Nem. A dogmák elengedése nem azt jelenti, hogy végérvényesen elfelejtem azokat, vagy hogy érvénytelennek ítélem azokat, hanem hogy felismerem az érvényességük esetlegességét, vagyis megszabadulok attól a tévképzettől, hogy abszolút alapvető érvényességgel bírnak.
A témanyitó kérdésedre meg már elmondtam a válaszomat.
"Miért akarnám megsemmisíteni vagy érvényteleníteni a dogmákat?"
A "dogmák elengedése különféle meditációs technikák útján" nem ezt jelenti? Egyébként a témaindítómban feltettem a kérdést: "Érdemes-e, lehetséges-e a dogmákon változtatni?"
"A spermiumoknak meg nincs mentalitásuk."
Az lehet. Ettől függetlenül mégis versengenek egymással. A túlélésért.
Te akarsz menekülni, nem én. Miért akarnám megsemmisíteni vagy érvényteleníteni a dogmákat? Ha az ember elfelejti a kulturálisan meghatározott elképzeléseket, vagy nem támaszkodik rájuk, akkor nem több egy állatnál.
"A visszafejtés egyenlő az oldással, mint mentális magatartással."
Ugyan miért volna egyenlő? Azzal, hogy felismersz egy dogmát, még nem semmisíted és nem is érvényteleníted.
"Lehet ezt egy szigorú gondolatmenet útján "visszafejteni", vagy egyszerűen csak elengedem a dogmáimat, és szembetalálom magam a közvetlen valósággal."
Ez azért nem kerek, mert evidenciaként veszed, hogy (a) van világ; (b) a világ megismerhető; (c) te, személy szerint a jelenlegi lehetőségeiddel képes vagy a megismerésre. Ezek is dogmák. Nem menekülhetsz. :]
"Az alapvetőbb tudati szinten nem az derül ki, hogy nem igaz, hanem hogy estleges az érvényessége."
Erre lehetne azt mondani, hogy a halottak nem álmodnak, vagyis nem képesek szubjektív valóság megtapasztalására, mert az objektív, nagyon is létező valóság törvényei ezt nem teszik lehetővé.
Egy dogma hasznosságának mércéje szerintem csak annyi, hogy mennyire segít a mindennapi életben, illetve mennyire korlátoz.
"A versengés és dominancia mentalitása, ami minden főemlősre jellemző."
A spermiumok aligha számítanak főemlősnek, mégis versengenek egymással.
Versengésnek és a dominanciára való törekvésnek értelmezem azt a fizikai jellegzetességet is, ahogyan a repülőgépek megfelelő körülmények között fent tudnak maradni a levegőben: amíg folyik a verseny, amíg kellő felhajtóerőt termelnek a szárnyak, addig a repülőgépnek van igaza.
A versengést és az erőviszonyok érvényesítését egyáltalán nem csak az életre korlátozva értettem. Érvényes ez az élettelenre is. Ne mindenáron tudatos versengésre gondolj!
"Az az elv, amit mondasz, hogy az élet versengés, ebből a szavannai majoméletből maradt ránk, de azután, hogy győzelmet arattunk, ellenünk fordult, és destruktívvá vált. Egymás ellen fordultunk."
"Peace means reloading your gun." "A béke addig tart, amíg újratárazod a fegyvered." (Ezt Deimoss írta nekem jó régen -- és mennyire igaza van!)
"Már nem a túlélés a tét."
Dehogynem! Ezekben a percekben is kutatók tízezrei igyekeznek azon, hogy megtalálják a betegségek ellenszerét és megfejtsék az öregedés titkát, hogy az ember szó szerint örökéletű lehessen. Mindig a túlélés volt a tét.
"Hanem attól, ha azt isszük, hogy a versengés az abszolút végső érvényességű elv. Ez a görcsösség okozza az öncélúságot és a halált."
Ezzel sem értek egyet. A halált az okozza, hogy a szervezet alulmarad az életért folyó versengésben. Leépül valami betegség -- például az öregedés -- miatt, esetleg bekap az oroszlán, vagy átszúr rajtad egy szamurájkardot egy szerepjátékos suhanc.
Az a strucc-taktika, hogy a valóság _helyett_ egy kitalált, ideális világra vágynak, még nem mentett meg senkit a pusztulástól. Kérdezd csak meg a néhai pápát! Ja, várj, nem tudod megkérdezni: meghalt.
2. "Mindenki hallott már alternatív gyógymódokról, pránatáplálkozásról, halálközeli és testen kívüli élményekről, jóslásról és hasonlóan misztikus dolgokról, és bár a világ tele van kóklerekkel és kontárokkal, mégis úgy érzem, az emberek aránytalanul kevesebb figyelmet fordítanak e rejtélyek megismerésére, megtapasztalására, mint amennyivel az új módokon szerzett ismeretek bővíthetnék az illető világképét, világértését." - Kérdés, hogy kinek mennyit ér meg a rejtélyekkel foglalatoskodni?
A visszafejtés egyenlő az oldással, mint mentális magatartással. Felteszem a kérdést, hogy miért tartom ezt vagy azt igaznak, helyesnek, és rájövök, hogy önkényesen meghatározott alapjai vannak a dolognak. Lehet ezt egy szigorú gondolatmenet útján "visszafejteni", vagy egyszerűen csak elengedem a dogmáimat, és szembetalálom magam a közvetlen valósággal. Sok meditációs technika szól erről.
Nem azt mondom, hogy nincs valóság. Van valóság. Hanem ez nem egy abszolút alapvető érvényességű állítás. Az, hogy "van valóság", és hogy "nincs valóság", ahogy itt most érted, egymásnak nem ellentmondó állítások, mert nem ugyanarra vonatkoznak. Más szinten vannak. Azon a szinten, ahol van értelme annak az állításnak, hogy "van valóság", azon a szinten igaz is. Az alapvetőbb tudati szinten nem az derül ki, hogy nem igaz, hanem hogy estleges az érvényessége.
Egy hasonló dolog, ha például azt mondom, hogy az önkielégítés bűnös dolog. Ennek egy bizonyos kulturális mátrixban van értelme, abban a mátrixban, ahol egy bizonyos értelmet nyer a "bűn" fogalma. Az alapvetőbb szinten kiderül, hogy ez csak egy kulturális mátrix, nem abszolútum. Nem az derül ki, hogy nem igaz.
Node, látom, téged tényleg a sátánizmus érdekel, a morális aspektusairól kérdezed a véleményemet: az élet versengés, ez a darwini szemlélet szerint igaz. De a darwini szemlélet is egy esetlegesen igazolt szemlélet a sok közül. Éppen ugyanennyire igaz, hogy az élet partnerkapcsolatokra és szimbiózisokra épül. Nem az marad életben, aki erősebb, hanem az marad életben, aki úgy tud alkalmazkodni a többiek igányeihez, a közös igényekhez, hogy fennmaradjon és virágozzon az egész rendszer. Ha egy ragadozó olyan nagyon erőssé fejlődik, hogy a zsákmányállatok erős példányait is megöli, akkor eleinte elszaporodhat, de kipusztítja a zsákmányállatot, és ő is ki fog pusztulni. A biológiai rendszer egyensúlyának folyamatos fenntartása adja az élet fennmaradását.
Ha ez a dogma megdől, ezt kérdezed, akkor a partnerkapcsolat marad. És bizony az a helyzet, hogy tízezer éve győzelmet arattunk. Már nem kell azzal töltenünk az időnket, hogy oroszlánok elől menekülünk és fahusángokkal prérikutyákat kergetünk. De a régi mentalitás, ami olyan jól szolgált minket sok tízezer éven keresztül, megmaradt. A versengés és dominancia mentalitása, ami minden főemlősre jellemző. Az az elv, amit mondasz, hogy az élet versengés, ebből a szavannai majoméletből maradt ránk, de azután, hogy győzelmet arattunk, ellenünk fordult, és destruktívvá vált. Egymás ellen fordultunk. Már nem a túlélés a tét. Megváltoztak a viszonyok. Valóban nagyon ősi elv, amiről beszélsz, és hatalma van az ősiségénél fogva, csak éppen nem különösebben összeegyeztethető az egészséges emberi élettel.
De nem hiszem, hogy a dogmák "megdöntése" lenne a cél. Az elképzelések hasznosak, amíg öncélúvá nem válnak. A versengés mentalitása is hasznos, amíg nem fordul azok ellen az alapvetőbb valóságszintek ellen, amik kitermelték. Mint a ragadozó esetében, aki kiirtja a saját táplálékát. A hibát akkor követjük el, amikor egy elképzelésnek abszolút alapvető érvényességet tulajdonítunk. Mint például egy egyházi dogmának, vagy például az egyén indíttatásainak. Nem attól leszünk betegek, ha versengünk. Hanem attól, ha azt isszük, hogy a versengés az abszolút végső érvényességű elv. Ez a görcsösség okozza az öncélúságot és a halált.
Ez itt teljesen off, ráadásul a betegséggel kapcsolatos fejtegetésed csak a létezést "univerzális jóra és rosszra", "univerzális valóságra és univerzális illúzióra" bontó világnézetek szempontjából igaz.
"A "visszafejtést" én is "oldásnak" szoktam nevezni, mint te"
A visszafejtést én "visszakeresés", "eredetkutatás" értelemben használtam. Arra gondoltam, hogy nemcsak dogmák szerint lehet élni, hanem egy bizonyos életmódot megfigyelve megfogalmazhatók az azt meghatározó dogmák.
Elvileg az lenne a legjobb, ha feltételezések, vagyis dogmák nélkül lehetne élni, de amíg az ember nem mindentudó -- a szónak legteljesebb értelmében -- addig valamiféle dogmákra szüksége lesz. Dogma és hit kéz a kézben járnak, és egyetlen "ellenszerük" a tudás.
"Az egyik legalapvetőbb dogma egyébként az, hogy van egy valóság, amiben benne vagyunk mi, emberek, többek között az az "én" is, aki ezt gondolja. Egy saját farkába harapó, önértelmező gondolatmenet, de a legtöbb ember valóságképének ez képezi az alapját. Ez a dogma legtipikusabban akkor válhat destruktívan öncélúvá, amikor a saját valóságképünket alapvetőbbnek tekintjük annál a létélménynél, amire ráépítettük, és például azt hisszük, hogy a saját valóságképünk mások világképének abszolút mércéjeként használható. Ebből származnak az ideológiai alapú háborúk igazolásai, és a mások feletti mentális hatalmaskodás elfogadása."
Tehát nincs valóság?
Ez a kijelentés -- maga is dogma -- hasznosabb, mint az objektív valóság dogmája? Bizonyítható valahogyan?
Elkerülhető-e (érdemes-e törekedni, vágyni rá) az egymás fölötti hatalmaskodás, amikor a természetben mindenhol egymásra hatásokat látunk? Az élet alapja a változás, a versengés. Mi marad, ha ez a dogma megdől?
Konkrétan a Sátánizmussal kapcsolatban meg egyébként az a véleményem, hogy a vallások ezeket a kérdéseket évezredek óta vizsgálják, és nagyon konzisztens és komplett képet adnak róla. A Sátánizmus viszont csak egy XIX. századi kulturális képződmény, a modern individualizmus fellángolásának egy önkényes örvénye, és sokkal "dogmatikusabb", kultúra-függőbb dolog, mint a hagyományos misztikus spiritualitás. Egy önigazoló elképzelés abszolút érvényességének bebetonozása csupán. Valójában az egyén indíttatásai éppen úgy alkalmatlanok önmaguk hiteles igazolására, mint ahogy minden dogma alkalmatlan önmaga hiteles igazolására.
Belekukkantottam a másik topikba, de nem oda írom, mert ide tartozik: Powaqqatsi, éppen ez a közös a vallásokban, amiről beszélsz. Azt tanítják, hogy van egy alapvetőbb valóság, amihez képest a hétköznapi valóság csak egy illúzió. Hogy a hinduizmus és a buddhizmus ezt tanítja, azt nem kell magyaráznom, gondolom. De a keresztányság is pontosan ugyanezt tanítja. Az alapvetőbb szinteknek való megfelelést tekinti követendőnek, és a sátáni "lázadás" azt jelenti, hogy a lét nem próbál megfelelni az alapvetőbb szinteknek, hanem önigazolóvá és önértelmezővé válik, elszakad az alapvető "teremtőjétől", és ez betegséget jelent. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy biológiai szerv működése öncélúvá válik, és nem a szervezet egészének, az "alapvetőnek" az irányultságát valósítja meg, hanem egy önkényesen meghatározott saját irányultságot. Ez a betegség, és halálhoz vezet. Ahogy a biológiai szerv öncélúsága a testi halálhoz vezet, úgy a mentális magatartások öncélúsága lelki halálhoz vezet. Ez puszta tapasztalat. Az emberi valóság így működik, ki tudja, miért.
Tisztában lenni azzal, hogy minden kiindulási "dogma" önkényesen meghatározott kulturális képződmény, az egy dolog. A mindennapi tudatosság határainak kialakítása egy másik dolog. Hitnek is nevezhetjük azt, amikor egy bizonyos "dogmát" végső alapvetőnek tekintünk, vagyis mentálisan úgy viselkedünk, mintha abszolút végső érvényességgel bírna. Ez a legtermészetesebb dolog a világon. A "visszafejtést" én is "oldásnak" szoktam nevezni, mint te, a hitet pedig "megélésnek", mert arról szól, hogy az illető tartalmat, az illető "dogmát" valósként éli meg az ember, nem pedig esetlegesként.
Ilyen értelemben az oldással mindig egy alapvetőbb szinthez érkezünk, a megéléssel pedig egy esetlegesebb szintre. És általában azt érzékeljük egészségesnek, ha az esetleges szint jól szolgálja az alapvetőbb szinten megjelenő irányultságot. Betegesnek meg azt érzékeljük, ha öncélúvá válik egy mentális tartalom, és már nem szolgálja jól az alapvetőt. Ilyenkor van szükség az oldásra, hogy a helyükre rázódjanak a dolgok. Egyébként nem feltétlenül van szükség az oldásra. Az oldás önmagában csak bölcsességet jelent, semmi többet.
Szóval, én az egészséget tekintem a mérvadónak ebben a témában. Az öncélú, önértelmező, destruktív neurózisoktól mentes szabad megvalósulást.
Elméletileg a vallásoknak a magja, amit misztikusnak szoktunk nevezni, arra szolgálna, hogy mindig jelen legyen az oldásnak ez a gyógyító lehetősége, hogy visszatérjük a közvetlenebbhez, az alapvetőbbhöz, és eszerint definiáljuk újra az esetlegesebb "dogmákat".
Hogy erre mikor és mennyire van szükség, azt csak a létélmény legalapvetőbb szintjei határozhatják meg, nem az esetleges szintek. Az önigazolás lenne, ha a saját magából való visszaoldódás szükségességét egy illető "dogmarendszer" szerint ítélnénk meg.
Az egyik legalapvetőbb dogma egyébként az, hogy van egy valóság, amiben benne vagyunk mi, emberek, többek között az az "én" is, aki ezt gondolja. Egy saját farkába harapó, önértelmező gondolatmenet, de a legtöbb ember valóságképének ez képezi az alapját. Ez a dogma legtipikusabban akkor válhat destruktívan öncélúvá, amikor a saját valóságképünket alapvetőbbnek tekintjük annál a létélménynél, amire ráépítettük, és például azt hisszük, hogy a saját valóságképünk mások világképének abszolút mércéjeként használható. Ebből származnak az ideológiai alapú háborúk igazolásai, és a mások feletti mentális hatalmaskodás elfogadása.
Minden embernek van világképe, vagyis elképzelése, véleménye arról, hogyan működik a világ, mit jelent a létezés, az élet, és hogy körülbelül mik a távlatok, lehetőségek.
A világkép elsősorban kultúrafüggő. Az egyéni világképet az alapozza meg, hogy az illető ember milyen körülmények között, milyen társadalomban, milyen kultúrában eszmélt tudatra. Ezt később "magánszorgalomból" finomítani, módosítani lehet, de a világkép alapjai jellemzően változatlanok maradnak.
A "dogma" vallási "szakkifejezés", alapigazságot jelent, olyan kijelentést, aminek helyénvalóságát nem kérdőjelezik meg, mert erre, ezekre az alapigazságokra építik a világképet. Kérem, hogy ehhez a szóhoz ne társítsunk automatikusan képmutatást, kényszert és elmaradottságot, az már a dogma egy speciális esete!
Nyilvánvalónak tartom, hogy a vallásossággal nem foglalkozó, esetleg attól tetszőleges okból mereven elzárkózó embereknek is vannak dogmáik, alaptételeik, hiszen valamilyen alapra nekik is építeniük kell a saját világképüket, de azt aligha tudják megmagyarázni, hogy miért éppen ezeket az alapokat választották. (Pl.: semmi sem örök, mindenki halandó, és ezen nem lehet, és nem is szabad változtatni.)
Nyilvánvalónak tartom azt is, hogy a dogmákat nem csak kijelenteni, de "visszafejteni" is lehet, így némi agyalással megfogalmazhatók azok dogmái, akik egyébként sikítófrászt kapnának attól, ha el kellene ismerniük, hogy ők is csak a nagy büdös semmiből pottyantak a világra, és hogy a világ és a létezés titkait nem ismerik, tehát tulajdonképpen minden lehetséges.
Előfordulhat, hogy a dogmákra épülő világkép konfliktusba kerül a megismert világgal, különösen akkor, ha túl sok és nem elég elvont dogmák szerint él valaki.
Mi lehet a konfliktus feloldása? Érdemes-e, lehetséges-e a dogmákon változtatni?
Ebben a topicban arról beszélgethetnénk, hogy mik azok a dogmák, amik a legtöbb embernél megtalálhatók, és hogy ki meddig meri "oldani", kidobni a saját dogmáit, amikor az adott dogma már nem alapot, hanem börtönt jelent.
Többek közt megvizsgálhatnánk a "fekete mágia" kérdéskörét, hiszen ez a fogalom tulajdonképpen egy a világ megismerésére és befolyásolására alkalmazott technikát takar.
A "mágia" kifejezést a következő értelemben használom: "Helyzetekben vagy eseményekben elért változás az egyén akaratával összhangban úgy, ahogy az az általánosan elfogadott módszerekkel megváltoztathatatlan lenne." (A.S. LaVey)
Rendszeresen tapasztalom, hogy a "fekete mágiától" óva intik egymást az emberek, ugyanakkor rendkívül ritka, hogy ezt a "jótanácsot" racionális indoklás is támogatná, tehát ilyenkor szokás visszautalgatni a dogmákra, a "magától értetődő" dolgokra.
A "fekete" mágia alatt rendszerint valamiféle ártó, rosszakaratú ügyködést szokás érteni, de tekintve, hogy a "jó" és a "rossz" és az "ártás" és "segítés" meglehetősen szubjektív fogalmak, nem könnyű minden esetben kielégítően felcímkézni a dolgokat, ráadásul "általánosan elfogadott módszerekkel" is lehet ártani, érvényre juttatni a rosszakaratot.
Igen gyakori, hogy két vagy több csoport egymás ténykedéseit kölcsönösen "fekete mágiának" titulálja, miközben meg vannak győződve arról, hogy na, ők aztán a Fényességes, Önzetlen, Kozmikus, Szeretetteli Jóságot képviselik minden megszentelt tettükkel és gondolatukkal.
Olyan nézetek is gyakoriak, ahol tulajdonképpen mindenfajta mágiát (vagyis megmagyarázhatatlan befolyásolást, megértést) gonosznak, kerülendőnek tartanak, mégis elfogadják a csodákat, a csodatevő szenteket és imádkozással igyekeznek kifejezni saját kívánságaikat.
A "fekete" mágia tehát egyszerűen gumifogalom, ezért én kerülni szoktam ezt a kifejezést, kivéve, ha a vele járó érzelmi töltést kívánom alkalmazni, vagyis ijesztgetni akarok valaki(ke)t. (Ezzel a befolyásolással például menekülési, távolodási vágyat kelthetek a hallgatókban/olvasókban, ami a tudatos szint alatt érvényesül, és a definíció szerint mágiának tekinthető.)
Rengeteg olyan módszer, tevékenység létezik, ami a világ, a létezés vizsgálatára, megtapasztálására irányul, ám különböző okokból ezeket az emberek kerülik, bizalmatlanok velük szemben.
Mindenki hallott már alternatív gyógymódokról, pránatáplálkozásról, halálközeli és testen kívüli élményekről, jóslásról és hasonlóan misztikus dolgokról, és bár a világ tele van kóklerekkel és kontárokkal, mégis úgy érzem, az emberek aránytalanul kevesebb figyelmet fordítanak e rejtélyek megismerésére, megtapasztalására, mint amennyivel az új módokon szerzett ismeretek bővíthetnék az illető világképét, világértését.
Téged mi tart vissza, meddig vagy hajlandó bővíteni az érdeklődési körödet, és miért éppen ott húzod meg a határvonalat?
