Az a rigódal érdekel ma engem,
mely fenn a nyírfán, fiatal meréssel,
megszólal künn a hajnalszürkületben
halk indulással és emelkedéssel.
A fuvolása régi ismerősöm,
láttam tavasszal s láttam súlyos őszön,
és láttam hóhullásban, hogyha gyomra
szemet keresni űzte ablakomra.
Viharos hócsapásra, szélverésre
csak néha moccant fájó zirrenése.
Ott állt sötéten, hősi egymagában,
fekete szén a fényes zuzmarában,
úgy nézett rám egy karnyújtásra tőlem,
hogy hazavágyó dal buggyant belőlem.
De ő csak hallgatott. Mint néma, bátor,
ragyogó és fekete inspirátor.
Most szólj, rigó. Hófoltok halni készek,
nyírfák körül szellő-szüzek cicéznek,
mogyoróbokrok aranyat szitálnak,
ötszáz leány kacag a napsugárnak.
Most szólj, rigó. Faormon, póznacsúcson,
hangod dagadjon és lobogva gyújtson,
gyökerekig fusson tüze a fákon,
gyújtsa fel gyúlhatatlan némaságom,
avaromnak vessen szikrát alája,
legyek a tavasz piros lármafája,
riassza fel dalaid áradása
rabdalaimat zengő lázadásra.
Torkod remegve és ujjongva sírja,
hogy líra - líra - líra - líra - líra!
Madarak röpülnek felleges égen. Nem arra szállnak már amerre régen. Azelőtt előre szálltak a jövőbe. Mitől ijedtek meg szegény madarak, hogy most visszafelé szállnak a felhők alatt?
Ne hagyjuk, kedvesem, fogjuk itt őket: kár folyton kergetni futó mezőket... Fonjanak nekik hát karjaink kalitkát: meleg kalitkában majd elalszanak, míg bús csókok csillagoznak felhőink alatt...
- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.
Holló
- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"
Sirály
- Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
Sirály!
Kolibri
- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.
Tavasz van, milyen szép tavasz van,
de jó futkosni a szabadban,
a fű magas, sűrű a lomb,
csíz búvik ott és vadgalamb,
száll a gyermekek nevetése.
Tavasz, vidámság - ez a béke!
Egy kis madár leszállt a földre.
Madárka kedves!
Ugrik, szökken, fejével integet,
Most megriad, aztán megint merész.
Rád néz oldalt, figyelve jobbra-balra,
A szeme fényes fekete sörét.
Ó kis veréb, ó madarak szegénye,
Honnan jössz, hová mégy?
Egy kis madár leszállt a gyepre.
Madárka kedves!
figyelve búvik, lépte óvatos.
Koppint, szemelget, csőre jár kitartón,
Mint a szorgalmas majszter kalapácsa.
Kis cinege, erdők serény munkása,
Nagyobb a gondod, mint te vagy magad,
Hogy teszed le válladról éjszakára?
Egy kis madár leszállt a lombos ágra.
Madárka kedves!
Behunyt szemmel megül a napsütésben,
Rebbenti szárnyát, szökken boldogan.
Tollászkodik a nap most fent az égen,
Hull, hull a sűrű aranyos pehely.
Arany foltok, nap-szín álom-madárkák
A zöld árnyékba bújnak boldogan.
Ó kis rigó, ahova te leszállsz,
Kisüt a nap, átlátszó lesz az árnyék
S tolladról száll a hársfa illata.
Egy kis madár, leszállt egy száraz ágra.
Madárka kedves!
Már hosszú árnyat vet a sok sudár,
Pehely-szárnyát most tárja szét az este.
Fáradtan ül, gubbasztva egyedül
S gondolja tán: A napsütés meleg.
Jó volt reggel a langy ezüst eső.
Látott egy furcsa, furcsa madarat,
Nagy, nagy madár, vajjon ki is lehet?
A lepke mily bolondosan repül
S mily jószagú a hársfa s a fenyő is.
Itt sok bokor van. Nap, bogyó, levél,
Vörös bogyó, fekete is, meg vaj-szin.
Ó félni rossz, vigyázni kell, ne félj...
Ó kis pintyőke, hajtsd fáradt fejed
Szárnyad alá, cirógat már az álom
S szól: légy szabad egy röpke éjszakára.
Hogy fáj, hogy fáj a szívem érted,
Madárka kedves!
Hogy így repülsz, leszállasz, felriadsz,
Munkád végzed napestig szorgalommal
S repes szivecskéd, ha a nap kisüt.
A gondod hordod árva-egyedül,
Csevegsz a fejlő gyenge levelekkel
S látsz ámulón száz különös csodát.
S megülsz egy száraz ágon éjszakára
S reggel megint...
Egy kis madár alszik egy száraz ágon
Madárka kedves!
Csend!
Arany madár!
Hol bujkálsz most a hangok sűrűjében?
Madárfiók, mit rossz fiu kicsent!
Engem visz most egy nagy arany batár,
- Arany batár, de a kereke ében -
Sudár hangok sikitó sűrűjében,
Hol fut folyondár-sirás, s nyit kacaj,
S az utakon felburjánzott a zaj.
De bár feküdnék inkább síri ágyon,
S ne vinne bár az aranyos batár,
Mert én mindég csak teutánad vágyom,
Arany madár!
Ó csend! Kocsim két ablakát kitárom,
Bánt a hangok vad fénye és aranyja,
Öntsd el, lepd el, állítsd meg gyors batárom,
Ó csendesség, ó béke édesanyja!
Kövülj kővé felettem, lelkem vár rád,
Őrizd, mint kristály megkövűlt bogárkát
Szemnek mutat, de érintéstől ója,
Fogadj magadba, ős csudáju Mája,
Fájó hangoknak boldog Nirvánája,
Boldog terek még egy dimenziója.
Mint termőföldet hó takar be télen,
Ugy takarjad be a szívemet nékem,
Rejtett csirái hátha zsendűlnének.
S mint fáradt varju száll, és megadóan
Árnyékára bukik a csöndes hóban,
Ugy hulljon le, halkulón, elhalóan
Hószin csöndbe ez a fekete ének. -
Miért mondod nekem, Cinege-madár
Titiri-tiri, tiu-tiuhó?
Ó mit feleljek? Szomorú kezem
Már elszokott a hegedűvonótól,
S idegenek nekem a fuvolák.
Ködben az erdő, gyérül a lomb már,
Fénylik esőtől a rőt falevél.
A nyírfák törzse nedvesen fehér
S a csendben itt-ott még valami koppan.
Tedd le tilinkód, Cinege-madár,
Míg elmegyek rozsdavert bokrod előtt.
Mondd a rigónak, ne szóljon utánam,
Forduljon félre a bükkfa bogán.
messzi mezőkről hozom a csöndet,
Elhullatom a lábam nyomán.
Siket az erdő, amerre járok,
Bámulva néz a mókus utánam,
Vonuló varjak fellege fent mint
Gyászlobogó leng a lábam nyomán.
Romhányi József
Róka és a holló
(variációk)
I.
Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztadőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzta csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt! - morgott. - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.
II.
Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárúlt,
csak felnézett szótlan, acsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, várt odafenn a hársfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket
:)
Kányádi Sándor
~~~~~~~~~~~~~~~
Tarlón túzok lépeget
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy:
felesége, fia, lánya,
veje, menye, unokája,
apja, anyja, bátyja, nénje,
nagyszüleje és a dédje,
ipa, napa, sógor, após,
s nem maradhat el az anyós.
Ki totyogva, ki meg futva,
ott megy egész pereputtya.
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy.
Szemelgetnek, tallózgatnak,
estére nagy begyet raknak.
(Találtam még egy matekfeladatot is. Végül is azér' belefér 1-1 ilyen aranyos matekpélda is a topikba, nem? :)
Egy kertben 5 sorban és 6 oszlopban 30 gyümölcsfa áll. Két átellenes sarkán fütyörészik két kismadár. Minden percben észak-déli vagy kelet-nyugati irányban átrebbennek egy szomszédos fára. Lehetséges-e, hogy bizonyos idő után ugyanazon a fán daloljanak?
És az is lehetséges vajon, hogy ugyanabba az irányba daloljanak? :))
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász, meg a vad,
nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad:
a hályogos sürüség alatt
vermed hasztalan ásod.
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
néz a hatalmas.
A mult se pihen:
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül a zúgó szárnyú seregben
s röptében üli fészkét.
A jövő nem vár, előre arat:
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.
Ne kérdd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas: az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorsba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc: az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szived éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
- madárka sír, madárka örül -
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
