-M? Hogy mit etté? Hova tetté?
-A toalettet...
-Hova letté??
-Nem, nem, én csak sze...
-Kuss! Tudod te, kivel akaszkodtál össze???
-Én...
-Ne mukkanj, teee!!! Az Űrexpanziós Elit Gárda Biológiai Kihelyezett Tagozatának a tisztjei vagyunk!!! Hogy merészelsz lehülyézni minket???
-Ööö...itt félreé...
-Mi???? Félbeváglak én, ha még egyet nyikkansz! Azt mondd el, hogy hová lett Damon Hill, vagy kitépem a szíved!
-Megmondom, megmondom, csak ne bántson...Áááááááááááá....
- Mi, mit mond? Hogy tolmácsot? Jaj, hagyjon már ezzel, ez kurva régi vicc! Mi, mi? Mi van már megint? 47-es? Mi 47-es?
- Höhöhö, nem rossz! 11!
- Jaja, 73.
Ekkor egy határozott hang szakította félbe a békés csevejt.
- Már bocsássanak meg kérem, hogy félbe merészelem szakítani a kedves maguk kedélyes szóváltását, de olyan helyzetben vagyok, amit mindannyian megtapasztalunk néhanapján, és olyankor nincs menekvés, éppen ezért engedtessék meg nekem, hogy megkérdezzem a tisztelt mindnyájuktól, vagy esetleg csak a nagyon tisztelt egyikőjüktől, hogy merre találom eme fantasztikus este a toalettet?
Hívják be a professzor urat! Mi? Hol? Khm... Ööö... Elnézést kérek, apróbb technikai probléma történt...Czeizel doktor pészmékerében...ööö...most kapom a hírt, igen, nos, műsorváltozást vagyok kénytelen bejelenteni, a ma estére tervezett Csillagok Háborúja Darth Vader tragikus hirtelenséggel bekövetkezett eróziója folytán a bizonytalan jövőbe extrapolálódott, talán a Star Trek Innovator legénysége már lesz olyan szerencsés, hogy saját szemével láthassa - feltéve ha a megfelelő időkapuhoz vezető nebulánál nem vétik el a balra kanyart. Hát, sajnálom! Akkor most fáradjunk át a kék szalonba, ahol a svédasztal már tálalva van!
Nos, a lámpaoltás miatt a mai értekezletünket kénytelenek vagyunk berekeszteni, de a konferencia holnap folytatódik. Addig is felkérjük Czeizel professzort, hogy altató gyanánt, meséljen nekünk egy kicsit a terhesség alatt felderíthető rendellenességekről.
Öööö...igen, értem a kérdést!
Bizonyos szempontból a jogosságát sem lenne értelme vitatni. Persze ez a kérdés (komplexitásánál fogva) nem kezelhető külön logikai ikerpárjától, nevezetesen attól, hogy: "Hová tűnt Palik L?". A kérdés megtévesztő lehet azok számára, akik szó szerint próbálják értelmezni. Ők azt mondhatnák, hogy ez a világ legegyszerűbb kérdése, hiszen magában foglalja a választ is. Mert ők így okoskodnak: "Hová tűnt Palik?" "El." S lám, ott a válasz: el, azaz ELtűnt. Azonban a marxi dialektikus materializmus talaján állva ilyen felelőtlen hebehurgyaságra nem ragadtathatjuk magunkat. Ez igenis egy bonyolult és összetett, mondhatnám: szélsőségesen magas szofisztikációs szinttel bíró kérdés(együttes), amivel pillanatnyilag szembe nézünk. Engedjék meg, hogy a válaszadás előtt igyak a büfében egy fröccsöt.
Nos, kedves kollegák, ennyit szerettem volna elmondani röviden az emberek viselkedését vizsgáló rövid kísérletünkről. Engedjék meg, hogy ismételten leszögezzem: a kísérlet körülményei teljesen valósághűek voltak; az alanyok soha még csak nem is sejtették, hogy kísérletben vesznek részt; az események folyását semmilyen külső beavatkozással nem befolyásoltuk. Amint önök is láthatták, az ártatlannak indult beszélgetés villámgyorsan alakult át súlyos fantáziálgatássá, végül pedig trágárságba fulladt. Ezzel egyértelműen igazolódott az a feltételezésünk, hogy az emberek egyszerűen képtelenek a kultúrált társalgásra, és amennyiben úgy érzik, senki sem figyeli őket, azonnal hagymázas tudaalattiuk sötét, zavaros és félelmetes bugyraiba merülnek.
-Nagypapa, nagypapa!
-Igen Petikém, miért szakítassz félbe, így nem lehet mesét mondani!
-De nagypapa, ez baromi unalmas mese, ettől nem fogok elaludni se!
-Na jó, én ezt nem csinálom tovább! Lekapcsoljuk a lámpát, és alvás! Mindjárt éjfél van, öreganyád majd jól leszúr mindkettőnket, hogy itt éjszakázunk! Jóéjszakát!
-De nagypapa, legalább a végét, a végét mondd el!!!
Azt viszont már nem mondhatjuk el, hogy kedvenc vietnámi postásunk nagyon boldog lett volna. Egyrészt roppantmód nyomasztotta, ami a gombnyomás kapcsán megesett vele, másrészt pedig szomorúan kellett tapasztalnia, immár sokadszorra, hogy aki csak kapcsolatba lép vele, az halálnak halálával hal, minimum. Pedig én egy kedves, rendes ember vagyok, gondolta, és ez a Szkálli ügynök, hát ez egy igazán jó nő volt. Különösen az a rész tetszett nagyon, amikor elrabolták, és valami műtétet végeztek rajta, vagy mit, mindenesetre az a rész nagyon jó volt, mert majdnem teljesen meztelenül mutatták két teljes másodpercig.
Ekkor gondolt egy nagyot, és elindult nyugatnak. Igen, gondolta, s miközben az gondolta, hogy igen!, egyre lekesebb lett. Színész leszek, igazi sztár, méghozzá Holivúdban! Micsoda remek gondolat! - gondolta lelkendezve.
Postásunk megnyomta a gombot. Nem kellett volna. Később, az emlékirataiban erről nem írt sehogy sem, akkora blama volt. Gyakorlatilag a fél város rajta röhögött egy álló héten keresztül. G. Anderson olyannyira nem tudta visszafogni a feltörő röhögési rohamát, hogy Muldörnek a végén kegyelemlövéssel kellett végezni vele, amikor már az összes bele kifolyt a száján. De még akkor is gurgulázott, és folyak a könnyei. Vidám halála volt. Postásunk kitörölte az egész esetet az emlékezetéből, így mi sem tudhatunk róla semmit. De biztos jó poén volt.
Postásunk nagyon megrémült, mert bár korábban is voltak hasonló élményei, de akkor nem kávét iszogatott előtte. Ennek bizony, úgy látszik, fele sem tréfa! Már éppen azon lett volna, hogy megnyissa az átjárót, amikor Gillian Anderson egy ruhaszárítóvá átalakított parabola antennára emlékeztető tárgyat tolt ki a kocsmából, és egyenesen a postás mellé helyezte.
- Ez itt egy zavaróberendezés, amelyet arra fejlesztettünk ki az efbiájnál, hogy megakadályozza, ha manipulálni akarják az agyunkat. De még ennél is többet tud. Látja ezeket a csápokat, itt oldalt? Ha ezeket a fejére teszi, akkor azonnal meg tudom mondani, hogy van-e valami rendellenesség az ön agyhullámaiban. De még többet mondok, ez a gép még ennél is többet tud! Látja ezt a gombot? Na, ha azt a gombot megnyomja, akkor teljesen ingyen ad egy doboz kólát!
Obi hirtelen felrántotta szemöldökét, és vészjóslóan horkantott. -Elég a hazugságokból Wilhelm! Engem az Öszvér küldött ide, hogy megtaláljalak, és elvigyelek hozzá. Majd akkor elárulod, hogy ez a szánalmas kezdeményezésetek, ez az Alapítvány, vagy mi a sz...r merre van, mert az Öszvér nagyon tud kérdezni, DE NAGYON... Postásunk csak pislogni tudott meglepetésében. El sem jutott a tudatáig, hogy a nagyúr villámgyors mozdulattal sújtott Obi van torka felé. Obi követhetetlen mozgással kitért az ütés elől, és ugyanazzal a lendülettel gyomron rúgta a nagyurat, aki tíz méter repülés után a kávéház üvegkirakatában landolt. Rögtön felpattant, és rohanni kezdett az utcán. Obi van apró, fegyvernek látszó tárgyat rántott elő köpenye alól, és célzás nélkül tüzelni kezdett a rohanó alak felé. Postásunk feje egyik pillanatról a másikra görcsbe rándult, le kellett ülnie a földre, hogy eszméleténél maradjon. Megszólalt a jól ismert hang: -Ez az Obi nem az igazi Obi. Mentsd meg a nagyurat, ő az egyetlen reménységünk!
Használd az erőt, fiam, használd az erőt! Nyisd meg a hipertér folyosót, és engedd ki a nagyúr seregeit! Siess! A Vortex 5 és a Nagy Trespass együttállása megkezdődött a Vörös Majom ködben! Még egy földi napod van, és olyasmi fog történni, amire legrosszabb álmaidban sem mertél gondolni!
A kikötő teljesen kihalt volt, ráadásul az automatában sem volt kóla. Három birodalmi dínárt is beleszórtam, minden eredmény nélkül. Alaposan feldühített az eset, mondhatom, világ életemben dühített, ha nem volt megfelelő a kóla-automaták utánpótlása. Egy alkalommal, még a régi szép időkben, amikor családunk hatalmas volt, s lányok tucatjai versengtek kegyeimért, amikor ezernyi szolga leste anyám minden parancsát, és egy egész bolygó rettegte apám haragját, amikor..
- Nagyúr, szólt a postás, lépjen tovább! Tudjuk, hogy a családja egykoron hatalmas volt, ezt már többször is említette.
- Hát jó, mondta egy kicsit duzzogva a nagyúr. Tehát, még akkor, amikor a családom hatalmas volt, egyszer megparancsoltam a szolgáinknak, hogy minden kóla-automata legyen feltöltve 25 kilométeres körzetemben, bármerre is járjak. Hej, azok voltak a szép idők..
- Nagyúr!
- De azok az idők elmúltak, mi pedig ott álltunk a teljesen kihalt űrkikötő hatalmas csarnokában, három teljes dínárral szegényebben. Teljesen elkeseredtem, néhány csepp könny is legördülhetett az arcomon. Apám, amint ezt meglátta, hatalmas haragra gerjedt, és teljes erejéből belerúgott az automatába. Óriási csörrenés hallatszott, majd fatörzsnyi vastagságú sugárban ezernyi és milliónyi birodalmi dínár zúdult ki a gépből, egyenesen a padlóra. Ekkor jöttünk csak rá, hogy hova is vitt bennünket a kereskedelmi hajó, hogy pontosan mi is ez a hatalmas kihalt csarnok.
-Tejjel vagy cukorral?-halloták a hátuk mögül. A gonosz délnyugati nagyúr volt az, fehér kötényben, meg egy lezserül a vállára vetett törlőruhával. Bal kezében könnyedén egyensúlyozott egy csészékkel teli tálcát. Obi van leemelte az egyiket, és lassan kortyolgatni kezdte a nemes fekete nedűt. Miközben fogyasztanak, elmesélem az életem történetét-szólt váratlanul a nagyúr. Válaszra sem várva folytatta. Az Exabul 8-on születtem, sok-sok földi évvel ezelőtt. Ez egy jelentéktelen provincia volt akkoriban az Altair birodalom határvidékén. Apám volt a helytartó tanácsadója, így elég jó körülmények közt éltünk. Egészen addig, amíg a helytartó az egyik éjszaka tisztázatlan körülmények között elhunyt. Az elsőszámú gyanusított az apám lett, akinek így sűrgősen menekülnie kellett. Egy kereskedőhajón bújtunk el, amelyik a birodalmon kívüli népekkel folytatott különféle homályos ügyleteket. Az első megállónál elhagytuk a hajót. Ott álltunk egy teljesen idegen világ egyik városának űrkikötőjében, teljesen reményvesztetten és kiszolgáltatottan.
- Ejnye, Obi, csak így a porba hajítod ezt a drága szivart? -azzal lehajolt, hogy betartalékolja a szűkebb napokra. De, legnagyobb meglepetésére, amit megmarkolt, nem szivar volt, hanem egy sárga tengeralattjáró, még egy kicsit nedves, az ablakai pedig különböző színekben villództak. Amint megmarkolta, egy kisebb zászló pattant ki az egyik végén, amelyre ez volt írva: ön nyert!, s közben megszólalt a cirkuszokból és körhintákból jól ismert verklimuzsika.
- Nagyszerű, mondta Obi, úgy tűnik, ezt a csatát is megnyertük! Nos, mit szólnál egy kávéhoz?
Valamikor régen, egy távoli galaxisban Darth Vader nagyúr lesújtott lézerkardjával Obi van fejére. A távoli jövőben azonban olyan események folytak, amik egész időparadoxon-szökőárt zúdítottak a tér-idő kontinuumra, ami aztán lokális örvények formájában behálózta az egész anyag-antianyag-metaanyag világmindenséget, Tündérországot is beleértve. Ennek következtében történhetett meg az a nulla valószínűségű esemény, hogy Obi van laza csuklómozdulattal megkocogtatta a postás vállát, és rekedt hangon tüzet kért tőle. Kovács úr ellenben szőrén-szálén eltűnt. /Hősünk sosem tudta meg, mi történt vele, így erről emlékirataiban sem számolt be. - a szerk./ Viszont azt sem tudta meg, mit szólt Darth Vader, amikor győzelemittasan csizmájával megrugdosta a földön hason fekvő hullát, és amikor az a hátára fordult, egy idegen arcot látott az öregember helyett. Eközben Obi van rágyújtott egy havannai szivarra, mely valamikor Fidel Castro privát szivartárcájában foglalt helyet. Lassan, élvezettel szippantott egy mélyet, a füstöt sokáig lent tartotta, majd kélyes vigyorral arcán, karikákat eregetve kifújta. Postásunk földbe gyökerezett lábakkal állt. Obi van hirtelen mozdulattal eldobta a szivart, összedörzsölte a tenyerét, és megszólalt: -Munkára de rögtön, nyakunkon a gonosz!
Az időparadoxonok miatt a postásnak úgy tűnt, mintha, éppen abban a pilanatban léptek volna be a derékmagasságú kis kapun, majd egyre gyorsabban közeledtek volna a nagyúr soha azelőtt nem látott nagyságú hadseregéhez. Még szívesen elnézte volna az eseményeket a postás, de ekkor valaki megveregette a vállát, majd ezt hallhatta hősünk:
- Postás elvtárs, mit keres maga Portugáliában? Nem is tudtam, hogy ennyire jól megy az alkalmazottainknak.
Igen, kitalálták, nem más állt a postásunk előtt, mint a Vietnámi Állami Postavállalat Rt. nagyhatalmú vezérigazgatója, Kovács elvtárs.
- Ko-kovács elvtárs! Hiszen már fél öt!
- Tudom postás elvtárs, tudom. De mi köze van ennek az egészhez? Azt mondja meg inkább, hogy kerül maga ide!
- Én, Kovács elvtárs, azért vagyok itt, mert igen megéheztem, és akkor elfogyasztottam egy kitűnő kardhalat, utána ittam egy kis portóit, és még később kiderült, azért vagyok itt, mert meg kell mentenem a világot. Azért is nyílt ez a hipertér-kapu, itt mellettem, látja, ez az északi, hogy ezen átkelvén, megmenthessem a Dalai Lámát, és vele együtt az egész világot.
- Mit hablatyol itt össze,postás elvtárs? Először is a Dalai Láma nem létezik, de ha létezne is, akkor sem kellenemagának őt megmentenie, mert ő a kommunizmus ellensége. Másodszor is, hogy kerül maga ide? Harmadszor is, tudnia kell, hogy ez a derékmagasságú tévé itt, amit maga, postás elvtárs, északi hipertér-kapunak nevez, nem északra néz ám, hanem dél-nyugatra.
- Dél-nyugatra, Kovács elvtárs? - postásunk hangja elbicsaklott, arca teljesen elsápadt.
A folyosóba bekémlelve postásunk a távolban alig kivehető, halvány kék porszerű felleget vélt felfedezni. Halk dobogást is hallot, bár abban nem volt egészen biztos, hogy az utca zaját hallja, vagy tényleg a folyosóból jön a hang. Sokkal később, emlékirataiban így írt erről: "Akár hiszi, akár nem, kedves Olvasó, kezdetben fogalmam sem volt arról, hogy az a furcsa dobogás a folyosóból hangzik-e, vagy csak a környezet zaja volt!" Nem sejthette, hogy a gonosz dél-nyugati hadúr mindenre elszánt hadserege csörtetett a virtuális valóság és a materiális exisztencia határán húzódó hipertér zónában, ahol a lehetséges és a lehetetlen érdekes elegyet alkot, vagyis gyakorlatilag minden megtörténhet. Persze ennek kockázatát a gonosz nagyúrnak is fel kellett vállalnia, de akinek világhatalmi tervei vannak, annak kockázatot kell vállalnia. Egyébként semmi mást nem bízott a véletlenre. Olyan hadsereget toborzott össze, amilyet még nem látott a Dél-Nyugat azelőtt. A postás köpése kellett ahhoz, hogy a csatorna kijárata is szabad legyen. Persze ez nem volt kockázat, mert a nagyúr udvari jósa ezt megmondta neki előre, a tér -idő kontinuum pulzálásainak tanulmányozása, és a valószínűtlenségi számítások elvégzése után. Minderről postásunk semmit sem tudott. Már-már el is feledkezett a furcsa folyosóról és a különös zajokról, amikor megtörtént a kiszámíthatatlan, és bekövetkezett a megtörténhetetlen: az Altair4 inváziós flottája a szub-tér teleportálás során egy mindenki által eddig ismeretlen nebula közelében haladt el. Ez kimaradt a számításokból, a következmények pedig - az alienek számára - végzetesek lettek. A nebula útvonal-módosító hatására az egész flotta egy közeli fekete lyukba zuhant fénysebesség feletti tempóban. Időparadoxonok tömegén száguldottak keresztül, miközben az anyag sűrű köddé változott körülöttük, átrobogtak Tündérországon, majd egy érdekes helyszínen is, ahol a később megtekintett videofelvételeken azt látták, amint Forrest Gump kezet ráz JFK-jel. Hirtelen megálltak a totális semmi közepén, és tollpiheként kezdtek lassan aláereszkedni. Egyenesen a dél-nyugati hadúr seregeinek útjában értek földet a hipertér folyosóban.
Ezzel meglennénk, gondolta a postás, de most hogyan tovább? Kettőt fordult a tengelye körül, köpött egy tekintélyeset északnak (illetve abba az irányba, amit ő északnak gondolt, de, mint később kiderült, az irány, amit választott, dél-nyugat volt, és ennek később igen drámai következményei lesznek), homokot szórt a fejére, majd ismét unicumot rendelt, noha már korábban is megmondta neki a pincér, hogy olyan italt nem tartanak. Ekkor egy derékmagasságig érő hipertér-folyósó nyílt meg, északi irányban, illetve, amint azt már jeleztük, dél-nyugatiban, de akkor ő ezt még északinak gondolta.
-John, maga az? Igen, már azt hittem, nem fog megismerni. Hartmann ellentengernagy parancsát kell tolmácsolnom Önnek. Hogyan? Ja, persze, Erich remekül van. De nincs vesztegetni való idő. Azonnal induljon Tibetbe. A dalai lámánál találkozunk. Ne feledje: szigorúan titkos az akció. Használjon inkognitót. Javaslom a már jól bevált Rocky Balboa álnevet. Az összecsukható rakétavetőt feltétlenül csomagolja be! Ja, és John...ne feledje a jelszót: DUTY-POWER-VICTORY!
Hirtelen a farzsebéhez kapottt, nem mintha görcsbe rándult volna a teste, hanem azért, mert már korábban is nyomta ott valami. Mi a fene lehet ez, gondolta. Mi más is lehetett volna, mint egy maroktelefon. Bosszankodott egy sort, amint a telefonra pillantott: "már megint nincs térerő. Ez a Pannon, hiába fizettek érte egymilliárodot a norvégok, nem ér egy kalap szart sem. Soha nincs térerő". A földhöz vágta a telfont, majd bakancsa sarkával port kapart rá, de végül mégis felvette a készüléket, és rákeresett Rambo számára a telefonkönyvben.
Ebben a pillanatban olyan fejfájás jött rá, hogy összegörnyedt. Kezeit a fejére szorította, mintha így akarná a fájdalmat kitépni belőle. Tudata eldugott zugából orroszlánbömbölésként törtek elő a szavak: -Te @&#>$ !!! Utoljára figyelmeztetlek küldetésed fontosságára. Ebben a pillanatban lépett a szubtér teleportba az Altair 4 niváziós hadserege. A sötétség erői pedig az anyagon túli dimenzióban figyelik a tér-idő kontinuumon keletkező hajszálrepedéseket, ahogy a közelgő jövő örvényeket kelt a jelenben. Gombold be a k...a inged, és szedd össze magad! Ez volt az utolsó figyelmeztetés!!!
"Ha nem találok magamnak sürgősen valami másodállást, holnap már nem tudok ilyen bőségesen megebédelni", gondolta, s ettől a gondolattól még jobban elszomorodott. Amint így, gondterhelten, kigombolt inggel rótta a kockaköves utcácskákat, hirtelen arra lett figyelmes, hogy olyan furcsán néznek rá a járókelők, különösen a nők. "Ejha, hiszen erre még nem is gondoltam! Elmegyek csippendél fiúnak, azzal jól lehet keresni, ráadásul igen jó móka is".
Éppen egy hangulatos kis vendéglő teraszán üldögélt, és éppen rákészült, hogy ebéd utáni szivarjára rágyújtson, amikor tudata eldugott szegletében megszólalt az ismerős hang: -Már csak három napod van, hogy megváltoztasd a jövőt, és megmentsd a világot! Dobd a francba azt a bűzrudat és indulj!! Postásunk annyira meglepődött, hogy fordítva vette szájába a szivart. A pincér gyanakvó tekinteteket vetett rá, miközben kihozta a számlát. -Valami baj van, uram? -kérdezte. -Á...á...semmi, csak...ö... (azon már meg sem lepődött, hogy tökéletesen érti a spanyol pincért, és hogy maga is spanyolul beszél). Ideges mozdulatokkal fizetett, majd sietve távozott. A következő sarok után megállt, érezte, hogy kezd kifutni a talaj a lába alól. Kigombolta az ingét. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen most, sőt arról sem, miféle szörnyű históriába keveredett bele. Csak annyit tudott, hogy nagyon nagy sz...rban van.
Nagyot korgott a gyomra, és ekkor vette csak észre, hogy milyen éhes. Nem is csoda, sóhajtott fel, a sok kaland közben nem nagyon volt ideje az étkezésre. Átnézte a postástáskát, hátha talál benne némi pénzmagot, egy-két nyugdíjat, vagy esetleg egy pénzkiutalást. Talált is benne 12,000 escudót - merthogy Portugáliában volt, amint később rájött -, és azzal a belváros felé vette az útját. "Először rendelek valami jó kis hallevest, majd eszem egy kardhalat, vagy esetleg polipot, de lehet, hogy inkább kagylót választok, a desszertet pedig majd meglátjuk később" - gondolta. A leves mellé szürcsölgetek egy kis vino verdét, majd kérek egy jó kis portóit a poliphoz, és akkor a desszertről még nem is beszéltem. Így ballagot hát lefele a postásunk, a központ felé, miközben már csorgott a nyála az éhségtől.
