Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárúl, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfűmjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájúlt agyamba lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Baudelaire: Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,
emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;
te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal
tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!
Rimbaud
Az éhség ünnepei
Éhem, Anna, Anna,
kapj szamaradra.
Hogyha él még ínyme vágya:
csak göröngyre és sziklára.
Csinn! csinn! csinn! Együnk leget
vasat, szenet, köveket.
Pörögj éhem. Legelés7zd
a hang-rétet.
Szívj magadba víg sötét
inda-mérget.
Fald a szegény-törte úti-követ,
a vén templom-pilléreket,
víz-csiszolta part-kövecset,
szóürke völgyi kő-kenyeret.
Éhem éji lég-bodor,
ég zsongása.
Mi köt engem? a gyomor,
a baj átka.
Lombhulláskor kél a vágyam
erjedő gyümölcs husára.
Rálelek a barázdában
boglárkára, violára.
Éhem, Anna, Anna,
kapj szamaradra.
Weöres Sándor fordítása
* * *
Semmi okom rá, hogy kételkedjek abban amit mondasz. Bár...az ember mindig másképp látja saját magát, mint ahogy mások látják őt.>:-))
Erről a családom tudna igazán mesélni.
A férjem szerint: amiről Te beszélsz, az a házisárkány egyik feje. Vegyünk csak egy háromfejűt..........:-))))))))))))
Bajadér lenne?...s mint halott virág,
az első kék órán elveszti majd magát
a fénylő tér előtt, hol érezni: virágos
bujaságában hogy lélegzik a város!
Túl szép! Túl szép! De szükséges ez épp
a bűnös npért, kalóz-énekért,
s mert az utolsó maszkok még hisznek mélyen:
áttetsző tengeren egy éji ünnepélyben.
Jánosy István fordítása
* * *
Irigylésre méltó lehet a családod. Ilyen kedves és udvarias embert ritkán találhatni.
>:-))
Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.
Szabó Lőrinc fordítása
***
Időnként hasznos lehet az idő-(erő)-hiány:-), most szegényebb lennék ezzel a verssel. Különösen az első két sor pazar!
Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,
s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!
Szászszorszép-ágyások sora vezet
Juppiter kies kastélyához el.
Tudom, e szép helyen te kevered
már szinte szaharai kékedet.
Aztán hogy zárta be játékukat
a Nap-fenyő, a rózsa, a lián,
kalitja a kis özvegynek...
Mi vad
madárcsapat szól: Ó, ió, iá...
Csendes házak. sok avitt szenvedély.
Őrült kiöszkja, kinek érzelme mély.
Rózsafák combjain túl alacsony,
árnyékos balkon ott él Juliette.
Juliette-ről eszembe jut Henriette,
az édes kis vasúti állomás
hegy szívében egy kert mélyén, ahol
a légben ezer kék ördög bokáz.
Zöld pad, ahol az orkán édenének
gitároz szőke, szép irlandi lány.
Száll a guyan étkezde ajtaján
csöppségek s kalickák csivitelése.
A herceg ablaka okozza azt, hogy
csigák s a puszpáng mérgén járjon eszem,
mi lenna fényben alszik.
Eh, hiszen
túl szép, túl szép ez! A csendhez ragaszkodj!
A köruton nincs mozgás, minden áll csak.
Néma minden dráma s komédia.
Jeleneteknek végtelen sora,
ismerlek már és hangtalan csodállak!
Jánosy István fordítása
Azzal kapcsolatban amit leírtál csak annyit, hogy amikor gimibe jártam ez kötelező olvasmány volt. Ezzel illusztrálták a szimbolizmust. Sose gondoltam volna, hogy egyszer élvezetből is elolvasom, és akkor végre el is gondolkodom rajta, nem pedig azt böfögöm vissza, amit a fejembe vertek.:)
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.
Sötétkék égre tárva a szoba.
Szemernyi hely sincs: ládák? kosarak!
Kint farkasalma lepi a falat,
s villog zöldjében a manók foga.
Bizony koboldok cselszövénye mind
e rendetlenség és e kiadások!
Egy bájoló boszorka keze hint
szedret itt és vet ott a sarkokba hálót.
Mások meg, zsörtös nénék, fénybe bújva
turkálnak a szekrény mélyeiben,
s megülnek ott! az ifjú pár ki tudja,
hol kószál, s nem történik semmi sem.
Az álnok szél, míg odajár szegény,
csalja-lopja egész nap itt a férjet.
fürödni benyíló égövén
még ártó vízi villik is betérnek.
Az éjszaka, a drága, ó! a méz hold
arat ajkukon mosolyt s a nyománt
száz réz szalagot lobogtat az égbolt.
Patkánnyal vívnak harcot ezután.
- Ha este lesz, bárcsak ne jönne sápadt
lidérc, akár ha puskák tüze gyullad.
- Ó, szent, fehérlő betlehemi árnyak,
ti bűvöljétek kékjét ablakuknak!
Rónay György fordítása.
Ez is volt már. Semmi sem új a nap alatt. a versek száma pedig véges.:)
Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
setét legét a halk városnak leplül adja
és békét hint emitt, amott meg gondokat.
Most, míg a csőcselék szivét kínnal maratja
a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat,
a rossz dáridón a nép az únt csömört aratja,
add, Bánatom, kezed: hagyd a bolondokat.
Jer! Nézd, lehajlanak holt éveink az égi
erkélyekről, fakó ruhájuk selyme régi;
mély habból mosolyos Megbánás ring ma fel;
egy vén híd-ív alá a Nap holtan zuhan már,
s Keletre hömpölyög hatalmas gyászlepel:
ott - hallod, édesem? - a csöndes Éj suhan már...
Oly édes-keserű a téli éjeken
hallgatni, ha a tűz szíve dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából.
Óh,boldog a harang, kinek érctorka ép,
ki, noha már öreg, erőben és vidáman
önti maga körül híven a szent zenét,
mint vén vitéz, aki fennvirraszt sátorában.
Az én lelkem repedt; s ha néha éjjeli
unalmát fázva vágy hangokkal tölteni,
olykor, olyan nyögő és gyönge hangot ad csak,
mint hörgő sebesült, akit magára hagytak
egy hulladomb alatt, vértóban, s ott veszett,
egyhelyben, iszonyú erőlködés között.
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; felkönyökölni és álmodni, elbüvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva, és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a mennyegzői árny s az édes-édes éj - annyi halogatás után a szenvedély óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: únja a heteket s minden napot megátkoz!
Itt megy előttem ez a fénnyel teli Két Szem
s bizonnyal angyalok delejétől ragyog;
itt megy; gyémánt-tüzét mindig szememben érzem;
isteni ikrek és én is vérük vagyok.
Nehéz bűnöket és csapdákat kikerülve
A Szépség útjain nyomukban haladok;
kiszolgálnak, de én figyelek a jelükre:
élő fáklya, egész lényem a te rabod!
Drága Szemek, olyan misztikusan lobogva
égtek, mint délidőn a gyertyák: rőtlenek,
de csodás tüzüket a napfény ki nem oltja;
azok a Sírt, ti a Hajnalt ünneplitek;
lelkem új hajnalát énekelve vezettek,
csillagok, semmi nap nem árthat fényeteknek!
Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül -
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak -
úgy alszik a füvön, fönn a fellegárny sötétül,
úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld vedd a karodra: fázik.
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napba aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
Hársak fehér ágai közt
elhal a gyenge hallali.
De a ribiszke bokra közt
anygtalan dalok csapongnak.
Kacagni hajtja erinkben
a vért a szőlők buja rendje.
Az ég oly szép, akár egy angyal,
kékje a vízből visszakéklik.
Megyek. S ha a fény megsebezne,
leroskadnék a hűs fövenyre.
Tűrni és únni egyaránt
túl egyezrű. Fúj, kinjaim!
Azt akarom, fogjon szerencse-
szekerébe a tragikus nyár.
Természet, beléd haljak én,
ne ily semmin és elhagyatva!
Ahelyett, hogy a Pásztorok
majd meghalnak a nagyvilágtól.
Az évszakok hadd éljenek fel,
Természet! neked szentelem
minden éhségem s szomjúságom.
Táplálj, etess-itass, ha tetszik.
Nem ámít el semmi,d e semmi;
napra nevetni - mint anyánkra;
de én semmin se nevetekmár.
Hadd legyen szabad ez a balsors.
Somlyó György fordítása
* * *
Lassan csak ismételni tudom magam, mert kifogytam a könyvben levő versekből.>:-((
Minden méltó emberkebel
szívtrónusán egy sárga kígyó,
ül, ki, ha ő azt mondja: "Így jó!
Így akarom!" - "Nem!"-mel felel.
Merítsd szemed kéjét a kába
sellőszemek kábulatába,
a Kígyó nem hagy: "Munka vár!"
Nevelj fiat, gyomlálj kertet,
vágd a márványt, csiszold a verset,
Így szisszen: "Fogsz-e élni már?"
S bármily reménye, terve támad,
szívednek árva perce itt
feledni nincs intelmeit
a tűrhetetlen Viperának!
Babits Mihály
***
Tényleg szép, kösz.
Ígéretemhez híven egy újabb Babits-fordítás (puszta véletlen, komolyan).
A verset olvastam előbb, csak aztán jött, hogy ki fordította.
Nyári hajnalon, négy felé,
a vágyaink még alszanak.
Csalitból ünnepesti szag
gőzöl az ég felé.
De lenn a téres udvaron,
ahol vad nap zuhog a rögre,
már ácsok dolgoznak sürödve,
ingujjason.
A mohos szérün csöndesen
készül a pontos burkolat,
amelyre kancsal boltokat
fest majd a város odabenn.
Ez ácsokér,t kiket a dús
Babilon szolgasorba vet,
hagyd el, Venus a köszörús
lelkü, dús Szerelmeseket!
Pásztorok Királynője vigy
pálinkát a robtosoknak,
legyen erejük addig is,
míg délidőn a hűs tenger vizére jutnak.
Kardos László fordítása.
* * *
azt hiszem ez már volt, de olyan szép...
Húgom, gyönyöröm, az lesz csak öröm: a hajónk ha a messze habon száll! A halál meg a szív odahúz, odahív s a világ ott mintha te volnál! Nedves ragyogás a nap, s e varázs bús lelkemet úgy telezsongja, mint könnyein át álnok sugarát a szemembe szemed ha ragyogja.
A világ ott csupa rend, szépség, gyönyör, pompa, csend.
Sok drága butort minekünk csiszolt Az idő simafényü zománca; száz ritka virág szálló zamatát elegyíti szobánkban az ámbra; dús mennyezetek mély tükrök, egek, Kelet ezer isteni színben: édes hazai nyelvén valami titokba avat bele minden.
A világ ott csupa rend, szépség, gyönyör, pompa, csend.
Nézd, mennyi hajó pihen ott! Lobogó kalandvágy bennük a lélek! Mi kellene? Nincs oly távoli kincs mit elő ne teremtene néked! Hűs alkonyi csönd: tűzglória önt városra, mezőkre csodás színt, és permetező langy álma besző, skarlát, arany és üde jácint.
A világ ott csupa rend, szépség, gyönyör, pompa, csend.
Ha rám alkony ragyog,
én iddogálva békén
egy vén városka mélyén,
jókedvvel meghalok,
mert türelmes vagyok.
Majd ha kínom kiégett,
s tán aranyhoz jutok:
válasszam Északot,
vagy a szőlő-vidéket?
Álmomért szégyen éget,
mert hasztalan egészen;
ha visszaváltozom
és újra utazom:
a zöld vendéglő, érzem,
sosem tárul ki nékem.
5. Konklúzió
A mezőn lengő-remegő galambok;
a vad, mely vágtat és az éjbe lát;
a vízi állatok; az igás barmok;
meg a lepkék is: csupa szomjuság.
Szétmállni, hová a felhő, gazdátlan...
Az örök-üde volna pártfogóm,
így mulnék el a nedves ibolyákban;
hajnalaiktól súlyos a vadon.
Weöres Sándor fordítása
* * *
De azért persze Babitsot is szeretem>:-))
