Ez itt egy beszélgetős fórum, ami beszélgetésre, alkalmasint vitatkozásra való. Ha valaki csak bekopizza az agyrémeit, de kérdésekre csak alig válaszol, az nem éppen ezt a célt szolgálja, puszta magamutogatás az egész. Ez a véleményem, és nem te fogod megmondani, hogy hol mondhatom el.
Nekem az adataim közt van egy link, ami a családom képeire mutat, ami nem egy beszélgetős fórumon van, tehát, hogyha valaki látni akarja őket ugyancsak sokat kell tennie érte. Mivel - mint azt te is mondtad - szabad a véleménynyilvánítás, nyugodtan elmondhatom akár a kritikámat is a "témával" kapcsolatban, nem pedig úgy, ahogy te javasoltad: "ha nem tetszik a topic, akkor ne látogasd".
Hozzád például nem szóltam, csak a topiknyitóhoz, a téma pedig a topik maga volt. Ez szerintem abszolút ontopik magatartás. Te viszont engem akarsz baszogatni, amivel rombolod ezt a nagyszerű kis topicseket. Lehet, hogy egy kicsit még szocializálódnod kellene, mielőt "kiosztasz" valakit.
Nem voltál kemény, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. Inkább sajnállak téged és a környezeted, akinek el kell viselnie.
Valóban! Mármint valóban lehet véleményed, el is mondhatod, de ha nem tetszik a topic, akkor ne látogasd. Mert mi azért itthon kezdjük érezni magunkat rajta, és rontod a hangulatunkat.
KrónikáS az írásait pakolja a netre, te pedig fényképeket a családodról. Vajon melyik öncélúbb?
Bocs, ha kemény voltam, de te sem voltál túl toleráns.
Úgy látom, ez a legöncélúbb topik, amit valaha az indexen olvastam és mint olyan, szerintem szart sem ér. Egyfajta szellemi onanizálás.
Ha a nagyvilágnak szánod, miért nem reagálsz a felvetésekre? Ha nem, akkor miért nem mented el egyszerűen a szövegszerkesztőddel és olvasgatod unalmas perceidben?
Fogjuk meg a munka végét.
Mindenki ismeri ezt a mondást,
Na de ki fogja meg a munka elejét?
L mester, hungar krónikás
Turisták és teljesítménytúrázók
Hajdanában az Ember sokat mozgott, gyalogolt vagy futott. A helyzettől függően menekült a mamut elől, vagy esetleg épen kergette. Mert akkoriban még nem a sarki ABC-ben, vagy valamelyik hipermarketben szerezte be a napi húsadagját. De gyűjtögetés közben is, mellékesen megtett olyan távokat, hogy attól némely mai, magát sportolónak tekintő turista kifeküdne. Ekkoriban senkinek eszébe nem jutott volna, hogy sportoljon, netán túrázzon. Fel se fogták volna, hogy mi az. Minden értelmes cél nélkül mozogni, hát az meg mire jó?
De az Ember természeténél fogva lusta. Ami egyébként nagyon hasznos dolog. Tévedett Marx, nem a munka tette Emberré az embert, hanem a lustaság. Ugyanis a lustaság a fejlődés legfőbb hajtóereje. Mert ha nem lennénk rá lusták, még ma is kőbaltával kergetnénk a mamutot. S ez egyúttal megoldaná a túlnépesedés kérdését is, mert a mamut vadászat tudvalevőleg három esélyes. De ezt csak zárójelben jegyeztem meg.
De mint mondtam az Ember természeténél fogva lusta. Ezért feltalálta a csemege pultot, a műanyag ruhába öltöztetett baromfit, a polcon termő kenyeret, s a papír zacskóban érő lisztet, a lila színű Milki tehenet, és még sok más hasznos találmányt. S ráadásul a társadalmi munkamegosztást. Ennek következtében egyre több ember szabadult meg a mozgás kényszerétől.
Milyen jó! Nem kell verejtékezve dolgozni, de ha el akarunk jutni valahová, akkor is alig kell már a saját lábunkat használni, mert feltaláltuk a tömegközlekedést és főleg az autót. Van aki, ha tehetné, még a WC-re is autóval menne. Ha így fejlődünk, lassan már a hátunkat is a hátvakaró gép fogja vakarni. Eredetileg más testrészt akartam írni, de az egyrészt illetlen, másrészt ....
Vagy mégse olyan jó? Hát igen, mellékesen feltaláltuk az elhízást, a keringési zavarokat, s még sok - sok civilizációs nyavalyát. Hiába az Ember szervezete a biológiai fejlődés során alakult ki, a létért folyó küzdelem során, s megszokta a strapát, s azt, legalábbis bizonyos mértékben igényli. De mindenre van megoldás. Ha kell a mozgás, hát kell. Miután a társadalom jelentős része nagy nehezen megszabadult a “hasznos” mozgás kényszerétől, feltalálta a “haszontalan” mozgást. Ezt úgy hívják, hogy sport. Tulajdonképpen a sport majdnem egyidős a társadalmi munkamegosztással, mintegy annak mellék terméke, de igazán tömegesé csak akkor vált, amikor a technológiai fejlődés egyre nagyobb csoportokat egyre nagyobb mértékben mentesített a fizikai megterhelés alól.
A sport nagyon jó találmány. Kellemes körülmények közt, szórakoztatva, a szükséges mértékben pótolja azt a mozgást, amitől nagy nehezen megszabadultunk. Legalábbis elvben ez lenne a célja. De hát társadalomban élünk. Ennek okán a sportban is megjelentek a társadalom legfőbb rákfenéi, a túlzott eredmény centrikusság és a túlzott társadalmi munkamegosztás. A sport így nagyrészt elvesztette igazi értelmét. Egyrészt az eredmény centrikusság következtében, az egészséges mozgás helyett, gyakran túlhajtott, az egészséget károsító tevékenységgé vált. Másrészt a társadalmi munkamegosztás következtében a sporttal járó strapa jelentős részét átvállalta egy viszonylag szűk csoport, s a többség csak nézi, hogy a kis számú kiválasztott hogyan “sportol”. Már amennyiben ez még egyáltalán sportnak tekinthető. Félreértés ne essék, nem ítélem feleslegesnek sőt károsnak a versenyt. Mindaddig hasznos, amíg az egészséges mozgást serkentő illetve azt érdekesebbé tévő eszköz. Na de ha eszközből céllá válik, akkor megette a fene az egészet.
A természetjárásban szerencsére ezek a negatív jelenségek még csak kezdeti stádiumban tartanak. Mert mi a túrázás célja? Jó levegőn, szép tájakat bejárva kellemesen eltölteni az időt, s közben kielégíteni a szervezet mozgásigényét. A természetjárás ideális lehetőséget ad a sport valódi társadalmi céljainak kielégítésére. Ő a sportok sportja. Itt nincs szükség versenyre, itt nem válnak ellenféllé, sőt ellenséggé a résztvevők. Itt a túratársak valóban társak.
Micsoda naiv elképzelés! Az ellenség keze már itt is betette a lábát. Megjelent, s egyre jelentősebbé válik a szakosodás, s egyre jelentősebbé válik az eredmény centrikusság. A természetjárók nagy családjában fokozatosan elkülönültek egyes csoportok, akiket súlyosabban fertőztek meg a “sport betegségei”, s előbb utóbb - szerencsére - kiszakadtak onnan. Említhetném itt példaként a tájfutókat és a hegymászókat. Rájuk általában jellemző az elit szemlélet, az eredmények hajszolása, s egyre inkább a profizmus, ami a sport halálának fontos stádiuma. Mert ami ezután következik az már nem igazán sport.
Létezik egy csoport, mely még teljesen nem szakadt el, de már erősen kezd elhatárolódni. Ők a teljesítmény túrázók. Már a nevük is gyanús, jelzi, hogy életükben központi szerepet tölt be a teljesítmény hajszolása. A teljesítménytúrázás a hagyományos túrázásból nőtt ki. Eleinte szó sem volt versenyzésről, vagy szélsőséges eredmények hajszolásáról. Csupán arról, hogy kijelölt útvonalon X távot Y idő alatt kell megtenni. Ezek a feltételek kemények, de nem extrémek voltak. Egy ereje teljében lévő, többé-kevésbé rendszeresen túrázó turista, vagy más rendszeresen mozgó közönséges halandó, ha nem is játszva, de különösebb felkészülés nélkül teljesíteni tudta ezen feltételeket. Szerintem ez az a pont, ahol meg kellett volna állni. Ezen a határon átlépve kezdi elveszíteni értelmét a sport, s kezd öncélúvá válni.
De a “fejlődés” természetesen nem állt meg. Egyre több olyan “turista” akad, akinek nem elegendő az, hogy “MI teljesíteni tudtuk ezt a nehéz feladatot” az előírt feltételekkel, mondjuk 55km-t nehéz terepen 12 órán belül megtenni, hanem arra büszke, hogy “ÉN pár perccel gyorsabban tettem meg a távot, mint más”. Nem mindegy? Hát mit számit az a pár perc különbség. Mennyire értékesebb az az eredmény, amit “Mi” értünk el. Nem egymás ellenében, hanem közösen.
Érdekesen alakult a teljesítmény túrák helyzete. Látszólag maradt minden a régiben. Megmaradtak a viszonylag normális szintidők. Aki azt teljesíti oklevelet és jelvényt kap, bár szerintem nem ez a lényeg, hanem az, hogy meg tudtuk csinálni. A résztvevők jelentős részének ez elég, ők mit sem törődnek az emellett lejátszódó flúgos futammal, ahol a résztvevők nem a szint teljesítéséért az órával, hanem egymással küzdenek. A résztvevők többé-kevésbé elkülönülő két csoportja, bár igazán nem érti meg egymást, de békében, sőt jó barátságban elvan. Sőt a teljesítménytúrák jelentős részét a hagyományos túrák kedvelői rendezik, s az ambiciózusabbak el is indulnak teljesítmény túrákon, s a sikeres teljesítménytúrázók közül sokan részt vesznek hagyományos túrákon. Esetleg szervezik és vezetik is azokat.
Tulajdonképpen példamutató ez a helyzet, ahol két ennyire különböző felfogás hívei békésen sőt barátságban elvannak együtt. Ha a helyzet nem romlik, ez az együtt is meg külön is állapot sokáig fennmaradhat, mindkét fél előnyére. Mert lehetne úgy is, hogy mindkét fél külön-külön megszervezné a maga rendezvényeit, na de kinek lenne ez jó?
Mint már utaltam rá, turista szemmel sem tartom káros vagy felesleges dolognak a teljesítmény túrázást, legalábbis .annak eredeti felfogásában. Nagyon hasznos dolog, ha néha, s itt a hangsúly a néhán van, valaki próbára teszi magát. Persze lehetne ezt minden hajcihő nélkül is. Azt hiszem némely sátras vándortáborunk, mint próbatétel, felért egy teljesítménytúrával. Vagy megtehetnénk azt is, hogy kitűzünk magunknak egy útvonalat s arra egy jó kis kemény szintidőt, s teljesítjük. Néha csináltam is ezt. De azért a szervezett teljesítménytúráknak kétségtelenül más a hangulata.
Én magam is részt vettem már néhány teljesítménytúrán. Na nem túl sokon, maximum évente két három alkalommal. Szerintem ennyi épen elég megfűszerezni a túrák sorát. Már pedig a fűszert szerintem nem érdemes túladagolni. Egy csipetnyi só, egy csipetnyi bors, egy csipetnyi paprika, egy csipetnyi szurokfű, borsikafű, tárkony, rozmaring, bazsalikom, oregano, stb. Illetve egy csipetnyi teljesítménytúra, egy csipetnyi túraverseny, egy csipetnyi túramozgalom, egy csipetnyi magashegyi túra, stb. Így jön ki az étel, illetve túrák íze, zamata.
Persze vannak akik azt állítják, hogy úgy hülyeség az egész teljesítménytúrázás ahogy van. Hallottam már olyan véleményt, hogy húsz huszonöt kilométeres túrának még van értelme, de harminc az már hülyeség. Mit mondjak erre? Van akii szerint tizenöt kilométeresnek még van értelme, na de húsznak? Na és akik szerint öt kilométernek még van, de tíznek már nincs értelme? Kár ilyen merev határokat húzni. Én biztos nem húzok ilyen határt, nem jelentem ki, hogy 57,6 kilométernek még van értelme, de 58,0-nak már nincs. Már csak azért se, mert mi van ha rászánom magam mondjuk egy 65km-esre? Tartsak bűnbánatot és szórjak hamut a fejemre?
Elvégre mindenkinek magának kell eldönteni, mi az amit még a szervezete túlerőltetése nélkül elbír. Amit én igazán kifogásolok, az a versenyzés túlhajtása. Mert ha valaki állandóan a lehető legjobb időt akarja kihozni a túrából, akkor hol marad a kirándulás szépsége, a tájban való gyönyörködés, meg a hasonló “fölösleges” dolgok. Legfeljebb egy-egy lopott pillanat jut ilyesmire. S még nem is beszéltem a túlterhelt szervezet esetleges károsodásairól.
Ha a vezetők sokallják a nép létszámát,
előbb-utóbb megtalálják a megoldást.
L. mester, hungar krónikás
Népességszabályozás Miskolci módra
Augusztus 18, egy négynapos ünnep második napja! Négy egymás utáni nap amikor nem kell dolgozni! Mikor esett meg velem ilyen? Azt hiszem húsvétkor. Na és mikor fog? Na de ezt inkább hagyjuk, minek fájdítsam a szívemet. Tegnap kirándultam egy kicsit, s mivel annyira provokatív módon viselkedtek a gombák, majd kiverték a szememet, hát szedtem belőlük. Mivel nem volt kedvem gombavizsgálattal vacakolni, kizárólag őzlábat és bimbós pöfeteget szedtem. Azokat lehetetlen összetéveszteni, még nekem se sikerülne. Láttam némi galambgombát, s más ismerős gombákat is, de azokat inkább otthagytam. Végén már csak ott szedtem le egy-egy szép őzlábat, ahol legalább kettő nőtt egymás mellett (kímélő üzemmód), aztán már ott se. Este gomba tojással.
Reggel nincs kedvem elindulni. Délben gomba tojás nélkül, úgy jobban fogy. Egy részét így is kénytelen voltam szárítani. Ha már nem kirándultam, legalább kiugrok egy kis gombáért az erdőbe gondoltam, egy kicsit változatossá tenni az étrendemet. Így is lett. Ebéd után irány a majálisparki végállomás.
Mivel ma nem kirándultam volt időm bőven még olyasmire is mint a gomba vizsgálat, ezért elhatároztam, hogy ma kissé változatosabb készletet gyűjtök. Régen a Herman Ottó emlékparkban működött egy gombavizsgáló, kifejezetten a Bükkből hazatérő kirándulók számára. Biztos ami ziher, megnéztem megvan-e még. Hát gombavizsgáló az nincs, de találtam egy kiírást, mely szerint a gombavizsgáló elköltözött a vasgyári piacra. Hát ha elköltözött, hát elköltözött, kissé kellemetlen, de nem tragédia, gondoltam én naiv lélek.
Elindultam a piroson. Kimentem a Molnársziklára. Hogy ott nincs gomba? Na és, muszáj mindig ilyen földhöz ragadottnak lenni? Gomba az nincs, de szép a kilátás. Végig látogattam a köveket, majd ahol a PŽ elágazik Szeleta bg. felé, elővettem két teszkós szatyrot, egyet a 100%-os biztonságú gombák, s egyet a 90-99,9999 biztonságú gombák számára. Ennél alacsonyabb találati valószínűséggel nem foglalkoztam. Sőt a biztosan ismert gombák közül se szedtem le mindent. Például volt pár gyilkos galóca, hiába voltam 100%-ig biztos benne, mégis otthagytam őket. Pár perc alatt összekapkodtam annyi gombát, amennyit elégnek gondoltam, majd irány haza. Tettem egy kis kitérőt Büdöspest és Kecskelyuk barlangok felé, elvégre mégse mehetek haza ugyanazon az úton.
Majálisparknál buszra szálltam, majd leszálltam a piacnál. Keresgéltem, vajh hol lehet itt gombát vizsgáltatni. Egy ember közli velem, hogy a gombavizsgáló negyedháromkor elment. Ekkor kb. negyed négy lehetett.
Egy piaci gombavizsgálónak feltehetőleg bőven elég, sőt valószínűleg felesleges is negyedháromig vizsgálni. De ha a kirándulók gombáit (is) vizsgálja, akkor feltehetőleg jóval később jön (ill. jönne) a kuncsaftok többsége.
Otthon mégegyszer átválogattam a kettes szatyor tartalmát. Felszeleteltem, majd kidobtam a szemétbe. Nem mintha probléma lehetett volna belőle, de tapasztalataim szerint, ha a legkisebb kétség is megmarad, nem esik igazán jól a gomba. Párszor már kipróbáltam. Akkor meg minek. Legalább van ürügyem, hogy mást egyek, az őzláb meg úgyis eláll. De vajon hányan nem dobták ki olyanok a zsákmányukat akik még nálam is kevésbé ismerik a gombát? S hányan tévedtek?
Szóval ezt nem teljesen értem. Eddig úgy tudtam, hogy Magyarországot egyáltalán nem fenyegeti a túlnépesedés veszélye, sőt Miskolcra sem jellemző a lakosság rohamos elszaporodása. Akkor meg mért van szükség ilyen drasztikus lépésekre. S ha Miskolc vezetői úgy gondolják, hogy kevesebb lakossal kevesebb gond, akkor volna erre a gombamérgezésnél hatékonyabb megoldás is. Például, ha a vízvezeték hálózat véletlenszerűen kiválasztott ágába egy kis ciánt juttatnának. Ez sokkal hatékonyabb és kíméletesebb módszer, mint a gomba. S a járulékos költségek is kisebbek. Mert a gombamérgezések kezelése meglehetősen költséges, s az sem kizárt, hogy az egész kárba vész, s a beteg meggyógyul. Ilyen gond a ciánnál nincs. Hogy egy hajdani tanáromat idézzem: “Cián mérgezésnél felesleges kihívni a mentőt.”
Ha már meg kell magyarázni egy mesét az régen rossz!!!!!
De egye fene.
A második kívánság ugye az volt, hogy "ússza meg az infarktust a férjem!"
Ez legegyszerűbben úgy teljesíhető - főleg ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az istenek kissé morcosak voltak - hogy megölik. Ez triviállis. Ennél biztosabb megoldás az infarktus ellen egyébként sncs.
Erre rögtön jön KrónikáS célzása...de megelőzöm..ugyanis tavaly CD tokokat cipeltem fel üresen Csurgóra, ugyanis előtte gondosan átpakoltam a CD-ket egy CD tárba, de elfelejtkeztem róla...
De tényleg nagyon jókat nótáztunk Farkasgödörben...sőt még jókat lehet onnan túrázni is...
Te, tündérke! Ha a rádió nem szól a konnektor hiánya miatt, akkor a kazettát is csak az újjunk körül csavargathatjuk (akarom mondani: TEKERGethetjük). Bár most jut eszembe, h. felfedezték már az elemet is.
Én speciel garantáltan csak egyszer néztem Tv-t augusztusban és még itt vagyok, így civilizáció kimaradhat egy buliból.
Kíváncsi lennék, milyen volt a Himnusz gyors verbunkosként.
A himnusz eredetileg egy gyors verbunkos volt, csak aztán elkezdték lassítani...
Egyébként nem kell oda rádió, nagyon szépen tudjuk mi azt énekelni.
Inkább egy jó kazetta kellene már végre amire lehet táncolni..
„A múltat végképp eltörölni”
Sokan megpróbálták. De
senkinek sem sikerült
L mester, hungar krónikás
Micsurin elvtárs és a tizenharmadik hónap
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas ország, úgy hívták, hogy Szovjetunió. Nagyon büszkék voltak saját magukra, nagyságukra és főleg sikereikre. Azt hirdették, hogy a spanyolviaszkot is ők szarták, pardon fedezték fel. Pedig még a nevüket is egy Radó nevezetű magyar földrajztudós (userneve Dóra) alkotta meg.
Szóval nagyon büszkék voltak magukra, hogy ők micsoda erős, okos és művelt nép. S ebben nem ismertek tréfát. Egy oroszul jól tudó ismerősömet kis híján megverték Zaporozsec környékén, mikor egy kocsmában előadott egy kissé humoros dalt.
„De semmi baj, mert mü kultúrnüj naród i Csapajev gerój”, ez volt a reflén. S hogy mi minden volt a szövegben? : Nyista hleba, nyista mászló, ... Majá sziszter prosztitut, moj brader ... itakdáse. Elnézést kérek hajdani orosz tanáraimtól, de nem valami meggyőző az orosztudásom.
De kár gúnyolódni, valóban sok nagy fia volt ennek a hatalmas, de kissé kevert összetételű országnak. Vegyük például Sztahanov elvtársat. Ő indította el a sztahanovista mozgalmat, melynek keretében gyakran tíz ember tíz napi munkáját egy ember egy nap alatt elvégezte. Bár egyes külső szemlélők feltették a kérdést. Nem-e arról van szó, hogy máskor tíz ember tíz nap alatt végzi el egy ember egy napi munkáját?
Másik ilyen nagy fia népének Micsurin elvtárs. Rajta aztán kár gúnyolódni, ő valóban nagy tudós volt. Nagy szolgálatot tett hazájának és a világnak Pragmatikus tudós volt, sikeresen váltotta a gyakorlat nem is olyan aprópénzére a genetika általános elveit. Ha nem Micsurin elvtársnak, hanem Mr Micsurinnak hívják, valószínűleg milliomossá vált volna. Fajta nemesítési és „keresztezési” kísérleteiről nálunk is ismert volt. Ő lett a „micsurin viccek” főszereplője. A magyarok mindenevő humorát ismerve, ebben nincs semmi meglepő. Ezekből a „micsurin viccek”-ből most csak egyet idéznék.
- Mi volt Micsurin utolsó keresztezési kísérlete?
- Megpróbálta kerékpárral keresztezni a vasutat.
- És sikerült?
- Nem, mert jött a vonat és elütötte.
Na de akármilyen nagy tudós is volt Micsurin elvtárs, úgy néz ki nekem sikerül őt túlszárnyalnom. Sikeres kísérleteket végzek a szocializmus és a modern kapitalizmus vívmányainak keresztezésére. Gondolom, a fiatalok kivételével mindenki emlékszik a szocializmus nagy találmányára a „kommunista műszak”-ra. Ennek lényege, hogy időnként egy műszakot ingyen dolgoztunk. Nem mintha a többit nagyon megfizették volna. Reálértékben alig kerestünk többet, mint most a „nagy szabadságban”, pedig az sem túl sok. A modern kapitalizmus találmányát, a tizenharmadik havi fizetést azt hiszem nem kell bemutatni. Legalábbis hallomásból mindenki ismeri. Lényege, hogy egyes munkahelyeken a dolgozók anélkül, hogy megdolgoznának érte, kapnak plusz egy havi fizetést. Igaz van aki nem csak a tizenharmadik havi bérét kapja úgy, hogy nem dolgozik meg érte, hanem az egész évit, de ez más kérdés. S most jön a nagy keresztezési kísérlet, a kommunista hónap, a ledolgozott, de ki nem fizetett tizenharmadik hónap.
Ki nem vett szabadságokból és elvben lecsúsztatható ki nem fizetett túlórákból évvégére valószínűleg bőven összejön a tizenharmadik hónap. S ha csak valami csoda folytán ki nem fizetik, a kísérlet sikeresnek tekinthető.
S még azt mondják egyesek, hogy a szocializmus értékei túlhaladottak. Itt van rá a példa, hogy egy részük nemcsak képes volt túlélni a rendszerváltást, de némelyik hihetetlen mérvű fejlődésre is képes. Nem semmi, hogy holmi csenevész kommunista műszak, amit gyakran csak papíron dolgoztak le, erőtől duzzadó kommunista hónappá fejlődött.
Van ami már megjelent. Olyan országos terjesztésű lapokban, mint pl. Bükkszentkereszti saláta, vagy VTSZ Híradó, de jelent meg írásom a Turista Magazinban is.
Ha igény van rá, szervezünk az idén is Szilveszteri mulatásgot:-))))
Idei helyszín pl. Farkasgödör... se víz (mosdás a patakban), se villany (gyertya és elemlámpa), sőt, a rádión még magyar nyelvű adás sem jön be...éjfélkor a Szlovák himnusz dallamára lehet koccintani...
Na kinek van kedve hozzá???
Mint látod, KrónikáS szisztematikusan elkezdtem olvasni a beszámolóidat. Egész jók. Az elvontakhoz majd kettőszöri elolvasás után jövök némi magyarázatért is.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy VTSZ nevű szervezet. Ez a szervezet a természetet és a túrázást kedvelő vasutasokat tömörítette, legalábbis névleg. Ugyanis tagjainak többsége csak akkor látott közelről vasutat, ha utazott. Hogy mért léptek be mégis? Hát azért mert igen jó rendezvényeken, igen jó társaság szokott összejönni az ország minden részéből. Rendezvényei sokkal hangulatosabbak, mint más turistatalálkozók. Talán köszönheti ezt optimális méretének is. Sem túl nagy, sem túl kicsi, így szinte olyan, mint egy túlméretezett család. Ennek a VTSZ nevű szervezetnek egyik sikeres rendezvénye a Vasutas Kupa. Ez egy kétfordulós - nappali és éjszakai - tájékozódási túra verseny. Ha valaki nem tudná mi az:
Eszement emberek terepen versenyezve rejtett helyeken elrejtett jeleket keresnek.
Nem mintha más szervezetek nem szerveztek volna jobb versenyeket, de a Vasutas Kupának hangulata van. Máshol a versenyzők egy része már a pályán van, más része még meg se érkezett. A beérkezettek nagy része egy rövid pihenő után lelép, gyakran még a győztesek sem várják meg, hogy a kapkodva és néha hibásan megállapított sorrend alapján, az érmeket a nyakukba hajítsák.
A Vasutas Kupára már előző nap megérkezünk. Tábortüzet gyújtunk, szalonnát sütünk, énekelünk, s szolidan iszogatunk. Alvás a helyzettől függően sátorban vagy épületben. Reggel meleg reggeli, a verseny után kiadós meleg ebéd, s általában milyen finom. Közösen eltöltött délután, majd amikor kellően besötétedett újra ki a pályára.
És van még valami, amiben a Vasutas Kupa különb, mint a többi verseny. Más versenyeken tombol a diszkrimináció. Ugyan a faji megkülönböztetés még nem, de életkori, sőt helyenként nemek szerinti megkülönböztetés annál inkább. Feltételezik az idősebbekről és helyenként a kettes személyi számú állampolgárokról is, hogy kevesebbet érnek, lassabbak, fáradékonyabbak, mint a fiatalok és az egyes személyi számok viselői. Kitalálnak mindenféle kategóriákat; ifjúsági, B, A, A36, A50, esetleg A60, de tervezik állítólag az A70 és az A120 kategóriát is. Máshol F18, N18, F35, N35, F50, N50, FS és NS kategóriát használnak.
Ilyen a Vasutas Kupán nincs. Itt mindenki egyenrangú, senkit sem kezelnek le, azért mert idősebb, vagy nő. Mindenki egyenlő pályán, egyenlő eséllyel veheti fel a versenyt. Itt aztán senki nincs hátrányban. Húsz éves sasszemű ifjú és fehér botos nyolcvan éves apóka tisztes nyílt küzdelmet vívhat, győzzön a jobbik, a tapasztalat a nyers erővel szemben. Na igen, ez az igazi nemes küzdelem.
Javaslom az Olimpiai Bizottságnak, hogy az itt kialakult nemes hagyományt vegye át, s vonják össze az Olimpiát a Paraolimpiával.
és egy év múlva:
Ez az írott szó hatalma.
Vasutas Kupa 2002
Rendhagyó volt idén a készülődés a Vasutas Kupára. Rendhagyó, mert idén jelentett először komoly szempontot a csapatok összeállításánál az életkor. Elhatároztuk, hogy maximálisan kihasználjuk az “A45”-ös kategória nyújtotta lehetőségeket. Vilma és csapata kitartott a “B” kategória mellett. Kevesellték az “A45”-ben nyújtott kedvezményeket. Tulajdonképpen igazuk volt, hiszen a 3,5-es sebesség az “A36” szokásos sebessége. Na de a többiek! Ment a számolgatás és mérleg készítés. Ha ‘A’ bevisz 45+X évet, és ‘B’ 45-Y évet, akkor....
Sikerült! Mindenki szenior! Még Anita is!!!!
Na de a készülődés után eljött a tettek ideje. Úgy látszik egyre fontosabb és nélkülözhetetlenebb emberré válunk, mert csapatunk többsége nem tudta vállalni a korábbi vonattal való indulást. Indulás 5,30-kor. Megegyeztünk az 5 órai találkozásban.
Munka után gyorsan bevásároltam, lezuhanyoztam, majd pár kezem ügyébe eső holmit, úgymint hálózsák, némi ruha, három készételkonzerv, pár májkrém hal és húskonzerv, egy rúd szalámi, egy szál kolbász, zacskós kakaó stb. bedobáltam a hátizsákomba. Majd indulás az állomásra.
Ilyen sem történt még velem, de a megbeszélt időben - pontban öt órakor - kint voltam a Tiszai pu.-on. Na de nemcsak én voltam pontos, a vonat is, ez egy rendkívüli nap volt. Kál-Kápolnán volt némi várakozási időnk. A menetrend összeállítói gondoskodtak róla, hogy akkor se legyen probléma, ha netán késik a vonatunk. Bár az is lehet, fel se merült bennük, hogy egyes elvetemült utasok Miskolc felül akarnak átszállni a Kisterenyei vonatra. Amíg a vonatra várakoztunk, beültünk a környék fénypontjának számító vendéglátóipari-egységbe. Mit mondjak, fénypont és fénypont közt is vannak minőségi különbségek. De a sör jó volt, egyébként is a palackos sör minősége független a. felszolgálás helyétől. Legalábbis remélem.
Beszállás, majd indulás. A piroska nem sok eséllyel pályázhatna arra, hogy a sebességével bekerüljön a rekordok könyvébe. Némi zötykölődés, s megérkezünk Recskre. Mivel már elég késő van, nem ártana egy gépi meghajtású tömegközlekedési eszköz, mondjuk egy busz.
-Ide nem jön be, de menjünk ki a főútra, majd ott lesz busz. Megálló a sorompón túl.
Ismét érdeklődünk.
- Hamarosan jön egy Egerből. Ott is van. - Mutat a kérdezett a sorompón túl várakozó buszra.
Sorompó fel. Busz le (intve). Meg áll. Mi fel. A tábor előtti meglehetősen feltételes megállóban kitesz minket. Kölcsönös örvendezés. Majd a nevezési lapokat kitöltjük és leadjuk.
Váratlan probléma. Bálint Tibi. Legújabb szokásának megfelelően nincs csapata. Újabb egyezkedés, számolgatás. Igaz a kartonról így lemaradt, ez verseny után, de még eredményhirdetés előtt bejelentve. Én BJ-vel indulok, Tündér Krónikás néven. MI ez a fura név? Meg van a magyarázata, de juszt se árulom el. Találjátok ki ha tudjátok.
Reggel hangos kiabálásra ébredünk. Megfőtt a virsli! Erre már csak illik felkelni, mert a virsli tudvalevőleg frissen jó. Volt ebben némi taktikai húzás, ugyanis a virsli folyamatosan főtt, ahogy érkeztünk.
- Mustár, torma vagy kecsap?
- Ebben a sorrendben jó lesz. - így kaptam mind a hármat.
Reggeli után sorsolás, majd hamarosan indulunk a rajtba. Ez felér egy kisebb túrával.
A pálya jó, mi is, de nem eléggé. Illetve a többiek jobbak.
Az első pontot jól megközelítjük, majd az irány és távolság gondos meghatározása után bele egy olyan sűrű bozótba, ahol sem az irány tartására, sem a távolságmérésre nincs mód. Áttörünk a bozóton, majd hosszas kószálás után keresünk egy normális támadási pontot, a pont gyorsan meg is kerül. Ja, így könnyű. A kettesre rámegyünk irányban. Megvan, nem igazán tetszik, keresünk egy másikat. Kár volt. Az első volt a jó. A hármas pont játszva megvan. .... Volt egy meglehetésen alaktalan sötétzölddel jelzett folt. “Tudjátok, ahol a vaddisznó is feladja és sírva visszafordul” De ezt már elsütöttem az előző írásomban (“Ha ló nincs....”), így külön jutalompont nem jár érte. Nos ez az áthatolhatatlan terület szinte körbe volt szórva pontokkal. Az ötlet nem volt rossz. Én is így szívatnám a versenyzőket, ha pályát tűznék ki. De a megvalósításba némi hiba csúszott. Az áthatolhatatlan területen utak és nyiladékok voltak, amivel többem visszaéltek, mi is. Nem akarok visszaélni kedves olvasóim türelmével, már csak egy pontot említenék meg. Fekete X, mesterséges tereptárgy. Egy autóabroncs volt. Senki sem találta meg. Van egy gyanúm. Szerintem Dénes sem talált semmit. Mivel a pont már be volt tervezve, valamit csinálnia kellett. Gyorsan odagurított egy használt abroncsot. S egy érdekes tapasztalat, meglepően sok bójáról hiányzott a zsírkréta. Van amelyiket egy hatalmas átmérőjű jellegfa túlsó oldalán találtuk meg, oda véletlenül nem eshetett. Vagy a rókák tértek át a nyúlhús fogyasztásáról zsírkrétára, vagy ..., de erre gondolni sem merek.
Verseny után még ellátogattunk a csevicéhez, majd be a táborba. Ott már türelmetlenül várt ránk a Gulasch. Meg van alapozva a szakmai hírnevem, ezért annyira teli kapom a tányért, hogy alig tudom az asztalig elegyensúlyozni. Másoknak kevésbé bőven mérik, mert sajnálják. Nem tőlük, attól tartottak, hogy valaki meghagyja ezt a nemes ételt. Egyébként is repeta korlátlan. mennyiségben. Utána fánk.
Anita és Csaba megnyerte a nappali fordulót. Egy ideig, úgy állt a helyzet, hogy harmadikok lettünk, Gizikééknek eggyel több álbójájuk van, a kettes. Ezen kissé csodálkoztunk, mivel úgy emlékeztünk, hogy ugyanazt kezeltük le. De aztán kiderült, hogy csak téves kiértékelés esete forgott fent. Így végül negyedikek lettünk. Ugye nem is rossz eredmény? De erre még visszatérek.
Délután bementünk Parádfürdőre. Egy kicsit doppingoltunk, majd egy kicsit kószáltunk. Eleinte úton, aztán ... Este megettem egy szalontüdő konzervet és utána egy kis szalámit. Ha már ennyi kaját hoztam, egyek is belőle. De nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s megettem terven felül még egy jókora tányér gulyást is. De hát ki tud ellenállni ilyen finom ételnek. Ha valaki nem szeret versenyezni, hát a finom kaja miatt is érdemes eljönni a Vasutas Kupára.
Közben többek, köztük Csaba is hazamentek. Így Anita árván maradt. Újabb átszervezés. Anita és Tibi az “A”-ban indult. Jelentősen megnőttek az éremesélyeink. Anitáéknak az utolsó rajtszám jutott a sorsolásnál, de mindig is jó szervező volt, összehozott egy cserét, s így ötödiknek indultak.
Éjszakai verseny, ezt se nekem találták ki. Az első éjszakai után megfogadtam, hogy ilyet se teszek többet. Azóta voltam már páron, s leszek is még. Bármennyire is meglepő a dolog, de éjszaka mintha nehezebb lenne a tájékozódás. Pedig ugyanazt kell csinálni, mint nappal. De hát az ember már csak ilyen konzervatív, ragaszkodik a megszokott megvilágításhoz. Bezzeg a baglyok, pedig nekik még lámpájuk sincs.
Szóval bele a sötét éjszakába. Eleinte az aszfalton. Az még viszonylag könnyen ment. Na de előbb-utóbb le kellett térni az aszfaltról, ez még hagyján, de más út se volt. Csak úgy bele a sötét erdőbe. S ez még semmi, de meg kellett keresni egy bóját. Majd ha megvan hát a következőt is. A harmadik már egész könnyen ment, igaz optimális támadópontja volt. Majd egy jó hosszú átmenet. Elvileg úton mehettünk volna. Elvileg. Néha ugyan azt hittük, hogy megkerült. Meg lett 4-es is. Tulajdonképpen ez sem volt annyira nehéz. Majd sorra az 5. és 6.pont. A hetes pont egy nyiladékban. Könnyen meg lett, több is mint kell. Még jó, hogy számoltuk a lépést. Igaz egyet így is tévedtünk. A nyolcas irányfésű és távolságmérés, hát ez nem jött be. Bőven túlmentünk a bójasoron. A kilences és tízes viszonylag könnyen megkerült.
Szerencsére emlékeink alapján sikerült beazonosítani a térképen a turistautat, ez megkönnyítette a dolgunkat, hiszen a többi pont a jelzet út közelében helyezkedett el. A 11-es inkább csak fizikailag volt fárasztó, a tizenkettest eleve kihagytuk, lehet, hogy kár volt. A 13-as csemege volt, a 14-est sokáig kerestük, de nem került meg. Be a táborba, némi lazító trécselés, közben megittam legalább fél liter teát, majd zuhanyozás. Meglehetősen korán, azt hiszem, még négy óra sem volt, ágyba kerültem.
Másnap korán felvernek, reggeli, a hagyományoknak megfelelően bundás kenyér és tea, majd eredményhirdetés. Végül harmadikok lettünk az éjszakai fordulón, s az összesítettben is. Két érem egyszerre, nem akármi. Igaz, ha kissé szerényebben fogalmazok, azt is írhatnám, hogy utolsók lettünk minden kategóriában. Ugyanis nappal négy, éjszaka három szenior csapat indult. Több bolond nem akadt.
De azért így is szívdobogtató érzés volt felállni a rönkpadokból összeeszkábált győzelmi dobogóra. Persze, hogy gyorsabban dobogott a szívem, amikor azon izgultam, hogy felborul-e az ünnepi tákolmány. De ebben az esetben még mindig mi jártunk volna jobban, mert Gizikéék magasabban álltak. S magasabbról nagyobbat lehet bukni.
Minden évben, ahogy közeledik az év vége, fel-felvetődik egy fontos kérdés, hol töltsük a szilvesztert. Természetesen lehetőleg nem otthon, na de nem is valami vendéglőben. Szilveszterkor valahova el kell menni, lehetőleg turista társakkal. Természetesen olyan snassz helyek, mint a Kanári szigetek, vagy hasonlók szóba sem jöhetnek. Valami eredeti ötletre van szükség. Az elmúlt években volt egy pár eredeti megoldás. Milyen szuper helyek voltak!
Például Farkasgödör! Bár nincs a világvégén, de jó pár „nagy utazó” visszarettent volna az úttól. Gyalog kell megközelíteni! Saját két lábunkon kell menni! Mi több, hegyre föl és le! Ráadásul a havat sem söpörte el senki! Hátizsákban cipelni hálózsákot, több napi kaját, s főleg a piát! Hát igen, a távolságot nem mindig kilométerben mérik. Fürdőszoba, zuhany vagy vízcsap, az nincs. Villany? Na ne röhögtessetek már! De a háztól nem messze van egy forrás, fa és balta a fáskamrában. Hát mi kell még? Az csak a helyszínen derült ki, hogy az elemes magnóba nem megfelelő elemet vittünk, de hát azért vannak a problémák, hogy megoldjuk. Megoldottuk. A hangulat az szuper volt, s ez a lényeg.
De említhetem Potács házat is. Víz a patakban, kissé ugyan zavaros volt a megemelkedett vízszint miatt, de hát kicsire nem adunk. Villany itt sem volt, de kályha, fa és fejsze igen. Akinek hiányzott a megszokott kispárnája, az egy husángot tett a matrac alá a fejrésznél. Azóta állítólag sokat romlott a színvonala, még a villanyt is bevezették.
Na de hagyjuk a régi szép idők felemlegetését, térjünk vissza a közelmúltba. Anita - a nagy organizátor - megszerezte a csurgói szállást. - Le is előlegezte saját pénzéből. Merész egy nő. - S megszervezte az MVSC Szilvesztert, bár nyugodtan hívhattuk volna Regionális Turista Szilveszternek is. A csapat gerincét az MVSC, Bánréve és Kazincbarcika adta, de voltak még páran a környékről. A legtávolabbi sem jött messzebbről, mint Zenta.
A résztvevők több hullámban érkeztek. Ennek az oka, részint az eltérő kiindulási pont és idő volt, részint olyan természeti akadályok mint: hó, jég és kocsmák.
Az élcsapat 29-én reggel vágott neki Ómassáról a Száraz völgynek. Hát mit mondjak, nem volt séta út. A zsákok meglehetősen nehezek, hiába nem könnyű a mindennapi betevő italunkat felcipelni a hegyre. Mindjárt az út elején egy nehezítő elem, pár kidőlt fa. Tulajdonképpen régi kedves ismerősök, de valahogy eddig kevésbé okoztak problémát. Na igen, hatalmas tömött hátizsákokkal kissé nehezebb a szükséges tornamutatványok - törzsdöntés, laposkúszás - elvégzése. De majdnem mindenkinek sikerült első kísérletre. Na de valahogy felküzdöttük magunkat Bánkútra. Onnan már csak egy ugrás Csurgó, ráadásul lefele.
Mire odaértünk, már fűtött helyiségek vártak. Micsoda luxus, gondolnád Kedves olvasóm. De hogy tisztázzuk a félreértéseket, én csak azt írtam, hogy fűtött, nem azt, hogy meleg. A „fűtött konyhában” a húsz literes malmon kannákban a víz fagyott állapotban volt ( másnap estig még nem olvadtak ki teljesen ). S hogy mért volt kannákban víz? Mert a kút is befagyott, s egyébként is, kanna nélkül szétfolyt volna, mielőtt megfagy.
A délután folyamán kisebb sétákat tettünk a környéken. Majd beindult a kakaskodás, kinek nagyobb az ereje. A vodafonosok igen hamar kiestek. Az ő (tér)erejük nem sokat ért itt a vadonban. Közben egymás után futottak be a csoportok. Az idősebbek Bánkútig kocsival jöttek. Anita is, bár ő azért még nem számít igazán idősebbnek. Mentségére szolgáljon, hogy egyrészt sok cuccot hozott, (az egész csapatnak szánt savanyú káposzta, activiti, stb.), másrészt aznap még Miskolc és környéke virsli ellátásán dolgozott a kóra nevezetű bótban. ( Egy átmulatott éjszaka után, hajnalban még lesétált Ómassára, s bement dolgozni. )
Harmincadikán tettünk egy kis sétát a Bükk-fennsíkon. Elindultunk Őrkő felé. Nagyon szép volt a behavazott táj, de volt némi lehangoló élményünk is. Több felé láttuk vadászok mészárlásának nyomait, zömmel vadetetők közvetlen közelében. Nem tudom igazán sportnak tekinteni a vadászatott, de az, hogy az etetőhöz szoktatott vadakat pufogtassák, végkép a sportszerűtlenség csúcsa. Ez már majdnem annyira etikátlan, mint Moldova ötlete: egy novellájában erős damillal kötözték ki a díjnyertes szarvast egy fához, s úgy lövették ki. Bár ha belegondolunk, nem is kellett hozzá túlzott fantázia, hiszen a ma üzletszerűen űzött bérvadászatokon majdnem így csinálják, még ha az illúzióromboló damilt el is hagyják.
Őrkőn rövid pihenőt tartottunk. Bár az ég borult volt, de messzire elláttunk. Őrkőről a kéken indultunk tovább. Felmentünk Peskőre, Cserepeskőre és Vöröskőre. Tarkőt kihagytuk, mert már eléggé késő volt. Igy is jóval sötétedés után értünk Csurgóra.
Harmincegyedikén Gerennavár érintésével lementünk Szilvásváradra. Megnéztük a fátyolvízesést, majd a részint helyi, részint hozott anyagból megkajáltunk. Ittunk egy kis forralt bort, van aki kávét is. Most is jóval sötétedés után értünk haza.
Közös főzőcske. Káposztaleves rengeteg kolbásszal, virslivel és gombával. A mulatozáshoz rendelkezésre állt egy kazetta és CD lejátszóval felszerelt rádió, néhány kazetta, és két CD helyett két üres CD tok. Tévedni emberi dolog. Ja és rengeteg ital. Éjfélkor himnusz + pezsgő. Utána a társaság vállalkozó szellemű tagjai többé-kevésbé iránymenetben nekivágtak a Bálványnak. Már amennyire tudtunk egyenesen menni. Mármint a fáktól, mért mire gondoltál?
Mert mit sem ér a szilveszteri koccintás, ha nem ismételjük meg valami érdekesebb helyen. Most a bálványi kilátó legfelső szintje volt a kiszemelt hely. A legfelső szintre vezető létrát nem igazán szilveszterre tervezték. De nem volt semmi gond, annyit már mindenki ivott, hogy ne zavarja a mélység, s annyit még senki sem, hogy érett gyümölcsként hulljon le. A köd miatt a kilátás nem a legjobb volt, de valahogy kihevertük ezt a csapást. Pezsgőt bontottunk s ittunk az új évre. A sikerre való tekintettel ezt megismételtük egy szinttel lejjebb is, majd a torony tövében folytattuk. Visszafelé némi helyettesítő eszközök segítségével végrehajtott „szánkázás”. Majd a bulizás folytatása.
Másnap kissé kései ébresztő, pakolás, némi rendcsinálás, majd indulás. Én hátamon a kissé már csökkent súlyú zsákkal, kezemben egy félig felbontott pezsgővel indultam. Szerencsére a pezsgőt nem kellett sokáig cipelni. A zsákot igen. A társaság egy része úgy döntött, hogy nem mindig az egyenes út a legjobb, s tettünk egy kis kitérőt Farkasnyak - Csikorgó - Szentlélek felé. Időnként megálltunk s valaki könnyített a hátizsákja tartalmán. Nálam is volt még fél üveg tokaji furmint. Szentlélekre érve, készleteink kimerülvén, betértünk a büfébe. Ómassán a kocsma zárva, de hát minden nem sikerülhet. Szerencsére a buszra nem sokat kellett várni.
Egy téli történet, ha netalán valakinek melege van:
Háromkő
Ez csak egy icike-picike túrabeszámolócska egy icike-picike túrácskáról. Meg se érdemli, hogy sorszámot kapjon, legfeljebb nullát, na jó két nullát. Legyen akkor emailmese 0.0 az azonosító jele. S hogy mért tettem pontot a két nulla közé? Mondhatnám azt is, hogy csak. De inkább elárulom az okát. Mert egyrészt ez szokás, a számítógéppel ügyködők szeretnek összevissza mindenhova pontot tenni, lásd például a .hu-t. Másrészt ha nem tennék, könnyen összelehetne téveszteni egy speciális célra szolgáló kisméretű helyiség jelölésével.
Na de elég a bevezetésből, ideje a tárgyra térni. Mostanában egyre gyakrabban gyakorlom a lustaság erényét. Így szombaton ki se mozdultam a lakásból. Vasárnap se volt igazán kedvem a hajnali órákban kipattanni az ágyból, így mind a hajnali órák, mind a kipattanás elmaradt. De valahogy csak sikerült kikecmeregni. Nagy nehezen összeszedem magam és a cuccom. Irány a buszmegálló. A matematika mindig is erős oldalam volt, így gyorsan kiszámoltam, hogy a 9.15-ös buszhoz már késő van, a 9.45-öshöz meg korán. Ezért bevetve mesteri logikámat, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem érdemes leszállni a Diósgyőri városközpontban. Így is tettem, csak a papírgyárnál szálltam le, s onnan elindultam gyalog. Így is át lehet szállni a 15-ösre.
Ómassáról a Vadász völgyön indultam el. Az út egészen jól be volt járatva, helyenként túlságosan is. Ott jeges volt. Egészen addig tartott a kitaposott nyom, amíg Bánkút előtt a jelzés letért jobbra a szokott útvonalamról. Hogy mért kell mindenkinek a jelzésen mennie? Na de nyom ide vagy oda, én nem hagytam magamat eltéríteni. Azért se mentem Bánkút felé. A kék jelzést elérve újra kellemes nyomot találtam. Felváltva hol ragyogó, hol kevésbé ragyogó idő volt. A faktor rét előtt találkoztam nagy számú turistának látszó személlyel, köztük több ismerőssel. Ők már visszafelé jöttek. Vagy ők voltak meglehetősen rövid túrán, vagy én indultam túlkésőn, de lehet, hogy mindkettő igaz. Keskeny rét tetejéig egész tűrhető nyom volt. Némi nyomot találtam Háromkő felé indulva is, de azok össze vissza elkódorogtak. Talán gombáztak? Aztán megkerültek. Lehet, hogy csak az utat keresték? De mért nem arra amerre az megy? Természetesen ha már arra jártam felkerestem a 900-as bélyegző helyet. Nem bélyegeztem, mert már rég túl vagyok rajta, másodszor meg mi a fenének csináljam. S egyébként sem volt nálam papír, illetve ami volt az más fontos célra szolgált. Az oszlopon két nagyobb méretű tábla. Egyiken, a régebbin az áll, “Háromkő 906m”, a másikon, az újabbon, de nem kevésbé kopotton, meg az, hogy “Háromkő 904m”. Hogy honnan tudtam, hogy melyik az újabb? Hát arról, hogy az szögletes alakú, másból nem is lehet rájönni. Volt még pár kisalakú tábla, azokon mindenféle áthúzott rajzocskák, de hát azok úgyse érdekelnek senkit se.
Mindig tudtam, hogy a Bükk lekopott röghegység, s azt is, hogy ez a folyamat most is tart. Na de ilyen gyorsan? Tudom az utóbbi évek nehéz évek voltak. Rendszerváltás, meg minden, de azért a hegyek igazán strapabíróbbak lehetnének.
Háromkőn a kilátás meglehetősen korlátozott volt. Erre derült, arra borult, majd arra derült, s erre borult. Később mindenfelé borult, mert egy sötét felhő érkezett Tarkő felől. Sietve tovább Nagy-kőhát felé, majd le az aszfalt út irányába. Helyenként folytonossági hiányok mutatkoztak a kitaposott útban. Irány Bánkút felé a kéken. Milyen könnyen járható! Bánkút előtt, a szokott helyen letértem a kékről. Szembe találkoztam a reggeli, na jó a délelőtti nyomommal, még most sem volt párja. Na de hamarosan jelzésen és kitaposott úton, jó tempóban haladtam Ómassa felé. Megállapítottam, hogy túl jó a tempóm, s túl hamar érek Ómassára. Ezért egy kicsit lazítottam. Lehet, hogy nem is kicsit? Mert 16.05-re, öt perccel busz indulás előtt érkeztem meg.
A vértanúk és szentek többsége gyarló ember volt,
hibákkal és erényekkel megáldva. Csak a történelem
nagy játékmestere, a véletlen csinált belőlük hőst,
s utódaik "tökéletes" papírmasé figurát.
L mester, hungar krónikás
Szent Gellert kisebbik legendája.
Gregori jó családból származó talján fiatalember volt. Hogy, hogy nem pap sőt szerzetes lett belelő. A papi pályán is jó előmenetelt tanúsított. Isten előtt ugyan mindenki egyenlő, de azért az előkelő és gazdag családok tagjai egyenlőbbek mint más közönséges halandók. Ráadásul Gregori még tehetséges is volt. Könnyen és jól tanult, s úgy tudott beszélni, hogy az idősebb papok is csodájára jártak. Pedig a papok közt nem ritka ám a jó dumás. Fényes jövő előtt állt, de elhatározta, hogy elzarándokol a Szentföldre. Hajóra szállt szülővárosában, Velencében. De hát ember tervez, sors végez, sohasem jutott el a Szentföldre.
Megesett az már mással is, hogy nagy dérrel-dúrral elindul valahová, s máshová érkezik. Hogy csak két neves példát említsek. Valamivel kissé későbbi időben történt, hogy valami Kolombó nevezetű nemzetközi kalandor a spanyol királyi pártól kicsalt három hajóval elindult Indiába, de elakadt az Amerikai partoknál. A rossznyelvek azt rebesgetik, hogy esze ágában sem volt Indiába menni, az egészet csak azért találta ki, mert a talján kontingens betelte miatt nem kapott amerikai vízumot. Mások meg azt vélik, hogy Közelkeletről ópiumot csempészet Amerikába, s az egész felfedezősdi csak fedő tevékenység volt. De említhetek hungar példát is. Makóról talán már ti is hallottatok. Fatornyos kis falujából elindult a Szentföldre harcolni a hitetlen pogányok ellen, de az első útjába eső városban megismerkedett egy mérsékelten előnyös külsejű, de gazdag özvegy kocsmárosnéval. Nem jutott tovább, egy jól menő kocsmát vezetett a hitetlenek irtása helyett. Azóta is gyakran emlegetik: "Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől."
Hasonlóan járt Gregori is. No nem mintha ő is megismerkedett volna egy Nővel, s ha igen, akkor sem vette volna el. Ezt a szerzeteseknél határozottan rossznéven vették. Akkoriban ugyan kissé nagyobb volt a szabadosság, egy világi papnál még valahogy elnézték az ilyesmit, na de egy nős szerzetes, az mégiscsak nonszensz. Gregorinak sokkal prózaibb okai voltak. Olyan súlyos tengeribetegséget kapott már a tengeri út elején, hogy elment a kedve az egésztől, s az első dalmata földi kikötőben kiszállt. Ezt később úgy említi a különböző állások megpályázásakor beadott szakmai önéletrajzaiban, hogy hatalmas viharba kerültek s hajótörést szenvedtek. S ebben Isten figyelmeztető úját látta, ne menjen a Szentföldre, másutt nagyobb szükség van rá.
Ott állt hát Gregori a Dalmata parton. Hazamenni ciki lett volna, a dalmatáknál meg túlkínálat volt papból, s egyébként is protekció nélkül újra kezdeni mindent, ehhez semmi kedve nem volt. Halotta, hogy a hungarok királya tárt karokkal, s jól jövedelmező állásokkal várja a tehetséges papokat. Gyorsan elővett egy darab pergament, s írt egy ajánlólevelet a velencei bencés kolostor apátjának nevében: Tudjuk, hogy a hungaroknak milyen nagy szüksége van a keresztény hit megszilárdítása érdekében tehetséges papokra. Ezért fájó szívvel elküldöm legtehetségesebb fiatal testvérünket, mert tudom, hogy Hungáriában nagyobb hasznára lesz a szent anyaszentegyházunknak mint Talján földön. stb.
Meg is érkezett Gregori első Stephan székhelyére. Valóban tárt karokkal fogadták. Gregorinak volt annyi esze, hogy felmérje, ha érvényesülni akar akkor a tűz közelében kell maradnia. Mert a pogányok közt a piszkos munkát végezve legfeljebb vértanú válik belőle, de karriert nem csinál az biztos. Ki is bulizott egy jól fizetett udvari állást. S elérte azt is, hogy rábízzák az ifjú Emerik herceg nevelését. Nagyon sikeres pap volt. Prédikációnak híre járt hetedhét határon. Szuggesztív személyiség volt. Szavára gyakorta felkeltek halálos ágyukról a betegek. Igaz, hogy egy részük csak képzelt beteg volt, mások meg félnapon belül holtan estek össze, de akkor is szép teljesítmény volt. A sokat csalódott hungarok igényelték a csodát, hát könnyen csodatévő híre kerekedett. A legjobb úton haladt afelé, hogy feljusson a csúcsra, mikor megbetegedett. Igen súlyos beteg lett, hát magába szállt. Nagy elkeseredésében megfogadta, ha az Úr visszaadja egészségét, ő új életet kezd, s otthagyja a jólétet, s igaz keresztény módjára fog élni.
Ellentétben sok hittársával, gyógyulása után sem ingott meg elhatározása. Mert néha ugyan simlis volt egy kicsit, ki nem az, de alapjában véve tisztességes ember volt. Ahogy betegsége után kissé megerősödött, otthagyta jó állását az udvarnál, s elvonult a Bakonyba remetéskedni. Hét évig élte a remeték kemény, de lélek nemesítő életét. De ne higgyétek ám, hogy semmittevéssel töltötte a napjait. Természetesen végezte a remeték napi önfenntartó munkáját. Na emellett még lett volna ideje a hasát vakargatni. De gondját viselte a környékbelieknek, s a messziről hozzálátogatóknak. S egyre inkább terjedt a csodatévő híre Az udvar előkelői sem feledkeztek meg róla, gyakran felkeresték gondjaikkal. Sőt ezen felül még egy teológiai könyvet is írt (azaz író kollégám volt).
Hiába vonult vissza magányába, nem feledkeztek meg róla. S az Úr megtestesülésének 1030. évében, mikor felvetődött egy új püspökség alapítása, a király rá gondolt. Volt is nagy ribillió, hiszen nagyon sokan pályáztak erre az állásra, vagy valami rokonukat akarták beprotezsálni. Na de a vén király megmakacsolta magát, valószínűleg sejtette, hogy a jelöltek többsége nem Isten szolgálatát tekintette fő célnak. Így Gregori alapította meg a Mares mentén a püspökséget, s mivel jól sáfárkodott a rábízott pénzzel, a maradvány összegből összehozott egy új bencés kolostort is. Egy revizor ugyan panaszt tett ellene a királynál, a pénz nem rendeltetés szerinti felhasználása miatt, de a király leintette. Ez az első nagyberuházás ami nem lépte túl a tervezett költségvetést, s költöttek már ennél kevésbé nemes célra is beruházási pénzeket, mondta, s ezzel az ügy le lett zárva.
Miközben Gregori az újonnan alapított püspökség és a kolostor ügyeit rendezgette, zajlott az élet. Hamarosan meghalt az öreg király. Jött az új király, velencei Orsós Pietro. Nem volt túl népszerű, kirúgták hát az állásából, még végkielégítést sem kapott. Megválasztották az új királyt, Samut, az Aba nemzetség fejét, de hamarosan dájcs csapatok támogatásával visszajött a régi király, s az új király megtért az istenhez. De most még népszerűtlenebbé vált velencei Pietro mint első uralma idején. Egyre fokozódott a belpolitikai helyzet. Az elégedetlen nemzetségfők titokban hazahívták Kappan úr unokáit, Andreast és Abelint. A Russz csapatok élén hazatérő "herceg"-eket egy előrehaladott stádiumban lévő pogánylázadás várta. A keleti országrészből menekültek a nyugat barát főurak és a papok, már amelyik isten nagyobb dicsőségére nem vált vértanúvá. Gregori ugyan nem akart menekülni, de álmában megjelent az Úr, s azt mondta néki. - Fiam ne vállald a céltalan vértanúságot, mert az is csak a hiúság egy neme. Nagy feladat vár még reád. - Felkerekedett hát a püspök, s előkelő rangjához méltatlan sietséggel Feherüvárura utazott. Az újonnan alapított bencés kolostor papjai a vértanúk dicső seregét gyarapították, mivel róluk a nagy kapkodásban megfeledkezett a főnökük.
Feherüváruban összejött a püspöki kar. Értékelték a helyzetet. Közben szörnyű hírek érkeztek az ország keleti feléből. Felégetett templomokról, kegyetlenül megölt papokról, szerzetesekről, az apácák sorsát inkább már nem is említem. S ez még mind semmi, ennél szörnyűbb hírek is érkeztek. Állítólag tömegével érkeznek a hercegek által megszállt területekre, a rend helyreállítása után a hitben tévelygő, de azért természetesen testvérként szeretett keleti egyház papjai és szerzetesei. Hát ennél szörnyűbb csapás már nem is érhetné az igaz hittel már kapcsolatba került hungarokat. De érkeztek más hírek is. Állítólag a Danu vonalánál megálló hercegek titkos alkudozásba kezdtek a még mindig nagy erőt képviselő nyugatbarát hungar előkelőségekkel. Hát ettől aztán végképp pánikba estek a püspökök. Hogyne, még hogy az ő kihagyásukkal egyezzenek meg. S a kissé mohó és a hitbéli kérdésekben tévelygő, de azért természetesen testvérként szeretett keleti egyház jusson döntő befolyáshoz. Hát erre még gondolni is szörnyű.
Gyorsan felkerekedtek, s elindultak köszönteni a győzteseket, s mellékesen kivenni a részüket az alkudozásból, s a pozíciók és a hatalom újraosztásából. Ez kissé elsietett lépés volt, hiszen már útban voltak a hercegek titkos követei a tárgyalásra való meghívással. Természetesen, hogy így váratlanul kerekedtek fel, senki sem gondoskodott a biztonságukról. Elvben ugyan ki volt adva az ukáz az egyházi személyek elleni kilengések beszüntetésére, de hát az elvek nem mindig érvényesülnek maradéktalanul. Kissé kockázatos volt főpapi szerelésben utazni. ekkortájt.
Hát nekik nem volt szerencséjük. Kelen úr földjén összefutottak egy mérsékelten fegyelmezett, de annál dühösebb felderítő portyával. Hát mit mondjak, nem igazán csípték a papokat. Mire a helyzetet tisztázták volna, lekaszabolták majd az egész társaságot. Csupán néhány szolga, s Gregori és Maradé püspökök maradtak életben, ők is kissé megrongált állapotban. Maradé behúzta fülét farkát, de nem úgy Gregori. Nagyhangon elkezdett szónokolni. Először is lehordta a sárga földig a hungar harcosokat. Ez már eleve jó kezdés volt, mert ilyen bátor pappal az utóbbi időben nem találkoztak, s ha valaki, hát ők megbecsülték a bátorságot. Majd olyan meggyőzően szónokolt az egyetlen igaz hitről, hogy a pogányok hite ingadozni kezdett. Mikor kissé kifulladt, megszólalt a portya vezetője, egy előkelő nemzetségfő.
- Atyám, ilyen szép beszédet régen hallottunk. De már annyit csalódtunk, ha nem haragszol, teszünk egy próbát. Látod ott azt a hegyet? Annak tetejére felviszünk, egy kordéba teszünk s a legmeredekebb részen legurítjuk a kordét. Ha a keresztények három istene megsegít, s szerencsésen leérsz a Danu partjáig, hát bűnbánó lélekkel megtérünk a három isten hitére, ha nem, hát neked már úgyis mindegy.
Nem igazán tetszet Gregorinak az ötlet, de tudta, ha nem vállalja oda az eddig elért siker, s bízott isten segítségében, s legyünk őszinték, a hiúság sem volt teljesen idegen tőle.
Felmegy az egész csapat a Kelen hegyre. Megkötözik Gregorit, és elhelyezik egy kordéban. Közben fogadásokat kötnek a kísérlet kimenetelére. A merészebbek, élükön a vezérrel, egy az öthöz fogadnak a sikerre. Már ez is kész csoda. Normál esetben egy lyukas garast tettek volna fel. Csodával határos módon a kordé csak gurul és csak gurul, már majdnem leér a Danu partjára. A pogányok egy része térdre esik. Már épen elkezdenének fohászkodni a szent három istenhez, amikor a kordé egy hatalmas kövön gellert kap, felborul és összetörik. Pech. A pogányok vezére is elismeri, hogy szép teljesítmény volt. Megállapítja, ha a keresztények három istene nem is mindenható, de hogy csodákra képes az biztos, mert ez is kész csoda. A győztesek sportszerűek és nagyvonalúak, elismerik ők is a teljesítményt, sőt felajánlják Maradé püspöknek, hogy ha vállalja ő is kap egy lehetőséget, s siker esetén semmisnek tekintik az első kísérletet. De Maradé püspök nem érzi magát méltónak erre a megtiszteltetésre, s nem vállalja.
A nép legendákat mesél a "Gellert kapott" püspökről. Rá is ragadt ez a név. Ez később Gellert püspökre egyszerűsödött. A követ, mely meghiúsította a csoda teljessé válását, elnevezte a nép Gellert kőnek. Később ez a név ráragadt az egész hegyre, s azóta mindenki Gellert hegyként ismeri.
Az istenek akkor a legkegyetlenebbek,
ha meghallgatják az imáinkat.
Ősi szanszkrit mondás
Mese a Harmadik kívánságról
Véletlenül találkozott két régi barátnő, valaha nagyon sokat jelentettek egymásnak, de már évek óta nem látták egymást. Mivel mindketten nőből voltak, s egyiküknek sem volt halaszthatatlan ügye, hát beültek egy presszóba, egy kiadósat dumcsizni. Ancsának be nem állt a szája. Csak úgy áradt belőle a panasz. Elmondta, hogy soha az életben semmiben sem volt egy szemernyi szerencséje sem. Holt unalmas a munkája, rosszul fizetik, főnöke egy kiállhatatlan alak, ráadásul nős. Lakása egy barátságtalan lyuk, egyik szomszédja utálatosabb mint a másik. És csak mondta és csak mondta. Egyszer csak észbe kap, barátnőjét szóhoz sem hagyta jutni, ezért megkérdezi.
- Hát nálad mi újság?
- Bizony nekem sem volt könnyű az életem, sok keserves csapás ért, keményebbek mint téged, de mióta enyém a csodalámpa, azóta jól megy a sorom. Ragyogó állásom van, jó fizetéssel, nem mintha különösebben szükségem lenne rá, hiszen annyi a pénzem, hogy szinte nem tudok vele mit kezdeni. Hol a lottón nyerek egy négyest vagy hármast, hol egy áruházi akción nyerem meg a főnyereményt. Ha részvényeket veszek, rövid idő alatt megugrik az árfolyamuk. Képzeld, a múltkor vettem a piacon egy ócska vasalót szobadísznek, egyszer csak, az a gondolatom támadt, hogy szét kell szednem. Nagy nehezen kicsavarom a rozsdás csavarokat, s mit látok, cekasz helyett a belseje tele van dollárral!
- Na ne etess már ilyen hülyeséggel, ne keverd össze az ezeregy éjszaka meséit az élettel. De még ha létezne is a csodalámpa, hogy a fenébe jutnál hozzá pont Te? Mi vagy Te, Ali Baba, vagy Aladin? Azt hiszem neki volt valami csodalámpás balhéja.
- Soha sem beszéltem senkinek erről, de ha érdekel Neked elmesélem Ha akarod elhiszed, ha akarod nem. De egyet ígérj meg, senkinek sem mondod el!
- Jól van megígérem, haljuk a mesét!
- Tudod, apám az ókori keleti nyelvek professzora volt, s nagyon szerette a régi keleti tárgyakat. Egyszer vett egy régi indiai lámpát. Megtisztította, s felfedezett az alján egy alig látható szanszkrit feliratot. Bár a felirat elmosódott volt, de sikerült nagy nehezen elolvasni. A felirat szerint az Istenek minden 52 éves szent ciklusban teljesítik a lámpa tulajdonosának három kívánságát. Volt egy tömör használati útmutató, végül egy figyelmeztetés. Jól gondold meg, hogy mit kérsz, mert ugyan az Istenek minden teljesíthető kérést teljesítenek, de nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne. Apám nem igen hitt a csodákban, de úgy gondolta, azért csak megpróbálja, ártani nem árthat. Az ókori keleti nyelvek nem igazán hoztak sokat a konyhára, ezért úgy gondolta, jó lenne némi pénzre szert tenni a lámpa segítségével. Mivel már csak pár perc volt hátra a lottóhúzásig, gyorsan döntött, s elkezdte fényesíteni a lámpát, s kimondta a kívánságát: Húzzák ki azt az öt számot, amelyiket minden héten megjátszott.
- Na és teljesült a kívánság?
- Igen. De amikor apám elkezdte keresni az ellenőrzőszelvényt...
- Csak nehogy azt mondd, hogy nem találta!
- De, megtalálta, mind a három szelvényt, ugyanis elfelejtette bedobni a másik kettőt. A hatás szörnyű volt. Arca elvörösödött, majd elkezdett rángatózni. A szívéhez kapott és összeesett. Anyám kihívta a mentőket. A mentőorvos közölte, súlyos infarktus, s figyelmeztette anyámat, készüljön fel a legrosszabbra, mert nincs sok esély. Alig távoztak a mentősök, anyám elkezdte fényesíteni a lámpát, s mondta a kívánságát: Istenek könyörgöm, ússza meg az infarktust a férjem! A boncolás megállapította, hogy nem az infarktus okozta a halált. Kiszakadt egy ütőér fala, hogy mitől azt nem értették az orvosok. Én sejtettem, de nem mondtam meg nekik, biztosan bolondnak néztek volna. Anyám magát vádolta férje haláláért. Nem tudott belenyugodni a történtekbe, követte a férjét, öngyilkos lett. Így örököltem én a lámpát.
- Ez szörnyű! Így bízzon az ember a mesékben! De áruld el nekem, mi volt a Te kívánságod, a Harmadik kívánság? Gondolom minden szavát legalább hússzor mérlegelted, hogy ne tudjanak belekötni az Istenek.
- Ne haragudj, de ezt még Neked sem árulhatom el!
Ancsa addig nyaggatta a barátnőjét, amíg az beadta a derekát, folytatta a mesét.
- Mióta anyám meghalt még a port sem töröltem le a csodalámpáról, nem hogy fényesíteni kezdtem volna. Eleinte még néha óvatosan leporszívóztam, de ettől is féltem. Ezért évek óta üvegbúra alatt tartom. Így a por sem szállhat rá, s én még véletlenül sem érhetek hozzá. Attól tartok, az ősi indiai Istenek vénségükre egy kissé morcosak lettek. Nem szeretik, hogy holmi halandók csip-csup kívánságaikkal ugráltatják őket. Megfogadtam, hogy bármi történjen, semmi képen sem veszem igénybe a lámpa segítségét. Még hogy valamit kívánjak tőle! Azért annyira bolond nem vagyok! Ép elég volt az első két kívánság.
- Ezt meg tudom érteni. De akkor mi ez a szerencse sorozat?
- Én is sokat gondolkoztam rajta. Eleinte azt hittem, hogy véletlen, de lassan beláttam, hogy ilyen véletlen nem létezik. Sőt az utóbbi időben abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy véletlen. Azért mert valaminek az okát nem ismerjük, attól az még létezhet.
Azt hiszem rájöttem, hogy mi van a dolgok hátterében. Az Istenek hálásak nekem amiért nem zavarom Őket, s ezért hébe-hóba tesznek nekem egy kis szívességet. Elvégre semmiség ez nekik.
Hát röviden ennyi a történet. S hogy én honnan tudok róla? Sejtem mire gondolsz, arra hogy Ancsa nem tudta magában tartani. De erről szó sincs. Nekem is csak úgy mesélte el, hogy megígértette velem, senkinek sem mondom el. S az én ígéretemben megbízik, joggal. Mert ha én egyszer megígérem, hogy valamiről nem beszélek, hát akkor arról nem beszélek. Legfeljebb írok róla, elvégre írásról szó sem volt az ígéretemben.
Hogy szerinted egy szó sem igaz az egészből? Megvallom eleinte én is kételkedtem. Ezért diszkréten utána jártam a dolgoknak. Az tény, hogy Ancsa barátnője az utóbbi években hihetetlenül szerencsés volt. Bár újabban mintha megszakadt volna ez a nyerő széria. Lehet, hogy többet kellett volna hallgatnia a Petőfi Rádió kívánság műsorát! Hogy, hogy minek?
Hogy megtanulja: Hallgatni arany!
"Minden igazságnak legalább két oldala van.
Na de ki kíváncsi az igazságra, az emberek
mesét akarnak hallani, hát akkor azt kapnak,
s kéretlen ráadásként az igazság egy másik oldalát" L. Mester hungar krónikás
Pietro, a király
Hol volt, hol... De ezt már mintha elsütöttem volna. Hát akkor hagyjuk a blablát, vágjunk bele a sűrűjébe. Már közel négy évtizede uralkodik első Stephan, a hungarok királya. Talán még emlékszel rá kedves olvasóm, ő nulladik Stephannak, a hungarok sorsát megfordító nagy királynak a fia. Sikeres uralkodó, méltó fia apjának, s méltó reinkarnációja a hun Csaba királyfinak és Szundinak, az első hungar királynak. Tekintélye vetekszik a régi pusztai szent királyok tekintélyével, s csak a beavatott keveseknek tűnt fel, hogy tekintélye sokkal inkább személyes varázsának, mint a szakrális királyság intézményének szól. S ez előrevetíti a jövő árnyait. A király tekintélye csorbítatlan, de az intézményé? Arról jobb nem beszélni. A Rómából kapott korona a hagyományokat őrző nemzettségek urainak nem sokat jelent. S ez a szerencse, mert ha tudnák ..., meg is ölnék a királyt.
Stephannak a családjával kevesebb szerencséje volt. Sok lánya mellett született egy fia. Nagyon stramm hungar leventévé cseperedet. Szerette az élet kisebb nagyobb örömeit, s kivette részét a vadászatokból, zabálásokból, piálásokból, s igen hölgyeim, abból is amire most gondolnak. Ez tetszett a hungaroknak, de annál kevésbé az álszent papoknak és dájcsoknak. A király ki is adta az utasítást a PR menedzsereinek, kissé javítsanak az összképen. Jó munkát végeztek. Túl jót, valóságos kis szentet faragtak Emerik hercegből, legalábbis a terjesztett hírekben. Ez azért túlzás, de ciki lett volna visszacsinálni, hát úgy hagyták. De a probléma megoldódott. Egy vadászaton a bécsi udvar, akarom mondani, a dájcs császár rezidense által felbérelt vadkan megölte az ifjú herceget. S most itt állt, illetve ült a trónján, a kissé már megroggyant király, fiú örökös nélkül.
Az ország közben két részre szakadt. A hatalomból kiszorult nemzetségi erők még mindig igen nagy erőt képviseltek, bár a gazdag nemzetségfők egy része átvéve az újgazdagok szokásait, s a nemzetség vagyonának jelentős részét magánosítva, beolvadt az új elitbe. De az új hatalmasságok is igen nagy erőt képviseltek, s az ő kezükben volt a végrehajtó hatalom. S a két erő közt egyre feszültebbé vált a helyzet. Közben a két vallás közt is fokozódott a helyzet. A papok egyre arrogánsabbá váltak, s a sámánokat is egyre jobban zavarta a leosztás. De mindkét erő félte és tisztelte a királyt. Így az ország egész jól működött.
Közeledett a király hatalomra lépésének 40-edik évfordulója. A negyvenes szám szent a pusztai hagyományok szerint. Készültek is a király rokonai. Élesítették a szent áldozati kőkést. A neves napot a király rituális megölésével akarták ünnepelni. Mert az ilyen neves alkalmat méltóképen kell ám megünnepelni. S mi lenne ennél méltóbb ünneplés. Egyébként is negyven év éppen elég egy királynak, s a hagyományok szerint ez a felső határ az uralkodóknál. S mivel a pusztaiak nem ismerték a nyugdíjrendszert, maradt a kőkés. Ez természetes volt az ősi hagyományok tisztelőinek, de a nyugatot majmoló új urak számára egyáltalán nem. S félő volt a király hozzáállása is. Na és ott volt az idegen zsoldosokból álló testőrség, akik végkép semmibe vették a hagyományokat. Szóval ez az esemény kissé alaposabb felkészülést igényelt, mint általában szokott. Az ünnepi előkészületeket Kappan fia Vaz úr, a nemzetség legelőkelőbb tagja koordinálta. Folytak az előkészületek. De hát a 3/3-asok a hivatásuk magaslatán álltak. Fel is göngyölítették az összeesküvést, mert ezek a kultúrálatlan barbárok annak minősítették az ünnepi előkészületeket.
A király persze tudta miről van szó. Bár általában ápolta az ősi hagyományokat, de a hagyományok ezen részét, ki tudja milyen alapon, elavultnak és kifejezetten károsnak tekintette. De azért nem haragudott rokonaira, megértette őket. Mivel tudta, hogy az általa is tisztelt ősi hit hagyományai szerint nem is tehettek volna mást. Vaz úr kivételével meg sem büntette őket. Vaz úr is viszonylag enyhe büntetéssel megúszta, élete végéig ólomból öntött füldugót kellett viselnie. Igaz ennek következtében kissé leromlott a hallása.
Két hibát is elkövetett első Stephan király. Az első hiba is igen súlyos volt, azzal hogy kivonta magát a rituális királygyilkosság alól, döntő csapást mért az általa oly nagyra értékelt szakrális királyság intézményére. De ez még érthető, dicső uralkodásához méltatlan emberi gyengeség. Egyébként is megfertőzte őt az új hit és a nyugati barbárság. De legyünk megértők az emberi gyengeségek iránt, nekünk is megvannak a gyengéink, bár ezt most inkább hagyjuk. Na de a második hiba. Arra nincs sem mentség sem bocsánat. Egy hungar király annál nagyobb hibát, mi több bűnt nem követhet el, mint hogy gyengeséget mutat. Ez aztán végkép betett a rendszer ideológiai alapjainak. Többé kevésbé továbbra is elfogadták ugyan uruknak, mert félték hatalmát s erejét, bár abban már kezdtek kételkedni, igaz csak kellő óvatossággal. De többé nem volt a szent király, csak gyarló, de még mindig veszélyes ember. Veszélyes mint a döglődő hím oroszlán.
Uralkodásából hátra lévő idő nem sok örömet s nem sok sikert hozott szegény öreg királynak. Bizony sokszor megbánta, hogy nem hagyott szabad utat az eseményeknek. Komoly gondban volt az ország jövőjét illetően. De hát utánam a vízözön - gondolta - oldják meg, az ő bajuk. Nem is húzta sokáig, megkeseredett szívvel megtért ősei sztyeppéire. S milyen a nép? Hát következetlen. A király halálával a nép véleménye megfordult. Megbocsátottak minden hibát és gyengeséget. Őszinte szeretettel és tisztelettel gondoltak Stephanra, a nagy királyra. S ez nem a szent királynak járó kötelező tisztelet volt, szívből jött.
Bajban voltak az ország előkelői. Félre téve ellenségeskedésüket összegyűltek. Valamit tenni kellett. Az első két napirendi pontban meglepően gyorsan megegyeztek. Megegyeztek abban, hogy döntésüket, mint a király végakaratát hozzák nyilvánosságra. Abban is megegyeztek rövid vita után, hogy a király csak Szundi véréből származhat. A többi már kevésbé simán ment. Elvben Vaz úr lett volna a természetes örökös, de egyrészt az új erők nem fogadták el erős pogány kötöttsége miatt, s a régi hit hívei sem igen támogatták, tekintettel nagyothallására. Mert ugye a királynak tökéletesnek kell lennie. Fiai túl fiatalok voltak. Végül a király unokaöcsére, velencei, avagy Orsós Pietrora esett a választás. Ebbe kényszeredetten beleegyeztek a hagyományokhoz hű nemzettségek is. Igazán senki sem kedvelte, nem is nagyon bíztak benne, de jobb híján őt választották. Talán abban bíztak, hogy nem sok vizet fog zavarni. Ebben egy kissé tévedtek.
Miután megszületett a király végakarata, nyilvánosságra hozták. S kivételesen mindenki tartotta a száját, s nem szivárgott ki a tanácskozás s az ott történtek híre.
- Jobb ha a halott király viszi el balhét egy esetleges téves döntésért. - gondolták.
Velencei (Orsós) Pietrót jól ismerték a hungarok. Kreol bőrű, fekete hajú fiatalember volt. Pár éve jelent meg első Stephan udvarában. A jelek szerint meglehetősen sietve hagyta el a talján földi otthonát. Egyesek kártyaadóságról, mások veszélyesre fordult nőügyről beszéltek, de az az igazság, hogy biztosat senki nem tudott. Anyja nulladik Stephan lánya, apja közismert talján dodzsem bajnok. Sokat jelentett ez hajdanán, hiszen a forma egyet még nem találták fel.
- Hogy a dodzsemet sem? Ez ki van zárva, hiszen Velencében még most is áll a dodzsem palota. - Hogy az Dózse palota? Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme. Szóval apja dodzsem bajnok volt, na jó akkor dózse.
A király nem túl lelkesen, de befogadta. Kinevezte a testőrség parancsnokának. Csak azért bízott meg benne, mert idegen volt, s nem voltak hungar kapcsolatai. S ez előnyös ezen a poszton.
Velencei Pietrót stílszerűen a Velencefürdői strandon koronázták. A hazai és külföldi strandozók élvezték a kosztümös történelmi előadást. Többen azt hitték, hogy az OTP által bőkezűen finanszírozott, történelmi - választási kampány film, a Sacra Korona 13, forgatása folyik. Hogy mi az az OTP? Hát még ezt se tudod! Hát az Orbán Torgyán Polgárkormány, nem is az Országos Takarék Pénztár. Ők ilyesmire nem pazarolnák a pénzt.
A koronázási ünnepség váratlan fordulatot vett. A hungar előkelőségeket és a királyt megrohanták az autógramm vadászok vad hordái. Hát ez még a harcedzett hungaroknak is sok volt. Először pánikba estek, majd a fegyvereik után kaptak. Kiderült, hogy az autógramm vadászok nem is olyan harciasak, mint eddig feltételezték róluk. Komoly ellenállást tapasztalva, az első emberveszteségek után gyáván megfutamodtak. A hungarok is lemondtak a további harcról, mert eszükbe jutottak a sortűz perek. Hogyne, háborús bűncselekmények vádjával bíróság elé kerülni! Hát kell ez nekik?
A kissé mozgalmasra sikerült koronázás után velencei vagy Orsós Pietro megkezdte uralmát. Követte nagy elődje példáját, de valahogy mégsem jöttek össze a dolgok. S itt had tegyek egy kis kitérőt. Egy afrikai egyetemista mesélte.
- Hajdanán beült a Nagy Fehér Főnök a légkondicionált irodába, feltette a lábát az asztalra, nem dolgozott semmit, s mégis jól mentek a dolgok. Jött a szabadság. Beült a Nagy Fekete Főnök a légkondicionált irodába, feltette a lábát az asztalra, nem dolgozott semmit, s mégsem mentek jól a dolgok. Ki érti ezt?
Na valahogy ez volt a helyzet velencei (Orsós) Pietróval is. Bármibe fogott is, rosszul sült el. Nem igazán értette meg a hungarokat, igaz azok se őt. Legtöbb problémája a hit körül támadt. Nem tudta megérteni a kettős identitást. Próbálta megszilárdítani az új hitet, ezt tekintette legfőbb feladatának. Szinte mindenki jó kereszténynek mondja magát, de egyik pogányabb mint a másik. Próbált együttműködni a nemzettségek vezetőivel, de azok a hitetlen pogányok mindig megsértődtek valamin, próbálkozott az új hullámos hungarokkal, de ha megvakarjuk őket, kiderül róluk, hogy ugyanolyan pogányok, mint a többi. Na és a nyugati lovagok és fiaik, ők aztán megvetik a pogány szokásokat, de azért biztos ami biztos, ők sem hagyják figyelmen kívül a régi hitet. Nem árt minden istennel jóban lenni, hátha van abban is valami igazság. Otthon nem talált megfelelő támogatásra, hát szétnézett külföldön. Hatalma megszilárdítása érdekében egyre szorosabbra főzte a szálakat a dájcs császárral. Na ezzel aztán végkép elásta magát. Mert ezen aztán szinte mindenki berágott, még a honosított nyugati lovagok is.
Egyre nőt a feszültség. Három évnél nem bírták tovább elviselni tisztelt és szeretett királyukat. Ismét összeült az előkelők tanácsa. Megegyeztek abban, hogy nekik ilyen király nem kell. Páros lábbal kirúgták az országból. Meg se állt Regensburgig, rohant a dájcs császár lábát csókolgatni. Na ez aztán a szégyen. Hát lehet így bánni egy felkent királlyal? Az még csak elmegy valahogy, hogy megölik a királyt. Sőt ez a régi hungaroknál bevett nemes hagyomány volt, s a napnyugati népeknél is megesett néha. De hogy kirúgni, mint egy tolvajláson kapott házi cselédet! Ez azért túlzás. S nem is praktikus. Még képes visszajönni, s abból lesz csak a bonyodalom! Akkor már jobb megölni, az legalább elegáns megoldás.
Folyt az alkudozás. Vaz úr neve fel sem merült, fiai emigrációba vonultak, a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben éltek, s ott próbáltak támogatást szerezni a hazatérésükhöz. Így ők is kiestek a versenyből. Tulajdonképpen nem volt egyetlen igazán alkalmas jelölt sem. Végül egy befolyásos üzletemberre esett a választás. Samut, az Aba Hús RT. tulajdonos vezérigazgatóját mindenki jól ismerte. Az üzlet mellett a politikából is kivette a részét. Első Stephan sógora volt, s magas beosztást viselt Stephan, majd Pietro uralma alatt is. Szerencsés volt az is, hogy bár ő is új keresztény volt, mint a hungarok többsége, mégse vádolhatták pogány gyökerekkel, hiszen a kikeresztelkedése előtt is egyistenhívő volt. Érdekes választás volt. Nem származott Szundi véréből, így a régi hungar hagyományok szerint szóba sem jöhetett volna. De hát a szakrális királyság már egyébként is befuccsolt, így a hagyományőrzők ebből az apró szépséghibából nem csináltak ügyet. Pragmatikus ember volt. Minden fontos csoporttal megtalálta a közös nevezőt. Jól kijött a pogány hagyományokat ápoló új keresztény urakkal, de a nem túl nagy számú valódi pogánnyal és kereszténnyel is. Együtt működött a papokkal, a sámánokkal, de a kabar ősei megfogyatkozott számú rabbijaival is.
Egészen jól eluralkodgatott, de a nemzetközi helyzet fokozódott Nem hiába mondták a tapasztalt politikusok, hogy nem szerencsés dolog kirúgni egy királyt, most a múlt hibája megbosszulta magát. Orsós Pietro sikeresen nyalta a dájcs császár talpát, bár lehet, hogy most vált érdekelté a dájcs külpolitika egy kis Hungáriai szarkeverésben. Pietro német segédcsapatai és hungar támogatói élén megindult, hogy a trónbitorlót elűzze, s elfoglalja jogos helyét a hungar trónon. A hungarok egy része az erőviszonyokat felmérve belátta, hogy mégis csak Pietro trónigénye a megalapozottabb, s így megindult a csata előtti helyezkedés. Ez a későbbiekben általános szokássá vált a hungaroknál. A lófejcsónaki csatában minden eldőlt. Első Samunak sem jutott több három évnél. A nemzetsége szállásterületén, keresztény rítus szerinti igen előkelő temetést rendeztek neki. Sokan bundát emlegettek. Én nem tudom, mindenesetre tény, hogy Samu leszármazottjai megőrizték vagyonukat, sőt még növelték is azt. Az Abák ma is fél vármegyényi területet uralnak (csak rá kell nézni a térképre).
Első Pietro ott folytatta ahol abbahagyta. Mit mondjak, most sem volt sokkal sikeresebb. De amíg itt voltak az ideiglenes hazánkban állomásozó dájcs csapatok nem volt semmi probléma. Lassan szedte össze a király a segítség kézzel fogható árát. Mert a dájcsok sem a vatikáni valutát, sem a király kétes értékű örök hűségét nem értékelték túl sokra. S annyi eszük volt, hogy amíg nem kasszíroztak, addig nem távoztak. De egyszer csak távoztak. Csak erre vártak az elégedetlenkedő hungar előkelőségek. Mentek a követségek a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségbe. Felkeresték Vaz úr fiait, s közölték velük, ők a hungar nemzetségek egyedüli reményei, alig várják már érkezésüket, persze csak akkor, ha kellő erővel jönnek. Nem volt nehéz meggyőzni Andreast és Abelint. Alig várták már, hogy hívják őket, azért úgy mégis elegánsabb. De nem is ez volt a lényeg, hanem megszerezni a nagy Rusz önzetlen, testvéri segítségét. Hosszas alkudozás után ebben is megegyeztek. Igaz kaptak némi kéretlen ráadást is, rájuk sóztak egy mérsékelten előnyös külsejű hercegnőt, pár udvaroncot, és természetesen jó pár pravoszláv papot és szerzetest, de hát az árukapcsolás nem mai találmány. A megállapodás egyéb pontjait inkább nem részletezem, mert még kétségek merülnének fel a segítségnyújtás önzetlenségével kapcsolatban.
Azt legalább sikerült elérni, hogy a mérsékelten előnyös külsejű Anasztázia hercegnő s a segítség egyéb nélkülözhető tagjai csak a következő turnusban jöjjenek. Meg is érkeztek hazájukba Rusz csapatok élén Andreas és Abelin hercegek, mert újabban már így címeztették magukat. Csatlakoztak is hozzájuk az elégedetlen nemzetségek, köztük az igen nagy erőt képviselő Szundi nemzetség. Hát nem igazán tetszett ez a segéderő az újdonsült hercegeknek. Meglehetősen pogányul viselkedtek. Kitaláltak egy új népszokást, a csuhás vadászatot. A hercegek attól féltek, hogy a hithű ruszok ezt rossznéven veszik, de ez a félelmük alaptalan volt. Az Rusz katonák kifejezetten élvezték ezt a folklór programot, sőt esetenként ők is beszálltak, főleg ha vezetőik nem voltak jelen. Nem mintha ők is pogányok lettek volna (legfeljebb egy icipicit), de nem kedvelték a szerintük eltévelyedett római hitű papokat. Szerintük azoknál még a pogányok is jobbak. Egyébként is minek elrontani a bajtársak szórakozását. Tulajdonképpen mindenki jól járt. A hungarok levezették a felgyülemlett feszültséget, a katolikus egyház kellő számú vértanúval gyarapodott. Igaz a vértanú jelöltek nem mindig lelkesedtek ezért a lehetőségért.
A russzok és magyar szövetségeseik gyorsan el is jutottak a Danu folyóig. Itt pihenőt tartottak. A hercegek elhatározták, rendet kell tenni, ez így nem mehet tovább. Az utóbbi időben kissé frusztrált hungarok kitombolták magukat, rendben, meglehet érteni őket. Egyébként is Pietro a hibás, minek kellett ilyen merevnek lenni a hit kérdéseiben. Na és a papok is megérik a pénzüket, ők is lehettek volna kevésbé mohók. De elég ennyi a kilengésekből.
Tudták jól, hogy ha nem sikerül kiegyezni a keresztény egyházzal s a feudális erőkkel, akkor nincs nagy jövőjük. Jó, amíg a russzok itt vannak a dájcsok valószínűleg nyugton maradnak, addig nem jó bót a beavatkozás, na de egyszer a russzok is hazamennek. Sikerült meggyőzni a felkelt nemzetségek vezetőit a külpolitikai kényszerhelyzetről. Betiltottak minden kilengést. Szigorúan megtiltották a papok és a feudális urak üldözését. A rend fenntartásában jelentős szerepet szántak a Russz erőknek. A rend nagyjából meg is valósult.
Megkezdődtek a titkos tárgyalások. Az egyház vezetői (az örök pragmatisták) elindultak a győztesek köszöntésére. Az ötlet jó volt, csak az előkészítés volt kissé hiányos, meglepetést akartak elérni, sikerült. Senki sem számított rájuk, így védelmükről sem gondoskodtak. Na de semmi gond, a hungar egyház további vértanúkkal, s egy szentel gyarapodott. Szerencsére egy püspök életben maradt, akivel a meg lehet egyezni. Maradé püspök fejében igen ellentmondásos, s nem igazán keresztényi gondolatok kavarogtak. Hát először is nagyon, de nagyon nem kívánta a vértanúk dicsőségét. Másodszor a felebaráti szeretet helyet valami egészen más érzést táplált fogva tartói iránt. S a keresztényi alázat helyet a túlzott büszkeség bűnébe esett. De a várakozással ellentétben mégis meglehetősen engedékeny magatartást tanúsított a hercegekkel szemben a tárgyaláson. Csak nem félt valamitől?
Andreas herceg biztosította Maradé püspököt, hogy szó sincs semmilyen pogány restaurációról. Ami itt történt az csak a forradalmak szokásos negatív kísérőjelensége. Természetesen ő is a kereszt oltalma alatt képzeli el a hungarok jövőjét. Mindent elkövet a papi létszámhiány pótlására, már meg is érkezett Kijevből az új papok első csoportja, s szükség szerint továbbiakra is lehet számítani. Na ennek hallatán Maradé püspök feladta a maradék ellenállását is. Belátta a hír egyházpolitikai és hitéleti jelentőségét. Mert az is igen szomorú lenne, ha a gazdag Hungária a tévelygő, de azért természetesen testvérként szeretett keleti egyházfők karmai közé kerüljön, a dézsmával és más egyházi jövedelmekkel egyetemben, de hogy az igaz keresztény hit szentségeit már megismerő hungarok kénytelenek legyenek kovászos kenyér alakjában magukhoz venni az Úr testét, hát az mindennél szörnyűbb. Ehhez képest a kissé meg növekedett vértanú termés elhanyagolható tényező. Belátta, hogy itt mindenáron meg kell egyezni, mielőtt a tévelygő és mohó, de azért természetesen testvérként szeretett keletiek meg nem vetik a lábukat. Megegyeztek, hogy az eddig elkövetett kilengéseket a keresztény egyház a felebaráti szeretet nevében megbocsátja, egy kissé nehezebben abban is, hogy átmenetileg csökkentik a dézsmát, főleg a keleti régiókban, s lemond az egyház a vitatható módon szerzett birtokairól. A hercegek vállalták, hogy a megtévedt nyájat visszaterelik az anyaszentegyház aklába. Maradé püspök vállalta, hogy kissé rugalmasabban kezelik a pogány tévelygéseket, azaz amíg a hungarok csak diszkréten áldoznak a régi hit szerint, addig ők nem akadékoskodnak. Ezzel többé kevésbé visszaállt első Stephan valláspolitikai gyakorlata.
A világi hatalmasságokkal is folyt az alkudozás. Három nagy témakör volt.
- Az ország működésének általános alapjai, ebben egyeztek meg a legkönnyebben.
- A politikai hatalom megosztása, hát ez már sokkal nehezebben ment.
- S a birtokok újraosztása, hát ez volt ám a nehéz téma.
Szóba került itt minden. A közeli és távolabbi múlt igazságtalanságai, sérelmei, régi hagyományok és új törvények. De a kérdést végül a státuszkó és a katonai erőviszonyok döntötték el. A keleti régiókban megerősödtek a nemzetségek, főleg a felkelésben részt vett erők, mivel a harcok során megszállt területekről az istennek sem akartak lemondani, bár bizonyos pozíciókat azért itt is visszaszereztek a feudális erők. A feudális urak, bár tettek némi engedményt a nyugati területeken, de nagy részt megtartották a jogtalanul megszerzett területeiket is, nem beszélve a többé-kevésbé jogosnak tekinthető területekről. Hát a keleti régió újhullámos előkelői, főleg ha nem voltak befolyásos barátaik, bizony alaposan megszívták. De hát nem képviseltek kellő erőt, s jaj a legyőzötteknek. Hogy őszinték legyünk, a nyugati fél előkelői nem voltak túl szolidálisak, de hát mit törődtek ők a más bajával, örültek, hogy ők olcsón megúszták. Bánták, hogy nem csatlakoztak időben a győztesekhez.
Közben velencei Pietro a még megmaradt erőivel bevette magát Feherüvárba. Érdekes, bár a harcok szüneteltek, mégis egyre fogyott a serege. Közben a hercegek serege meg egyre nőt. Az újra megindult felkelő sereg harc nélkül eljutott Feherüvár alá. Igaz nem volt zavartalan az előrenyomulások, az átállt ellenség hódolatának fogadása állandóan feltartotta őket. Erre mondta Alekszej, a russzok vezére, ha király hívei ellenállnak, legalább három nappal hamarabb megérkeznek Feherüvárra. Az eddig kitartott királyi csapatok nagy része is át akart állni, de visszaüzentek, hogy erről már lekéstek, mert azért valakit mégis csak le kell győzni. Kiadták a szigorú parancsot, hogy a királynak semmi bántódása sem eshet. Állítólag kiadtak egy másik, szigorúan bizalmas parancsot is a királyi palotát ostromló elit csapatoknak, hogy mi volt benne arról fogalmam sincs, elvégre ami titok az titok. Nem tudom, hogy történhetett, minden óvintézkedés ellenére a király mégis meghalt. Hiába keresték a felelőst, nem találták. Az elit kommandó vezetői s tagjai meglepően magas jutalomban részesültek, ki tudja miért, hiszen legfőbb feladatukat, a király élve való elfogását nem tudták teljesíteni. A hercegek őszintén meggyászolták királyi rokonukat, majd Andreas gyorsan megkoronáztatta magát. Az ország nem maradhat őrizetlenül.
Közben a felkelést végigharcoló egyszerű hungarok rájöttek, már megint bepalizták őket. Szidták is a Világfa tövében élő Öregistent, s a keresztények mind három istenét, s mindkét hitbeli isteneik édes jó anyukáját. De aztán belátták, rosszabbul is történhetett volna. Tulajdonképpen, bár céljukat nem érték el, de azért sorsuk valamivel jobb lett. S egyébként is, hogy a legendás hírű Simcsik harcos szavát idézzem: „ JÓ BULI VOLT ! ! ! ! ”.
Az utóbbi évek kissé mozgalmas történéseiről beszámoltak a nyugati krónikások is. Az egyik dájcs krónikás gúnyosan megjegyezte, a hungarok úgy váltogatják a királyaikat, mint más a fehérneműjét. Hát ezt visszautasítom, ez rosszindulatú túlzás. Nem tudom, hogy a hajdani dájcsok milyen gyakran váltottak fehérneműt, de abban biztos vagyok, hogy évente legalább egyszer. Hiteles feljegyzések tanúsítják, a dájcsok Jézus feltámadásának ünnepére tiszta ruhát vettek. Jó, lehet hogy nem mindenki engedhette meg magának ezt luxust minden évben, de hát azok a szerencsétlen kódisok, akiknek erre sem telik, nem mérvadóak. S az is biztos, hogy egyes dájcs előkelőségek ennél gyakrabban váltottak ruhát. Például hetedik (piperkőc) Henrik von Badenberger hercegről feljegyezték, hogy havonta egyszer megmosdott, s tetőtől talpig tiszta ruhába öltözött.
A pápa elismerte az új királyt, ő is belegondolt az esetleges következményekre. A hungarok nagy meglepetésére a dájcs császár is szinte postafordultával üdvözölte a királyt. Tudta ő, hogy hamarosan eljön az ő ideje. S igaza lett. Az elkövetkező években Szundi leszármazottjai úgy marakodtak a koronán, mint éhes sakálok az oroszlán által hátrahagyott koncon. De ezt inkább visszavonom, mért bántanám meg szegény sakálokat. Apa félt a fiától, a testvérek gyanakodva figyelték egymást. Nagybácsi és unokaöcs úgy tekintettek egymásra, mint potenciális gyilkosra. S közben kedvesen mosolyogtak egymásra. Szóval tombolt a családi szeretet. De ez már más mese.
Tévedsz kedves olvasóm, ez a történet nem decemberben játszódik, s nem is télen, hanem augusztusban. De hát sok táján a világnak ekkor is esik a hó. Na de mi nem megyünk a világ másik végére, csak ide a szomszédba. Ez a történet a Magas Tátrában játszódik. Ott bizony gyakran nyáron is esik a hó. Túráztam már nyáron hóesésben, keltem át hágón tomboló hóviharban, s ázott bakancsom olvadó hóban. Na de nem erről akarok most mesélni Nektek. Aki eddig még nem jött rá milyen hóról van szó, az várja ki a sorát.
Pár éve, mint oly sok nyáron, a Tátrában töltöttem egy hetet. De játszódhatna ez a történet egy - két évvel korábban vagy később is, ennek nincs nagy jelentősége. A Rysy meghódítása volt az aznapi cél. Nagy élmény volt ez számomra, hiszen ekkor mentem először a Rysyre. Az idő, mint oly gyakran a Tátrában, meglehetősen változatos volt. Hol tiszta, hol ködös. Eső nem esett ezen a napon, ez a Tátrában - némi túlzással - ünnepi alkalom.
Megyünk a nagy kőpusztaságban, az ég egyenletesen borult, balra lejtő, de szinte semmit sem látunk belőle, csak egy vízszintes fehér felületet. Kitudja milyen mélység van a köd alatt. Furcsán elkezd hullámozni a köd felszíne.
- Ez egy tó! - mondja meglepetten Juli.
- Az ki van zárva- mondom. - De tévedtem. A hullámzó fehér felület szép lassan színét változtatva átalakul egy tó felszínévé. Nem a szél sodorta el a ködöt, egyszerűen felszívódott. Nekem szenzációs élmény volt, azóta is, ha arra járok, eszembe jut ez az emlék, s a Békás tóra kissé más szemmel nézek, mint a többi tátrai tóra. Na de nem erről akarok mesélni. Volt egy kis láncos szakasz, társaink közül volt, aki emiatt nem vállalta a Rysyt, de hát erről sem mesélek, mi ez a Vöröstorony hágóhoz képest. Beszélhetnék a menedékházról, a ház körüli hómezőkről, érdekes lenne, de nem teszem. Beszélhetnék arról is, hogy a csúcshoz közeledve, egyszer csak elfogy az út, s ki ki saját elképzelése szerinti útvonalon és technikával küzdi le a maradék távot.
Ne türelmetlenkedj kedves olvasóm, már sem a Rysy, sem a történet csúcsáig nincs sok hátra. Egyébként is nem hallottál még dramaturgiai fogásról? Felértünk a csúcsra. A csúcson, mint mindig, hatalmas tömeg. Még jó, hogy nem osztanak sorszámot. Meglehetősen vegyes a társaság, de ezen kár meglepődni, hiszen a Rysyn nemzetközi csúcstalálkozó van, akkor is ha nem vesznek rajta részt vezető politikusok, csak turisták. Bár ez sem kizárt, mert néha a politikus is ember.
A csúcson, többek közt egy szlovák középiskolás csoport. Hoztak magukkal egy könnyű kottaállványt, kottákat és egy szájharmonikát. Felállítják a kottaállványt, s egy srác szépen játszik a szájharmonikán. A társai énekelve kísérik. Tudtak énekelni, de hát gondolom nem is voltak teljesen amatőrök, elvégre nem akárki cipel fel kottaállványt a csúcsra. A nemzetközi közönség élvezi a kissé szokatlan koncertet. Egymás után adják elő a számokat. Némelyiknek ismerős a dallama, furcsa, de nem zavaró az ismert dallam mellett az idegen szöveg. Egyszer csak felhangzik a közismert dallam. Hull a pelyhes fehér hó. S a közönség megszűnik közönségnek lenni. Egymás után kapcsolódnak be a rögtönzött nemzetközi koncertbe a szlovák, lengyel, magyar, német s még ki tudja hány nemzet fiai, mindenki saját nyelvén. S száll a nemzetközi egyveleg. Ott akkor testvérek voltak a különböző népek fiai. Felemelő élmény volt. Én meghatódtam, pedig nem hatnak meg könnyen a meghatónak szánt események. Sőt sokan azt mondják rám, cinikus vagyok.
Sokakat hallottam szidni a szlovákokat, sokaknak vannak kellemetlen élményeik. Lehet, hogy szerencsés vagyok, de nekem nincsenek a magyarságomhoz kapcsolódó személyes negatív élményeim. Igaz nem sok személyes kontaktusom volt a szlovákokkal, már csak a nyelvi nehézségek miatt sem, de én általában segítőkészséget tapasztaltam.
Mesélhetnék arról az esetről, amikor Eperjes (Presov) határában letáboroztunk a pionér tábor főkapuja előtti füves placcra. Előtte udvariasan becsöngettünk a táborba, s engedélyt kértünk. A táborparancsnok helyettessel, egy csinos fiatal nővel elbeszélgettünk. Nagyon jól tudott magyarul, de már az első mondataiban felvilágosított, hogy ő nem magyar, hanem szlovák. Gondolom voltak már kellemetlen élményei olyan magyarokkal, akik félreértelmezték magyartudását. Ennek ellenére nagyon kedves és segítőkész volt. Természetesen semmi kifogása nem volt a táborverésünk ellen. Érdekelte, hogy honnan jöttünk, mit láttunk eddig, hogy tetszett, mik a terveink. Kérés nélkül felajánlotta, hogy takarodó után, zuhanyozzunk le melegvízzel. Lehet, hogy érezte rajtunk, hogy ránk fér? Este tábortüzet gyújtottunk. Kijött a parancsnok helyettes és még pár ifivezető, komszomolka, vagy mit tudom én, hogy hívták őket náluk. Volt nálunk némi skót viszki, nagyon ízlett nekik az imperialisták itala. Ők is hoztak innivalót. Hol szlovák, hol magyar nóta járta. Beszélgettünk is, bár az nehezen ment, a helyettes parancsnok fordított. Jól éreztük magunkat, gondolom ők is.
Másik eset. Késő este érkezünk Martinba. A buszpályaudvaron érdeklődünk, vajh hogyan jutunk el a campingbe? Próbálkozunk az ismertebb nyelvekkel, mintha csak otthon lennénk, kb. annyit érnek a világnyelvek. Végül egy fiatal helybéli srác akadt fel a horgunkon.
- Do You speak English?
- Yes, I do.
Felcsillan a szeme. Csak úgy sugárzik róla a segítőkészség és az öröm, hogy Ő angolul beszélhet. Majd Ő megmutatja. Mit mondjak, mérsékelt volt az eredmény, s ez nem rajtunk múlt, mert a csoport vezetőnknek középfokú nyelvvizsgája volt. Próbálkoztunk németül, a folyamat és az eredmény dettó. Némi konyha francia, egy az egyben lejátszódik a folyamat, igaz itt még gyorsabban kiderül az igazság, mint az előző nyelveknél. Megpróbáljuk a magyart. Szem felcsillanása, öröm kifejezése, de pár szó után kiderül, hogy a magyar itt és most egyenrangú a világnyelvekkel. De nem adta fel a srác, kevert nyelven + mutogatással végül útbaigazított. Igaz közben lekéste saját buszát, de látszott rajta, hogy nem bánja, örült, hogy segíthetett.
Javaslom, ha túrázol, vagy külföldön jársz, hagyd otthon előítéleteidet, vélt vagy valós sérelmeidet. Hidd el mindenkinek jobb így, Neked is. Mert amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. S ha megbántod a vendéglátókat, könnyen lehet, hogy Te, esetleg egy másik turista látja kárát. S ha figyelmes vagy, akkor Te esetleg másik magyar látja hasznát.
