Szuleim peldajabol kiindulva a szeretet nelkuli egyutteles nem sok jora vezet. A tortenet szinte megegyezik PUMUKLI altal leirtakkal, azzal a kulonbseggel, hogy nem volt megcsalas, viszont apukam alkoholista volt es anyukamat is azza tette, es majdnem mindennap megverte.
Vegul hosszas konyorgesek utan anyukam vegre lepett es elvaltak.
PUMUKLI, sajnos nagyonis lehetseges, hogy az a bizonyos no a sok megalazas utan meg mindig szereti a ferjet :-(
Szerintem ha egy kapcsolat valakit nem tesz boldogga, akkor be kell fejezni.
Gyerek nem lehet ennek akadalya, mert egy boldogtalan hazassagban a gyerek sem lesz kiegyensulyozott es boldog, szvsz hosszutavon biztos, hogy tobbet art neki egy ilyen kapcsolat, mint a valas.
En amiota az eszemet tudom, allt a bal a szuleim kozott es a valas szamomra sokkal inkabb megkonnyebbules volt, mint trauma.
A penz... Ez egy nagy csapda; sajnos ha valaki anyagilag fugg a ferjetol/felesegetol, akkor nagyon nehez szakitani, foleg, ha gyerek is van, akit el kell tartani.
Addig is, amíg nem merünk önmagunkról írni, én is leírok egy történetet egy közeli rokonomról. A nagyszüleimről szól.
Nyolc gyermekük született a háborús években, egyetlen szobában, albérletben, miközben nagyapán a szeretőjével múlatta az idejét. Nagyanyám nagyon fiatalon lett feleség és anya, és tudomásom van róla, hogy többször felmerült benne, hogy elválik nagyapámtól, és még a gyerekek is támogatták volna ebben. Mégsem tette, és végül együtt élték le idős éveiket, békességben, nyugalomban. Egyszer fültanúja voltam, amikor így udvaroltak egymásnak: Te vagy a legszebb öregasszony a világon! Te pedig a legszebb öregember! A sok-sok unoka közül nagyon kevésnek van tudomása arról, hogy milyen nehéz volt fiatalabb korukban a házasságuk. Csak az életük végére látunk rá, azt visszük tovább magunkban: hogy EGYÜTT öregedtek meg.
Van egy bizonyos kor, amikor már kezdenek kisimulni az ellentétek, megszűnik a viszály, és férfi-nő kezdenek egyfelé nézni: az elmúlás felé. A kérdés csak az, végig csinálom-e, vagy nekimegyek a kerítésnek – ahogy azt a koncentrációs táborokban tették azok, akik úgy érezték, nem bírják tovább. Elnézést a hasonlatért, de néha én is így érzem, hogy egy koncentrációs táborban vagyok, és a túlélésért küszködök. De nem megyek neki a kerítésnek, mert akkor nem tudom meg, mi lenne, ha...
Egy közeli rokonom esete lesz, amit leírok. 2 gyerek van, egy 8 és egy 5 éves. A feleség intelligens nő, a férj egy tahó-már bocs, de tényleg az, primitív, műveletlen, senki nem érti, hogyan házasodhattak össze.
A férj számtalanszor megcsalta a feleséget, s mivel ez egy kis faluban történt, mndenki tudott róla. Legutoljára persze mindig a feleség. A kisebbik gyerek születése előtt néhány hetet külön voltak( nőügy), atán "rendeződtek" a dolgok.
A férj iszonyúan féltékeny, holott semmi oka rá. ha a feleség pár percet késik, már vádaskodik, konkrét eseteket (!) hoz fel, ami pedig soha nem történt meg. A feleségét számtalanszor megalázta, volt, hogy meg is verte.
Csak egy eset: A 1O éves gimis osztálytalálkozón 8-órakor megjelent a helyszínen ellenőrzést tartani.Éjfélkor nem bírta tovább, visszajött és hazavitte a feleségét, közben megverte. Csak úgy..
Tehát a nő rengeteget tűrt. Decemberben aztán betelt a pohár, közben ismét napvilágra került egy nőügy is. Elzavarta a férjét. 3 hétig sírt utána, majd VISSZAKÖNYÖRÖGTE! Állítólag azért, mert szereti, de én ezt nem tudom elhinni(én is elváltam, bár akkor nem volt gyerek). Talán a pénz hiánya kergette ebbe a megoldásba, nem tudom. De tény, hogy ugyanolyan fölényes a férj (naná, hiszen vissza lett könyörögve), féltékeny, durva, a gyerekekkel is nagyon rondán beszél, szóval egyetlen előnyét nem tudom felmutatni. És mégis: a helyes, okos unokatesóm mellette éli az életét.
Mindenki a válást és egy nyugodtabb, boldogabb életet javasolja neki, de ő hajthatatlan, sőt még a férjét védi, magyarázkodik, mentegeti. Számomra felfoghatatlan. tanácsot adni nem lehet. A szíve mélyén mindenki tudja, mit fog tenni.
Szerintem.
Pumukli
Kerestem, de nem találtam olyan topicot, ami ezzel foglalkozna. (Ha tévednék, szóljatok rám)
Kifejezetten a gyerekes családokra gondoltam, amikor elindítottam a témát.
Mi köti egybe azokat a kapcsolatokat, ahol úgy döntenek, hogy mégsem válnak el, holott már rég nem beszélhetünk házastársi kapcsolatról?
És mi az, ami a végső lökést megadja ahhoz, hogy valaki(k) beadják a válókeresetet, és megadják a kegyelemdöfést a házasságuknak?
Hogyan élitek meg a válást?
Hogyan élitek meg a "mégis együtt maradást"?
Mikor jobb elválni, mint együtt maradni?
Mennyire számítanak a gyerekek? A pénz?
Ha találok beszélgetőpartnert, szívesen elmondom saját tapasztalataimat is.
