Nem Anti, én már a fiatalkorom zenéit is csak nagyon ritkán hallgatom, pedig a Zep szalagmásolatai itt vannak a polcomon, de én már szinte csak "komolyzenét" és akkusztikus jazzt hallgatok, a 120 dB nem csábít már! Szóval nem fogtok engem már csápolni látni, arról már lemaradtatok vagy 50 évvel...:)
namost ebbe ne menjünk bele, hogy ki mikor milyen koncertet hallgatott vagy hallgat, vagy volt-e életében egyáltalán olyan koncerten, amit most még a macskája sem visel el.
Ligetitől vagy Eötvös Pétertől sokkal többen kapnak kiütést a hifisták közül, mint mondjuk Tóthgabitól vagy az Ákostól...
az első sorban csak tinik vannak, Gabót a hátsó ajtó mellé támasztanám, ott is van simán 120 dB színtiszta sound, meg onnan hamar kisegíteném az előtérbe, ha bezavarna a lábdob a pacemakerének ;)
Ha a hasonló stílusban zenélő előadók produkcióját elektronikusnak neveznénk, akkor bármilyen zene is "elektronikus", amihez egy stúdióban pl. utózengetést adnak, ami szinte mindennapos a hangrögzítésben – akár Glenn Gould Bach interpretációi is. :)
Az említett Meshuggah esetében - az elektronika jelenlététől függetlenül - azért még mindig a kéz "csinálja" a hangot, még mindig a gyakorlástól, tehetségtől, kreativitástól és persze a fantáziától függ a produkció értékelhetősége, újdonsága, vagy varázsa... Ilyen értelemben a Meshu abszolút színtiszta gitárzenekar, a húrok és gitártestek legapróbb rezgése is ott van minden hang elemében és következményében, mégha sűrű masszának is tűnik ez a gyanútlan és tapasztalatlan hallgatónak.
(Azért szívesen befizetnélek egy ilyen zenekar élő koncertjére, ahol rendesen megszólal az a pár (tíz- vagy száz)ezer Wattal szárnyaló hang, amiben nincs semmiféle felvételi vagy lejátszási anomália, barázdakövetési hiba, vagy éppen hangkar rezonancia, miközben nemcsak a füleddel, de a tested minden porcikájával érzed is a hangot, mint egy monumentális tárgyat, ami “benned rezonál”. Csak hogy megtapasztald, hányféle egyéb valóság létezik a sajátodon kívül is;) Például a Meshuggah valósága, akik nem mai gyerekek, de egy sajátosan egyedi úton haladnak: ami néha olyan, mintha négyen négyféle számot játsszanának, amit az ötödik – Tomas Haake, a dobos – zsenialitása a világról alkotott, atomóra pontosságú látleletté alakítana. Miközben a feltámadt dinoszauruszok az oldalajtókon vonulnak a koncert terembe befelé ;Đ::
Tudod Anti lehet, hogy már megöregedtem, de nekem már ez nem megy, teljesen elfordultam az elektronikus zenéktől! Engem ez már nem szórakoztat, hanem csak fáraszt...
Ahogy mondom! Persze nem a szar videóra gondoltam, hanem az 'atomic fire' cég embereire, akik a nuclear blastból kiválva vitték magukkal a krémet és a tudást... Stúdiótechnika, keverés, master, vágás, dinamika, középsáv tisztasága, a tér teljes kitöltése már-már az analóg időket idézik - persze egy Koetsu alatt fullra minden (is) elvérezne ;ĐĐ
Mahler: Ötödik. 2 napja Michael Tilson Thomas a búcsúkoncertjén vezényelte a Mahler 5-et. Ez egy jó 10 évvel kirábbi felvétel. Sajnos többet nem fog vezényelni, nagyon rosszindulatú agydaganata van….
Hasaan Ibn Ali: Metaphysics. The lost Atlantic album. Hasaan-ra véletlenül találtam rá, Max Roach felvétet kerestem a 60-as évekböl, és egy közös felvételükön keresztül találtam rá….(Max Roach Trio Featuring the Legendary Hasaan).
Az 50-es években Coltrannal zenélt együtt… Ez a felvétel 1965-ben készült, és sokáig azt hitték, hogy az Atlantic-nál bekövetkezett tüzvész során ez a szalag is elveszett. Aztán 2017-ben elökerült évtizedek után.a jazz irodalomban alig van szó Hasaan-ról (az Earlwine-Bogdanov-Woodstra-Yanow Jazz könyv meg se emliti egy szócikk erejéig) egy furcsa, excentrikus zongorista volt Philadelphiában, sokan nem szerettek vele dolgozni….egy Atlantic felvétel editálására nem ment el NY-ba, mert éppen börtönben ült valami drog-ügy miatt.
Bill Evans: 24 Slices of Keyboard Mastery. Notnowmusic, NOT3LP293
Nem voltam biztos, hogy ez a kiadó mennyire jó. Az album a késö 50-es évekböl, és kora 60-as évekböl való felvételek. Legtöbbet soha nem hallottam. Nagyon jó !
