"Tőkés érdeme mégis felbecsülhetetlen a folyamatban, nemhiába pocskondiázzák a mai csauseszkuk... "
Nagyon találó kifejezés. Van belölük jó pár magyarul beszélö is. Pl. Német Péter a Népszava föszerkesztöje aki egy M2-s Napkeltében próbált semleges lenni vele. Még csodálkozott, ill. állfölháborodott mikor megtudta,h. az Ady emlékpark léterhozatalához megyert kb. 200millió forintot Alexander Mudura nagyváradi plázájához folyt. Majd a végén kidölt belöle a zsigeri gyülölet....undorító volt!!
Igazságod van, de a hosszú ö,ü nem megy ezen a német billenytyüzeten. Tökés László egyik könyvébe beírta nekem: "Gonda László bajtársunkank, szeretettel..."
Számomra ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami ember nekem adhat.
Miközben más témákban kigúnyolják, kinevetik azt,h. Tökés énekelt a Gyurcsánnyal való Duna-TV-s beszélgetésen, én megértem öt és mélységesen megvetem Gyurcsányt és mindazokat akik Tökés gúnyolják. Nagyon jól behatárolhatóak,h. kik azok!!!Gyurcsányról mindent elmond az,ahogyan egy podesztre állott (mint Sztálin!!!),h. "lenézhesen", ill. az, h. okt.23-án lezáratta a 301-s parcellát és "Imré"-zet....
Tökés László hü maradt elveihez, erkölcsi tartásához...Egy hibát látok benne: hívei, barátai mellett nem tartott ki elég következetesen....de az vesse rá az elsö követ...
Azt hiszem Oltványi László, aki akkor Bukarestben az MTI tudósítója volt. Ezt azon melegében olvastam. Azután minden szemtanú elbeszélés azt igazolta,h. az egész egy puccs volt . De nehogy azt higgye vki.hogy ´56-t nem készítétték elö! Csak a kontroll kícsúszott a kezükböl....az a generáció háborús tapasztalatokkal rendelkezett...ezért is szüntetik meg a sorkötelességet,h. az emberek ne értsenek a fegyverekhez....(szerintem)
mi a gyalázkodás? hogy tényleg mindent meg lehet etetni az olvasókkal? hogy viccesnek tartom, hogy egy tizennyolc éves gyerek történelmi dokumentum-igényű könyvet ír? és ezt ki is adják akkor, amikor mindenki azért sír, hogy a kötelező olvasmányok kiadására nincs papír és pénz?
az lenne a gyalázkodás, ha leírnám, amit valójában gondolok erről a cirkuszról.
"...Arra kérek mindenkit, hogy - politikai pártállástól függetlenül - emlékezzen pár pillanatig azokra, akik 1989. december 16 és 22 között, majd ezt követően is meghaltak Temesváron, valóban a szabadságért..."
Én akkortájt a szegedi Újklinika műszaki átadása utáni beüzemelésével foglalkoztam.
Értesítettek bennünket, hogy a 410 ágyat készítsük fel a sebesültek fogadására.
A klinika dolgozói pihenés nélkül fogadásra késszé tették az épületet 24 óra alatt (mint később kiderült nem hoztak sérülteket).
Közben összeállítottak a Forrás szállónál egy konvojt, melyen egészségügyi eszközök, élelmiszer, ruha, takaró, gyógyszer és egyszerhasználatos eü. termékek voltak.
Ennek a konvojnak egészségügyi kíséretével bíztak meg többek közt engem is.
A konvoj az aradi kórházba vitte volna a fent említett anyagokat.
A határig nem is volt probléma, viszont ott, az előzetes megálapodással ellentétben nem kaptunk katonai biztosítást.
Ezek után a konvoj biztosítás nélkül indult el Aradra. Útközben a falukon keresztűl haladva emberek ugráltak a kamionok közé hogy megállítsák és kifosszák.
Megjegyzem, hogy előtte való nap raboltak el két kamiont, melyek vezetőit holtan találták meg.
Csokik, konzervek ablakon való kidobálásával folyamatosan tovább tudtunk menni, majd Aradva érve a kórház közelében megállított a hadsereg mert a kórház körül lövöldöztek.
Hosszas egyezkedés után Temesvárra irányítottak bennünket. Aradtól már kaptunk kíséretet. Késő délutánra érkeztünk Temesvárra ahol már nem tudtuk kipakolni a segélyeket. Ezért egy malomba irányítottak bennünket éjszakára. Körös-körül lövöldöztek egész éjszaka. Sajnos két kiskatonát le is lőttek a szekusok akiken már nem lehetett segítenünk. Másnap reggel amikor elcsendesedett a környéken a lövöldözés elindultunk egy raktárházhoz ahol kipakoltuk a segélyszállítmányt. Közben lőttek ránk a környéken lévő 10 emeletes épületek tetejéről. Sajnos a védelmünkre kirendelt katonák többsége, előtte egy hónappal vonult be és nem nagyon értettek még a fegyverekhez. Sokuknak nem kellett leszerelni:-(
A kipakolás után szerettünk volna minnél előbb Arad felé menve hazajönni de, ezt nem engedték meg, mert Temesvár és Arad közt a szekusok voltak az "urak".
Ezért Temesvárról Jugoszlávia felé mentünk ahol nem akartak a határon átengedni bennünket. Hosszas veszekedés és fenyegetés után (áttörjük a soropókat ha nem engednek át) átengedtek bennünket és Röszkénél léptük át a határt.
Hogy mi történt valójában Romániában akkor, azt csak az tudja aki ott volt:-(
Fájó szívvel emlékszem minden évben a 24-én elesettekre, kik életüket adták értünk. Isten adjon nekik nyugalmat és dicsőséget.
Szerintem (és sokak szerint is) a püspök úr mai megítélésben nem a 15 évvel ezelötti tettei hanem az azóta általa tettek/mondottak játszanak lényegesebb szerepet.
Ezt senki nem kérdőjelezi meg! Maga Tőkés László, és az őt igazoló zsidó rabbi sem!
Nem láttad a Duna Tv-n vetített német dokumentumfilmet!
Nyilvánvaló, hogy csau azért bukott, mert ezt az oroszok és amerika közösen elhatározták. Nemcsak az oroszok!
Tőkés érdeme mégis felbecsülhetetlen a folyamatban, nemhiába pocskondiázzák a mai csauseszkuk...
Örömmel látom itt nálam önöket, miután ismerem szándékukat, azt a célt, mely Deák Péter urat és fiát, Botondot ide vezette. Éspedig az, hogy közösen felelevenítsük a temesvári forradalom eseményeit. Bár az ilyesmi egyre nehezebb, ahogy telnek az esztendők. Tudniillik az úgynevezett decemberi, 1989-es forradalom történései - melynek lassan-lassan tizedik évfordulóját fogjuk megülni - mindenképpen óriási fordulópontot jelentettek az ország népe életében.
Mi történt akkor, és miért mondjuk azt, hogy fordulópontot jelentettek ezek az események? Nevezetesen azért, mert hasonlóan a Szovjetunió megszállta országokhoz, Romániában is a kommunizmus hatalmasodott el, mindazzal a rosszal, igazságtalansággal, embertelenséggel, mely jellemezte ezeket a rezsimeket és a kommunista eszmét, mint olyat. A nép egyre inkább elégedetlenné vált. A mindennapi életben egyre több lemondást követeltek a hatóságok. Mind jobban nőtt az elkeseredettség. Rövid az emberi élet, de azt is sötétségben tölteni, még akkor is, amikor beáll az est, hidegben, mikor ránk köszönt a tél, ezt nem lehet sokáig elviselni. Nem nagyon segített az, amit Ceausescu tanácsolt: ha fázunk otthonunkban, akkor öltözzünk melegebben. Tehát megvoltak azok az okok, melyek megérlelték azt, hogy ez az elégedetlenség, mint egy vulkán, kitörjön, és megpróbálkozzék a nép azzal, hogy új életet honosítson meg.
Természetesen forradalom lezárása után különböző verziók keletkeztek, különbözőképpen magyarázták a történteket. Én magam úgy ismertetem azokat, ahogy akkor megéltem és láttam. Nem hagyom magam befolyásoltatni mindattól, ami később magyarázatként elterjedt ezzel kapcsolatosan. Nem tudom függetleníteni a forradalom kezdetét az itteni református egyház lelkészének személyétől.
Miért? Ez egy külön történet.
Tőkés László egyrészt nem volt kedveltje a református egyházkerület püspökének, a Váradon székelő Papp Lászlónak, és ugyancsak nem volt kedveltje a kommunista rezsimnek, mert nem szűnt meg bírálni politikáját. És több módon, főként a papság és a hívek körében kifejezést adott elégedetlenségének. Különösképpen az úgynevezett falurombolással kapcsolatban.
A református püspök el akarta mozdítani helyéről. Bár, mint lelkész, egy felvilágosult korszakot honosított meg az itteni hívek életében. A püspök úr eljárását egyeztetve a hatóságokkal még a lakásukból is ki akarta tetetni a Tőkés családot. Tőkés azonban egy erős akaratú ember, és minden rizikót vállalva ellenállt mind az egyházi, mind a világi hatóságoknak. Magatartásával azt példázva, hogy lehet ellenállni. Különböző bírósági tárgyalásokat folytattak ellene, amelyeken vagy megjelent, vagy nem jelent meg, tény az, hogy egyre inkább köztudottá vált, főképpen a református hívek között, hogy íme van valaki, aki nem szolgálja ki és nem veti magát alá a felső fórumok igazságtalan döntéseinek. A dolgok ebben a mederben folytak, míg végül a hatóságok elhatározták, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy őt eltávolítsák helyéről. Erről értesültek a hívek is. Jó néhány nappal már az úgynevezett forradalom előtt a ház körül, ahol a templom is van, össze-összegyűltek az emberek. Kvázi egy védőfalat formáltak körülötte a várható támadások ellen.
Végül eljött az a bizonyos december 16-dika, szombat, amikor a hatóságok érvényt akartak szerezni döntésüknek. Ezt megtudták a közelben lévő baptista felekezet hívei is és a két egyház hívei egyre nagyobb számban gyülekeztek a parókia körül. Amikor azt mondom, hogy egyre nagyobb számban, ne gondoljunk itt csillagászati számokra. Szerintem kétszázan lehettek azok, akik azon a bizonyos szombat estén megjelentek a környéken. És Tőkés megtalálta a módját annak, hogy biztassa őket, ne essenek kétségbe, végül minden jóra fog fordulni. Azonban nem egészen így történt, mert Tőkés Lászlót másnap kivonszolták lakásából, föltették egy kocsira és ismeretlen helyre hurcolták. Senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Nem kevésen gondoltuk azt, hogy bizonyára - nem ez lett volna az egyetlen Románia történetében - végeznek vele. De a döntés nem ez volt, hanem elkerült egy kis községbe, Menyőbe, egy nagyon kis létszámú református gyülekezet élére. A védelmére felsorakozók ekkor elégedetlenségüknek adva kifejezést, a központban és a Józsefvárosban tüntettek, betörték az ablakokat és nagy volt a felháborodás. Felfordult város képét mutatta akkor Temesvár, illetve annak egy bizonyos része.
Erről én már vasárnap reggel hallottam. S utána, vasárnap délben láttam azt a tömeget, szintén kis létszámról van szó, mely a diákotthonok körzetén keresztül vonult, arra számítva, hogy a diákok csatlakoznak hozzájuk. De azok éppen vakáción voltak. Akkor a megyei néptanács elé vonultak. Milyen jelszóval, milyen követelésekkel? Egyrészt felháborodásukat fejezték ki Tőkés elhurcolása miatt, másrészt azt követelték, hogy kenyeret, megélhetési lehetőséget biztosítsanak számukra, hogy legyen meleg és világosság az otthonokban. Tehát az elemi szükségleteket ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek.
Ezek voltak a kezdeti követelések. A hatóságok nagyon brutálisan reagáltak, természetesen felső utasításra. Már vasárnap estefelé lehetett hallani lövéseket és hamarosan megláttuk az első áldozatokat. Válogatás nélkül rálőttek az emberekre. Kik? A végén talán kiderült, bár még mindig nagyon sok titok veszi körül ezt a megmozdulást. A hadsereg tagjai voltak azok, akik a tüntetőkre lőttek, ám mint mikor elindul egy hógolyó, és nem tudod, mi lesz belőle, a vérengzés egyre nagyobb ellenállást váltott ki. Mind többen csatlakoztak az egyre aktívabb tüntetőkhöz, és ahogy teltek az órák, a követelések már nem csak a megélhetésről szóltak, hanem a kommunista rendszer eltörléséről és a demokrácia megteremtéséről is.
Mindezen idő alatt az országban néma csend uralkodott. Napok teltek el, a temesvári elégedetlenséghez egyre többen csatlakoztak, főképp a Fő téren, a katedrális és a színház körül állandóan forrongott a tömeg, az idő is kedvezett, mert nem volt sem hideg, sem eső, és akadtak olyanok, akik gondoskodtak arról, hogy meleg teához és valamilyen élelemhez jussanak a tüntetők. És az emberek ott álltak éjjel és nappal, a tér egyetlen pillanatra sem ürült ki.
Bukarest erre úgy reagált, miután egyre több volt az áldozat, hogy ezeket nyomtalanul kell eltüntetni. És akkor a negyven valahány áldozat holttestét a fővárosba szállították és elhamvasztották a krematóriumban. Így aztán mondhatták, hogy nincs, eltűntek, semmi nyom nem maradt utánuk.
Ceausescu ebben az időben Iránban tartózkodott. Az döntéseket tulajdonképpen felesége, Elena hozta. Amikor a diktátor hazatért Iránból, akkor megfenyegette Temesvár városát, ha nem lesz vége a megmozdulásoknak, akkor Temesvár eltűnik Románia térképéről. Próbálkozott azzal is, hogy miután még mindig csak Temesvárra korlátozódtak a lázadás jelei, egy következő szónoklatában különböző ígéreteket tett: fizetésemelésről, hozzájárulásról az ünnepekhez, abban bízva, hogy mint addig, el tudja kábítani a népet. Hát kiderült, hogy ebben az esetben súlyosan tévedett, és a megnyugtató beszéd nem hozott sikert számára. Sőt, elterjedt a híre annak, mi történt Temesváron, és a városban pedig az lett a jelszó azokban a napokban, hogy ma Temesváron, holnap az egész országban... És ez a jelszó mind jobban megfogant, az ország többi városában is hasonló jelek mutatkoztak. Ekkor Ceausescu egy másnapi találkozót akart megszervezni az elégedetlenek vezetőivel, de tudomására jutott, hogy ez kudarcra van ítélve. Nincs más megoldás, mint szökni az országból. Erre a felismerésre azonban későn jött rá, mert megakadályozták szökési kísérletét, elfogták, és mint tudjuk, kivégezték. Ha ez a radikális lépés nem történik meg, ki tudja, milyen fordulatot vesznek az események. Hiszen a forradalom 16-án estefelé indult el Temesváron, és napokon keresztül csak itt zajlott. Tehát megvolt az esély arra, hogy leverik a felkelőket. Ebben a helyzetben hihetetlen hősies magatartást tanúsított a város polgársága, mert élete kockáztatásával kiállt a forradalom mellett, arról is értesülve, milyen fenyegető lépéseket helyezett kilátásba a diktátor.
A kérdés az, mik voltak azok az indítékok, amelyek az 1989-es decemberi forradalom elindulásához vezettek, és mely forradalom - ezt általában ma nem igen hangsúlyozzák ki, szeretnék, ha ez nem így lenne, szeretnék, ha feledésbe merülne - tulajdonképpen Temesvárról indult el. Tudjuk, hogy a környező országokban ebben az időben a rendszerváltás eseményei különböző szinten folytak. Később, hetek, hónapok múlva valószínűleg itt is kitört volna valahol a forradalom, de a történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy Temesvár volt a gyújtópont, és ezt nem lehet elvitatni tőle.
Utána természetesen nagyon sok illúziónk volt minden vonatkozásban. Ezek többsége az is maradt, úgy látszik, az átalakulás egyik társadalmi rendből a másikba túl sok áldozatot, túl sok lemondást követel, és miután mindenkinek csak egy élete van, ez a mostani generáció sínyli meg legjobban a történteket. Ha belegondolok abba, hogy volt egy II. világháború, előtte egy prefasiszta éra a két világháború között, hogy volt egy legionista antoniescanus diktatúra Romániában, s utána következett az a sötét korszak, melyet a kommunista rendszer jelentett ebben az országban, akkor mérleget készítve elmondhatom, nem túl sok örömöt jelentett az a több, mint 58 év, amit Temesváron töltöttem. Láttam sok reményt és a remények szertefoszlását. De mi, a zsidó nép gyermekei - akiket főként többek között az jellemez, hogy a mindenkori üldözés és megpróbáltatás célpontjai és szenvedői vagyunk, nem tudom, miért, talán azért, mert mi adtunk először az emberiségnek erkölcsi normákat, eszményeket, prófétai víziókat, melyek mind a mai napig csak elképzelések és ábrándok, és egyáltalán nem valósultak meg - ennek ellenére soha nem adtuk föl a reményt, és bíztunk abban, hogy eljön az az idő, amikor az emberek ráébrednek igaz rendeltetésükre.
E tekintetben Temesvár már ennek a példája.
Éspedig azért, mert sehol másutt az országban nem olyan erős az ökumenikus mozgalom, a nemzetiségek közti közeledés, mint nálunk. Ebben a mozgalomban, addig, amíg itt volt, szervesen részt vett a református egyház lelkésze, a mai püspök, Tőkés László is. Ez az ökumenikus együttműködés különböző formában történik. Közös istentiszteleteket tartunk, több felekezet képviselői ugyanabban az imaházban, ugyanabban a templomban, egybegyűlve a hívekkel, kórusokkal és mindenki a maga nyelvén és persze román nyelven ugyanannak a gondolatnak, elkötelezettségnek ad hangot.
Ebben az országban ma nehéz időket élünk. Azt reméljük, hogy a jövő - hiszen vannak bizonyos lépések ebbe az irányba, pl. soha Romániában a magyar nemzetiség nem volt a kormánynak részese, nem élvezte azokat a lehetőségeket és jogokat, amelyeket ma élvez - biztató lesz. Természetesen mindig lehet jobbat várni, de ez a kezdet jónak mondható. Legalább is a múlthoz viszonyítva, hiszen minden relatív. Visszatérve a forradalom 10. évfordulójára, azt kell mondanunk, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Én nem mondom, hogy a fellegek mind eltűntek és egy teljesen kitisztult ég áll fölöttünk, és zavartalan, kielégítő, boldog életet élhetnek országunk polgárai, de erősen bízunk abban, hogy a nehéz korszak véget ért és új életet köszönthetünk az ezredforduló után.
9 voltam akkor. Nagy vonalakban emlékszek a dolgokra, nagyon nagy vonalakban. Borzasztó gyorsan zajlott le a dolog, nem is értettem mindent belőle. Csak azt láttam, h mennek a segélyek és hülye fejjel még aggódtam is, h mi lesz ha nem győz a forradalom, megharagszanak ránk a hatalmon maradók... stb.
Azóta elolvastam az A Vég c. könyvet (szerző nem jut eszembe), ami elég tanulságos volt... noha voltak benne sci-fire emlékeztető részek: pl. elit secus egységek, bekábítózva, a legmodernebb fegyverekkel, egész testet védő (!) golyóálló ruhával. Viszont benne volt a Ceausescu-per jegyzőkönyve, különösen tanulságos...
Fontos még megjegyezni szerintem ezzel kapcsolatban, h szomszédaink közül kettőben is véráldozatokkal dőlt meg a régi rendszer, nálunk viszont nem. Ezért szvsz hálásak lehetünk a sorsnak. Bár lehet nem mindenki gondolja így.
Emlékeimben kutatva egy 4-5 éves gyerek képe rémlik fel 89-90-ből, mint Tőkés fia. Ha az az egy van neki, ez azt jelenti, hogy most lehet a srác olyan 19-20. És már könyvet ír a "forradalomról". Gondolom, a saját kútfejéből merített. Roppant tehetséges lehet, hogy a kábé 500-adik "temesvári forradalmi" könyvre is talált kiadót :-)
Tőkés püspök fia ( Tőkés Máté ) egy könyvet írt a temesvári forradalomról. Egymás tükrében - soha nem hallott vallomások egy forradalomról címmel. Az interjúkötetet az Urániában mutatták be december 22-én, a 15. évfordulón.
Remélem, nem minősül reklámnak, vagy ha igen, a moderák tolerálni fogják, mert - sajnos - semmiféle anyagi előnyöm nem származik a dologból.
Amikor bejátszották a rádióba a lövöldözést, dec.16-án, autóban ültem, akkor félreálltam és a tehetelen dühtöl csorogtak a könnyeim. 3/4 éve temesvári mennyasszonyom volt. A megyei központi korházban dolgozott az inetenzív osztályon.
A nyáron a nagymamától hoztam a hírt, hogy Tökés Lászlót nem vitte el a securiate. Àllhír. Akkor hallottam elöször Tökés nevét. Móra László volt az elsö aki róla írt Romániában. Az anyósom testvérének a férje...A "Máriától" (a hagyomány szerint ott égették meg Dózsát), ahol a református parókia volt, két sarokra lakott a nagymama és bejáratos volt a parókiára, mert e házban lakott egy barátnöje. Ott kérte Tökés öt.
1989.dec.24-én bementem az augsburgi vöröskereszthez és vagy fél köbbméter kötszert, gyógyszert kaptam, vittem. A másik fél köbméter élelmiszer volt. Makón aludtam egy éjszakát, mert még állitólag löttek. Másnap egy belga forgatócsoport mögött haladtam, akik taxival mentek Aradig. Temesvárig egyedül mentem. Nem féltem, de fura érzés volt, mert a kb.60 km-n szinte senkivel nem találkoztam.Egyik faluban két fegyveres civillel elbeszélgettem és egy kis csokit, gyümölcsöt adtam.
Temesváron úgy mentünk a korházba, h. közben a fö tér sarkát kellett érinteni az ortodox katedrálisnál. Még egy nappal azelött ott löttek, állítólag. (Megj.A katolikus nagymama -nagypapa 1920 táján hozzá kellett járuljon a román ortodox katedrális építési költségéhez, mint vállalkozók, ajánlatos volt!...) A vllamos megállóban álltak vagy egy tucatnyian, amikor az utánfutóm egyik kereke megelözött!!! Szerencsére senkit nem talált el az elszaadúlt kerék. Nem telt bele öt perc, amikor az emberek megtalálták a 4 csavart, elökerült az emelö és az utánfutót terhével együtt fölemelve vissza a kerék. Fantasztikus volt! A korház elött sorban álltak az autók, dombot képzett a sok kenyér Mo.-ról! A kötszerek, gyógyszerek helyére kerültek....
A városban 2-3 üzlet volt kiégve, a megyei pártház elött csak a fü volt letaposva sok ablakon új gitt. Sehol egy belövés, golyónyom! A Lloyd-soron (ez a fötér régi neve, az újat nem ismerem) két üzlet volt kiégve, de csak egy lövés volt a kirakatüvegen keresztül, ami nem tört ki. Mesélték, hogyan jelent meg két "szekus" és fölgyujtották. Egy pár páncélos, katonák, de semmi hasonló mint 56-ban Mo.-n! Akkor 56-ban, 8 évesen, kb.4 héttel okt.23-a, ill. két heti pincében lakás után, láttam a Moszkva teret, a Várfok-Vémezö sarkot. Össze nem lehet hasonlítani....
A korházba éjjel hozták a sebesülteket, mesélte nejem, de reggelre "kitakarították", mire ö bement. Az azóta már nejem alig látott reggel valami nyomot. Egy szürke, szakadt lepedös, ágytakarós sérült fiúra emlékszem, akinek szája tele volt herpesszel, a fél vesélyét ellöték, ki kellett venni.
Mindenki nagyon kedves volt, a kör alakú szökökkutas téren, ahol apósomék laktak, van egy tíz emletes ház. Ebben a házban kiderült sok románról,hogy tudnak magyarul...Késö éjjelig beszélgettünk. Az egyik II.emeleti szekus tisztviselö ott aludt a lanyával késöbbi apósoméknál. Barátok voltak...
Apósom megszervezte,h. egy Bornemisza ... (ha jól emlékszem) nevü magyar fiúnak egy emléktáblát adtak át, aki a "Desteaptete roman..." (Talpra magyar megfelelöje...)"-t osztogatta fénymásolatban, amikor lelötték... Apósom meghalt 1993-ban, a nekrologja megjelent az egyik újságban, abban is szerepel a magyar kórus vezetöje. Az ö halála is közvetlen kapcolatban van a diktatúra lélknyomrító légkörével...
A sors úgy hozta, hogy Tökés Lászlónak és Borbély Imrének is megtudtam köszönni amit értünk is tettek. Nejem így ´90 májusában már nálam tudott lenni, és szept.ben már összeházasodtunk... Újfalusi Lászlónak már nem tudtam megköszönni, mert öt agyonverte a szeku azon a nyáron a Vadászerdönél. Annak a 11 szobás villának a közelében, ahol a dédnagyapám kertészete volt. Ma a városi kertészet van benne...
Most ennyi jutott eszembe.
A sekuritate új nevet kapott, S.R.I., a kurvák maradtak....Aki após nagypapát az 50-s években úgy pofon vágta,h. fél fülére süket lett, amkior elvettek minden aranyat a "burzsújtól", amit lehetett zsebre vágtak, az köszöni jól van. Szép drága, nyugati kocsiban furikál....
És - ha jól böngésztem a topicban - egy szó sem esett Doina Cornearól. Ő volt az egyetlen, igazi ellenzéki, akihez még Ceausescu se mert igazán hozzányúlni kiváló külföldi kapcsolatai miatt. 1977-ben Paul Goma író aláírásgyűjtést szervezett a diktatúra ellen, később Doina Cornea éveken át küzdött ugyanezért, Mircea Dinescu, Dan Petrescu, Gabriel Andreescu tiltakozó interjúkat, nyilatkozatokat adott a nyugati sajtónak, Radu Filipescut rendszerellenes röpcédulák terjesztéséért jó pár év börtönre ítélték.
Ceausescu burkoltan Grósz tudomására hozta, hogy nem kellene nekünk nagyon ugrálni, mert Romániának saját fejlesztésű atomfegyvere van.
Grósz a hírt továbbadta Moszkvának, és a dolgot a KGB megerősítette. És az oroszok nem nagyon szerettek volna a közismerten hektikus Ceausescu atombombájával a seggükben ülni.
A SPECNAZ intézte a dolog nagyját. Nota bene, a közhangulat sokat segített.
Én ott voltam a követség előtt több napon át. Gimnazista voltam akkor, a suli néhány percre volt a követségtől. Már a Panorámából tudtuk, hogy a hatalom fontolgatja Tőkés letartóztatását és a szünet előtti utolsó tanítási napon ellógtunk és csatlakoztunk az éppen tüntetni kezdő erdélyiekhez. A dolog - amennyire én meg tudtam itélni - nem volt szervezve, mások is spontán jöttek oda. Akkoriban valami miatt a legálisan itt tartózkodó román állampolgároknak állandóan sorban kellett állni az Izsó utcai bejáratnál, úgyhogy néhány tucat erdélyi mindig ott volt, ebből fejlődött ki a tüntetés. Mi, a budapesti fiatalok is napokig ott álltunk, néhány órára mentem csak haza aludni. Néhányan éhségsztrájkoltak is. A követségről fényképezték a hangadókat, rólam is készült néhány kép, kiváncsi lennék, hol lehetne megnézni. Elmondhatatlan hangulata volt a dolognak, tízpercenként verset mondott valaki vagy a székely himnuszt énekeltük. Amikor a forradalom győzött, én éppen egy végigálldogállt nappal és éjszaka után otthon aludtam, de szüleim felébresztettek, hogy a hírek bemondta, Ceausescu menekül, a Nemzeti Megmentés Frontja átvette a hatalmat. Taxival mentem oda (ez akkor nagy dolog volt, én havi néhány száz forint zsebpénzből éltem). A Thököly út utcabállá változott! Ceausescu és Elena szalmafiguráit, amik eddig fára voltak akasztva, elégettük. Este mert kijönni az erkléyre Pop nagykövet, mécsessel a kezében, és remegő hangon, rossz magyarsággal bemondta egy megafonba, hogy éljen a forradalom! Erre mindenki kifütyülte (Anyád, szekus, takarodj, stb.!) Ezután a tömeg Ceausescu képét követelte, amit meg is kapott (és nyomban el is égetett), ezután a vezér összes műve következett, majd a Lenin-összes. Szép, nagy mágja lett! Néhányan bemásztak a követségre és az üres zászlórúdra felvontak egy lyukas román zászlót. Még 24-én este is ott voltunk!
Bocs, ez kicsit összevissza lett, spontán írtam le mindent, ahogy eszembe jutott. Ez volt életem egyik meghatározó élménye.
