Jó Testvérem e rossz világon: Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em, Bocsásd meg a szomorúságom, Lázongásom, hitetlenségem. Nézd el vak fogcsikorgatásom, Itten, a "külső sötétségben". Fogadj el úgy, ahogy vagyok: Kihűlt, kietlen égitestet, Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon: Messze a másik hogy ragyog.
Szerettem a virágot. De választott virágom Nem volt nekem soha - S azt sem tudom: e sorsom, E furcsa sorsom édes Volt-e vagy mostoha.
Egyetlen választottként Én nem szerettem senkit. Lelkemnek pilleszárnya Mindegyre tovalendít Szürcsölni lélek-mézet Egyik virágról a másik virágra.
Igaz: nem ígérgettem - Nem ámítottam senkit Örökkétartó szerelemmel - S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel. A percnek nem volt sodró szenvedélye, Észbontó mámora - De fanyar, hideg hajnala se jött, Temetése, tora Soha.
Amit itt átéltem a szerelembõl: Egyetlen sugár volt csupán a mennybõl. Talán nem is volt szerelem. Kevesebb is, több is a szerelemnél. Édesség, mely Éden-kerten is túli Titok-fákon terem. Amit itt átéltem a szerelembõl. A Szûz jegyében, Különös csillagok alatt: Nem volt szimfónia. Halk hangolás - símogató varázs: Preludium maradt.
Én senkit meg nem csaltam. S valahogy mégis hûtelen vagyok. Mindenkihez. - De fõképen egy sírhoz, Mely messze ködlik S foszló párákból néha felragyog. Talán Õ volt mégis az igazi. Mindenki másnál mégis igazibb. Porló szívébõl nõ most egy virág, Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.
Szeretnék mostan odaszállani, Bódultan ejteni a sírra le Két hûtlen pilleszárnyam - S elrejtõzni minden virág elõl Az egyetlenegy, síron nõtt virágban.
Ó, de hiába volna, mindhiába! Hiába sóvárognék lenni Síri virágom örök remetéje. Õ szólna - ó, hogy emlékszem mosolyára: "Édes Barátom - Nincs tehetségem a féltékenységre." Hiába sóvárognám szívni Kelyhébõl a hûség halálos kéjét - A végsõ békességet: Õ jobban ismert - Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet, Hogy költemények születhessenek, Mindíg új költemények.
S válaszomat se várva - Õ küldene tovább Egyik virágról a másik virágra.
Az idõ minden új csodája megszûnt. Millió gép hiába dübörög, Millió gõzös hiába szeli Zakatolva a roppant vizeket. Se hang, se füst el nem hatol ide. Megrakva elcsendesült emberekkel, Egyszercsak megindul ez õsi jármû, Amilyen engem nem vitt még soha. Társaimat nézem: oly csendesek. Az állatokat nézem: azok is. Lovak, bivalyok szekerek elõtt: Mintha tudnák: nem eshetik bajuk. Valaki bennünket eloldozott, Az innensõ partról eloldozott, S mindünket fel is oldozott talán. Visz a víz. Nézem e furcsa vizet. Egy hulláma, egy loccsanása sincs. Nem fodrozódik ez a víz sehol, Tükrét nem töri e jármû sehol. Megszûnt a nagy törvény: az ellenállás. Megszûnt a nagy törvény: a küzdelem. Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk, Mintha egy volna már a víz s a komp. S egyszercsak a túlsó parton vagyunk.
Havasi hajnal. Vagy hajnal se még. Pitymallás csupán. Alig-körvonal A tárgyak képe. Tartja õket még, Fogva-tartja a rabtartó sötét.
Gyerekkoromban volt ez így talán, Karácsony elsõ-napja hajnalán. A Szent-estén-jött fényes Fát nem láttam, Még nem - de tudtam: ott van a szobában.
Havasi hajnal. Vagy hajnal se még. A tárgyak képét tartja a sötét. Fogja és fojtja még a színeket - De valami már zeng, moccan, remeg, Intonálja a szín-szimfóniát. Pitymallat csak - de lassan szürke lesz A szegen lógó jó loden-kabát. Látom lilán a szobám ajtaját - Pár perc még, kevés türelem talán, S asztalomon felmagasló csokorban Gyõztesen megkékül az Encián.
Ó, Encián! Így álltál felmagasló Kék csokorban életem asztalán Kristály-üvegben - és nem láttalak. Mert derengés volt életem csupán S nem láttam, csak alkonyi árnyakat. Most megkékült, édes Enciánom, Én édes és egyetlen Életem - S látlak - bár alkonyodik mindenütt A zivataros és véres világon!
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, Te tudod: az örök seb mese csak, Egy seb ha nyílik, a másik heged, Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, A perced ír, az órád irgalom, Az éveid csupa szent sebkötések, Vezess, vezess, mi követünk vakon. Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég, Egyre halkulóbb, estelibb a táj És révedezőbbek a jegenyék, Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Suhanó pici békeangyalok Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom. Ahogy az élet elmúlik velök.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Jó Testvérem e rossz világon: Bölcsebb, derültebb, hívőbb „én”-em, Bocsásd meg a szomorúságom, Lázongásom, hitetlenségem. Nézd el vak fogcsikorgatásom, Itten, a „külső sötétségben”. Fogadj el úgy, ahogy vagyok: Kihűlt, kietlen égitestet, Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon: Messze a másik hogy ragyog.
Mielőtt fölmennék az égbe, A látásaim hetedik egébe: Először poklokra kell szállanom. Ez az én sötét, sötét korszakom Minduntalan megújul. Néha csak órák, néha csak napok, Néha hetek, - és néha hónapok... Testvéreim, lelkek, közeliek, Ilyenkor hagyjatok: Kietlen és idegen lényemen Ne csodálkozzatok. Érettetek vívok, miattatok, S a Szépségért - a hétfejű sárkánnyal, Mennyországért - az egész alvilággal. És ne higgyétek azt, Hogy elszakadtam volna tőletek, Amért elbujdosom előletek. Ó ne higyjétek ezt, Miként a kicsinyhitűek teszik. Ha tőletek százszor távol vagyok: Bizony mondom, én veletek vagyok Mind e világnak végezeteig.
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, S szívembe egyszer az a béke szállna, Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: - Előbb elzárnám a láda fiába. Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett, Trónolnék vele a világ felett. Nagy-óvatosan körültapogatnám: Hogy hát igazán, igazán nem álom? Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon: Testvér, testvérem, rokonom, barátom, Itt, itt a béke, itt van aranytálon! Itt, itt van mindennek a megoldása, Szűnjön szívetek szünetlen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen: Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. Elmerült székely faluk hangja szól Halkan, halkan a tengerfenéken. Magyar hajósok, hallgatózzatok, Ha jártok ottfenn förgeteges éjben: Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király, És pap, és próféta és soha más, Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza -, S a kelyhet többé nem engedi el!
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót. A leszakadó hullám-emelet Párkányának tört tajték-cirádái Horzsolták lelkemet. Köszönöm mégis: éreztem a csend Milyen lenne, - ha lehetne enyém. Milyen lenne a szabad láthatár, A mély élet és a mély költemény. Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál. S ami belőle fájna, hát hadd fájjon. Megtanultam: soká bír fennmaradni A hajótörött is egy deszkaszálon.
Néha úgy érzem, mintha tűkön állnék; Tettekre vágyom, Mert untat már e balga tűzijáték, E meddő nyargalás a szavakon. Ó, akik tenni és hallgatni tudtak! Őket irigylem, bámulom nagyon.
Azt mondjátok: a szó is hatalom? A szó is tett? - Sovány vigasztalás! Üres, üres, üres a szóbeszéd, - És több kellene... és valami más! Mert szörnyű, szörnyű, nyomorult - kevés Az én részem: E férfiatlan, hitvány fecsegés!
E sok-sok üres szóra, ami éget, Ráütni úgy szeretnék Az életemmel egy piros pecsétet, Hadd lenne omló véremtől veres, S aki olvasná, megnyugodnék benne: Így; most már hiteles.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" - Nem a sátán szól. Milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a világ, Egyetlen kéztördelő mozdulat, Egyetlenegy roppant fenyegetés. A nyomorúság völgyei fölött A bosszúálló Isten hegyei Feltornyosulnak irgalmatlanul, Nem indulnak változni kenyerekké.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" Hallom én is a rettentő igét, Mint végítélet, úgy zuhan reám, Szíven talál, mint kővé vált kenyér. Az életemet mostan kérik számon, Most köveznek kővé vált kenyerekkel. Megálljatok... nagyon bűnös vagyok, De talán mégsem úgy, mint hiszitek. Én nem vettem el senki kenyerét, Csak ép nem tudtam kenyeret keresni, Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból, Az Isten irgalmának hegyeit Bebolyongtam virágot szedegetve, Tudom, nem ér most falat kenyeret Az egész szárazvirág-gyüjtemény.
"Változtasd a köveket kenyerekké!" - Máskor talán feleltem volna rá, Szóltam volna: "Nem csak kenyérrel éltek!" Most torkom, szívem egyként elszorul, Szédül a szó és megfullad a hang. Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, - Nem én, nem én, az Ő nevébe se... Testvéreim, ha volna rá hatalmam, Testvéreim, ha tőlem függene, Holnap puha sziklákon pihennétek, Kenyérhegyek nőnének számotokra, Hegyóriások csupa szín-kenyérből, Merő aranykalácsból Alpesek... De nincs hatalmam, - betegen bolyongok, S még most is virágokat keresek. S ha még találok egy-egy halaványat: Tépelődöm, hogy megmutassam-e? Asztalotokra merjem-e belopni - Kenyértelen, üres asztalotokra Kenyértelen kővilág kis virágát? - Vagy morzsoljam szét a kezem között, Mielőtt bárki rátekintene, És fojtsam meg, mint gyermekét anya, Mint bukott leány drága szégyenét?
"Változtasd a köveket kenyerekké!" Hegyeket változtatnék - nem lehet. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban Lehajtom megadással fejemet. Testvéreim, ne könyörüljetek. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban, A bosszúálló Isten hegyein Én nektek most is csak virágot téptem. Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
Amit én álmodom Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, Amit én álmodom: Egy nép szájában betevő falat. Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Lelki kenyér az éhező szíveknek, Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem cifraság a szűrön, Nem sujtás a magyarkán, Nem hívságos ünnepi lobogó, Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Ha tollat fogok: kenyeret szelek. Kellek, tudom. Kellek nap-nap után, Kellek, tudom. De nem vagyok hiú, Lehet magára hiú a kenyér? Csak boldog lehet, hogy megérte ezt. Kellek: ezt megérteni egyszerű, És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű, Kérges, barna, mint sokszor a kenyér, De benne van az újrakezdés magja, De benne van a harchoz új erő, – De benne van az élet.
Ha ezt a szót, e kurta szót Ki tudnám egyszer ejteni Egyszerűn, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zuzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull... Ha tudnám egyszer ezt kiejteni Vigaszt nem várón, visszhangtalanul. Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni, Hogy nem kellene mögé rejteni Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot. Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zuzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég, És nyugodt, mint a halottaknak arca Az ünnepi, ravatalos szobában, És rendületlen, mint az Alpesek, S erős, mint az Isten a magasságban.
Késő van. Talán aludni fogok. Mielőtt behúnynám a szememet, Nehezen szerzett nyugodalmamat Szeretném megosztani veletek, Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam, Ma rendet láttam, és harmóniát. Mielőtt behúnynám a szememet, Elvégzem még ezt a vigiliát. Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet Ajtóitok előtt meghordozom, Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek, S magam módján talán imádkozom: Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen, A lány lássa meg első kedvesét, Az öregek hadd kalandozzanak Emlékeik honában szerteszét. A férfi lássa célnál önmagát.
Hegedű sír, magányos hegedű A roppant csillag-kupola alatt. Oly kristálytiszta üveghangokon Jajdul a végtelenbe valaki; Úgy ostromol Istent és éjszakát, Könyörög, lázad, adja meg magát, Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű - És mennyi ilyen harmat-tiszta hang - És megváltásra méltó mennyi bánat Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem, Ha ezeket nem bánja senki sem: Mért hallaná meg az én hangomat?
Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott. És egyre sem jött mentő felelet. Testvér, Te hogy gondolod ezeket?
Miért imádkozol?...
Hogy kiért, tudom: gyermekeidért, És apjokért, a Te jó uradért, Minden testvéredért, És magadért legutolsó sorban.
De miért, de miért?
Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz, S a világokat tengelyük körül Forgatja örök-egy forgással, Akihez a Te imádságod szárnyal: Mi kicsiny dolgainkat számon tartja? Mit tudod Te, mit tudom én, Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!... Amit elvégzett; meg kell hogy legyen, Változtat-e azon ima, fohász, Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen, Vagy tenger fenekén?...
Ó, de úgy-e a remény, a remény?
Vagy talán Te is úgy imádkozol, Mint én, mint én? Hitetlenül, süketen és vakon, Csak, mert valamit még próbálni kell, S mert mást nem tudok, hát imádkozom, Mert különben a szívem megszakad.
Ó, tudom, Te nem így imádkozol Az érzéketlen csillagok alatt.
Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhők felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat! Legyen tanyám kietlen szirtorom Vagy börtönöm pokolmély vártorony, Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör! Ó, mily isteni kép: Repülni! Dús képzeletem, ne félj, Nem gátol ebben zsarnoki szeszély. Repülj képzelmem, csillagokig szállj, Az Isteneknek lángitalt kínálj! Durva őrszem rád nem rivallhat: "állj!"
Repülj, semmi se szegje kedvedet, Repülj, szakítsd magadra az eget, Építs, vagy ronts; neked minden lehet! Repülj, oltsd ki a földi lángokat És népesíts be új világokat, Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe, Köd oszlopába, áldozat füstjébe, Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe! Te tövistelen téped a virágot S nyomodba kémek serge meddőn hágott. Műhelyedben, Mester - téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor, Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor, S nincs, aki Téged bekerít, határol. Szabad vagy, mint ürben a fénysugár, Szabad, mint a morajló tengerár, S csak öntörvényed a korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül, És bíróúl fölötted ki sem ül, Csak aki lát - az Isten egyedül.
Erdő, csendes sziget. Két ember üldögél Avartenger felett, Apadó lomb alatt, S míg fent a lomb apad: Halkan lelket cserél.
A gondolat, az árva, Tapogatódzva száll, Míg félúton a társa, Ó zengő mély öröm: Lassan elébejön, S ujjongva rátalál.
Két ember így beszélget, S míg halkan száll a szó, Egy harmadikhoz érnek. Egy harmadikhoz, aki elszakadtan Tündöklik gondolataikban, S azért jelenvaló.
