Félő, hogy a topic témája meddő kérdéskört szült..
Magam részéről Ascun véleményén vagyok, bármilyen közhelyszerűen hangzik is, sok esetben észérvekre kell halgatnod, más esetekben olyan szituációt produkál az élet, amikor az emocionális vagy ösztönöszerű problémamegoldásra van szükség.
Tehát arany középszer.
Szerintem nem lehet kijelenteni, hogy tisztán bármelyik is létezhet. Egy realista ember is hoz időnként érzelmi alapú döntéseket és fordítva. És az erre, vagy amarra hajlást szerintem a kérdéseiddel meg is válaszoltad. Minták alapján tanulással és a habitus sem mellékes.
Nekem nincs könnyű dolgom, mert egyszerre bírok hihetetlenül realista (szétanalizálom a dolgokat) és nagyon érzelmes is lenni. Nah, aztán amikor egyszerre adódik ez elő, akkor hülyén bírom érezni magam és nekiállok egy helyben topogni döntéshelyzetben. Jobbára szoktam rá aludni egyet, vagy megpróbálom kizárni azt a hozzáállást, amelyik a helyzethez képest jobban hátráltat. Aztán vagy bejön, vagy nem:))
Ascun, Daikini: arany középút, meg szétválogatni a megfelelő módszereket, ez logikus... lenne. Az ösztönös emberek mégis jóval gyakrabban hoznak érzelmi döntést az ésszerű átgondolást kívánó helyzetekben, míg fordítva is igaz ez sokakra, hogy inkább túlgondolkodnak emocionális helyzetekben. Mi az, amitől egy ember erre vagy amarra hajlik? Tanulás? Minták? Habitus?
És akkor vegyük szigorúan a topik címét is, magukat a fogalmakat mint filozófiai irányzatokat. Engem sokat foglalkoztat ez a kérdés, hogy miből, hogyan alakulnak ki ezek az igencsak sarkos filozófiák. Hiszen az emberek többsége "keveri" ezeket, hogyan lehet akkor reális alapja egy-egy irányzatnak mégis (úgy értem, hogy minden többi kizárásával), tehát tisztán empirizmus, tisztán racionalizmus stb. Tehát azonkívül, hogy megalkották őket, vannak-e filózofusokon kívül igazán követőik ilyen kizárólagos szinten. Vagy ez is olyan, mint az extrém divatbemutatók: szép, szép, de hordani nem hordja senki...
Szia hétköznapi lány, [akire egyre kevesbe illik a neve :-]
Szerintem mindenkeppen a ket modszer az elobbre jutasra resze a vilagnak. Helyzete valogatja, melyik eppen alkalmasabb. Ami osztonos cselekvest kovetel, azon nincsen mit atgondolni, es ami atgondolast, azon nincs mit osztonosen cselekedni.
Bar szemely szerint en jobban szeretem atgondolni a helyzeteket...
Neked mit jelent tehát a kettő? Számomra az érzéki, szubjektív tapasztalatok követése (ösztönösség) mindenképpen empirizmus. A racionalista énem pedig tudatosan veszi számba a lehetőségeket.
Ha 'ösztönös tapasztalási útnak' azt hívjuk, amikor a szívünkre, megérzéseinkre hagyatkozunk és 'tudatosnak' azt nevezzük, amikor észérvek mentén döntünk, akkor jómagam ezek kombinációját, az arany közép utat tartanám optimálisnak. Legalábbis a magam számára.
Az ösztönös tapasztalási út vagy a tudatos visz előbbe? Miért választjuk szét ennyire a kettőt, amikor az életnek egyes adott területein, vagy akár különböző helyzetekben egyik vagy másik alapján formáljuk sorsunkat? Hogyan birkózik meg ezzel a lélek, a tudat, van-e ennek hatása arra, hogy folyton keressük utunkat és a megoldásokat, magunkat?
