Azt hiszem, ezredes eftás módosítani kell a véleményünket: ez a vers tényleg visszanyúl a legjobb haladó baloldali hagyományokhoz, és bátran állíthatjuk, hogy kifejezetten kommunista.
Bocsánatbocsánat, az utóbbi időben elfelejtettem figyelemmel követni a topicomat.
Természetesen jöhet a vers, mely bár nem kifejezetten kommunista, de visszanyúl a legjobb haladó baloldali hagyományokhoz.
Bár Paizs et. költe ménye eszmeiségében és kidolgozottságában a révaizmus iskolapéldája, (A harcot ábrázold, a valóságos helyzetet ábrázold minden nehézségével, problémájával együtt, mert a mi dolgozó emberünk csak így ismer magára az irodalom által ábrázolt valóságban és csak így kap kedvet, ... hogy harcoljon a jövőért.) tehát ideillő, de történelmietlensége miatt nem merem berakni.
A Párt Kultúrpolitikai Végrehajtó Bizottságának és Szellemiétrend-Engedélyező Testületének állásfoglalását kérném!
Benjámin László és Zelk Zoltán - akik már lejjebb szerepeltek párszor - egy-egy versét ebben a formában ragasztgatták a falakra. Ez az eredeti másolata, eleve rossz minőségű; 1956. október 26-i.
Bemocskoltad az Adria kéken sugárzó bársonyát, felégetted a Dalmát földön a legédesebb fügefát; amerre jársz, farkasok járnak, pofájuk vérrel itatott, amerre jársz, - sűrű sötét van, elfordulnak a csillagok.
Az öregek szívében bánat, reszketve fonnyad tört kezük, a csecsemők kerek szeméből az éhhalál rémsége süt. - Ha csak mozdulsz, már sokasodnak az árnyékok, a temetők, s minden sír után szolgamódra hajolsz meg Trumanék előtt.
2
Hiába adtad hóhérkézre Göröghon hős fiait, hiába tépnéd, taposnád szét Sztálin szépséges szavait, hiába gyűröd mély zsebedbe Trumanék véres aranyát: minden lépésed számontartják a megcsalatott hős apák!
Idehallik, hogy Boszniában már megszólaltak a hegyek, a rohanó vizek tükrében csillámlanak a fegyverek; a bokrok közt, a sűrűségben a partizándal fellobog: parázsát szítják gyönyörködve öklömnyi piros csillagok!...
Azt hitted, elég börtönöd van? Azt hitted, elég lakatod? Hitted a népek igazságát a rácsok mögé dughatod?! Börtönözd be az Adriát is, s az égen minden csillagot: a víz kitör, a csillag szárnyal, a nép felkél és eltapos!...
A nép felkél és minden népek ítélőszéke elítél: mind ott leszünk, kik harcban állunk a békéért, az életért! - Hiába hazudsz, izzadsz, ágálsz, rajtad már semmi sem segít. - Nézd! A népek karéjban állnak! Nézzed a népek szemeit!
Ott mennek, ott mennek a jenki legények, jókedvű legények, kezükben a késsel, a késen pirosló koreai vérrel; Csizmájuk is véres, orcájuk is véres, tenger azt lemosni nem lesz elégséges...
Hova mentek, hova, tizenkét legények, nem is tizenketten, tizenkét ezeren, iszonyú gyilkosok, kezetekbe késsel? -
- Mi csak idemegyünk, tizenkét gyilkosok, nem is tizenketten, tizenkét ezeren, mi csak idemegyünk, még egyet gyilkolni, Szöul szép városát földig lerombolni, mi csak idemegyünk, taposni kertjeit, vérrel bemocskolni harmatos virágát, nevetve feldúrni népe boldogságát. -
- Amerre elmennek, véres lesz a harmat, a víz keseredik, merre elhaladnak, elhervad a mező estétől-reggelig - mögöttük bánatból vihar kerekedik.
- Miért mentek arra, kinek parancsara? - Megyünk mi, megyünk mi Truman úr szavára, Truman úr kellető mézes beszédére, mézes beszédének járunk a végére: beszélte, hogy Szöul kincses városába aranyat rakhatunk a kenyeres zsákba, este szöuli szép lányt ölelhetünk, kedvünkre ihatunk, kedvünkre ölhetünk. -
Forduljatok vissza gyilkos nagylegények, ahányan csak vagytok, vissza sohse tértek! Bizony nem öltök ti egykedvűn, nevetve, minden gyilkosoknak elmegy ott a kedve, vízkent ihatjátok véretek pirossát, borként társaitok földre hulló vérét, léptek egyet: rátok rohannak a hegyek, a hegyen őrtálló haragos emberek, második lépésnél csóvaként lobogtok, a tűz összeéget, mikor csóvát dobtok, mikor csóvát dobtok Szöul városára, Szöul városára, Truman parancsára. -
Első lépésüknél felzúgtak a hegyek, pusztították őket haragos fegyverek, másik lépésüknél csóvaként lobogtak, a tűzbe pusztultak, mikor csóvát dobtak; a harmadik lépést most dobogja lábuk: egy nép haragja vág villámként reájuk. -
Anyjuk sirathatja, fiuk keresheti, sírjukat soha meg senki nem lelheti. -
Truman úr ablaka reggelig világos, gyilkos Truman úrnak gyilkos gondja számos, Sztálingrád árnyéka hajlik ablakába, számos nép haragos szava zúg szavába; hiába mosakszik, arca, keze véres, tenger azt lemosni nem lesz elégséges. -
- Mosd el, tenger, mosd el véres lába nyomát, építsd fel Korea, Szöul szép városát! Népek! Fékezzétek a gyilkosok hadat, tanulják meg végre a népek igazat: ki mások kenyeret akarja ebedül, szolgáljon a testével a halaknak étkül, ki vérrel mocskolná életünk virágát: mocskos ronda vére adja meg az árát!
Ha Róla szólnak, ahogy kimondják a nevét, színültig telik szeretettel, fénylő mosollyal, a beszéd. Róla szól a munkás a gyárban és este, otthon, a család, elmúlt napot, jövőnket mérni, előveszik egy-egy szavát. Falvak mélyén, kemencefénynél ha ül a szomszéd s szóba kezd: «Rákosi elvtárs megigérte... Rákosi elvtárs mondta ezt...» -- Neve a bizonyság pecsétje megfontolt, okos szavakon: fölépült már, fölépült várad, falai ronthatatlan állnak szívünkben, Bizalom!
Kétmilliárd szív doboghat egy szívben? Szívemben, érzem, ennyi szív dobog És torkomból úgy csap föl a kiáltás, Fölzeng vele kétmilliárd torok! A közösség meleg tekintetét, Én-népemét és minden népekét Látom lobogni most, hogy szembe nézek Veled, Emberiség!
Látom föláll - kezében borral telt pohár - Egy vasöntő Moszkvában s fölkiált: "Éljen Sztálin! Éljen a hetven Éves! Társunk! Vezérünk! Tanítónk! Apánk! Éljen a férfi, aki fölnevelte, Ki széppé, naggyá nevelte hazánk!" Koccint. És nézd, fölemelt poharához Fölnyúl milliió s millió pohár, Nyújtja kezét orosz, lett, kirgiz, örmény, Ukrán, grúz, üzbék, tadzsik és tatár! Egyetlen, dúsan megterített asztal A nagy haza, Körülállják a népek És teli szivvel és teli pohárral köszöntik ezt a termő hetven évet, melynek kalászait begyűjtik eljövendő ezredévek!
------- És angolok és olaszok és dánok, Belgák, norvégek - az emberiség, Minden népek lobogtatják nevét - Úgy nézd a fát, ha van még korhadt ága, Ha féreg rágja is sok levelét: Televényt markoló hű gyökér, Az ifju ág, mely gyümölcsöt igér, A derék törzs - ők az Emberiség!
A többi a vihar s a fűrész dolga, A permetező jó kertészeké, Mert lásd, milyen dús ott az ország lombja, Hol a hatalom a munkásoké!
---------- Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk, Tartsuk magasra, őrizzük meg tisztán A párttagság magasztos zászlaját - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát!
Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk, Vigyázzunk rá, mert a szemünk világa, a Kommunista Párt - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát!
Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk, Erősítsük a munkásosztály öklét, a proletárdikaturát - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát!
Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk: munkások és parasztok szövetsége Táplálja , védje a Szovjethazát - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát!
Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk, Hogy a Köztársaságok Szövetsége Ezután örökre egyetlen család - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát!
Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, Örökbe hagyta ránk, Fonjuk, kötözzük téphetetlen szállal A nemzetközi szolidaritást - S megesküdött akkor Sztálin Leninnek: Teljesítik végső akaratát! --------------
Boldog a katona, akit nagy eszme fűt, igazi cél lelkesít s szíve köti a hadhoz, nem a kényszer! Szabad harcos - követem Rákosit - -a végső győzelemre ő vezérel.
Engem a külváros nevelt. Korán letört, korán szájamra vert a kizsákmányolók ezer tilalma, de szívemben jó termőföldre lelt a munkásosztály szétszórt forradalma.
Nem sajnáltam volna a vért, kész voltam én elesni népemért, a zsarnokság ellen fölkelni bátran -- -hiába mind, szerencse nem kisért és lettem én is, mint a nép, apátlan.
Hamis eszmék, hazug szavak sürűjében botlottam, mint a vak, mozgattak kis kufárok, ál-vezérek, amíg csalódás, szégyen és harag el nem borított, mint a fát a kéreg.
Szívemig kemény kérgen át jutott, aki jutott: néhány barát és ott kapott helyet a drága lány is, de puszta, fagyos éveimen át mint éhes farkas, kísért a magány is.
A barátság, a szerelem, a magány se feledtette velem, hogy népem igazát kell megkeresnem -- mégis apátlan és testvértelen csavarogtam a szétlőtt Budapesten.
lgy botladoztam… Mégse hidd, hogy vakságom farkasverembe vitt -- -költő vagyok, nem utolsó a sorban: méltó, hogy az igazak tetteit a vílág színe előtt felsoroljam.
Mert én is odatartozom, közéjük, kik százféle utakon indultak, mégis egy seregbe gyűltek s a felszabadító forradalom vörös zászlói alatt egyesültek.
Mint katonák arcvonalon, úgy megy rohamra mindegyik dalom, ha Rákosi szól, ha fegyverbe szólít! Könnyű a dolgom, csak kihallgatom: a szív hogyan dobogja induIóit.
Csalódás, gáncs többé nem ér, igaz ember vezet, igaz vezér; nem ő - bensőm parancsol, hogy kövessem s legyek mögötte, amíg fűt a vér, a világok közt dúló ütközetben!
Ez peniglen egy klasszikus mese Zelktől. Ajánlom Kiss, Gyurcsány és HKovács ettásak figyelmébe (elnézést, hogy ilyen hosszú, de rendkívül aktuális...):
Zelk Zoltán: A három nyúl
Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,
ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."
- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!
Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...
No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"
- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...
Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.
"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...
Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...
E Zelk Zoltán remeket (kivételesen tényleg az...) a leköszönő Medgyessy ettás figyelmébe ajánlom:
ZELK ZOLTÁN: TÖREDÉK
Már egyre halkabb s tépettebb az ének,
összeszorított fogak köt szakad -
zord kétséget hoztak a férfiévek:
mi lesz, ha örök némaságba fagy
ajkad - s élsz majd, mint fa, mely levelét
elhullatta s letörtek ágai
s nem érti kopasz s félholt életét:
mért kell lombos társak közt állani?
Vagy tán nem is fáj majd e némaság,
csak múló düh sziszeg a fogakon
s mint éhes hernyó eperlevelet:
mindent, mindent átrág az unalom...
Mohosszakállú, vén orosz parasztok arcán, pufók kölykök ferde szemén feledte mosolyát; a komoly nőkre a hős férfiak harcát bízta, hogy ők vigyék, folytassák tovább.
Szive, elméje csak minket őrzött, az osztályt; és szabadítóját őrzi a nép: Lenint. A munkásság: Lenin. Lenin: a munkásosztály. Egyek barátaink és ellenségeink.
Görög hegyek közt tankcsapda, sziklamellvéd, az ukrán földeken hullámzó rozsvetés, Madrid pincéiben elásott, drága jelkép, a Ganzban öntudat, növekvő termelés.
Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon; Nankingban agyuszó viszi az ő nevét, ki győzni hívta a munkást és a parasztot és karddal szegte meg a népek kenyerét.
Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő vért és könnyet lemossa arcáról a világ és kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő; és ringatja a föld kétmilliárd fiát.
(Szeretném megjegyezni: A költő ezzel a rosztovi iskolával mintha megsejtette volna a jövőt...)
Remélem, megbocsát Fedoszejev elvtárs, hogy ez nem vers.
Móricz Zsigmond
Magyarországon nem hal éhen senki
Útijegyzetek
(Pesti Hírlap, 1919. április 15., 16., 17.)
(...)
Szóval nyugodtan, szépen, rendesen alakul ki az új világ. Mennyivel szebb, boldogabb és nyugodtabb lesz a réginél!
A kommunizmus, amelytől a naiv képzelődők féltek, mert a falanszter tömlöcét látták benne, meg fogja hozni az individuum valódi kivirágzásának nagyszerű korszakát.
Magyarországon nemcsak hogy nem hal éhen senki, hanem most kezdődik az igazi boldog és emberi élet.
Itt, hol hegyekbe zárva élnek irdatlan évezredek, hol hajdan Xerxes hadai zúdultak, mint a fergeteg, és kidőltek az őserdők, akár a megvert seregek, és újra nőttek új erdők szénné vált csonkjaik felett, s csak várták, mint az ősidők, a jégbedermedt nagy hegyek, míg megszületik bennük egy tüzesszívű, ifjú sereg, mely szirteknél keményebb és a szálfáknál egyenesebb, hogy elűzze az utolsó gaz elnyomót, a németet, s egy ősi rab nép kezdjen itt szabadon ifjú életet, s kibújva a felhők közül, örök napfényben égjenek az új évezredek során a hófödött, a nagy hegyek --
e hegy tövén emelte itt Enver elvtárs a serleget, melynek borával csillogó szívünk szinültig megtelett: «Sokáig éljen Rákosi, sokáig, mint a nagy hegyek!»
Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden a gyapjú- s fonaléhes kombinát. A villamosság bontja rügyeit, s többé Mohács sosem lesz pusztaság. A ózdi tüzes bendők izzanak, Vas-szürke égig száll füstoszlopuk: Tekintsd a műveink, ó nagy Sztálin: a magyaroknak végre van honuk.
Elnézést, kedves eftásak, de Szabolcsi Gábor remekének megtaláltam egy hosszabb (tán teljes?) változatát. Mivel úgy gondolom, a jó irodalomból sosem elég, következzen ismét Szabolcsi Gábor:
Szabolcsi Gábor
SZTÁLINÉRT MONDOM: VÁLLALOM
Ma lettem párttag. Megrendít és Fölforgat velőig a szó, Mihez hullámzó életemben Nem volt még soha fogható.
Az elvtársak elébe álltam, S mondtam, mi megterhelt: a mult, Az elvtársak gondos szeméből Szivemig roppant kéz tolult.
Lehántott rólam minden ócskát, Megmért és ízekre szedett, Hogy tisztán lássam magam, és Megleljem harcos helyemet.
Emberek mértek. Szavaikban A munkásosztály pártja szólt. - Tudod, mit vállalsz! - Miközöttünk Még nem akadt, ki meghajolt,
Mi vas vagyunk, a lélek vasa, Az el nem ködlő öntudat. A tétovák helyett is vívunk Holnapba érő harcokat!
Hisz mi küzdöttünk Cáricinnál A Krimben. Leningrád alatt, - Sztachánov a mi erkölcsünkkel Teperte le a szénfalat.
A mi erőnk ég, mint a máglya, Terjed, mint kanócok tüze, Velünk nől erősre az ember, Velünk lesz teremtő keze,
Hogy akit düh, vad árulás, Vakhit, önkény halomba tört, Emberré emeljük az embert Az aljas, romlott mult fölött.
Az elvtársak beszéltek hozzám, Huszonnégy ifjú akarat. - Láttam mögöttük szélesülni, Szétomolni a falakat,
S a párthelyiség falain túl, Túl városon, határokon, Sztálinnak, mondtam, s a nagy Pártnak, Tudom mit teszek, vállalom!
Vállalom, mert magamban mértem Gondosan: mit jelent a Párt, Mert aki önmagát vadássza Az el is veszti önmagát!
Mert az önzés rabságba görbít, A társtalanság szétlapít, A Párt adott nekünk barátot, S a szabadság szép napjait.
Sose éreztem ily szabadnak Magam. A fojtó babonák Helyett az osztály helyzetére, Harcra tanított meg a Párt,
Az emberségem adta meg, A vidám, harcoló erőt, Mely biztos cél felé halad, S nem törik le a cél előtt.
A gondolat éles hegyét, Mely a dolgoknak mélyébe vág, A szenvedély hevületét Nevelte szivembe a Párt!
A tudatos, kemény fegyelmet, Az önvizsgálat fegyverét, A jövő széles terveit, Mikben megszépül majd a nép,
A párt adta, szavára mozdult Ujjá a vén társadalom: Ezért, Rákosi életéért, Sztálinért mondom: Vállalom!
