanulhatszl Teljen benne sok örömöd'
Ezzel Salamon felszállt, és eltűnt.
- A mai nap életem legszebb napja! - gondolta Sara.
- Ma megtanultam repülni' "
/Részlet Esther és Jerry Hicks: Salamon beavató meséi című könyvéből./
Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. - Én vagyok a fény!- mondogatta én vagyok a fény! Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását.
Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott.
Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami valójában.
Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon: - Tudod-e kicsike, mit kell tenned, hogy kielégítsd a te hatalmas vágyódásodat?
- El kell választanod magad tőlünk, a többiektől, válaszoltam. Folyamodj a sötétséghez!
- Mi az a sötétség, ó szentséges Egy? kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy válaszoltam, és a lélek megértette. Követte a tanácsomat. Eltávozott a mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette. Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: - Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem? miként Te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagylak el téged, mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy, és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak. Ezért mondom, hogy legyél fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget! És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy! Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak kinyilvánítása, Aki Vagy, - és Aki Lenni Akarsz.
Azért meséltem el ezt a kis történetet - a lobogó kis lélekről szóló tanmesét hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ, amilyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgás alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára.
Bárki érezheti magát megbántva, bárki érezheti úgy, hogy ártalmára voltak, ám amikor visszatértek az Örök Birodalomba, rájöttök majd, hogy nem ért benneteket semmiféle kár. Akkor meg fogtok bocsátani azoknak, akikről azt hittétek, hogy megbántottak benneteket, mert tudatosulni fog bennetek a Magasabb Rendű terv.
- Isten bármely töredéke lehetsz. Amelyik csak akarsz mondtam a kicsi léleknek. Te vagy az Abszolút, amely megtapasztalja önmagát. Isten melyik általad választott megnyilvánulását kívánod most megtapasztalni?
- Tehát van választásom? kérdezte a Kis Lélek.
- Igen. Megtapasztalhatod Isten bármely megnyilvánulását, önmagadként, benned és rajtad keresztül.
- Rendben, felelte a Kicsi Lélek. Akkor a Megbocsátást választom. Szeretném Teljes Megbocsátásként megtapasztalni önnön lényemet. Képzelheted, mekkora kihívás volt ez, hisz senkinek sem kellet megbocsátani. Tökéletességet és Szeretetet teremtettem. - Senkinek sem kell megbocsátani? kérdezte némiképp hitetlenkedve a Kis Lélek.
- Senkinek ismételtem. - Nézz körül. Látsz-e nálad kevésbé tökéletes, kevésbé csodálatos lelket? erre körbefordult, és meglepetten látta, hogy köré gyűlt a mennyország valamennyi lelke.
Jöttek a Királyság legtávolibb zugából is, mert hallották, hogy a Kis Lélek rendkívüli párbeszédet folytat Istennel. - Értem. Senki sem tökéletlenebb nálam! kiáltott fel a Kis Lélek. Akkor hát kinek bocsássak meg?
Erre egy lélek kilépett a tömegből. Nekem megbocsáthatsz mondta ez a barátságos lélek.
- Miért? kérdezte a Kis Lélek.
- A következő életedben olyan dolgok fognak történni, amiért megbocsáthatsz válaszolta a Barátságos Lélek.
- De miért? Mit tudsz tenni ellenem Te, a Tökéletes Fény teremtménye, hogy meg kell majd neked bocsátanom?
- Ó mosolyodott el a Barátságos Lélek biztosan kitalálunk majd valamit!
- De miért? a Kis Lélek nem értette, hogy miért akarná egy ilyen tökéletes teremtmény annyira lelassítani a rezgését, hogy tényleges gonoszságot tudjon tenni.
- Egyszerű magyarázta amaz. Megtenném, mert szeretlek. Szeretnéd magad Megbocsátásként megtapasztalni. Nem? Egyébként te is megtetted értem ugyanezt.
- Én? ámuldozott a Kis Lélek.
- Persze. Nem emlékszel? Teljesek voltunk te meg én. A Fel és Le, a Bal és Jobb. Mi voltunk az Itt és Ott, a Most és Akkor. Voltunk Kicsik és Nagyok, Férfiak és Nők, Jók és Rosszak. Minden voltunk. A Minden. Megegyeztünk, hogy mindketten külön-külön megtapasztaljuk Isten legfőbb részeit. Mert megértettük, hogy - amikor az Vagy, ami Nem vagy, akkor, ami Te Vagy, az nem Te Vagy! Nem létezhet meleg nélkül hideg, bánat nélkül nem lehetsz boldog, a gonosz nélkül nem ismerheted a jó-t. Ha valami akarsz lenni, akkor fel kell bukkannia valahol a világban ennek a valaminek vagy valakinek az ellentétének, hogy ez a valami, - bármi legyen is létrejöhessen.
A Barátságos Lélek ezután elmagyarázta, hogy azok az emberek Isten Különleges Angyalai és az az állapot Isten külön ajándéka.
- Egyetlen dolgot kérek cserébe jelentette ki a Barátságos Lélek.
- Akármit kérhetsz! kiáltotta a Kis Lélek. Alig bírt magával az izgalomtól, hogy végre Isten bármelyik megnyilvánulását megtapasztalhatja. Megértette Isten tervét.
- Abban a pillanatban, amikor ütlek-verlek, és a leggonoszabbakat művelem veled, amit csak el tudsz képzelni, emlékezz, hogy ki is vagyok valójában!
- Ó! Nem fogom elfelejteni! ígérte meg a Kis Lélek. Találkozunk a Tökéletességben, melyben egyek vagyunk, és mindig emlékezni fogok rá, ki vagy. Mindig!
Egy szép tanmesét hoztam a láthatalanba vetett bizalomról, és a bátorságról, fogadjátok szeretettel:)))
BERNI, A MADÁR, AKI FÉLT A REPÜLÉSTŐL
Berni borzasztó magasra épített fészekben nőtt föl. Megfigyeltétek már, hogyan tanulnak repülni a fiókák? Látványos, egyúttal rémisztő esemény. Ha a kicsik elég fejlettek már, a madármama és madárpapa gyöngéden kilökdösi őket a fészekből, amikor épp nem néznek oda. Tudtátok ezt? A madárkák természetesen esnek lefelé, de azon nyomban fölismerik. hogy szét kell tárni a szárnyukat, csapkodni kell vele, s
ha ezt teszik, a szél hirtelen fölkapja őket, és emelkednek! A szárnycsapkodást megelőző zuhanás kellemetlen ugyan, de a fészekben ugyebár nem lehet a repülést gyakorolni. Gondoljatok csak bele! A kicsiny kosárkában nem túl sok mindent lehet csinálni!
Nos, Berni egyáltalán semmi kedvet sem érzett ehhez a feladathoz. Korán reggel látta, mint lökik ki a nővérkéjét a fészekből, nézte, ahogy egyre lejjebb és lejjebb zuhan. A legeslegutolsó pillanatban a testvérke kitárta a szárnyát és bolond mód csapkodni kezdett vele. Végül is repült! De Berninek úgy tűnt, kis híján becsapódott a földbe, mielőtt rájött, mit kell tennie, s a kislegény bizony megijedt.
"Semmi okát nem látom, miért kellene nekem is végigcsinálnom ezt a repülési tortúrát. Ebben az egész rendszerben valami súlyos hiba van."
Berni a bátyjának, Bobinak bizonygatta, micsoda idióta dolog az, ami történik velük. Bobinak ugyancsak nem fűlött a foga a gyakorláshoz, odatotyogott hát a mamához és megszóIította. Bejelentette: nem akar repülni, mert fél és nincs is rá szüksége, hiszen a fészek jó hűvös, ő inkább ott maradna. Madármama hosszasan nézte, majd hirtelen mozdulattal kilökte a biztonságos menedékből. Bobi hullt, hullt, és épp a legvégén szétterjesztette kicsiny szárnyát és verdesett, verdesett és emelkedett fölfelé.
Berni látta mindezt. Ó volt a legfiatalabb, legalább két perccel a többiek után kelt ki a tojásból, és tudta, ő következik. Ezt gondolta: "Nem érdekel, hogya test-véreimmel így elbántak. Engem bizony senki sem fog kilökni ebből a fészekből, mert nem kell repülnöm. Ezt nem nekem találták ki!" Elő kellett rukkolnia valamilyen tervvel.
Éjjel, amikor mindenki aludt, Berni kis darabka madzagot talált. Papa hozta a fészekbe, hogy megerősítse vele. A madárszülők mindenféle dolgokat fölhasználnak az építéskor azért, hogy jó erős kosárkát alakítsanak ki; ezt a spárgát befűzték a botocskák és a szalmaszálak közé. Berni elhatározta, a zsinór egyik végét a lábához, a másikat pedig a fészek biztosan rögzített részéhez kötözi, így amikor egy váratlan pillanatban kilöki őt a mami, mindössze pár centiméternyit zuhan
A. nehézséget az okozta, hogy mi sohasem járt cserkésztáborba, és nem igazán tudta, hogyan kötnek csomót a madarak! De a tőle telhető legjobban végezte a műveletet, s úgy vélte, remekül beválik majd a kötés. Amikor a mami szemlét tartott, ő mindig szembe fordult vele, így rejtegette a művét. Amint az várható . a rákövetkező éjjel, alvás közben került rá a sor; kipenderült a fészekből!
A. terv bevált! Keresztülbucskázott a kosárka szélén, s a madzag megtartotta. És Berni ott lógott, néhány centiméterrel alább, a levegőben. Sötét volt, mami azt hitte, Berni leesett, idővel csapkodni kezd a szárnyával és repülni fog; visszafeküdt tehát. Berni csöndesen függött a zsinór végén és arra gondolt, milyen okosan cselekedett. A csőrével visszakapaszkodott a fonalon, és befészkelte magát a jó meleg vackába annyira örült annak, hogy megúszta a zuhanást és a röpülést! Elaludt .
Másnap reggel, ébredés után mami mindent észrevett - a madzagot, a csomókat.. . és kérdőre vonta fiókáját: "Berni, mi ez itt?" Rábökött a csőrével a spárgára, amit Berni elfelejtett eloldani a lábáról. Mami nagyon elszomorodott. "Úgy vélem, ez a papára tartozik! Majd ő megbeszéli veled ezt az egészet", jelentette ki.
Berni így korholta magát: "Én ostoba! Elfelejtettem leszedni a zsinórt! Most aztán papa is elő fog venni. Az iskoláját neki!"
Úgy is lett. A papa kora reggeli dolga végeztével visszatért fészekbe. Nagy testű madár volt, dús tollazattal. Berni a méretei miatt is tartott tőle. Papa azonban szerető apa volt, s igy szólt a fiához: "Mi a helyzet, Berni? Minden madár repül. nézz csak körül! Mindegyik röpköd. Olyan madár-dolog ez, amit neked is meg kell tanulnod! Miért nem akarsz repülni? Mondd, miért?" Berni egy pillanatig gondolkodott, majd így válaszolt:
"Félek, papa."
"Mitől tartasz, Berni?", érdeklődött papa. "Nézd: a nővéred, ill. bátyád, mami, én ... mindannyian repülünk. Vess egy pillantást magad köré. A barátaid is repülnek ... a madarak repÜlnek, Berni! Madár vagy!"
"Félek, papa, mert semmi sincs ott! Beszélsz a levegőről, aminek meg kell tartania a szárnyunkat. De semmit sem lehet látni. És ráadásul nem is működik. Láttad a testvéreimet zuhanni? Alig tudták megcsinálni!"
Az apja elgondolkodott. "Berni, a levegő akkor is a szárnyad alá kap, ha nem látod. Mindössze annyit kell tenned, hogy lefelé menet kinyitod a szárnyadat, s a levegő föllendít. Mindannyian így repülünk. Láthatatlan, de ott van."
"Ez egyszerűen varázslat", mondta Berni. "A levegőt nem látod. Nem mondhatod, hogy ott van, mert nem látod. Nincs is ott. Lehet, hogy a csoda működik neked, maminak, a testvéreimnek, de nekem látnom kell ahhoz, hogy elhiggyem. A levegő láthatatlan. Honnan tudjam, hogy nem csapsz be? N em tudom, hogyan repülsz, de az a dolog, amit levegőnek hívsz, nem létezik, hiszen nem látom."
Kis szünet után így folytatta:
"Papa, kitaláltam valamit.
Nézd, miért is kellene nekem repülnöm? Uj madárfajt szeretnék létrehozni, Sétáló Madár lesz a neve." [Nevetnek.]
"Miért kellene olyannak lennem, mint mindenki más? Szép életem lesz majd. Lesétálok a fáról, megkeresem a kukacot, azután vissza ballagok az ágak közé. Igen, szép életem lesz. Valahol találkozom majd egy Sétáló Madár asszonnyal. És Sétáló Madár gyerekeink születnek. Új faj kifejlődését fogjuk megalapozni. Egy szép napon így emlékeznek meg erről: ,Ezzel vette kezdetét a Sétáló Madár nevű nagyszerű faj kialakulása. '"
Nagyon hosszasan nézte Bernit az apja. "Sétáló Maddár?", dünnyögte maga elé. majd szÚrós szemmel így szólt: "Rendben van, Berni, itt az ideje, hogy Sigg meglátogasson."
Berni kissé bizonytalanul kérdezte: "Ki az aSigg?"
"Nos, ő a vezérmadár, az elmeorvos." .[Nevetnek.] "Idehívjuk Sigg doktort, hogy megvizsgáljon. De előre figyelmeztetlek: rendkívÜl érzékeny arra, hogyan szólítják. Nehogy madáragydoktornak nevezd!" [Nevetnek.] "EI ne téveszd! Elmeorvos Madár Ur a megszólítása. Semelyik orvos sem örülne annak, ha madáragynak hívnák. [Ismét nevetnek]
.. Papa, egyáltalán nem számít, mit mond Sigg. Az ég világon senki sem tud meggyőzni arról, hogy a levegő valóságos. Egyszerűen nem látom."
Majd a következő történt. Késő éjjel mami odaosont az alvó Bernihez, és a csőrével óvatosan szétbontotta a spárgát, ami a biztonság kedvéért még mindig a lábán volt. Azután keresztűllökte a fészek peremén! Az események nagyon gyorsan zajlottak. A fióka zuhant, és zuhant ... borzasztó volt. Nagyon megrémült. Érezte, jéggé dermed a félelemtől. Érezte a fa kérgét, ami mellett elsuhant, és látta a sebesen közeledő talajt. Ezt gondolta: Szét kell tárnom a szárnyamat, de . hiszek a levegő létezésében. Képtelen vagyok elhinni, hiszen valótlanság; nem látom. Nem tudom megtenni!
Úgy is lett, nem nyitotta ki a szárnyát. Fejjel előre közeledett a föld felé, és tudta, legelőször a csőre fog beleállni a talajba. S lábakkal fölfelé végzi majd, mint a földbe szúrt zászló. Idővel aztán megkövül ebben a testhelyzetben. Senki sem tudja majd kiszedni onnan, olyan lesz, mint a parkban a szobrok. Tudta, milyen nyomot hagynak a madarak az emberi szobrokon, és megpróbálta elképzelni, mit tesznek az emberek fordított esetben!
És ekkor Berni hirtelen fölébredt. Az egész álom volt! [Nevetnek] Micsoda rémálom!
Berni szíve hevesen dobogott, lélegzete elfÚlt ...
Reggel úgy ébredt, mint máskor. Az elmeorvos madár már ott volt. Sigg mindig időben érkezett.
Jó reggelt, Berni!", mondta.
JÓ reggelt, Madáragy doktor úr!"
A nevem Elmeorvos Madár Úr, ezt ne feledd, fiam!" Rendben, Madáragy doktor."
"Berni!", kiáltott rá az orvos. "Ó, bocsánat, bocsánat!", mondta Berni, de valójában egyáltalán nem röstelkedett. [A gyerekek nevetnek.]
"Mondd, Berni, mitől félsz?", kérdezte a doktor megértően.
Berni ismét elmondta az egészet. "Egyszerűen nem hiszek a levegő létezésében. Nem is látom. Tudom, mindannyian repülnek. .. " Berni utánozta a mozdulatot. "De nekem ez így nem jó. Nekem látnom kell! Madáragy doktor ... uram, ért engem?"
Sigg összeráncolta a szemét, amint ismét meghallotta ezt a szándékos nyelvbotlást. Berninek jó kedve kerekedett. Tudta, az orvos nem szíveli ezt a címzést, mégis minden alkalommal így szólította: Madáragy doktor, s hozzátette: uram. Ez így rendben volt.
Az orvos így folytatta: "Berni, azt állítod, azért félsz, mert nem látod a levegőt. De mi az, ami igazán megijeszt?"
"Nos, Madáragy doktor uram, attól tartok, hogy lezuhanok és halálra zÚzom magam a földön, ami igencsak gyorsan közeledik, amikor a madár kiesik a fészekből. Félek!" Berni azt gondolta, az ostoba kérdésre méltóképpen buta választ adott.
Mondd csak, tudod-e, mi okozza azt, hogy a madár leesik?" kérdezte ekkor Sigg ifjú tanítványátóI.
Hát, izé ... úgy vélem, a tömegvonzás."
Hmm ... A tömegvonzás." Rövid szünet következett. "Tudod. Berni, igazából azt sem látod, ugye?"
Berni egy pillanatra elgondolkodott. "Hát ez igaz. A tömegvonzást sem látom."
De elhiszed, hogy létezik, Berni? Bizonyítsd be!"
Berni töprengett, majd így szólt: "Nos, ez nem nehéz. Ha kiugrom a fészekből, a zuhanás végén halálra zúzom magam. Ha ha! Ez a tömegvonzás!"
Berni büszke volt arra, milyen remekül megválaszolta ezt a nehéz kérdést.
"Ez pontosan így van! Mihelyt elrugaszkodsz a fészek szélétől rögtön bebizonyítod a létezését. Ugyanígy igazolhatod a levegő létezését is, Berni, mert az éppen úgy jelen van, mint a tömegvonzás. Nem látod, de valójában ott van."
Berninek nem nagyon tetszett a beszélgetés irányának ilyetén fordulata. Sigg azonban véget vetett a tanácsadásnak,
és távozott ... vagyis elröpült.
Am ahelyett, hogy előrelépett és fölszállt volna, Sigg ugrás közben odakiáltott Berninek, aki azt látta, a doktor zuhan lefelé.
"Tömegvonzás, Berni!", harsogta esés közben Sigg. "Levegő Berni!", sikoltotta, miközben teljes szélességében kiterjeszette a szárnyát. Azután lágy mozdulatokkal elszállt. Hallatszott a madáragy doktor éneke: " ... mindkettő láthatatlan-
- ... mindkettő létező ... ".
Berni hosszú ideig nem mozdult. A gondolataiba mélyedt. Végül megszólalt: "Nos, az elmeorvos madárnak igaza van. Hogy nem látom, még nem jelenti azt, nincs is ott. A tömegvonzás mindig hat. Lehetséges, hogy a levegő is létezik. Éppen ez az, amitől igazán félek. Nem tudhatom meg addig,
amíg ki nem próbálom."
Sigg, az elmeorvos madár rávezette Bernit egy érdekes jelenségre. Lám, itt van ez a tömegvonzásnak nevezett láthatat"valami, aminek a létezésére elegendő bizonyíték az, hogy a zuhanás menthetetlenül a halálát okozná. Viszont nem hisz a repülésben, ebben a csodálatos dologban, amihez a láthatatlan levegőt használják föl.
Berni rájött, igazából nem is a repüléstől, hanem a tömegvonzástól fél! Lehet, hogya láthatatlan levegő ugyanúgy létezik, mint a láthatatlan tömegvonzás; de vajon megóvja őt? Elhatározta, másnap repülni fog. Bátran akart viselkedni, és szólt az erdő összes madarának. Így szólt az őt figyelő madárfiókákhoz: "Meg fogom tenni!"
A következő reggel Berni odaállt a fészek szélére. Sokan összegyÜltek, mert az egész nemzetség tisztában volt Berni nehézségével. Úgy tÜnt, az elmeorvos madár közremÜködéséről minden esetben valamennyien tudtak. De erről máskor mesélek majd.
Berni tehát ott állt. Ismételten kijelentette az egybegyÜltek előtt, itt az ideje, hogy rábízza magát a LEVEGŐNEK nevezett láthatatlan valamire. Hosszasan beszélt a bizalomról, a láthatatlan dolgokról, majd halálmegvető bátorsággal és rendkívül szertartásosan belevetette magát a ritka levegőbe, és fejest ugrott a fészekből!
Azon nyomban a fészek alatt mintegy arasznyi távolságban megakadva fityegett. Elfelejtette kibogozni a madzag csomóját! [Nevetnek] Berni nagyon kínos, megszégyenítő helyzetbe került. Az egész erdő rajta nevetett! Még a nemmadarak is kacagtak. Az egerek és a mókusok szintén!
Hallotta az erdőben visszhangzó szavakat: "Sétáló Madár ... a csodálatos Sétáló Madár!" És ekkor rájött, minden korábbi mondata igen-igen messzire elterjedt.
Helyre kell hoznia ezt a szörnyűséget.
A spárgába kapaszkodva visszamászott, szippantott egyet a levegőnek nevezett láthatatlan valamiből és körülnézett. Az erdő ismét csöndes volt.
Tudjátok, a madárfiókák maguktól nem csinálnak ilyet. Alvás közben, meglepetésszerűen lökik ki őket a fészekből, amikor nem is számítanak rá. Soha nem teszik önszántukból. A csöndben a madarak rádöbbentek, valami egészen szokatlan dolgot láttak Az idősebbek visszaemlékeztek arra, mit éreztek ők az első alkalommal. És Berni, aki vonakodott repülni, aki föltaláita a "Sétáló madár" nevű új fajt, most kivetette magát a fészekből... ezúttal a madzag nélkül.
Süllyedt. A föld felé zuhanás közben azonnal elborította a félelem. Ezúttal nem álmodott. Ez valóság volt! Miközben látta a fa törzsét, a közeledő földet, megszólalt benne egy hang: A szárnyad! Aszárnyad! Tárd ki a szárnyadat!"
"Félek, rettegek!" Berni némán sikoltott. Majd 'égezetül, akárcsak a nővére és a bátyja, az utolsó pillanatban kitárta azokat a kicsike, zömök szárnyacskákat, amelyeket soha addig nem használt, és elkezdett velük csapkodni. És ni csak, a levegőnek hívott, láthatatlan fenntartó közeg megragadta!
A repülés csodája, ami megtörtént az apjával, az anyjánál, a nővérével és a bátyjával, nála is bekövetkezett. Érezte az emelkedést, és szárnyalt!
Berni nem tudott betelni az élménnyel. Egész álló nap röpült. Csak röpült és röpült. Olyan magasra lendült, amilyen magasra csak tudott egészen addig, míg a szárnya el nem fáradt. Magasztalta a láthatatlan valamit, amit a többiek mind LEVEGŐNEK hívtak. A fák körül vitorlázott és így kiáltott:
"Nézzétek, repülökl" Mintha soha egyetlen egy madár sem tette volna ezt korábban! Mindannyian tapsoltak - de nem azért, mert röpült; annak a madárnak a bátorságát jutalmazták ezzel, aki önszántából hajtotta ezt végre.
Egyszerű történet, ugye? Felvidít, ha Bernire és a láthatatlanba vetett bizalmára gondolok. "
Borzadalyos egy tanmese ez. sztorinak elmegy. Gyereknek meg akarmelyik nepmese szazszor tobbet er. Pl. az eredeti Piroska es a farkas, ami vegeter ott, ahol a farkas befalja a buta Piroskat. Nyamm, itt a vege, fuss el vele!
Valamelyik este, amint felnéztem, láttam, hogy megint rám irányul ez a mélységesen érdeklődő szempár, aztán Kamante megszólalt: - Mszabu - mondta -, tényleg azt hiszed, hogy tudsz könyvet írni? Azt feleltem, hogy magam sem tudom. Ha a Kamantéval folytatott beszélgetéseket el akarják képzelni, hosszú, jelentőségteljes és megfontolt szüneteket kell beiktatniuk minden egyes mondat után. A bennszülöttek mesterei a szünet művészetének - nagy-nagy nyomatékkal ruházza ez fel a párbeszédet. Kamante most is ilyen hosszú szünetet tartott, azután így szólt: - Én nem hiszem. Nem volt senki más, akivel készülő könyvemet megvitassam; abbahagytam az írást, és megkérdeztem, miért gondolja így. Ekkor ébredtem rá, hogy magában már jó előre kidolgozta ezt az eszmecserét, mert a háta mögött az Odüsszeiá-t szorongatta a kezében, s most letette elém az asztalra. - Nézd csak, Mszabu - mondta -, ez egy jó könyv. Egyben van elejétől a végéig. Még akkor se jön szét, ha föltartod és alaposan megrázod. Igen okos ember lehet, aki írta. De amit te írsz - folytatta megvetően, ugyanakkor baráti részvéttel a hangjában -, abból itt is van meg ott is van. Ha valaki elfelejti becsukni az ajtót, összevissza fújja a szél, és akkor mérgelődsz. Ebből nem lesz valami jó könyv. Elmagyaráztam neki, hogy Európában vannak emberek, akik össze tudják majd ragasztani. - És a te könyved is olyan nehéz lesz, mint ez? - kérdezte az Odüsszeiá-t súlyozva a kezében. Látva, hogy elbizonytalanodom, felém nyújtotta, hogy mérjem csak meg én is. - Nem - feleltem -, nem lesz ilyen nehéz, de mint jól tudod, vannak a könyvtárunkban könnyebb könyvek is. - De legalább ilyen kemény lesz? - érdeklődött tovább. Ilyen kemény könyveket csinálni drága mulatság, mondtam. Egy darabig csöndben álldogált, aztán megnövekedett reményeit és talán a kétkedése fölötti bűnbánatát azzal juttatta kifejezésre, hogy felszedte a földről és az asztalra rakta a lapokat. Még most sem ment ki, ott várakozott az asztal melett, majd nagy komolyan azt kérdezte: - Mszabu, mi van a könyvekben? Példaképpen elmeséltem neki Odüsszeusz és Polüphémosz történetét - hogy Odüsszeusz azt mondta, őt Senkinek hívják, megvakította az egyszemű óriást, és egy kos hasagyapjába kapaszkodva szökött ki a barlangból. Kamante érdeklődéssel hallgatta, majd kijelentette, hogy véleménye szerint az a kos ugyanolyan fajta lehetett, mint az elmenteitai Mr. Long birkái, amelyeket a nairobi jószágkiállításon látott. Polüphémoszra rátérve megkérdezte, vajon fekete volt-e, mint a kikujuk. Nemmel feleltem, mire az iránt kíváncsiskodott, hogy Odüsszeusz az én törzsemhez vagy családomhoz tartozott-e. - Hogyan mondta azt, hogy Senki, a maga nyelvén? - Úgy, hogy Outisz - feleltem. - Outisznak nevezte magát, ami az ő nyelvén azt jelenti, hogy Senki. - És neked is erről kell írnod? - Nem. Az ember arról ír, amiről csak akar. Én például rólad is írhatnék. Kamante, aki beszélgetésünk alatt egészen szokatlanul megnyílt, most hirtelen begubózott; végignézett magán, és igen halkan megkérdezte, melyik részéről akarok írni. - Írhatnék, mondjuk, arról, amikor beteg voltál, és kinn legeltetted a birkákat a pusztán. Mire gondoltál akkor? Tekintete végigvándorolt a szobán, nézett föl, nézett le, végül bizonytalanul kibökte: - Szedzsui - nem tudom. - Féltél? - kérdeztem. Szünet. - Igen - mondta határozottan -, kinn a pusztán minden fiú fél néha. - Mitől féltél? Kamante csöndben álldogált egy darabig, majd rám nézett; arckifejezése komoly lett és elgondolkodó, szeme befelé, magába tekintett. - Outisztól - mondta. - A fiúk odakinn a pusztán Outisztól félnek. Néhány nap múlva hallottam, amint Kamante a többi háziszolgámnak magyarázza, hogy Európában a könyvet, amit írok, össze tudják ragasztani, és iszonyatos költségekkel pont olyan keményre csinálják majd, mint az Odüsszeiá-t, amelyet ez alkalomból ismét közszemlére bocsátott. Azt azonban már ő sem hiszi, tette hozzá, hogy ilyen kék színűre fog sikerülni. ...
(Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában - részlet)
(Ez egy régies kifejezés, és talán azért nem érted.) Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy félni kell Istentől. Az istenfélelem Isten keresését, megismerését, szeretetét, vagyis a bölcsesség kezdetét jelenti.. :-)
Nem elég betartani, amit János (vagy ki) ír a 'Bliában?
De elég:)
És, hogy pepsinek miért kéne megtérni, ...talán nemcsak azért, mert
óvodáskorában a játszótéren élethű játékpisztollyal riogatta a kisebbeket :))
Bocsánat, ha tévedtem...
*
A megtérés persze nem gyülekezethesz csatlakozást jelent, hanem istenfélelmet.
*
Te mért mindig akkor alszol, amikor én ébren vagyok? Így nem lehet rendesen kommunikálni.
Mert a föld gömbölyű, és amelyik felére rásüt a nap, ott nappal van, a "túlvégen" meg iccaka ..és ott akkor "kell" aludni....és az pedig most vagyon. Remélem elég kimerítő és szakszerű magyarázatot adtam. :)